Az emberélet két felének lelkisége
Általában életünk felén történik velünk valami, amikor akasztott embernek érezhetjük magunkat a Tarot kártyából. Minden a feje tetejére áll, a világ érthetetlenné válunk saját magunk számára is, amiben eddig hittünk, meginogni látszik, ami eddig elég volt, az most kevés, rengeteg dolog értelmetlennek tűnik az életünkből, míg teljesen új szükségletek követelnek helyet maguknak. Lehet ezt sokféle módon körülírni, de a helyzet akkor is felfoghatatlan. Egzisztenciális dolgok kérdőjeleződnek meg ilyenkor; karrier, család, értékrend, hit. Talán bukásnak éljük meg mindezt, kudarcnak és követelnénk vissza a régi, nyugodt, működő életünket. Richard Rohr ebből az állapotból indítja gondolatait.
Könyvének első fejezetei azt mutatják be, hogy törvényszerű az, amit életközépi válság néven nevezünk, amikor megéljük, hogy szépen lépdelünk előre és felfelé az utunkon, s mire felérünk a tetejére, ráébredünk, hogy rossz falhoz volt támasztva a létránk. A csúcs elérésének illúziójából indul ki szinte minden emberi élet. A növekedést csakis felfelé vizionáljuk. S akkor hirtelen darabokra hullik szét minden és képtelenség felfogni azt a veszteséget, amit az esetek többségében nem is mások miatt szenvedünk el, egyszerűen csak ott van bennünk. Kell ez a veszteség, kell a bukás és kudarc élménye. A bűn és a botlás hasznos, -és nem más állítja ezt, mint Rohr, aki katolikus pap, ferences rendi szerzetes. Nem tagadták ki ugyan az egyházból, de nézetei miatt sokszor került kellemetlen helyzetbe. Még a mai napig is kérdéses, hogy hiteles személynek tekinthető-e? Ebbe most nem mennék bele, hiszen a könyvének a mondanivalója pont ezt a teljesen új álláspontot hirdeti, s teszi ezt Jézus szavainak és az ószövetségi hagyománynak a táptalaján. Vagyis mégsem annyira új, amit mond, hiszen a válság megjelenése az életünkben tagadhatatlan. Ami újszerű Rohrnál, az a változás szükségszerűségének fontossága, amit a evolúció részének tart, vagyis álláspontja szerint, az evolúció még most is zajlik.
Az emberi életet két szakaszra bontja; az első az a hagyományos életforma, amit az ösztönök irányítanak leginkább. Törekvéseink, akarataink, elképzeléseink és vágyaink vannak, ezek a motiválóink. Ahhoz, hogy ezt az utat sikeresen járhassuk, töretlenül menetelhessünk előre, rengeteg dolgot el kell nyomnunk magunkba. Ez bekerül a tudat alatti énünkbe. Így tudunk csak létezni, otthon lenni, biztonságban, kényelemben élni. És Rohr szerint szükség is van arra, hogy jól elvégezzük az élet első felének feladatait. De aztán jön egy fordulat, a "tragikus életérzés", ami az eszmélet állapotába helyezi az embert. Ez a második szakasz. Az út pedig az eddig feketének tartott dolgokkal való szembenézés irányába vezet. Nem is csak szembenézés ez, hanem a tagadott dolgok önmagunkba fogadása. Így válhat csak teljessé az ember.
A gondolat közel sem volt új számomra, hiszen Ruediger Dahlke tavaly olvasott könyve hozta el nekem ezen felismerés katarzisát. Tehát, amit zuhanásnak élünk meg, vagy a világ a bukásunknak érez, az éppen egy növekedés állapota.
"Ami esésnek, sőt zuhanásnak tűnik, azt felfelé és befelé zuhanásnak is
tapasztalhatjuk, egy tágabb és mélyebb világba, ahol a lélek megtalálja a
teljességet, összekapcsolódik végre az egésszel, és a nagy képen belül
él.
Nem veszteség ez, hanem valamiféleképpen nyereség, nem kudarc, hanem győzelem."
Ezt az emelkedést, mely a bölcsességben való kiteljesedést, a lényeglátást hozza el magával, ezt taglalja az utolsó fejezetekben a szerző. Közben újból és újból igazolja, hogy ez isteni szándék, az árnyak országát be kell járnunk, magunkba kell olvasztani énünknek azon részeit is, melyeket botránykőnek élünk meg.
Bár nyelvezetét tekintve érthetően ír Rohr, de aki először találkozik az életközépi válság lélektani okainak feltárásával, annak a katarzis mellett akad majd tiltakozni valója is. Akárcsak a merev hitrendszerben vallásukat gyakorló embereknek. Nagyon túl kell látni a materiális világon, le kell vágni a földhöz rögzítő köteleket, hogy szárnyra kellhessen, emelkedhessen az élet mindvégig.
A könyv végére érve át kell kalibrálnia az olvasónak a létezés dinamikáját. Egy nagy egészben segít szemlélni mindent. A Nyilas archetípusát hozta be nekem, akinek ló a teste, a földből nyeri erejét, életének jelentős része azzal telik, hogy uralja maga alatt a lovat, de idővel tekintete már nem a földi minőséget célozza meg, hanem az ég felé fordulva feszíti meg íját, nyilának célja a spiritualitás, a lényeg, a láthatatlan. De nem száll le a lóról, annak erejéből képes bejárni ezt az ívet, miközben felhagy már annak babusgatásával. Így képes a két minőséget egyesíteni.
"Odüsszeuszhoz hasonlóan elhagyjuk tehát Ithakát, majd visszatérünk Ithakába, de az most már teljes mértékben otthonunk, mert mindent magában foglal, és semmi sem megy veszendőbe, semmit sem gyűlölünk. Még a sötét részek is a javunkra válnak."
Nagyon hasznos könyvnek tartom Richard Rohr írását, amivel nem lehet gyorsan haladni, mert előbb utóbb saját választ kell adnunk az olvasottakra. Pro vagy kontra, de át kell alakítani tradicionális elképzeléseinket, és egy picit előrébb kell állnunk a kiinduláshoz képest.
Hozott pontszám: 4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése