Száraz Miklós György - Apám darabokban

Sajnos az utóbbi pár hónap nagy kihívások elé állított, így az értékelések rendre elmaradtak. Bár mindvégig volt olvasmány, ami kísért ezen az úton, de éreztem én, hogy felszínes észlelésre vagyok csak képes. Talán rendeződnek lassan soraim, visszatalálok ebből a ziláltságból saját magamhoz, és lesznek megosztásra méltó gondolataim is. Száraz Miklós György könyvének címe egy hasonló szétesés érzést juttatott eszembe, de közel sem hasonló cipőben jártunk. 

Száraz  a szüleiről ír, az ő megismerkedésükről, a sorsukról, a korszakról. Érdekes hogy a szerelmespárt egyszerre teszi egy hatalmas családi és történelmi kontextusba. Mint egy óriásplakát a ház falán, ahol a szülők csak  pici kis figurák; összekötve az apja apjának és anyja apjának és a ki mindenkinek kötelékével. Mint ahogy létezni sem lehetett a történelmi háttér nélkül, pláne az 1950-es években. De  a szerző egész ártatlanul indít, az édesanya testvérének történetével, majd lassan lapátolja be a szereplőket sorban a család életének felségterületére. A sokszereplős dioráma alakjainak szinte nincs is saját életük, mindenkit az édesapával,  Száraz Györggyel való viszonyában láttam. Miközben olvassuk hogyan alakul a sorsa, egyidőben az édesanya, Marek Márta naplóbejegyzéseibe is beleleshetünk. Számomra az ő szerelmük volt a fókuszban, a boldogulás lehetséges útja, s a lassan megszilárduló, forradalom utáni Kádár korszak sunyi kis részletei. 

Őszinte regénynek tartom Száraz kötetét, ami nem csak amiatt őszinte, mert kimondja az apa ügynök múltját, hanem azért is, mert nem akar semmiben sem nagyot mondani. Ugyanakkor néha már szinte érzelmileg semlegesnek éltem meg az események alakulását. Mindenki elfogadja, ami jön, nagy érzelmi kilengéseknek, érintődéseknek nem vagyunk tanúi. Talán a legizgatóbb kérdések lettek elkendőzve? Tények tekintetében mondanám inkább őszintének, ami nem azt jelenti, hogy ne hihetnénk neki, inkább azt, hogy nincs mindenre válasz. S valóban, valahogy így van; nem kapunk mindenre feleletet, amit szeretnénk tudni a múltról. 

Ami most jobban zavart  az a Száraz Miklós Györgynél megszokott lírai szépség, az igényes, szemet és lelket gyönyörködtető mondatfüzérek hiánya.  Pedig milyen régóta várakozott ez a könyv a polcomon. Szerettem volna a másik két kedvencem, a Lovak a ködben és Az Ezüst Macska élményét átélni. Annak ellenére, hogy ez most egy kicsit másfajta stílusú történet volt, mondjuk, hogy dokumentumregény, mégis volt egy lebilincselő hatása; vágytam olvasni tovább, visszaültem a múltba robogó vonatba. Könnyű most innen nézve másként látni az eseményeket, de a jelenbe szorulva, kicsi szegletét látva a világnak, a kis emberek egyszerű vágyainak erőterében minden másként festett. 

Sajnos most nem tudtam úgy beleélni magam a kötetbe, mint korábban, nem lesz kedvenc, de végül is, rossz lett volna kihagyni. 

Hozott pontszám: 4

 

                                                 Száraz Miklós György

 

Alekszijevics, Szvetlana - Csernobili ima

Szvetlana Alekszijevics nem kevesebbre vállalkozott, minthogy bemutassa a modern idők legnagyobb földi poklát:

"A csernobili újsághírek tele voltak háborús kifejezésekkel: atom, robbanás, hősök… Ezért nehezebb megérteni azt, hogy új történelemben létezünk… Megkezdődött a katasztrófák története…"

Húsz éven keresztül hallgatja az embereket, akik közvetve vagy közvetlenül részesei voltak annak a felfoghatatlan borzalomnak, ami 1986 április 26-ra virradó éjszaka köszöntött Fehéroroszországra, a Szovjetunióra, a világra. A csernobili atomerőmű négyes blokkjának felrobbanása egyben a nagy orosz birodalom szétesésének is a jelképe, ahogy azt a kötetben többen is kimondják. Ugyanakkor rengeteg illúziónak a szertefoszlása, mely nem csupán az oroszok, hanem az emberek mindenhatóságának téveszméje is volt (volt?). De hogyan lehetséges megörökíteni ezt a tömény rettenetet? 

Egyetlen fotó is képest ezt megalkotni. Akár a könyv borítóján látható alkotás. Akkor mi az, amit a Nobel-díjas írónő hozzá tud adni mindehhez? Leginkább ez ragadott meg engem ebben a könyvben. A tragédiáról már 1995-ben láttam dokumentumfilmeket, így arról, hogy mi zajlott a zónában, milyen hatással volt a lakosokra, volt némi fogalmam. Nincs jobb szó erre, mint a felfoghatatlan. Minden apokaliptikus alkotás prototípusa az, ami ott található, aminek megszületésében segédkeztünk. 

Mit képes az irodalom hozzátenni mindehhez? 

Szvetlana odaül az emberek mellé, kinyitja minden csatornáját, mert szerinte:  "A lélek az egyetlen érző lény."  Ide kevés a fül,  az agy, a papír és a toll. Nem csinál mást, csak hallgat. Az emberek pedig beszélnek arról, hogy mit láttak, mivel áltatták őket, miket ígértek nekik, hogyan távolították el őket otthonukból, miben reménykedhettek? A beszélni is alig képes szemtanúk pedig ezer oldalról skiccelik fel gyászukat. Mert itt nem terem más, csak a veszteség fakó virága. A beszámolók hulló pernyeként rakódnak egymásra, térdig gázolhatunk bennük. Az elképzelhetetlen borzalmak lázálmos képei talán maguktól soha nem tudtak volna testet ölteni. Ehhez kellett egy író, aki beengedte magába és megformálta hozzá a keretet. Hogyan mondhatná ki az a  nő a veszteségét, aki tanúja volt fiatal házasként szerelme kínszenvedésének, a létből ellehetetlenedett alakban való távozásának, egy metamorfózisnak? Vagy az anyák fájdalmának, akik gyermekeik tragédiáját követhették nyomon napról-napra? A kirekesztettség, a meg nem értettség és a folyton felbukkanó váratlan félelmek rettenetét, ki képes lefesteni?  S mindeközben a lehetőségek beszűkölését kellett megtapasztalniuk. Mit egyenek, hova menjenek, mi legyen állataikkal, értékeikkel, miből és hogyan kezdjenek új életet?  Mit érnek a kitüntetések, a hősi címek kongó ürességei? 

A beszámolók egyedien ölelik körül a témát. Ebből a sokszínűségből áll össze egy olyan masszív egység, mely megadja a könyv sajátos hangvételét. Már harminc oldal után is képes   páncélt pattintani az emberre, amely kipréseli  az olvasóból az életkedvet is, ugyanakkor belemászik a fejbe, a bőr alá, és nem ereszti. Háromszáz oldal után sem fásultam bele az olvasottakba. 

Kietlen és reményvesztett vidék ez. A legelképzelhetetlenebb borzalmak hona, a világűr némasága és egy ismeretlen energia zabolátlan csodája: 

"Csakhogy a fejlődés áldozatokat követel, minél messzebbre jutunk, annál nagyobb áldozatokat."

Összességében csak megjelenik az ember szeme előtt a villogó kérdőjel, hogy az emberiség vajon mit kezd mindezzel? Ez csupán a környék tragédiája? Mikor és miért kell felelősséget vállalnunk?

A fehérorosz írónő ötvözi írásában a tárgyilagos korrektséget és az emberi létezés igazi értékeinek tiszteletét. Észrevétlenül olvastatja magát a történet. Kiemelkedően sikerült Szvetlanának úgy bevonni olvasóját a beszámolókba, hogy nem a tragédiák szenzációja, hanem az emberi érintettség vonzza magához az olvasót. 

A katasztrófa ideje mindannyiunkban maradandóan ott él. Én kamaszként, felvételire készülve, elfoglalva saját nyűgjeimmel csak a felnőttek intő szavára emlékszem, "Nem szabad most salátát enni!" Hogy pontosan miért is, mekkora a baj az nem tudták megmondani. De honnan is tudták volna, hisz Csernobil tragédiája éppen az elhallgatásban nő óriásivá, abban a politikai befolyás alá eső szilenciumban, ami az információk birtoklásának egyeduralmát jelentette.  Mondanám, hogy nem vagyunk már érintettek a dologban, de "Kétszáz tonna radioaktív anyag van betonszarkofágba zárva a csernobili zónában és senki nem tudja, mi történik vele."  És abban sem vagyok biztos, hogy pontosan tudjuk, hogy milyen hatással van ez ránk, a rákos megbetegedések emelkedő számára, és egyáltalán a földünkre.
Mindenki érintett.

Hozott pontszám: 5  

Szvetlana Alekszijevics