Általában hirtelen csap rá az emberre, még akkor is, ha vannak olyan fajtái, melyekre számíthatunk jó előre. Ezek a normatív krízisek, de ki akar normálisnak nevezni egy ilyen dolgot? Jó kérdés, hogy ha ilyen hátborzongatóak, akkor miért olvassunk róla bármit is? A dolog rendkívül egyszerű, hiszen, amit ismerünk, attól nem félünk annyira, mint az ismeretlentől. S amint picit körüljárjuk a témát, láthatjuk, hogy a sorsfordító események többsége, ha elsőre elviselhetetlennek tűnnek is, gyakran az egyén számára hozadékkal zárulnak. Természetesen vannak olyan krízisek, amelyek tragédiába torkollnak, de mindig meg kell hagynunk az egyéni megítélés lehetőségét.
Verena Kast a témában viszonylag rövidnek számító könyve nem meríti ki a témát, szinte épp csak beleenged, de még ez a rövid summázat is jól bemutatja a krízishelyzetek dinamikáját. A szorongással belépő szituációt, a rizikós időszakokat, majd a szorongás kezelésének lehetőségét, s mindeközben végig rávilágít arra a tényre, hogy minden válságos élethelyzet egyben a fejlődés lehetőségét adja meg az embernek. A szemléltetéshez néhány népmesét hoz, melyek hordozzák azokat a szimbólumokat, melyek mindig megjelennek az ember életében ilyenkor. Kiemelten szerepelnek a kötetben az életközepi válság, a válás, a haldoklás témái. A gyász folyamatát lépéseiben gondolhatjuk át a szerzővel, és itt nem kifejezetten a halottal kapcsolatos gyászra gondol, hanem arra a veszteségre, amely mindig megjelenik akkor, amikor a krízis elvesz tőlünk valamit, ami eddig megvolt nekünk, legyen az munka, kapcsolat, életerő, termékenység vagy egyéb javadalmak.
Nagyon fontos, velős mondatok kerültek bele a könyvbe, még azoknak is tud új szempontot adni, akik már mélyebben foglalkoztak a témával. Illetve azt is tapasztaltam, hogy hiába tud az ember valamit, amikor farkasszemet kell néznie például egy anyai szerepről való lemondásról vagy egy szakítással, akkor képes teljesen leblokkolni és a dermedtségben nem hogy a hozadékkal nem tud foglalkozni, de a túlélés reményének a legkisebb morzsáját sem látja. Jó ilyenkor belenézni ebbe a könyvbe, mely egyrészt megmutatja a főnixmadár módjára újjáéledő valóságot, s egyben rávilágít a mi saját egyéni, belső erőnk felszítására. Ez a manapság reziliencia néven ismert belső páncél az, amit felhasználhatunk a szorongással való megküzdéshez.
A kötet végén helyet kap az is, hogyan segíthetünk kifejezetten a haldoklásban, mi az, amit bárki adni képes még a fájdalom közepette is a távozónak. Nem egyszerű téma ez, mégis a szerző képes az olvasóban megteremteni a nyugalmat, s ehhez nem csinál semmi egyebet, csak kihangosítja azokat a dolgokat, melyeket valahol mindannyian tudunk, de képesek vagyunk elfelejteni.
Hozott pontszám: 4 (Inkább rövidsége zavart, nem a tartalma)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése