Magának a kötetnek a megléte is felér egy csodával, ezért először is azzal kezdem.
Lambrecht Kálmán paleontológus, a szerző hajdani tanítványa készítette el Herman Ottó életéről és koráról szóló kötetét 1920-ban. Annak ellenére, hogy Lambrecht 1140 tételt tartalmazó bibliográfiát állított össze mestere műveiről, erről a darabról mégsem tudott. Az eredeti 1892-es évszámmal jelölt mű sorsa kalandos utat járt be. Sebestyén Gyula (1864-1946) akadémikushoz, a Magyar Néprajzi Társaság alelnökéhez került, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy kiadassa a művet. Erről cenzúrás bejegyzés is maradt a 74.oldalon. Sajnos Herman Ottó halála, majd a világháborúk s végül Sebestyén Gyula megtört karrierje a megjelentetésre nem adott lehetőséget. A kézirat így fiánál, Sebestyén Lászlónál maradt, aki szintén nem tudott a könyv létezéséről. Végül Schelken Pálma volt az, aki Sebestyén Gyula munkásságát kutatva végül rábukkant 1965-ben, fél évszázaddal Herman Ottó halála után erre a műre.
Először is nagyon jó kézbe venni a könyvet, melyet Kakasy Éva grafikái díszítenek. Mivel az egész kiadványt áthatja a költőiség, rengeteg versrészlettel találkozunk, a fekete-fehér-rózsaszínt használó illusztráció még légiesebbé teszi az egészet. Érdekes a könyv felosztása is, mely először azt próbálja megragadni, miért olyan fontos a magyar hagyományban megjelenő madárvilág. Herman Ottó itt tulajdonképpen az archetípusokkal foglalkozik anélkül, hogy kimondaná ezeket. Mit jelentenek a magyar nép életében a különböző szárnyasok, s emellett kapunk egy kis madártani eligazítást is. Mivel nagyon szeretem a szerző gondolkodását, így lubickoltam mondanivalójában. Aztán Herman Ottó sorra veszi, hogy a három költőóriásnál mely madarak és hányszor szerepelnek, milyen szövegkörnyezetben, mit személyesítenek meg. Közben erősen utal arra, hogy mindhárman ismerték a madarakat. Bár Tompa Mihály azért erősen romantikus színezetet ad, kicsit talán ferdíti is a realitást. Egyébként pedig érdekességként Arany János negyvennégy madarat, Tompa Mihály ötvennégyet, és Petőfi Sándor pedig harminckét madarat ölel fel lírájában.
A könyvben ezután a költőtriász sajátosságait emeli ki Herman Ottó, idézve verseiket, rávilágítva annak igazi mondandójára. Itt a magyarórák verselemzései villantak be számomra, de élveztem minden sorát. A továbbiakban a madártani elemeket veszi sorra a szerző, ehhez idézi be a verseket vegyesen. Ez egy picit döcögősebb volt már, jobban ugrálnak gondolatai, nem tud annyira egységes és megragadó maradni a szöveg. A tudományosság és a költészet keveredik, ami kilóg picit innen is, meg picit onnan is. Nem könnyű ez a műfaj, olyan, mint egy kutatási terület, mely a feltárás szakaszában van. Vannak nagy revelációk, de a sziszifuszi, alapos kutakodás, elemezgetés nem köt le mindenkit. Én is így voltam vele. A könyv egy nagyobb traktusa a függelék, amely számomra azt igazolja, hogy ez a könyv nem volt még kész. Az adatgyűjtés fázisában volt sok tekintetben. Ebben a függelékben számos mondóka, mondás, jegyzet, gyűjtemény van, ami teljesen felejthető annak, aki nem kutatási céllal közelít a témához.
Összességében mégis kivételes érzéssel töltött el a kötet olvasása, mert kézzelfogható nyomait találtam annak, hogyan dolgozott ez a tudós elme, miként szőtte egymásba gondolatait, hogyan fedték át egymást a társtudományok. S mindezt abban a tudatban, hogy Herman Ottó mennyire szerette a madarakat, az értékeket, s a magyarságot. (Az eredetileg Herrmann nevét is a magyarság iránti elköteleződés jegyében rövidítette Herman változatra.)
A könyvet nem értékelem, hiszen meglátásom szerint nem készült el, de nagy értékeket hordoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése