2024. május 19., vasárnap

Diószegi Vilmos - Sámánok ​nyomában Szibéria földjén

Az 1923-ban született Diószegi Vilmost kis gimnazista kora óta nyugtalan kíváncsiság hajtotta a "pogánynak" mondott magyar vallás megismerése felé. Azt a hitvilágot kereste, aminek megismeréséhez az út nem a könyvtárak falai között vezet. Titokban törökül tanult, táltosokról írt verseket, rongyosra olvasta a magyar néphitre vonatkozó Róheim könyvet és mindent felkutatott a mongol kultúrára vonatkozóan, hogy csak azokat említsem, amit maga is kiemel a könyv bevezetőjében. Megszállottan tanulmányozta a  magyar és szibériai sámánizmust, míg 1957-ben végre valóra válhatott a gyerekkori álma; a forrásterületekre utazva, közvetlenül a még élő sámánoktól és környezetükből gyűjthetett anyagot. Mind a finnugor, mind a török népek eredetileg sámánhitűek voltak, így a magyarok a kereszténység felvétele előtt ugyancsak sámánhitűek lehettek - írja Diószegi. Magán a sámánhiten pedig egyfajta vallást ért, a lélekkultusz egy meghatározott fokát. Így, ha az ősi magyar hitvilágot keressük, akkor a még élő távoli rokonoknál kell kutakodni, akik nagyjából még megtartották a természeti népek életformáját. Ez 1957-ben  még teljes mértékben lehetséges volt. A sámánok -hazánkban inkább táltosok-, legfőbb tevékenysége a gyógyítás volt, ők voltak a közösség orvosai. Kapcsolatban álltak a szellemekkel és olyan tudással rendelkeztek, amivel mások nem. 

Diószegi Vilmos 1957 júniusában érkezik Irkutszkba, először áll az Urálon túl, ahonnan egy igazi sámánkutatás indulhat. Ezzel kezdetét veszi egy több, mint egy éves kalandozás Szibéria mélyében, ahol főként a burját, szojot, török és karagasz népekkel találkozva minden még fellelhető adatot rögzíteni akar a magyar kutató. De találkozunk mongol, enyec, nyenyec, szelkup, szamojéd utalásokkal is.  A helyi múzeumok igazgatóival lép  kapcsolatba, akiknek segítségével egyéni utakat jár,  vagy kutatócsoportokhoz társulva járja a tajgát. Mindvégig egy olyan megszállottság hajtja, amivel egyre ritkábban találkozunk napjainkban. Fáradságot  nem ismer, testi fájdalmai apró semmiségnek tűnnek, gyakran étel és ellátmány nélkül vág bele egy újabb felfedező útba. Csak a cél lebeg a szeme előtt, hogy a még élő sámánokkal találkozzon, minél többet megtudjon működésükről. Leginkább azokra az apró különbségekre reagál érzékenyen, ami a más-más népcsoportokat jellemzi. Ahogy beleássa magát egy terület sajátosságaiba, azt veszi észere, hogy újabb és újabb feltáratlan témákra bukkan. A kötet tulajdonképpen ennek az utazásnak az úti naplója. Diószegi múzeumok jegyzékeit bújja, fotózza a még meglévő sámáni eszközöket, hangfelvételeket készít, beszélget, másol, rajzol, gyűjt és jegyzetel. Összehasonlításokat végez, hipotézisek állít fel és vizsgál ki. Néprajzkutatásának színpadán a sámáni beavatás, szertartásvégzések, dobok és dobverők, teahintők, egyéb kellékek,   ruházat és rítusok állnak. 

Laikusként olvastam a naplót, ami teljesen magába szippantott. Egyrészt lehengerlő volt magának a kutatásnak a módszertani része, másrészt Diószegi tanúbizonyságot tesz arról, hogy milyen gondviselés kíséri útja során mindvégig. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy hányszor fordult elő vele az, hogy nem volt pénze egy útra, és honnan érkezett a segítség, vagy miféle nem várt barátok, ismerősök bukkantak fel a semmiből mesébe illő módon. Ha csak a meglévő kapcsolatokra vagy anyagi forrásokra számított volna, akkor ez az expedíció fele ennyi idő alatt lezárult  volna. Ezért a sámánokkal kapcsolatos tudásbázison kívül azt is megismerhetjük, milyen habitussal kell rendelkeznie egy tudósnak. Magáról a sámánizmusról kapunk ugyan átfogó bemutatót, de ebben a könyvben inkább a variációkra esik a hangsúly, a részletekre. Ettől eltekintve azok számára is érthető minden, akik még nem mélyültek el a sámánizmus témájában. 

Nagyon élvezetes olvasmány volt ez a kötet. Legszívesebben újra kezdtem volna. Megjött a kedvem, hogy ismét úti könyveket olvassak, vagy a természeti népekkel kapcsolatban keresgessek tovább. Gyorsan be is szereztem a Derszu Uzala könyvet és megnéztem a belőle készült filmet is. Lehet, hogy olvasóként csak halvány mását éljük meg a feltárás okozta eufóriának, de kicsit azt éreztem, hogy akárcsak a terepi néprajzkutatás, úgy az olvasmányok kiválasztása is lehet lehengerlő, addiktív jellegű, amikor egyik könyv dobódik fel a másik után. Hálás vagyok az élményért!

 

Hozott pontszám: 5

 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése