Kőrösi Zoltán - Orrocskák

Beleszeretni valakinek a prózájába, valami ilyesmit jelenthet. Írhat az bármit, csak önmagához, egy előző könyvéhez képest lehet csupán gyengébb, de gyenge sohasem. 

Így vagyok én Kőrösi Zoltánnal, akitől ez volt a tizenötödik olvasásom. 

Van a hangjában egy olyan egyéni árnyalat, ami vagy tetszik az embernek, vagy nem. Az egyediség mindig ezzel jár. Az ő hangjában pedig súlyosan és mélyen keveredik a látásnak és az érzésnek az elegye. A valóságnak egy megunhatatlan és kiaknázhatatlan ábrázolása. 

Ennek a regénynek csúnya hátránnyal kellett indulnia, mert érzésem szerint a világ egyik legrondább borítóját mondhatja magáénak. Minden szempontból primitív és kifejezéstelen, mintha egy szabotázs áldozata lenne a kötet. A címe sem tetszett, gyerekes és félrevezető, szerintem nem jó választás. No, innen szép nyerni! És a nyeréshez minden megadatott. Először is  a könyvet ajándékba kaptam; nagyon kedves meglepetés volt, akitől kaptam, ahogyan kaptam. Aztán, amint kinyitottam, csak úgy ömlöttek rám a szavak, mint a napsugár...

"Forró és moccanatlan levegő nehezedett a városra, mintha egymáshoz préselt üveglapok súlya nyomná össze a házakat."

A "Milyen egy női mell - Hazánk szíve" (2006)  óta  bennem is így fejeződik ki a nyári hőség. Moccanatlan, leválaszthatatlan tapadás. Keletkezését tekintve az Orrocskák (2000) a fent említett regény és a "Budapest, nőváros" (2004)  előtt keletkezett. A három regény szoros összetartozását érzem, még ha nem is a szokásos tekintetben. Ugyanis nem sorozatról van szó, sokkal inkább nyomon lehet követni egy téma kibontakozását és csúcsra futását, ami egyértelműen a "Milyen egy női mellben? " történik meg. 

Az Orrocskák négy égtájra, négy részre osztott regény, melyben Bárány Ádám célba érését követhetjük nyomon nyugalommal, a biztos siker tudatában, hiszen már az első oldalon kedvese ölében pihenteti fejét. Főhősünk igazi hős módjára, erényt és érdemet kovácsol testi sajátosságából, nevezetesen nagy orrából, ami mindvégig - akár- gúny tárgya is lehetne. Persze ott vannak azok a fránya viccelődők, akik ha nem is mondják, akkor is sugalmazzák a "tréfát". Gellert kapott golyó módjára, Ádám sikert és karriert csinál környezete piszkálásából. Mert kinek ekkora van ugye, az menjen csak szimatolni! És Ádám megy is, azaz jön is. Budapestre érkezik. Budapestre. És beleszeret. Ódák hangzanak el a városról, s néha azt hittem, hogy a könyv célja nem más, mint ennek megéneklése. 

"Budapesten nyitott szemmel alszanak az emberek, nem is forgolódnak, csak a mennyezetre néz sápadt arcuk, zárva maradnak az ablakok, mégis meg-meglebbenek a függönyök, mint, amikor köd kúszik a házak közé, üvegből vannak a falak. 

Alszanak nyitott szemmel a budapestiek, és mintha ezüstös nyál lenne, végigcsorog rajtuk a Hold fénye." 

De nemcsak Budapest, hanem a történelmi kor is megkoronázódik ebben a regényben. A körülbelül 1970-1999-ig terjedő időszak pillanatképeit élhetjük át. Nem is átélés ez, hanem átérzés. IFA-val, a Hősök tere díszőrségével, építőtáborral, Balatonnal, az apró ügyeskedő vállalkozásokkal kapjuk meg ezt a csomagot. Ez az az időszak, amikor a műanyag fröccsentett Lenin relikviákból Árpád vezéres figurákat illett készíteni. 

A szöveg barokkosan pompás, már-már sok is. Annyira intenzív, hogy könnyű elveszteni a cselekmény szálát, és csak a kifejezésmódra figyelni. Akár egy Kőrösi eszközkészlet, a színes paletta szétterítése ez. De a kötet végére valahogy átrendeződik minden. Itt van minden, ami Kőrösi Zoltánban megvolt; Budapest szeretete, a mágikus vonal, az angyalok jelenléte, a rá oly jellemző ismétlések felbukkanása a szövegben, a végtelen ember tisztelete. Minden itt van, de minden nagyon sok, burjánzó, intenzív. Innen tudnak majd kinőni későbbi csodás regényei, csírájában itt lappangott az "Ítéletidő" is. 

Nagyon hálás vagyok, hogy most olvastam ezt a könyvet, nem a többiek előtt, mert így sokkal érthetőbb volt számomra, méltó helyre tudtam emelni életművében. Olvasás közben olyan érzésem is volt, hogy ez aztán még jobb alkotás, mint az eddigi kedvenceim tőle. Irodalmi kísérletnek is éreztem, de közben a szerző szemével is láttam. Minden mondat olyan, mint egy tökéletesre kerekített gyöngyszem. Ízlelgetni kell az összes sorát. Szinte a fél könyvet ki szeretném idézni, osztoznék mindenkivel ebben a szépségben. Lassan is olvastam, totyogva, élvezkedve. A legszebb október fuvallata söpör végig a könyvön. Ha vannak városok, melyek nővárosok, akkor vannak regények, melyek "októberek". Ez az.  

Csak hálásak lehetünk, hogy ezt a sok szépet nekünk ajándékozta Kőrösi Zoltán, mielőtt megfosztott volna minket magától. 

Hozott pontszám: 5 

A könyv elektronikusan is olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtár adatbázisából. 

 Kőrösi Zoltán

"Az ezerkilencszázkilencvenkilencedik esztendő októberében, nevezetesen október végén, egyhétfői napon végre felszakadt a városra fekvő füstös, gomolygó pára: a hegyek felől kékesszürke, puffadt felhők ereszkedtek alá, félretolták és szinte kilyuggatták az alacsonyan lebegő felhőtakarót, ami már napok óta mozdulatlanul hevert a házak, a folyó fölött, s előbb csak szemerkélni kezdett az eső, apró cseppekben, de olyan sűrűn, mintha nem is eső, inkább valami permet volna, behatolt a kabátgallérok alá, átszivárgott az ajtók és az ablakok eresztékein, nyirkos hidegséggel szívódott a falakba, a ruhákba, a papírlapokba, aztán, talán megint a hegyek közül, vagy az is lehet, hogy egyszerre sokfelől, hiszen úgy hullámzott végig az utcákon a hang, hogy nem is jöhetett máshonnan, csak egyidőben sokfelől, halk roppanás hallatszott, akárha egy roskatag fal maradványa dőlt volna le néhány utcával odébb, vagy egy korhadt törzsű fa fordult volna ki a földből, hogy minden feltűnés nélkül a sárba feküdjön, s még az ágai sem recsegtek szanaszét, csupán megroppantak a zuhanástól, s mindjárt egypillanatnyi átható csend támadt, olyan csend, hogy nem töri meg se motorok zúgása, se szirénavijjogás, nem kopognak lépések és nem kiált fel senki, s aki szólna, hát visszatartja inkább még a lélegzetét is, egészen addig, míg nagy, lebegő pelyhekkel hullani nem kezdett azaz évi első hó"

"Mert ami lesz, az már megtörtént, és ami megtörtént, az sohasem változik. És ami volt, az van is, és ami van, az volt.
Nem ketyeg az óra, nem pereg a homok, a folyón hangtalanul siklanak a hullámok, eltűnnek,és már jönnek is vissza."

"Hinnéd-e például, hogy ott, szemközt, a pályaudvaron hány és hány álom érkezik nap mint nap a vaspillérek alá? Kistáskák és nagybőröndök, nagy vágyak és kis remények (…)"