Egy látszólag valóságos helyszínen, Magyarországon, a fővárostól két órányi távolságban, Szegélyen vagyunk. Ez a bányaváros olyan, mint bármilyen más kisebb település. Trenk vonzáskörébe tartozik, van orvosi rendelője, iskolája, jó ideig boltja is. Ide érkezik, s alapít családot körülbelül száz évvel ezelőtt Mariana és Karel. Történetüket lányuk, Catalina sorsán keresztül követhetjük, majd az ő lánya, Gilda kerül előtérbe. A családregény valóságosnak tűnő helyszínen, akár még történelmi korban is jól behatárolható időben játszódik, de mindvégig érezhető benne egyfajta darabosság, egy folyamatos morzsolódás. A szöveg is mállik szét a kezünkben, amit azzal ér el a szerző, hogy folyamatosan ugrál az időben, a generációk egymásra vetülő árnyképként alkotnak meg egy összképet. Egyáltalán nem kényelmes olvasni, mert éppen csak elhelyezkedtünk egy szituációban, máris dobódunk tovább. Mégis ez a nyugtalanító érzés berántott a történetbe és képtelen voltam kiszállni belőle. Valami ősbizalommal hagytam, hogy csináljon velem a szöveg azt, amit akar. Gyakran nem értettem a "túlírtságát", miért ez a részletesség, ami nem alaposságot jelent, hanem inkább "sokaságot". De hittem, hogy helye s szerepe lesz mindennek. A könyv körülbelül kétharmadáig egy családregényben éreztem magam, érdekes karakterekkel megajándékozva. Nem egy klasszikus értelemben vett teljes, plasztikus családot kaptam, de mégis felállt ez a szellős szerkezetű történetmesélés. Aztán az időnek egy másféle értelmezése lépett színre. Ahogy a testen láthatóvá válik az öregedés, úgy Szegély is a szemünk láttára sorvad el.
A kötet utolsó harmada pedig laboratóriumba helyezi a túlélőket, és az idő fogalmának egy harmadik nézetét hozza be, a túlélés, a halhatatlanság kérdését. Zavarba ejtő váltás, nem is gondolnánk, hogy erre ment ki a játék. Sokféle olvasói értelmezésre ad ez lehetőséget, azt hiszem megosztó könyv lesz. A valóság és a lehetséges jövő közti zizegő hártya olyan vékony, hogy talán nem is tudjuk, melyik oldalon állunk. Szeifert Natália behoz egy genetika etikai kérdést, van-e jogom a saját genomomba beavatkozni, génsebészeti eljárással megváltoztathatom-e magam, vagy ki rendelkezik a testem felett? A kötetben említett CRISPR -szisztéma egy valóságos, létező dolog, igenis vannak "kutatók", akik genetikai kísérleteket folytatnak -mondjuk úgy-, sufni tuningban, bárki megvásárolhatja az ehhez szükséges berendezéseket és akár egy fehérjeláncolatot.
A lassan elnéptelenedő világban a három főszereplő, a Doki, az asszisztense Gilda és Valter az író, túlélésre játszanak. A soha meg nem született, de folyamatosan készülő regény megköveteli magának az időt, ezzel az írónő allegorikusan megjeleníti azt, ami túlél minket, magát a mesét.
Valójában tényleg nem lehet tudni, hogy ez valóság vagy mese? Benne van egy jó adag mágia, maguk a szereplők nevei is ezen a határmezsgyén billegnek, a jelenben újra s újra felbukkanó vírusok és járványok is a kihalás felé való sodródást erősítik, miközben talán kezünkben való az örök élet lehetősége.
Nagyon szerettem ezt a történetet, leginkább a megteremtett világot, a bennük megjelenő szereplőket és azt a kapcsolatot, ami az utolsóknak adatott. Számomra ott megjelent az időtlenség, a világ sürgető zajától való eltávolodás, amit leginkább a haldoklással tudok azonosítani; amikor mindennek már csak az esszenciája marad fent a létezés szűrőjén, az emberi kapcsolatok, a gyönyörködés, az apró gesztusok egyedülállósága, a kimerevített pillanatok.
Más ez a könyv, mint a szerző korábbi munkái, én még a nyelvezetében is megtapasztaltam egy váltást, másképp tetszett nekem, de tetszett.
Hozott pontszám:5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése