Thoreau , Henry David - Walden

Akkor hát elérkeztem végre a Waldenhez is. Thoreau munkássága megkerülhetetlen volt számomra, elmondani sem tudom, hányszor került elő olvasmányaiban életfilozófiája, és leginkább Walden című esszéje. Tavaly már volt egy röpke randevúnk, "A gyaloglásról" című vékonyka kötetét sikerült megszereznem és elolvasnom. 

 

 

 

"Azért mentem ki az erdőre, mert nyíltan szemtől szembe akartam kerülni az élet alapvető tényeivel, s kitapasztalni, mit tanulhatok az élettől, nehogy majd halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem is éltem."  

 

Ezek a sokunk számára ismerős sorok, fiatalkorom egyik meghatározó filmjében, a "Holt költők társaságában" hangzanak el. Thoreau szavai helyet kaptak Byron, Whitman sorai mellett, és úgy simultak bele életembe, hogy már nem is tudtam, hol és mikor születtek meg bennem. 

A Walden alaphelyzete pontosan az a civilizációból való kivonulás, ami segít megélni az élet valódiságát. Mindez majdnem kétszáz évvel ezelőtt történt, de aktualitása semmit sem csorbult. Thoreau két év és két hónapot élt a massachusettsi Concordhoz közel eső Walden-tó partjánál. Főként gyűjtögetésből, növénytermesztésből, halászatból, valamint a környékbelieknél végzett fizikai munkából származó bevételből tartotta fenn magát. Egyetlen helyiségből álló, maga építette házban élt, melynek berendezése minimális volt. Lakhelye mindig nyitva állt, bárki bejöhetett akkor is, ha ő nem volt otthon. 

 

A könyvnek egyrészről megvan a maga reális vonulata, mivel Thoreau  precíz kimutatást végez a beszerzett alapanyagok, eszközök, vetőmag és élelmiszer árakról, s emellett a bevételeiről. Megadja házának pontos méretét, hogy hogyan és miből építette fel. Emellett pedig beszámolója arról szól, hogy mivel teltek a hétköznapjai. Ahogy észrevettem napjait nem a szokások, rítusok szabták meg, igaz,  vannak ismétlődő részek, mint tóban való fürdés, a babültetvényének gondozása, de sokkal inkább egy olyan szabadsággal átitatott létezést élt meg, melyet a pillanatnyi döntés határoz meg. Van, hogy akár az egész délelőttöt a szemlélődésnek és gondolkodásnak szentelte, de bejárt a városba is, vagy vendégeket fogadott, vagy ő nézett át a "szomszédaihoz". Nem naplószerű bejegyzéseket tartalmaz a Walden, hanem azt, ami leginkább foglalkoztatta. Mivel a mű születése már Concordba való visszatérte után született, így szerintem van ebben valami összegzés is az eltöltött időről. 

A kötet első harmadát nem élveztem annyira, mert számomra Thoreau itt inkább kéretlen tanácsokat oszt, bölcselkedő, kissé fölényes és kioktató stílusú. Érezhető ebben valamiféle korszellem, ami most olvasva tömény, annak ellenére, hogy meglátásai sokszor igencsak élesek és helye van kritikájának. Csak ezzel én most nem tudtam mit kezdeni. Viszont ahogy kilép ebből a szerepből és inkább a mindennapjai megelevenítésére tér rá, a kötet is érdekesebbé vált számomra. Érdekes jelenség az, ahogyan évszázadokkal ezelőtt megfogalmazódott benne a mókuskerékből való kilépés lehetősége, pedig hol voltunk még akkor az igazi darálótól. Tulajdonképpen cselekedete egy olyan észnél levő, a jelenségeket kívülről és nagyobb perspektívából szemlélő ember lépése volt, aki élesebben látta a civilizáció kényelme mögött húzódó árnyakat. Néha egészen meglepő, hogy mikor íródott ez a könyv? 

 

"A gyárosok kitapasztalták, hogy az ízlés puszta szeszélyen alapszik." mondat például a jelenkor kifejezéseire történő lecserélés után abszolút aktuális. De nem kisebb a találata a következő megállapításnak sem: " A munkásság helyzete napról napra jobban hasonlít az angoléhoz, s ez  nem is csoda, mert amennyire hallottam, s megfigyelhettem, az elsőrendű cél nem az, hogy az emberek tisztességesen és jól legyenek öltözve, hanem tagadhatatlanul az, hogy a részvénytársaságok meggazdagodjanak." Thoreau soraira általában az jellemző, hogy időtlenek, olyan általános igazságokat tartalmaznak, melyekkel akár a Buddha Védákban is találkozhatunk. 

"Ha nem hajszoljuk magunkat, és bölcs szemmel nézzük a világot, észrevesszük, hogy csak az  igazán jelentős és emelkedett dolgoknak van abszolút, állandó létük: a kicsinyes félelemek, kicsinyes örömök a valóságnak csupán árnyékai.(...) Az emberek nagy része azonban behunyja a szemét, elbóbiskol, s engedi magát a látszattól félrevezettetni: ezzel mindenütt megerősíti és jóváhagyja a központi egyformaság és megszokás taposómalmát, holott ennek az életformának alapja merő illúzió."

Mind szavai, mind cselekedetei abból az eltökélt vágyból születtek, hogy ne hagyjuk magunkat elsodortatni, ne essünk bele egy olyan örvénybe, melyet a megszokások és társadalmi  elvárások kényszere tart mozgásban. Ezzel a szemlélettel kezeli a természet és ember kapcsolatát, az idő mibenlétét, az értékeket, az ember céljait, Azért tud napjainkban is időszerű lenni, mert ő megtalálta kétszáz évvel ezelőtt azt, hogyan lehet megállítani az egyre gyorsuló világ beszippantó és megnyomorító lendületét. Gondolatai a mindfullnes, a tudatos jelenben levés lépésit követik, azt, hogy miként kellene mindennek meglátni teremtett voltából adódó értékét, és nem bedőlni a manipulált hatáskeltéseknek. 

 

A kötet vége felé erőteljesen éreztem az erdőlakó Thoreau természetre való egyre nagyobb ráhangolódását,  ahogyan az évszakok váltakoznak, ahogyan múlik az idő, ő egyre pontosabban képes olvasni a jelekből is. Érezhető a társadalomtól való eltávolodása és a Teremtéssel való összhangba kerülése, "mert ami a léleknek életszükséglete, ahhoz nem kell pénz."

 

Ahogy írtam, sokszor beleakadtam a könyvbe életem során, de mégis csak most olvastam el. Ennek egyik oka az volt, hogy a nemrégiben olvasott Humboldt könyvben Andea Wulf külön fejezetet szentelt annak, hogy  bemutassa Humboldt Henry David Thoreaura gyakorolt hatását. Kíváncsian vártam, hogy vajon említi-e a német botanikus, zoológus polihisztort Thoreau, de nem. Szó szerint nem hangzik el ugyan neve vagy munkássága, mégis érezhetően ott lapul a környezettel való összhangba kerülésének rezdüléseiben. 

 

Egy kettősség van bennem a kötettel kapcsolatban. Az elején tényleg nagyon nehéz kitartani mellette, olyan, mint az a rokon, aki csak osztja az észt, de valójában mindenkinek meg kell küzdenie a saját tapasztalataival. Sok és idegesítő, amitől menekülnél szíved szerint. Aztán lassan másik mederbe térnek a szerző gondolatai, szinte rájön, hogy nem kell megváltania a világot, elég, ha leírja, hogy vele mi történt, és ha akarod, így és így tudod mindezt kipróbálni te magad is. Olyan, mintha ő maga is átalakult volna remetesége végére, szavain és érverésén is kitapintható a Természetből adódó boldogság és harmónia. 

 

A kötet új, javított kiadása a napokban jelent meg, szóval ismét kapható!

 

 

Hozott pontszám: 4 

 

Campbell, Joseph - Az ezerarcú hős

Nagyon örültem, amikor láttam, hogy kiadták Josepf Campbell kötetét, amibe úton útfélen belebotlik az, aki archetípusokkal, mítoszokkal, hősökkel foglalkozik. Így elolvasása után én is úgy gondolom, hogy ez egy megkerülhetetlen kötet. Végtelenül gazdagnak tűnő forrásanyaggal dolgozik, megjegyezhetetlenül sok mítoszt és történetet állít fel példának a szerző. Mind a meseterápiában, mind a művészetterápiában érintettem azt a területet, amit Campbell kutatott, de mégis úgy érzem, ez az a dúsan termő liget, ahonnan indulnunk kell. 

Az első fejezet azt próbálja megértetni olvasójával, hogy a mitológia olyan szimbólumokkal dolgozik, melyeket nem az ember alkotta, nem ő gondolta ki. Hiszen ezeket sem elnyomni, sem kitalálni nem lehet. "A mítoszok az emberi psziché spontán megnyilatkozásai." Olyan természetesnek vesszük a létezésüket, hogy soha meg sem kérdőjelezzük miért és hogy is vannak jelen a gondolkodásban? De ahogy elkezdjük számba venni a hősök problémáit, útjukat, segítőiket, sorsukat egy egyetemes sémát látunk kirajzolódni. S minél többet vizsgálunk meg, annál inkább látszik ez. Ilyen szempontból nézünk rá a könyvben az álmokra is. Mivel a mitologikus hős útja egy kibontakozást jelenít meg, ezért az elszakadás - beavatás- és visszatérés hármas ciklusát nevezi meg Campbell minden mítosz magjának. Ez a hős a hétköznapok világából indul el, mesebeli erőkkel találkozik, hogy döntő győzelmet arasson és olyan erők és képességek birtokában térjen vissza kalandos útjáról, amellyel áldást vagy megoldást hoz az embereknek.  A sikeres út életadó energiák áramlása a világ testében, mely egy láthatatlan forrásból ered, a Világköldökből, mely szimbóluma az univerzum közepének. Egy olyan kultúrában, melyet a mítosz táplál minden megelevenedik, értelmet és magyarázatot nyer. 

A kötet a bevezető után két nagy egységben bontakoztatja ki témáját. Az egyik magának a hősnek az útja - az említett elindulás, beavatás és visszatérés hármasságában, míg a másik a kozmogóniai ciklust tekinti át. Ebben a ciklusban a szerző a mítosz és álom közti különbségből kiindulva elszakad a tudattalan pszichológiai értelmezéstől és éppen ellenkezőleg, a mítoszok tudatosan formált lényegére világít rá, amit erőteljes képekkel (szimbólumokkal) kommunikált hagyományos bölcsességnek vall. Először az emanációról, a kiáramlásról ír, aztán a szűzen szülésről, a hős átalakulásáról, majd a mikrokozmosz pusztulásáról, a feloldódásról. 

Campbell a valaha létezett és létező  bölcseletek tükrében keresi a világ működésének rendező elvét. Archaikus szövegeket, mítoszokat, vallási iratokat, regéket helyez boncasztalára, ízekre szedve mutat rá a mélyben meghúzódó tudás lényegére. Bár rendkívül izgalmas és jól vezetett útba igazításokat kapunk, abszolút nem egyszeri olvasásra való irodalom ez. Valószínűleg sok eddigi gondolatunkat kell megvizsgálnunk, átrendeznünk. Azt sem mondom, hogy el kell mindezt fogadnunk. 

Hogyan élhetjük meg modern korunk hősiességét, miként öltenek testet ma az archetípusok, hogyan tudunk kapcsolódni eltárgyasodott, természettől eltávolodott világunkban az Eredetünkhöz, felfogható-e mai világképünkkel bármi is a létezésről? Ezek már csak utózöngék bennem az olvasás után, akárcsak az, hogy jelen korunk milyen egyedi történeteket ad hozzá a hajdani mítoszokhoz. 

 Hozott pontszám: 5 

Thoreau, Henry David - A gyaloglásról

Henry David  Thoreau kötete az egyik kedvelt témámat hozza három esszé formájában; a sétát - gyaloglást - meditációs sétát. Már Thomas Merton Hétlépcsős hegy című könyvében körülbelül húsz évvel ezelőtt is azok a részek ragadtak meg és maradtak meg bennem, melyek a magányos sétáiról, túrázásairól szóltak. Lehet ezt zarándoklatnak is nevezni, bár akkor van egy szemmel nagyon is látható célja a menetelésnek, de van, amikor megadjuk annak a szabadságát, hogy előjöjjön és ott maradjon a felszínen az, amit abban az életszakaszban meg kell ragadnunk. Volt aztán folytatás, beállta a sorba Győrffy Ákos A hegyi füzet , Damon Young Hogyan gondolkodjunk a testedzésről (ebben egy fejezet) és most Thoreau munkája. Valahogy úgy érzem, hogy ezek együtt alkotnak egy egészet, illetve azt, hogy kimeríthetetlen a téma. Természetesen vannak még hasonló munkák, Tolvaly Ferenc Tibetben a lélek könyve is eszbe jutott, de ott is csak részletek vannak, és kevésbé a "céltalan" út öröméről szól a könyv. 

Thoreau esszéihez egy film vezetett, a 2023-ban bemutatott Járatlan utakon, amit most néztem meg. A film önmagában is érdekes, de itt is és a Vadon című könyv/ filmben is sajnos ugyanaz történik, hogy a filmbeli találkozások elviszik a hangsúlyt a kapcsolatok irányába, ami természetesen érthető, hiszen ki akarna megnézni és leforgatni egy olyan mozit, ahol a főszereplő láthatatlan belső utazását kellene filmre venni. Szóval, ami Thoreau könyvét illeti, azért tetszett, mert pont nem ezeket a találkozásokat teszi a kirakatba, hanem a séta adta szemlélődés és az ezzel kapcsolatos belső monológokat.

Három esszé található a könyvben, az Egy téli séta, a Gyalog a Wachusett-hegyre és A gyaloglásról szóló írás.  A téli séta valóban egy 1843-as téli sétának a lenyomata, tele gyönyörű természeti leírásokkal. A kószáló ember szeme az élet formáit kutatja a havas-jeges, csípős télben. Lábnyomok, vízfenéken megjelenő lenyomatok, fagyott ágvégeken felbukkanó apró életek végtelen változatosságait éri tetten Thoreau. Közben tekintete a Napot követi, mely adja s méri ezt az életet. 

Pár hónappal később jegyzi le a Wachusett-hegyen tett kirándulás nyári élményeit. Itt is a szemlélődés, a felfelé haladás, a környezettel való élő viszony határozza meg élményét. Itt történelmi párhuzamok, időbeli utazások is megjelennek a szerző gondolatai között. A hegy, mint fogalom és mint geológiai valóság is foglalkoztatja, amikor arról ír, hogy milyen helyet foglal el egy hegy a környék életében, s ugyanakkor hogyan illeszkedik a világmindenség tervébe. Ártatlanul jelennek meg a sorok közt olyan kijelentések, mint például arra való ráeszmélés, hogy milyen útjelzők a madarak számára a hegyek. No, de valóban az állatokról akar szólni, miközben mindvégig egy hegy megmászásán dolgozik. Leírva nincsenek ezek, de végigjárva Thoreau-val a vidéket, belekerülünk annak lüktetésébe. Olyan ez, mint az álmaink. Álmodunk egy történetet, mondjuk arról, hogy piknikezni indulunk egy barátunkkal, de nincs nálunk pokróc, hogy megpihenjünk. Ugye senki nem gondolja, hogy ez a kirándulásról szól? Valami sokkal többet akar nekünk mondani úgy az álom, mint az esszé. Megragadni valahogy az átélteket, a mélységeket, párhuzamban látni az életutat egy túra élményeiben. Hiszen minden kicsi mozzanatban benne van az egész.

"A legkimerültebb vándort a legporosabb úton is  vigasztalja, hogy amit a lábával végez, olyan tökéletesen jelképezi az emberi életet - egyszer feljut a hegyre, másszor lesüllyed a völgybe. A csúcsokról meglátja az eget és a horizontot, a völgyekből felnéz megint a magaslatokra." 

A könyv leghosszabb írása a címadó esszé, melyet, ha össze akarnék foglalni akkor a vadság dicséretével tudnám leginkább leírni. Úgy beszél a sétáról, mint egy végtelen kalandról, ahonnan sohasem térünk vissza. Személyes igényét, hogy napi több órát töltsön sétával rávetíti az emberiségre. Nem követeli ugyan meg ezeket, de olvasva sorait magunkban érezzük ennek kényszerítő erejét. A természet adta, eredendő szabadságérzetünkre hivatkozik minden mozzanatban, amikor napon és szélben kovácsolódik jellemünk, amikor a dolgozószobánk is kint a természetben található. Érezhető ebben egy behúzó dinamika, egyre hevesebben érvel emellett az életforma mellett, közben eljut oda, hogy amit manapság haladásnak tartunk -mint például a ház építés, abban való lakás-, csak arra jó, hogy eltorzítsa a tájat. Szerinte gyámoltalanabbá és silányabbá tesszük ezzel a környezetet. Ezért aztán lebontaná a kerítéseket és úttalan utakra vinne, ahol inkább belső ösvényeken járunk, mint ahogy a fák is  "a Vadon keresésére nyújtják le a rostjaikat". Thoreau szerint "Az élet egynemű a Vadsággal". Ezt a vadságot fejti ki a továbbiakban, ami tele van tiszta energiával, erővel, vonzalommal. Ennek a helyét keresi a pázsitos parkokban, a civilizált életben. 

Döbbenetes, hogy ezeket a sorokat 1862-ben, halála előtt vetette papírra. Hol voltunk akkor még a természetidegen léttől, mennyire mást jelent az a civilizáció, mint a mai! Thoreau 1845-1847 között a Walden-tó partján egy maga által épített kunyhóban, önfenntartó módon, csendes elmélyülésben élt. Ezeket az élményeit a Walden című könyvben írta le. Mivel azt még nem olvastam, így csupán önmagában és nem életművében elfoglalt szerepe szerint közelítettem most ehhez a kötetéhez. Az ebben talált mikrolátásmód segíthet nekünk, hogy érzékeljük a természet individualitását.  Sétái az élet új útjaira vezetnek, végtelen szabadságot és kötetlenséget adnak. Olvasóiban felébreszt valamit a még bennük lakozó eredetiből, vadságból. 

Hozott pontszám: 4/5 

Henry David Thoreau