Olyan, mintha az énünknek lenne egy része, ami örök fiatalként látja önmagát, és lenne egy másik, aki azért tud arról, hogy telik az idő és öregszünk. Ez a fiatal darabunk azt gondolja, hogy a halál az majd egyszer, a távoli jövőben érkezik el, miközben az öregedő darabkánk egyre másra érzékeli az elmúlást. Gyengülünk, lassulunk, felejtünk, tűnnek el mellőlünk az emberek, és ennek még számos aspektusa jelenik meg az idővel. Vitathatatlan, hogy az elmúlással való szembenézés életünk talán legnagyobb kihívása. Jelenlegi életünk elmúlása azonban nem egyik pillanatról a másikra következik be. Ennek ezer árnyalata - maga az öregedés - mindig részünk, épp csak nem merünk ránézni. Oravecz Imre viszont most pont ezt teszi. 75 éves korában kezdi el írni naplóját, aminek 80 éves koráig tartó szakaszát olvashatjuk a kötetben.
Tetszik a könyv borítója, ami hűen hozza a tartalmat. A kezdőbetűk már nem nagybetűvel jelennek meg, hanem szépen beleolvadnak a többibe. Az egyetlen alak, ami a borítón van, az egy szürke gém. De nem csak mi szürkülünk el idővel, hanem eltűnnek mellőlünk a barátok, szülők, kortársak, szerelmek. Alakjuk a vízben fekete foltokká halványulnak, ami zsírfoltokra emlékeztetnek a védőlapon. Ami jelen van még, az a mi saját árnyékunk, tükröződésünk a vízen, ami múltunk rezgő, elhalványuló és akár nagyobb valósága, mint jelenünk. A gém előre néz, kémleli, hogy mi jön még? Nem hajtja le fejét. Vár.
Az öt évet, amiről Oravecz ír pontosan ez jellemzi. Mivel nem dátumozott bejegyzések soráról van szó, így jobban kirajzolódik az alkonyodás íve is. Ebben az alkonyodásban a lenyugvó nap még felsercenő forró izzása is ott van, egy felbukkanó és megélt szerelem bő éve. Amikor kapunk még egy lehetőséget. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a sebek ilyenkor jobban fájnak, nehezebben vagy soha nem gyógyulnak, mert nincs már szőr, amivel a kutyaharapást gyógyítani lehetne. Őszinte bejegyzéseket olvashatunk, vagyis azt gondolom, hogy sokszor engedi láttatni a szerző a csupasz valóságot; a félelmet, a kiszolgáltatottságot, a szépítés nélküli megkopott embert. Mindemellett, ami nagyon hangsúlyos még az életben maradás céljának fókuszban tartása, jelen esetben egy fiúgyermek. Abból a távolságból, ahonnan mi olvassuk a kötetet, azt is láthatjuk, mennyivel több hatalommal bírnak azok, akiknek csupán csak annyi az érdemük, hogy fiatalabbak.
Valahol nagyon szép az, ahogy szerző bizalmába fogad bennünket, megmutatja azt, hogy mi vár ránk. Hiszen már nem élnek együtt a generációk, öregeinket száműzzük az életünkből, emiatt rettegünk attól, hogy mi jöhet még? Ezért sokaknak nem is ajánlanám az Alkonynaplót, mert a kötet túlmutat egy irodalmi alkotás keretein, garantáltan megérinti az olvasót. Az a közeg, amit elénk tár Oravecz Imre, az a vidéken élő, elmagányosodó férfi szociológiai tanulmánya is lehetne, akárcsak annak az embernek a foszlányos memoárja, aki korunk egyik még ma is élő legnagyobb költő-írója. Ezért az utazás Szajlától Amerikáig, gyermekkortól az idős korig vezet, miközben A rög gyermekeinek hátteréről is sokat megtudunk. Minden utazás és tervezgetés ellenére a kötet a megállás momentuma, az önmagára és természeti környezetére figyelő ember összhangba kerülésének lenyomata.
Mi mást is mondhatnék így a végén, mint hogy még sok írással lepjen meg minket Oravecz Imre!
Hozott pontszám: 5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése