Higgyétek el nekem, hogy nagyon lehet szeretni ezt a történetet, csak egy kicsit türelmesnek kell lenni, engedni kell, hogy belénk folyjon, átáztasson, és úgy tocsogjunk benne!
Vízből nem lesz hiány, hiszen egy, a szerző által megálmodott szigeten Barrøyán vagyunk, Helgeland partján, Norvégiában. A csepp földdarab, mely talán, ha egy kilométer széles lehet, egyetlen családnak ad otthont. A Barrøy család egy kis csapata él itt, akik halászattal tartják fent magukat. Életük egyszerű, szikár és kopár, mégis ahogy telnek a napok, megtapasztalhatjuk, micsoda gazdagság lakik bennük. Ez a bevonódás, vagy ahogy az elején mondtam, átitatódás, a család intimitásába történő beépüléssel valósul meg.
Érdekesen rétegződik a könyv. Ötvenhárom kicsi fejezet egymásra pakolódásából jön létre az a kép, mely a teljesség igénye nélkül, de mégis plasztikusan mutatja be ennek a világnak a működését. S hogyan is működik ez a világ? Úgy, mint bármely másik. Amikor kihullik egy láncszem, beáll egy másik a helyébe, felveszi gúnyáját, átveszi elődje mozdulatát, gondolatát, s lehet, hogy még tovább is gondolja azt. Jobb, erősebb láncszem válik belőle. A kapcsok pattanása az, ami szikárrá teszi a történetet.A Getszemáni kertben kirántott kard, és levágott fül hirtelenségére emlékeztet az a gyorsaság, mellyel sakkbábú módjára iktatja ki Jacobsen szereplőit, hogy aztán egy szeparált burokba helyezze őket, s mint kísérleti egereket vizsgálja, mire képesek. Hol van az emberi tűrőképesség határa? Egy sziget a maga öntörvényű szabályaival. Ez a spontaneitás az, ami mozgalmassá és színessé teszi a könyvet, és élővé varázsolja a szöveget.
Ennek a dinamikának köszönhetően nem is lehet egyetlen főszereplőt megnevezni, stafétabotként adódik át a szerep, melynek egyetlen fókusza van, hogy az élet menjen tovább. Közben születnek az álmok, elhullanak a rutinok. A gyerekek hirtelen nőnek fel, a felelősségvállalás csettintésre születik.
Az elmúlt hónapban ez az hatodik könyvem, mely a skandináv széppróza világába kalauzolt. Azt kell mondanom, hogy egy jóval élhetőbb, szerethetőbb vidéken járunk, több a napsütés, a remény. Mégis ebben a kötetben is megvan az letisztultság és egyszerűség, ami Kim Leine vagy Jón Kalman Stefánsson könyveiben. Kevesebb a lírai hangszín és az érzelem, a cselekedetek nagyobb jelentőséggel bírnak, a tettek beszédesek.
Amitől viszont szenvedtem most is, hogy nincsenek képeim a könyvhöz. Nem tudtam elképzelni a kishajókat, melyek a szigetek között ingáznak, a hatalmas halszárító állványokat, vagy a mólót, a hullámtörőt. Ebben a képi világban nagyon sok van az olvasóra bízva, ami természetesen nem baj, hisz ezer film kockái pörögnek egyszerre ugyanarról a történetről.
Végezetül van egy jó hírem: Ez egy sorozat első része, az Ingrid Barroy sorozaté.
Folyt.köv.
Hozott pontszám: 5
Roy Jacobsen
Fotó: Guri Pfeifer
"Egy szigetet nem lehet elhagyni. Minden sziget dióhéjba zárt világegyetem, ahol a csillagok a fűben szenderegnek a hó alatt."
"Hans Barroynek három álma volt: egy motoros hajóra, egy nagyobb szigetre
és egy másik életre vágyott. Az első két álmáról gyakran és sokat
beszélt, közeli és távoli ismerősökkel egyaránt, a harmadikat soha nem
hozta szóba, még önmaga előtt sem. Mariának is három álma volt: ő több
gyerekre, egy kisebb szigetre és egy másik életre vágyott."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése