A realizmus és a meseszövés nászából született Kätlin Kaldmaa könyve, melynek középpontjában a nők állnak, tele örök várakozással, a csodákba vetett hit reménykedésével, a fáradhatatlan Pénelopék szilárdságával.
Sokféleképpen lehet egy generációs regényt megalkotni, ahol úgy akarunk mindent elmondani, hogy ne kelljen mindent elmondanunk. A szerző öt fokon át követi nyomon Gudrún és Jón leszármazottainak sorsát. Egyetlen célja, hogy a végpontba érve megmutassa, hol lehet Izlandon fellelni ama bizonyos lepkéket, melyek talán nem is léteznek?
A történet helyszíne az az Izland, ami egy jó ideje az olvasói figyelem fókuszában áll. Próbáljuk megtalálni azokat a pontokat, ahol kapcsolódni tudunk az ottani életérzésekhez. Izgalmas kihívás ez mindenki számára, ezért is annyira vonzóak ezek a regények. S milyenek is ezek a helyek? Nem tájleírás által lesznek láthatóak, hanem a szereplők viszontagságai és viszonyulásai azok az ecsetvonások, melyek megfestik a képet. A sötétségbe burkolózó hónapokat, a ház fogságában belső életet élő családokat, a kalandos lelkű férfiakat, kik a tengerek gazdagságában remélik boldogulásuk zálogát. A természettel való szoros együttállás ebben a történetben is kézzelfogható, hisz nem csupán a táplálék jön az óceánból és a föld áldásából, hanem a hegyek vadonjában megbújó növények a gyógyulást ajándékozzák az ittenieknek. Eyriben vagyunk, itt kezdi meg közös életét Gudrún és Jónsi, akik az első telepesek kitartó megszállottságával küzdenek az elemekkel. De a ház urának el kell hagynia az otthont, hogy megélhetésük reményében tengerre szálljon. S a kellemesebbnél hosszabb útról visszatérve magával hozza a reményt és sok-sok történetet, melyek parazsai lesznek a téli hideg és sivár napoknak. Ezek a mesék pedig egyre színesebbek, egyre bujábbak, ahogy telnek az évek. A születő történetek inkább az utódok lelkében, mint emlékezetében élednek újjá, és ez az, ami valójában építi a regény. Létezésünk életmesék láncolata.
Kätlin Kaldmaa költő és prózaíró. Költői énje az, ami igazán egyedivé teszi a könyvet. Képversi stílusok keverednek benne, mindenféle tipográfiai elem jelenik meg és vannak oldalak, ahol csak pár sor, vagy akár betű szerepel. Nem könnyű ezeket helyükön kezelni, és nem gondolom, hogy nekem sikerült volna, csak próbáltam elfogadni, és az írói szabadság eszközeként kezelni. Így foghatóak fel a matematikai képletként megjelenő címek is például.
Ahogy teltek az évek, haladtam a könyvben, úgy vált egyre szerethetőbbé a regény. Műfajilag viszont tényleg nehezen kategorizálható, egyszerre lírai és posztmodern, avantgárd, gyermetegen egyszerű és szürreálisan homályos. Szépen hozzátesz ahhoz az egész képhez, amit a titokzatos Izland és irodalma jelent. Egyetlen hiányérzetet a terjedelme jelentett számomra, mert nekem túl laza és hézagos lett, szívesen olvastam volna tömöttebb, vaskosabb szöveget.
Kicsit a Bronz és Napraforgó kötet jutott róla eszembe, és tudom, hogy az is mennyire megosztó volt, pedig én hogy szerettem. Az Izlandon nincsenek lepkék viszont sokkal érzékenyebb és líraibb.
Hozott pontszám: 4,5
"Hogyan válik az emberből valaki más, amikor minden sejtje és minden szövete egyvalamiért létezik, egyetlen gondolatért, egyetlen emberért, hogyan válik egy nőből nem-nő, hogyan válik egy nőből fadarab, almacsutka, úszókő, mely eleinte üresen ringatózik a vizek színén, majd lassanként napfényt, vizet és sót gyűjt magába, és mind súlyosabbá válik, mind nedvesebbé, mind sósabbá, sósabbá, sósabbá, mígnem egy napon, heten múltán, félig a vízbe merül, majd háromnegyedig, alig marad tere lélegezni, és már csak a szája a hullámok felett, hogy levegőt vehessen, és már benne lebeg a víztömegben."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése