Puchla Nikolett elsőkönyves szerző verseskötete nem régiben jelent meg a Dr. Kotász Könyvkiadó gondozásában. A fiatal költőnő a Kotász Károly 150 irodalmi pályázaton tűnt fel. A Vétek-cseppek, Harmatos dal és a Hajdanvolt hajadon című díjnyertes versei ebben a válogatásban is megtalálhatóak, de most ennél több kinccsel is találkozhatunk.
A közel ötven verset magába foglaló kiadvány három téma köré csoportosul, ami behoz egy időbeli fejlődést. Az első rész címe az Álomfogó. Ez a szó jól összefoglalja az ide került tizenöt verset. Bevallom zavarban is voltam olvasás közben, mert az egész annyira megfoghatatlan, mint egy buborék. Az alaktalan, homályos, ködös szófüzérek sokkal inkább egy életérzést tükröznek, mintsem bármi konkrétumot. Jól látszik, hogy Puchla Nikolett számára fontos a kezdet, ez több helyen is feltűnik.
"Vassal szeretnék kezdeni..." írja rögtön az első versében. De hiába jelennek meg emellett a kövek és a bronz is, már itt is érezhető egyfajta súlytalanság. Teljesen szabad gondolatkapcsolások jellemzik a verseket, melyeket beleng a titok, az ismeretlenség, a láthatatlan árnyak. Olvasás közben "alany vesztettséget" éltem át, nem lehetett tudni, mi hova tart. Ezek a versek valóban az álmok mezején születtek, s csak azok a képek váltak láthatóvá, melyeket az álomfogó magához ragadott. Olyan szorongató képekkel találkozhatunk, melyek leginkább az ifjú kor félelmeinek jellemzői. Már ebben a részben is feltűnnek a haikuk, melyekre nem igazán a zárósor csattanója jellemző, hanem inkább az egész képben van egy meglepő, s a harmadik sor épp csak beteljesíti ezt. Az Álomfogó verseire az időtlenség és parttalanság jellemzőek, egy különös science fiction hangulat. Két kedvencem lett közülük, a Fikció és a Kimondatlan című versek, de be kell vallanom, hogy több verssor önmagában is megragadott.
Sokkal közelebb álltak hozzám a Vétek-cseppekben szereplő írások. Valahogy alakot kezdenek ölteni a dolgok, legalábbis megpróbálják, vagy ahogy Puchla Nikolett írja:
"kisujjunkon az aranyfonál, mi jó eséllyel
sosem ölt materializált fogódzkodót."
Valóban nehéz realitásában nézni a versekben megjelenő képeket, mégis sokkal megfoghatóbbak ezek, mint az álom mezsgyéjén születettek. Hisz már a vétek is arra utal, hogy valami megtörtént, aminek nyomán megrezdül a lég. Nagyon érzékeny szókapcsolásokkal találkozunk az alkotásokban, és sokszor bennünk marad az értetlenség zavarodottsága. Légiesek, finomak, éteriek a szerző képei, semmi konkrétum, csak a megtörtént események nyomait nagyítják fel a szavak.Olyanokkal találkozunk, mint "felajzott vásznak, karmazsin rózsa-pamacs, borzongató jégpercek, langyos glória, medúza-lágy golyóbis..." Különösen tetszettek a Súlyos pelyhek, Mérhető görbe, Hajdanvolt hajadon, Anyagtalan fegyver, Csillámporos, Mint a filmekben, Semmi sem sikerül, előrelÉpés, Illékony művészet. Az ismétlésekkel kezdődő versek nem szokták elnyerni a tetszésemet, mégis a Csillámporos című versre nem jellemző a helyben topogás, hanem sokkal hangsúlyosabbak benne azok az érdekes képtársítások, melyeket említettem. Nem is vers didaktikus zárósora okoz eufóriát, hanem az olyan sorok, mint a "cérnakerítést vonni az erdő köré", vagy a "Megpróbáltam kétszemélyes naplóval bizalmat nyerni"
A harmadik rész címe maga a címadó vers, Ha újranő a sorsfonal Van ebben valami jövőbe tekintés. Ez már nem a meg sem született dolgok álomtalaja, vagy a megtörtént események miatti belső osztottság érzése, hanem a befejezetté válás óhaja. A sorok közt már a halál is ott lopakodik és megjelennek a visszafordíthatatlanság lökései is. Több versben átérezzük a sors nem várt és nem kért ajándékait. Itt már egész konkrét szituációk köré is felépített a szerző egy képet, például a Hangtalan vita című versben.
Több vers utolsó sora úgy hat az olvasóra, mintha követ dobtak volna a vízbe. Csattan, loccsan és karistol egyet az emberen. Én csak úgy jegyeztem fel, mintha meg nem született haikuk végszavai lennének. Ezt éreztem a Révész, a Ki itt belépsz vagy a Ha újranő a sorsfonal című versnél is. A Portré, a Hangtalan vita, a Harmatos dal és a Ha újranő a sorsfonal versek lettek a legkedvesebbek számomra ebből a blokkból.
Puchla Nikolett verseskötetének egyedisége képszerű látásmódjában, fátyolszerű szövegalkotásában jelenik meg. A témái is még képlékenyek, a jelenségnél és nem annak gyökerénél kezdenek nőni. Óvatosnak és kicsit tapogatózónak érzem őket, olyanok, mint a ki nem mondható fájdalmak, ahol még a jelenség álomszerű szerkezete jelenik meg és nem maga a kín. Érzékenysége mégis jelen van, és ez épp a szokatlan képalkotásaiban érhetőek tetten. Viszont egy kicsit nagyobb vezetettséget szívesen vettem volna. Úgy érzem, hogy épp ez az óriási szabadság - amit kaptam-, távolított el a versektől. Az űrben lebegés szabadságát és érthetetlen úttalanságát képzelem ilyennek.
Remélem, hogy a jövőben is olvashatunk még Puchla Nikolett verseket!
Hozott pontszám: 4/5
Portré
Búg a csönd tartományán túlról
Egy megeredt, távoli csap,
Langyos és hűvös közti
Zaj-cseppeket adagol,
Míg a csosszanó papucsok
el nem halkulnak.
Elnémultak, mind egy szálig elnémultak.
A sápatag csönd rátelepszik a bal orcára,
Míg a jobbot éles fény-szilánkok
Szabdalják széjjel.
Nem tudom, mit keresek itt.
Gyomrom háborog, bár lelkem
Síri nyugalomra lelt.
Talán csak egy simogatás
Hiányzik, mint egy festménynek
Az utolsó, gyöngéd vonás.
Befejezetté akarok válni,
De pont e szűnni nem akaró
Vágytól maradok
Mindig tökéletlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése