A szerző naplószerű történetében bemutatja, hogyan kel életre benne új regénye. Főhőse, a nyelvész Ellinor Smidt váratlan megbízást kap, hogy utazzon egy észak-norvégiai megyébe, hogy a kihaló félben lévő számi nyelv vizsgálata közben adatokat gyűjtsön a nyelvek kihalásának mozzanatairól. S közben maga a szerző, Helene Uri is kap egy váratlant telefont, ami szerint a dédapja pontosan olyan tengeri számi volt, mint akik között Ellinor épp kutat. A regénybeli események váltakozva jelennek meg a jelen történéseivel. Néha olyan gyors a váltás, hogy időbe telik, vagy egy apró elhullatott nyomnak kell megjelenni, hogy tudjuk, kinek a történetében járunk. Közben Helene is északra utazik, hogy minél többet megtudjon múltjáról, mely kirakós módjára épül lassan egy világos képpé. Arányaiban talán ez teszi ki a regény nagyobb részét, mégis a másik történet az, amiben több izgalom és spiritusz van. Hiába, a fikció azért mégis jobban beindítja az embert.
Szerencsés erről a könyvről írni abból a szempontból, hogy a bemutatásban nem kell, hogy lelőjem a poénokat, nincs igazi spoilerezés, mert valójában nem is a két történet cselekménye jelenti a lényeget, hanem az, hogyan tudunk a múltunkhoz kapcsolódni. Mind Helene, mind Ellinor életében döntő szerepe van a tárgyaknak, melyek olyanok, mint a múlthoz vezető bóják. Ezek a kapaszkodók rengeteget jelentenek még akkor is, amikor egy anya-lánya kapcsolatról van szó. Egy pulóver, egy cserépmalac, egy üveg levélnehezék, egy játékhajó; mind-mind kiemelkedővé válhat egy szempillantás alatt. A tárgyak a könyv olvasóiban is beindítanak egy nagyon ismerős érzést. Lehet, hogy ezek lesznek az elindulásjelzők, de nyomukban megjelennek a családi hagyományok, a legendák vagy épp azok a hiányzó láncszemek a család legendáriumából, amik tovább hizlalják vaskos történelmünk elmúlt részleteit.
Amíg olvastam a kötetet, nagyon élveztem. Különösen Ellinor és a kutatás kötötte le a figyelmemet, illetve az a fejlődés, amin keresztülment. Bevallom, Helene kicsit visszahúzta számomra az egész lendületét, bár statikailag pont megteremtette az egyensúlyt. Amit most összességében hiánynak érzek, hogy ha valaki nem tudott semmit a számikról, akkor nem kap tiszta képet a történetükről. Másrészről a könyv borítója is eléggé félrevezető lehet.
Ez a könyv szép kis darabja a számik történeti csomagjának, de önállóan mégsem tartom kiemelkedőnek. Kétségtelen, hogy Helene Uri sikeresen összesodorta a regény két szálát, de számomra voltak egyenlőtlenségek. Az egyik részen az elaprózott felmenők és oldalági leszármazottak néha követhetetlen, de semmiképp sem olvasmányos tekeredése, a másik szálon pedig egy elmagányosodott nő, kihívásokkal nehezített életének kibontakozását, szerelmét, barátságát és sikerét követhetjük nyomon. Szinte nem is kívántam kilépni Ellinor történetéből, amit a szerző nyitva is hagyott lelkes olvasói számára. Egyáltalán nem hagyott rossz érzést bennem a kötet, szerintem, aki elkezdi olvasni, azt szépen behúzza majd. Többen is megtalálhatják benne azt a pontot, melynek révén magukénak érezhetik Helene vagy Ellinor sorsát. Az identitáskeresés mellett a gyász mindkét nő életének aktuális pontja, a család, a gyermekáldás kérdése, a karrier, vagy siker is központi helyen áll, de megjelenik a pártalálás nehézsége, az elhagyatottság vagy az idős szülőhöz való kapcsolódás is.
Hozott pontszám: 4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése