Krizsán László - Benyovszky ​Ázsiában

Az elmúlt esztendőben jó pár könyvet beszereztem a Trebess Kiadó oldaláról, köztük ezt a kötetet is. Elöljáróban csak annyit, hogy eredetileg egy Thomas Merton ritkaságot szerettem volna begyűjteni, aminek következménye lett, hogy  a sorozat több tagja is nálam landolt.  Csehov írásáról, már beszámoltam, most pedig következzen egy hazánk fia. 

Benyovszky Móricról talán csak azért tudunk többet, mert egy magyar filmsorozat készült kalandos életéről. Először azt hittem, hogy ez a könyv a hiányzó részletekről tesz majd említést, de valójában nem. Ez a tanulmány több forrás megjelölésével próbált valósághű képet alkotni arról a katona-nemes emberről, akinek életét alapvetően egy elbirtoklási per határozta meg. Feltételezett halála miatt kedves rokonai kizárták a családi vagyonból. Benyovszky Móric ezért fegyveres erővel szeretett volna elégtételt venni.  Rokonai  Mária Teréziához fordultak, aki felségárulás vádjával kitiltotta Benyovszkyt Magyarországról. Benyovszky lengyelországi rokonainál keresett menedéket, s közben egy indiai utazást tervezgetett. De minden másként alakult, ahogy olvashatjuk a könyvben, mivel Szibériába, az Ős-Gulagra került 1769-ben. Ez a kamcsatkai fegyenctelep nem csak az elítéltek, hanem az ottani fegyőrök számára is büntetés volt. A száműzöttek életéről, ottani berendezkedéséről színes képet kapunk, s átérezhetjük ama vágyukat, ami a meneküléshez vezeti őket. A szökésben résztvevők között egy titokzatos hölgy is ott van, bizonyos Afanázia, akinek kilétére is fény derül. Bár a hajóval történő szökés sikerrel jár, mégis állandó elégedetlenség uralkodik a fedélzeten. Felkelések, árulások nehezítik az utazók amúgy sem könnyű életét. Benyovszky elvitathatatlan érdeme, hogy elkészítette Kamcsatka első földrajzi és vízrajzi térképét, néprajzi leírását. A Csendes-óceán északi vizein való utazásuk során elkészített térkép pedig 7 évvel előzte meg Cook kapitány kutatóútját. Az eltérés csak a szigetek elnevezésében van, hiszen mindketten "először" adtak nevet a felfedezett vidéknek.  Tudománytörténeti szempontból többen is megvizsgálták Benyovszky és csapatának útját a Csendes-óceán északi térségében s a Japán partok mentén. Többek közt gróf Teleki Pál volt az, aki hitelesítette a magyar utazó útját, és csupán minimális pontatlanságot igazolt. Szóval az biztos, hogy Benyovszky volt az első magyar, aki bejárta a Kamcsatka és Alaszka közötti térséget.

Egy kalandos és viszontagságos úttal ismerkedhetünk meg   Krizsán László tanulmányában, ahol az utazás mellett kardinális szerepet tölt be az a bizonyos Bolserecki kiáltvány, melyet  Bolsereck száműzött rabjai fogalmaztak meg. Ennek egy része a jogtalan trónbitorlás ellen foglal állást. A hatalom urai által elkövetett törvénytelenségeket veszi számba, és új törvények megalkotását követeli. A kamcsatkai helyzetre is kitér a Memorandum, s ennek is az elnyomás, jogtalanság, a nép kárára történő kizsákmányolás áll a célkeresztjében. A kiáltvány sorsa igen érdekes, nem nehéz kitalálni, hová kerül. Visszatérve az utazásra, Kamcsatkát megkerülve eljutnak a Bering-szigetekig, majd Lőrinc-szigeteket érintve eljutnak Aleut -szigetekre egészen a mai Tajvanig. Dél-Kínába érve Makaóban is kikötnek.

Miután megérkezett a cári kegyelem, Benyovszkyék egy francia kereskedelmi hajóra szállnak, és  Madagaszkár érintésével  Franciaországba utaznak. A sors iróniája, hogy Benyovszky végül Madagaszkárra megy és a kamcsatkai menekültek visszatérnek oda, ahonnan indultak. Vagyis miután III. Katalin cárnő eljárt az ügyükben, visszatérhetnek Kamcsatkára, Bolsereckbe. Csupán 17 ember maradt közülük életben, s elég nagy büntetés volt számukra, hogy Benyovszky megcsalta őket és szenvedtette őket -írta Katalin cárnő. 

Bizonyára nagyjából emlékszünk Benyovszky Móric történetére, ami mégis a könyv sajátossága, hogy egy meséktől mentes, reális képet igyekszik alkotni az utazóról. Ennek alapján tényleg egy olyan vezéregyéniség lehetett, akinek találékonysága, bátorsága emlékezetessé tehette alakját. Mivel a könyvben sok szó esik a Bolserecki Kiáltványról, így érdemes azon is elgondolkodni, milyen szerepe volt ennek Oroszország későbbi sorsában. Néhány érdekes kép, levéltári részletek segítenek testközelbe hozni ezt a több, mint kétszázötven éves történelmi eseményt.

Hozott pontszám: 4 

Canetti, Elias - Marrákes hangjai

"Idegen várossal ismerkedve jó, ha van az embernek egy külön helyisége, ahova elvonulhat, mikor az új és érthetetlen hangok zűrzavara terhessé válik. Csöndes szoba legyen, és ne lássa senki, mikor oda menekülök, sem mikor távozom. Micsoda gyönyörűség eltűnni egy zsákutcában, megállni egy kapu előtt, amelynek kulcsa a zsebemben van, és kinyitni úgy, hogy teremtett lélek ne hallja."

Micsoda gyönyörűség volt magamba szívni Marrákes színeit, illatait és  szerző által megidézett hangjait ebben az útinaplónak nevezett  prózában, mely sokkal inkább életképeket kölcsönözve szeretné az arab világot felfedni, mint egy út folyamatát ábrázolni. 

Az 1905-ben született spanyol származású Elias Canetti élete olyan érdekes, hogy mindenképp érdemes elolvasni akárcsak a lényeget kiemelő wikipédia szócikkét. Az eredetileg ladino anyanyelvű szerző Bulgáriában született, majd élt Angliában és Ausztriában is. Ez azért érdekes, mert végül német nyelvű Nobel-díjasként jelöljük, s mindennek ellenére Svájcban fejezte be életét. Természetesen élete során sokfelé utazgatott is. 1954-ben vetette papírra  marokkói utazása hatására a Marrákes hangjait. 

Tulajdonképpen nem is ezt a könyvet szerettem volna most olvasni, de vásárlás után hazafelé belelapozva a kötetbe,  rabul ejtett az első fejezet, és le sem bírtam tenni. Az első fejezet, ami a nyugati ember találkozását írja le a tevékkel. Már ez a próza is teljességében behozza az egzotikus ugyanakkor kendőzetlen valóság ábrázolásának duális megjelenését, mely az egész könyvre jellemző. Ezzel a kíváncsisággal és elfogadással megy tovább Canetti a szúkok, az arab piacok fűszerillatú hűs tarkaságába és mesél el az alkudozás és vásárlás rítusát. Mi áll valójában az eladása mögött, mi történik keleti szemmel a vásárlás során, ahol semmi sem áll az eladott portéka és a járókelők között. Milyen messze van ez már a mai internetes vásárlások gyakorlatától. A fejezetek lehetővé teszik nem csak az időutazást, hanem azt is, hogy lényeglátásban és igazi tartalmi szempontok szerint utazhassunk. 

A piacok után a nyelvek gondolkodtatják el a szerzőt, aki annak ellenére, hogy a spanyol, az angol, a német, bolgár és francia nyelvet is beszélhette akkoriban nem akart egyetlen berber vagy arab szót sem megismerni, hogy semmit se veszítsen el "az idegenszerű kiáltások erejéből." Azt akarta, hogy benső valójukkal érintsék meg a hangok. Így közelít a koldusokhoz, a vakokhoz, az arab világ zsidó lakosaihoz is. Tervezetlen utazások ezek, véletlenek vezérelte, gyakran merésznek tűnő sodródások. Nagyon szeretek olvasni olyan útikönyveket, ahol az utazó egy olyan nyílt lelkű kalandor, aki előtt a váratlan élmények tárháza nyílik meg. Egy asszony tekintete, egy zsivajgó gyereksereg, egy meglesett  lakodalom képei adnak lehetőséget a bebocsáttatásra. 

A kötet minden fejezete elvarázsolja olvasóit mesés képeivel és izzó hangulatával. Ez nem a háborúk kegyetlen arab világa, itt fennkölt mesemondók és írástudók üldögélnek földre kuporodva, hogy az áhítatosan hallgató emberek feje felett tüzes szavakkal adják tovább titkaikat. 

Canetti rövid, kerekre csiszolt prózái életérzéseket adnak át, melyek felébresztik az emberben az utazás és a beavatás vágyát. A bazárok és bárok világa vágyakat is zárnak magukba, míg végül eljuthatunk "A láthatatlan" megtapasztalásához, s hogy egyetlen hang maradjon csak kongva bennünk, mely "minden más hangot túlél." Ez Marrákes hangja. 

Hozott pontszám: 5

Macfarlane, Robert - Lennvilág

 Utazás az idő mélyére

 

Robert Macfarlane egy hihetetlen utazásra hív bennünket, mely egyszerre földrajzi, időbeli és szellemi kalandozás. A helyszínek egészen különbözőek; járunk barlangokban, gleccsereken, földüregekben, folyók medrében, tenger és városok alatt. Területileg Nagy-Britanniában, London környékén, Európa néhány különleges vidékén, Párizsban, a Szlovén-fennsíkon és eljutunk egészen a "kísérteties" északi területekre, Norvégiába, Grönlandra és Finnországba. 

Olyan ez az egész, mint egy hihetetlen vízió, amihez legtöbbünknek nincs sem belső képe, sem elképzelése arról, hogy milyen érzéssel járhat ezeknek a területeknek a bejárása. Izgalmas, hátborzongató és  elgondolkodtató is egyben. 

Az odalenti világ rendkívül jól őrzi titkait. Noha mindig is érdekelte az embereket a földmélyi homály felderítése, alig tudunk valamit. Odaképzelték a poklot, egy külön bejárású, magától működő világot, egy a mienkkel párhuzamosan létező univerzumot. Amit a föld alá temetünk, azt valójában rejtjük, így válhatott az alvilág a személyiség sötét oldalának metaforájává. Ezekbe a napfénytől és gyakran tágas terektől megfosztott üregekbe ereszkedhetünk le a szerzővel. Bár gyakran valóban nehéz elképzelni, mi is fogadhatja az odalátogatót, mégis az érzések, melyeket Macfarlane közvetít átérezhetővé teszik az egészet. Olvasás közben egyszerre volt bennem félelem és csodálat. Olykor azzal szembesülünk, hogy az adott helyen hányan vesztették életüket, hogy néha milyen banális dolgon múlik minden. Emellett az apró örömök és sikerek és felerősödnek az emberben. 

Nehéz kedvenc helyet választani, mindegyik valami másért lett kedves számomra. Azt, hogy Párizs  alatt  régóta létezik egy kiépített "város" azt akár a Nyomorultak című regényből, akár Eugen Sue Párizs rejtelmei kötetéből is sejthettük. De hogy manapság, miként lehet megközelíteni és mire használják ezt a privát "alvilágot", azt nem tudtam. A Lennvilágból olyan érdekességeket tudunk meg, hogy például 1940-ben körülbelül kétezer gombatermesztő szorgoskodott a föld alatt, vagy hogy kik a katafilok és mit csinálnak ezeken a helyeken. Olaszországba átröppenve pedig azoknak a vizeknek útját követjük, melyek eltűnnek a föld alatt. Közben pedig ismét csak az emberiség ősi hitvilágának alapjaival szembesülünk, azokkal a felső világból alvilágba folyó vizekkel, melyek Hádész sötét, háborgó szívében egyesülnek. A szöveget irodalmi részletek is tarkítják, melyek az ősi mítoszok mellett segítenek megteremteni annak az időszaknak világképét, ahol a tudásnak egész más információtartalma volt, mint manapság. 

A jelen földfelszínéből  elindulni lefelé, már önmagában egy időutazás, ahol a korszakok emlékei rétegződnek egymásra. Az érintetlen világ hűen őrzi az akár több ezer évvel ezelőtt ott jártak nyomait. A norvég kollhellareni sziklarajzok alkotói már ahhoz is komoly veszélyt vállaltak, hogy eljussanak abba a barlangba, ahol elkészítették rajzaikat. Ilyeneket olvasva egy emelkedettség kerített hatalmába. 

Sajnos a föld mélye más nyomokat is őriz, hasadékokat, ahová emberek százait lőtték bele a háborúk idején, szomorúságot és fájdalmat temetve maguk alá. S ahogy közeledünk a könyv vége felé, úgy árnyékolódott be a hangulatom is. A talaj alatt kiépített betonszarkofágok témája, mely a legveszélyesebb hulladékokat zárják magukba, a mérgező és radioaktív üzemanyagok egyfajta sírhelye komorrá teszi az olvasót. Nagy kérdés, hogy merre haladunk? Úgy teszi fel a kérdést a szerző, hogy valójában nem teszi fel. Mindenképp fontos, hogy mi mit hagyunk az utánunk jövő nemzedékeknek, mi lesz a mi kézlenyomatunk a föld alatt? 

A lenti világ labirintusából indít és a Kalevala soraival zárja ezt az óriási utazást a szerző, ahol Vejnemöjnen arról a bizonyosságról énekel, hogy a föld alá temetett erőnek vissza kell térnie a felszínre: 

"Nem veszhet el a bűvszók titka,

Résbe a regének nyitja,

Táltosság nem jut föld lyukába

Táltosok letűnnek bárha" 

Nagy élmény volt számomra ez a könyv, nem bántam meg, hogy elcsábultam a titokzatos cím és a mesés borító láttán. Utazás volt a javából, amihez kellett az is, hogy az olvasottak mellé képeket is nézegessek az adott vidékről. Jól összegyúrt szöveggel ajándékozott meg Macfarlane, mely mind történelmileg, mind geológiailag, mind irodalmilag és az emberi lét  vallási megközelítésének egyidejű jelenlétéről tanúskodik. A nem rég olvasott Mircea Eliade könyv, A szent és a profán gyakorlati levezetéseként értelmeztem olykor ezt a könyvet, talán innen is az a bizonyos emelkedettség érzés. 

Szeretettel ajánlok Robert Macfarlane nyolcadik, magyar nyelven pedig első megjelenésű könyvét!

Hozott pontszám: 5

 

"Két évvel Loubens halála után, 1954. augusztus 12 -én egy fiatal belga pap, Jacques Attout vállalkozott arra, hogy leereszkedik a Pierre Saint – Martin barlang legmélyére. Oltárként egy elsősegély ládikót használva, Norbert Casteret ministrálásával misét mondott Loubens emlékére. Későbbi visszaemlékezése, amelyben szépségesen fonódik egybe teológia és geológia, a barlangászirodalom egyik legemlékezetesebb szövege lett.

„ Nem hiszem, hogy valaha is celebrálhatok még egy olyan misét, amely ennyire szoros egységben lenne az Isteni Szentséggel… ebben a roppant barlangban inkább tüntettünk bogaraknak, mint emberi lényeknek. És mégis – a lelkünk lángra gyúlt. Oly távol kerültünk a hely fizikai valóságától… és ha mégis érzékeltünk belőle bármit is, az csak azért lehetett, mert valamiképpen elveszítette anyagi minőségét, és hatalmassá és fényességessé növekedett.”

 

Robert Macfarlane

fotó: Bryan Appleyard