Utazás az idő mélyére
Olyan ez az egész, mint egy hihetetlen vízió, amihez legtöbbünknek nincs sem belső képe, sem elképzelése arról, hogy milyen érzéssel járhat ezeknek a területeknek a bejárása. Izgalmas, hátborzongató és elgondolkodtató is egyben.
Az odalenti világ rendkívül jól őrzi titkait. Noha mindig is érdekelte az embereket a földmélyi homály felderítése, alig tudunk valamit. Odaképzelték a poklot, egy külön bejárású, magától működő világot, egy a mienkkel párhuzamosan létező univerzumot. Amit a föld alá temetünk, azt valójában rejtjük, így válhatott az alvilág a személyiség sötét oldalának metaforájává. Ezekbe a napfénytől és gyakran tágas terektől megfosztott üregekbe ereszkedhetünk le a szerzővel. Bár gyakran valóban nehéz elképzelni, mi is fogadhatja az odalátogatót, mégis az érzések, melyeket Macfarlane közvetít átérezhetővé teszik az egészet. Olvasás közben egyszerre volt bennem félelem és csodálat. Olykor azzal szembesülünk, hogy az adott helyen hányan vesztették életüket, hogy néha milyen banális dolgon múlik minden. Emellett az apró örömök és sikerek és felerősödnek az emberben.
Nehéz kedvenc helyet választani, mindegyik valami másért lett kedves számomra. Azt, hogy Párizs alatt régóta létezik egy kiépített "város" azt akár a Nyomorultak című regényből, akár Eugen Sue Párizs rejtelmei kötetéből is sejthettük. De hogy manapság, miként lehet megközelíteni és mire használják ezt a privát "alvilágot", azt nem tudtam. A Lennvilágból olyan érdekességeket tudunk meg, hogy például 1940-ben körülbelül kétezer gombatermesztő szorgoskodott a föld alatt, vagy hogy kik a katafilok és mit csinálnak ezeken a helyeken. Olaszországba átröppenve pedig azoknak a vizeknek útját követjük, melyek eltűnnek a föld alatt. Közben pedig ismét csak az emberiség ősi hitvilágának alapjaival szembesülünk, azokkal a felső világból alvilágba folyó vizekkel, melyek Hádész sötét, háborgó szívében egyesülnek. A szöveget irodalmi részletek is tarkítják, melyek az ősi mítoszok mellett segítenek megteremteni annak az időszaknak világképét, ahol a tudásnak egész más információtartalma volt, mint manapság.
A jelen földfelszínéből elindulni lefelé, már önmagában egy időutazás, ahol a korszakok emlékei rétegződnek egymásra. Az érintetlen világ hűen őrzi az akár több ezer évvel ezelőtt ott jártak nyomait. A norvég kollhellareni sziklarajzok alkotói már ahhoz is komoly veszélyt vállaltak, hogy eljussanak abba a barlangba, ahol elkészítették rajzaikat. Ilyeneket olvasva egy emelkedettség kerített hatalmába.
Sajnos a föld mélye más nyomokat is őriz, hasadékokat, ahová emberek százait lőtték bele a háborúk idején, szomorúságot és fájdalmat temetve maguk alá. S ahogy közeledünk a könyv vége felé, úgy árnyékolódott be a hangulatom is. A talaj alatt kiépített betonszarkofágok témája, mely a legveszélyesebb hulladékokat zárják magukba, a mérgező és radioaktív üzemanyagok egyfajta sírhelye komorrá teszi az olvasót. Nagy kérdés, hogy merre haladunk? Úgy teszi fel a kérdést a szerző, hogy valójában nem teszi fel. Mindenképp fontos, hogy mi mit hagyunk az utánunk jövő nemzedékeknek, mi lesz a mi kézlenyomatunk a föld alatt?
A lenti világ labirintusából indít és a Kalevala soraival zárja ezt az óriási utazást a szerző, ahol Vejnemöjnen arról a bizonyosságról énekel, hogy a föld alá temetett erőnek vissza kell térnie a felszínre:
"Két évvel Loubens halála után, 1954. augusztus 12 -én egy fiatal belga pap, Jacques Attout vállalkozott arra, hogy leereszkedik a Pierre Saint – Martin barlang legmélyére. Oltárként egy elsősegély ládikót használva, Norbert Casteret ministrálásával misét mondott Loubens emlékére. Későbbi visszaemlékezése, amelyben szépségesen fonódik egybe teológia és geológia, a barlangászirodalom egyik legemlékezetesebb szövege lett.
„ Nem hiszem, hogy valaha is celebrálhatok még egy olyan misét, amely ennyire szoros egységben lenne az Isteni Szentséggel… ebben a roppant barlangban inkább tüntettünk bogaraknak, mint emberi lényeknek. És mégis – a lelkünk lángra gyúlt. Oly távol kerültünk a hely fizikai valóságától… és ha mégis érzékeltünk belőle bármit is, az csak azért lehetett, mert valamiképpen elveszítette anyagi minőségét, és hatalmassá és fényességessé növekedett.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése