Tóibín, Colm - A blackwateri világítóhajó

Tuskar világítótorony
Fotó: Fotó: Russell Taylor

„Kiskoromban, amikor feküdtem az ágyban, úgy hittem, hogy a Tuskar egy férfi, a blackwateri világítóhajó pedig egy nő, és mindketten jeleket küldenek egymásnak meg más világítótornyoknak, mintha nászidőszak lenne. A férfi energikus volt és erős, a nő gyengébb, de állhatatosabb, és néha már a sötétség beállta előtt világítani kezdett. És azt gondoltam, hívják egymást; nagyon megnyugtató volt, hogy a férfi erős, a nő pedig hűséges.”

De a blackwateri világítóhajó tornyát lebontották, már nem létezik. "Azt hittem, hogy mindig ott marad." Sok dolog van az életben, amiről azt gondoljuk, hogy mindig megmarad. Lily is úgy élt, hogy öröknek hitte  férje jelenlétét. De egy napon elment, és elvitte a nő életéből a színeket. Lánya, a  tizenkét éves Helen és fia, Declan először  az anyai nagymamához Dora Devereuw-hoz, majd egy másik rokonhoz kerülnek. A kihagyott hónapok, az el nem gyászolt apa örök törést hoz a család életében. Körülbelül huszonöt év telt el azóta, de a hasadékok csak mélyültek, és a sebek nem hegedtek be maguktól. Most ismét együtt vannak Declan halálos ágya mellett. 

A rendkívül egyszerű történet cselekménye kristálytisztán követhető, de mégis nehéz megérteni azokat a lélektani folyamatokat, melyek leginkább hatnak a szereplőkre. Ahhoz, hogy közelebb jussunk ehhez a megértéshez, végig kell járnunk a családdal az egész kálváriát, ami nem csak Declan stációit jelenti, hanem mélyen  a múltba nyúlnak. 

Rengeteg dologról szól ez a regény,  a családról, a barátságról, az ír öntudatról, homoszexualitásról. De most nem válogathat kedvére az olvasó, melyik részt érzi hangsúlyosabbnak, mert az egész  egy koherens egységgé olvad össze a nagymama wexfordi, hajdan szép napokat látott panziójában. 

A történet eseményei úgy peregnek le a szemünk előtt, mintha egy kamaradarabban lennénk. Színpadon láttam az egészet, amit talán az az érzés hív elő, hogy a szereplők folyamatosan beszélnek. Egy végeláthatatlan, ki nem beszélt terápia ez. A cselekedeteknek szinte súlyuk sincs, csupán hátterei a dialógusoknak. Ilyen tekintetben nagyon tetszett a nyitó, ágyjelenet, melyben Helen maga mellé veszi a szülői ágyba kisebb fiát. Rögtön az első oldalakon olyan  súlyos kulcsszavak hangzanak el, mint féltékenység vagy ödipusz komplexus, melyek a későbbiekben is fontos szerepet töltenek be. De ugyanígy párhuzamban áll Helen jelene a régmúlt eseményeivel. A fiai nincsenek vele, nélkülözik anyjukat, mint egykor ő hiányolta saját anyját. S akárcsak akkor, most is a betegség és halál választja szét a családot. Ezek a színtiszta, sallangmentes párhuzamok rendkívül megkönnyítik az olvasó dolgát, nem kell bonyolult összefüggéseket keresgélni, a dolgok a maguk drámaiságában vannak jelen. Súlyosak, kényelmetlenül lehúzóak, és nem szívesen vagyunk bennük. 

Tóibín regénye a családtagok egymáshoz vezető útját söprögetve járja végig. Mindig előkerül valami apróság a levelek alól, így rakhatjuk össze a teljes képet.  Ahogy a világítótorony fénye olykor végigpásztáz a sötétségbe burkolódzott szobán, úgy világlanak fel ezek a részletek a múltból, vagy a szereplők lelkéből. Mind a környezet, mind a betegség ábrázolása rendkívül erős atmoszférát hoz létre.

Nem tudom, hogy a pártatlanság célja volt-e a szerzőnek, de ha igen, akkor számomra nem sikerült megvalósítania. Egy sokkal nagyobb és megrázóbb zarándoklaton vehettünk volna részt, ha nem derül ki a könyv elején, hogy honnan ered Helen és Declan családdal szembeni elutasító magatartása. Így kicsit kézenfekvő volt, és óhatatlanul állást foglaltunk, vagy épp felmentettünk szereplőket. Emiatt a  katarzis is elmaradt, már, ha cél volt egyáltalán.

Ettől függetlenül sokan találva érzik majd magukat olvasás közben, hiszen az át nem élt anyai szeretet, a megfosztottság érzése sokak legmélyebb panasza felnőtt korukban is. E tekintetben viszont Tóibín ráteszi közönségét egy útra. 

Csak el kell indulni rajta!

Hozott pontszám: 4/5

 Colm Tóibín 

Fotó: Kim Haughton

"Szeretném, ha egyszer már elégedett lennél velem, bár nem vagyok az, akit akarsz. Szeretném, ha már nem kívánnád, hogy legyek valaki más."

"– Az egyik dolog, amit észrevettem a családod nőtagjainál – mondta Larry –, hogy úgy beszélnek, mintha ők irányítanának.
– Tényleg ők irányítanak – felelte Declan. – De még nem láttad őket férfiakkal. Úgy értem, igazi férfiakkal, nem magunkfajta gizdákkal. Igazi férfiak jelenlétében befogják a szájukat, és teát főznek.
– Ez színtiszta badarság – mondta nevetve Helen. – A mama egész életében egyszer sem fogta be a száját, és amikor a nagyi teát főz, az a hatalmi játszma egy formája."

"– Vicces, hogy mennyivel könnyebb erről sötétben beszélgetni – mondta Larry.
--Mintha gyónna az ember, csak a gyóntatófülkében nincs világítótorony." 

Rooney, Sally - Normális emberek

Nem szoktam friss megjelenésű könyveket olvasni, pláne vásárolni. Szeretem átengedni a dolgokat egy kis szűrőn, amit drága ismerőseim és ízlésőreim megtesznek nekem a moly oldalon. De néha jó eltérni a sémáktól. Egy rádiós beszélgetés kapcsán figyeltem fel a könyvre, melyben a 21. század munkatársa mutatta be az Ünnepi Könyvhétre megjelenő könyveiket. Nem is tudom már mi fogott meg a beszélgetésben, valószínűleg, ahogy szoktam  jóval túlgondoltam  magamban a hallottakat. De így utólag nem bánom, hogy nagyobb teret engedtem a könyvnek. 

A történet egy első szerelem regénye, mely Sligo megyében, Carricklea kisvárosi falai között indul. Főszereplője Marianne, egy középosztálybeli család 17 éves lánya, aki fivérével és anyjával él csinos kis házukban. Hozzájuk jár takarítani Lorraine, aki Marianne osztálytársának, Connell-nek az édesanyja. A fiú azokon a napokon, amikor az anyja Marianne családjánál  dolgozik, kocsival érte megy. Így kerül a két fiatal iskolán kívül is kapcsolatba egymással. A lányt, aki rendkívül okos, de a maga módján elég furcsa, osztálytársai leginkább kizárják maguk közül, sőt tanúi vagyunk egy bántalmazásnak is. Connell, az osztály egyik közkedvelt figurája, a sulicsapat menő focistája, azonban meglát valamit Marianne-ban, ami oda vezet, hogy a két fiatal az ágyban köt ki. Szándékosan nem használtam a szerelem szót, hiszen úgy tűnik, hogy itt szó sincs erről, inkább valami vonzalomféle dologról. De mi az, ami vonzó lehet a lányban? Nem kimondottan szép. "Egyesek szerint ő volt a legcsúnyább lány az iskolában." Hamar kiderül Connell számára, hogy bár a lány szabad, ő azonban nem. Őt mindenféle megfontolások, mások véleménye tartja csapdában. Így kapcsolatukat nem is vállalja fel a többiek előtt.  Ezzel nem is lenne baj, egészen addig, amíg el nem érkezik a végzősök bálja, ahol a lánynak nem lesz partnere. Ezt a súlyos hibát nem bírja el a kapcsolatuk, olyan sebet ejt Marianne-n, amit nem tud feldolgozni. Később mindketten a dublini Trinity College-ban folytatják tanulmányaikat, ahol letéve  a középiskola béklyóit, új szerepben tűnnek fel. Marianne már nem az a furcsa, introvertált lány, aki folyton csak a könyveit bújja, és Connell sem olyan népszerű, mint korábban. A regény az ő kapcsolatuk évek alatti alakulását mutatja be. Mert azt elég hamar megértik mindketten, -még ha önmaguknak nem is akarják bevallani-, hogy ez nem csak szex volt közöttük. 

Felfoghatjuk úgy is a történetet, mint egy fejlődésregényt. Nem mondom, hogy ne lenne igaz, hiszen lényeges akadályokat ugranak meg az évek alatt, ugyanakkor be kell látni, hogy van miért aggódnunk még az utolsó pillanatban is. 

Viszont sokkal izgalmasabb kérdés volt számomra maga a cím. Sally Rooney társadalmi lenyomatot ad nekünk arról, hogy mi számít ma normálisnak, kik a normális emberek. Ezen el lehetne filozofálgatni, de akkor is az a tény, hogy az normális, amit egy adott szociális környezet elvárható, követendő mintának tart. Többször halljuk, hogy a lány furcsa, de igazából nincs is meghatározva, hogy mitől lenne az. Stigmaként lebeg körülötte, és megszabja a kötelező viselkedést vele szemben. Az a normális, ha nem jársz vele, ha belecsípsz a mellébe, ha nem vállalsz fel vele semmi közöset. 

Új környezetben új normák születnek. A főszereplők megpróbálják felvenni azt a ritmust, amit várnak tőlük. Connell-nek ez könnyebben megy, lesz egy barátnője Helen, egy teljesen hétköznapi, normális lány, akivel jól kijönnek. Marianne-nak viszont  nem megy olyan simán, ő több bántalmazó kapcsolatba is belekeveredik. A történet végére mindenki számára kikristályosodik, hogy mitől is érezték osztálytársai furcsának a lányt, milyen terheket cipelt egész életében. A bántalmazói környezetben felnőtt emberek mindig magukon viselik ezeket a jegyeket, és megtapasztalhatjuk, hogy Marianne-nak is milyen nehéz ezektől megszabadulni. A felnőtté válás regénye ez a könyv, melynek lényegi része, önmagunk felvállalása. 

Másrészről nagyon fontosnak tartom a történetet abból a szempontból, hogy igazán friss, nagyon mai. Határozottan nyúl a napjainkban súlyosnak érzékelhető problémákhoz. Az elköteleződés nehézségéhez, a meghitt kapcsolatok kiépítésének lehetőségeihez, ahhoz, hogy a mai fiatalok mennyire másféle szerelmeket akarnak megélni, mint szüleik generációja, amellett, hogy a társadalmi különbségek ma is ugyanúgy megvannak, és nem egyszerű átlépni ezeket a kasztokat.

Sally Rooney kifinomult pszichológiai érzékek mentén tereli a cselekményt, ahol az események alakulását nem kifejezetten a tettek, hanem az érzések vezetik. Prózája sokszor inkább nyersnek tűnik, melyben jelentős szerepet játszik a kisvárosi nyelvezet és egyszerűség. A  romantikus  hangulatot most mellőznünk kell, még akkor is, ha alapvetően ez egy love story. Azt azért még megjegyezném, hogy jól be lettem húzva a csőbe, mert annyira egy amerikai poros kisvárosi hangulat jelent meg olvasás közben előttem, hogy amikor először szerepelt az "euró", mint pénz kifejezés, azt hittem elírás. Rooney maga is a dublini Trinity College-on végzett, amerikai irodalom szakon.

A fiatal írónő a Baráti beszélgetések című könyvével debütált, mely 2017-ben elnyerte a Sunday Times - legjobb fiatal írónak ítélt díját.  A Normális emberek kötetet az év regényének tartják, jelölték a Man Booket-Díjra is. (Számos egyéb díj mellett) A 21. Század Kiadó oldalán olvastam, hogy a könyv az eredeti, Henn Kim által tervezett borítót kapta meg.

Hozott pontszám: 4/5 

 

Sally Rooney

Fotó: Tony Gavin