Belső utak könyve
Kifelé nézek, befelé figyelek.
Első lendülettel elolvastam az egész könyvet egy szuszra. Aztán újra kezdtem az alig két-három oldalas novellákat és a hozzáfűzött verseket, idézetek apránként olvasni. Valahogy így lehet foglalkozni ezzel a kötettel, mely annak a folyamatnak a tükre, amikor egy külső, akár bagatellnek tűnő esemény elindít egy fonalat, mely a sokat megélt ember legmélyére vezet. "Egyik gondolat fonódik a másikba, nincs határ és nincs idő, és tér sincs. Bennem zajlik minden." -írja a szerző rögtön az első novellában. Ezek az írások annak a tanúi, ahogyan az emberben minden elkezd lelassulni, mindent egyre hosszabban végzünk el és egyre inkább csak az egyszerű dolgok kezdenek el érdekelni. Ez egyben az öregedés szabadsága és boldogsága. Vagyis az élet indián nyaras kiteljesedett, zamatos szépsége.
Schäffer Erzsébet most leginkább magára figyel, saját belső hangjára. A korábbi könyveiben megszokott intenzív mások felé történő odafordulásának kibontakozása magában a hallgatóban történik meg. Egyszerre figyel kifelé és befelé, hogy mindezt egységbe hozza végül. A könyv teljessége pedig akkor történik meg, amikor az olvasó is továbbfűzi majd a maga meséjével az olvasottakat. Vagyis mit beszélek, hiszen ez sem a vége, mert volt olyan oldal, amit felolvastam valakinek, s ő futtatta tovább a sorokat. Így lehet végtelen folyam a lábosban odasült fasírtból, a présház kitakarításából, az ablakra futó borostyán megregulázásából.
A belső monológok útja kacskaringós, gyakran hirtelen ugrunk át más időbe és térbe. Az izgalmas járatok zene és filmélmények behívásával vastagodnak, miközben a gondolatait egy oda illő vers, idézet zárja mindig.
A szerző az élet adta szépségekre, a kapcsolatok ajándékára mutat rá, amelyek igazi, időtálló értékek. Mindig szerettem a munkáiban, hogy megtapasztalhattam, az észlelésekhez nem kellenek különleges szituációk, a mindennapi élet színpadán hangzanak el azok a nyitómondatok, amik magunkban hordozzák a bőséget. Ebben a könyvben több a csend, a magány, miközben minden csendből és magánymorzsából egy egész lakoma terül ki. Az öregedéssel együtt járó érték megélésére hív minket Schäffer Erzsébet, s valahogy arra, hogy írjuk meg a magunk felfedező útját, ha nem is papíron, tollal, de az utódainknak tovább adott szavakba zárt legendák zárványába.
Hozott pontszám: 5
" Akik sejtenek valamit a hétköznapok ünnepéről, Ég és Föld ajándékáról,
azokat a lugasban találod. Melléjük ülsz. Dió és mandula van a tányéron,
a kosárban hamvas szilva, pirosló jonatán és sárga batul, gyöngyszínű
muskotályszőlő és banánszínű vajkörte. Ha beléharapsz, édes lé csordul a
szájad szélén, s ekkor a hófehér virágra gondolsz, ami nem is olyan
régen a körtét álmodta… Megtörlöd a szád, darabka sajtot törsz, tavalyi
borral koccintasz. És hálát érzel, végtelen hálát mindezekért…"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése