Van ilyen. Vállaltam az esélyt, hogy esetleg itt véget ér a szimpátiám, annál is inkább, hiszen Mathias Énard fehér folt volt még eddig olvasmányaimban. Persze nem volt ez akkora rizikó, mert akiknek sokat adok a véleményére, azoknak tetszett.
Egy álmatlan éjszakámon merültem el ennek a mesének lagúnájában...
"Michelangelo 1506-ban II. Bajazid szultán meghívására Konstantinápolyba
érkezik, hogy megtervezze az Aranyszarv-öböl felett átívelő hidat. A
művész által a fivérének küldött eredeti levelek nyomán írt regényben
Kelet és Nyugat különös találkozásról olvashatunk, miközben nem csupán a
fénykorát élő Oszmán Birodalom belső ügyeit ismerhetjük meg, hanem a
kor egyik legnagyobb művészének gondjait, vágyait és törekvéseit is."
De álmatlan éjszakái a mesternek is voltak, s ha nem azért, hát másért, de ő is igényelte, hogy meséljenek neki. A mesék Mesihi, a költő szájából hangzottak el, aki egyszerre szól Michelangelohoz, majd az olvasóhoz. Szavaiból lassan a vágy halk kívánságának hangjai csendülnek fel:
"Vágyom rá akkor is, amikor vágyam
Beteljesül, amikor számhoz ér
Szerelmem piros ajka,
Hol lelkem elhal édes lélegzetében."(Háfíz)
De mesél ő csatákról és királyokról és elefántokról is. Szavai folyékony szálként csorognak, simák és selymesek. E szavak Énárd szavai, aki fülünkbe suttogja e titkot, hogy mi lakozott a hajdan volt művészek szívében. A kor akkor még alig-alig elismert szobrásza, a firenzei keresztény kultúrkörben nevelkedett Michelangelo, aki éppen megharagudott Gyula pápára a keleti kultúra felé közelít. Kívülről ez akár vallási elidegenedésnek is tűnhet, de igazából anyagi okok és dühe vezérelte a szultán irányába. A kényszerű ottlét, a lassan haladó híd megálmodása közben meghajtja térdét a perzsa kultúra előtt. A Hagia Szophia-bazilika -amelynek kupoláját mintha Atlasz, a széles vállú óriás emelte
volna az ismert világ fölé- teljesen elbűvöli.
"A párnáin törökülésben kuporgó Michelangelóban lassan
túláradnak az érzelmek. Füle már nem is hallja a zenét, pedig
talán éppen a muzsika juttatta ebbe az euforikus állapotba, a
szeme vibrál, és megtelik ki nem csorduló könnyekkel; ahogy
aznap délután az Hagia Szophia-bazilikában, ahogy minden
alkalommal, amikor találkozik a Szépséggel, a művész remegni
kezd a boldogságtól és az örömébe vegyülő fájdalomtól."
A készülő híd talán szimbolikus alkotás, mely a két kultúrát köti össze a mester személyében. Sorsa fájdalmasan szép, akárcsak ez az egész pillekönnyű kis könyv; mint egy sóhaj, egy félálomban elmesélt mítosz a régi időkről.
Azon ritka alkotások egyike Énard munkája, mely olvasás közben utaztatja, s egyben meg is emeli olvasója lelkét. A miniatúrák aprólékos, csipkézett finomságát varázsolja olvasója elé, még akkor is, ha gyilkosságról szól, mert a fekete tőr markolata arannyal berakott mestermű.
Őszintén ajánlom ezt a kicsiny darabot mindenkinek.
Érdekesség, hogy a kötet végén szereplő adatokból kiderül, hogy a mese, nem is annyira mese. Írásos emlékek alapján megalkotott történetet dolgoz fel a Goncourt-díjas író, műfordító.
Hozott pontszám: 5
Azt kifelejtettem a bejegyzésből, hogy a könyv szinte felét hangosan olvastam fel, mert annyira lenyűgözött a szöveg szépsége.
"Például Vitruvius Tíz könyvéből,
az egyetlen fennmaradt
ókori építészeti értekezésből jobban emlékszik majd a
Dinokratészról szóló anekdotára, mint a templomok helyes
arányaival vagy a várostervezéssel kapcsolatos fejtegetésekre.
Dinokratész, tapasztalatában és ügyességében bízva, egy napon
elindult Makedóniából, hogy csatlakozzon Alexandrosz seregéhez,
aki akkor a világ ura volt, és felajánlja neki szolgálatait. Hazáját
elhagyva a szülei és a barátai által az udvar főméltóságainak írt
ajánlóleveleket vitt magával, hogy majd könnyebben a király színe
elé juthasson. Miután ezek a főméltóságok jóindulatúan fogadták,
megkérte őket, hogy amint lehet, mutassák be Alexandrosznak. Ezt
meg is ígérték neki, ám az ígéret teljesítése sokáig váratott
magára, mert találni kellett valami kedvező alkalmat. Azt
gondolván, hogy a főméltóságok csak hitegetik, és valójában gúnyt
űznek belőle, Dinokratész úgy döntött, maga veszi kézbe a dolgot.
Magas, szép arcú férfi volt, és szépsége méltóságteljes
megjelenéssel párosult. A természet eme ajándékai önbizalommal
töltötték el. A szállásán levette a ruháit, a testét bekente olajjal,
nyárfalevelekből készített koszorút tett a fejére, bal vállán átvetett
egy oroszlánbőrt, és jobbjában egy buzogánnyal elindult a
bíróságra, ahol a király éppen igazságot szolgáltatott a hozzá
fordulóknak.
A különös látvány felkelti a tömeg figyelmét. Alexandrosz is
észreveszi Dinokratészt, és csodálkozva megparancsolja, hogy
vezessék elé ezt az idegent. A kilétét firtató kérdésre a férfi így
válaszol: A nevem Dinokratész, építész vagyok, Makedónia a
hazám. Azok a modellek és tervek, amelyeket szeretnék bemutatni
Alexandrosznak, méltók a király nagyságához. Az Athosz-hegynek
emberi formát adtam, bal kezében tartja a várost, a jobbjában lévő
kupában pedig összegyűlik a hegy összes folyójának a vize, hogy
onnan csorogjon bele a tengerbe." (56.oldal)
(Marcus Vitruvius Pollio: Tíz könyv az építészetről (De
architectura libri decem). Az Augustus császár korában
született, 1414-ben egy svájci kolostorban megtalált mű az
ókori építőművészet legfontosabb forrása.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése