Uri, Helene - Szavak a múltból

Úgy tűnik, még mindig a számi nép és annak története foglalkoztatja a gondolataimat. Egyik film dobja fel a másikat, akárcsak a könyvek is sorban vezetik egymást. Van bennük egyfajta séma, ami azon alapul, hogy a 21. század leszármazottja felfedezi  gyökereiben az ősi  számi vért. Másrészről pedig a kihaló félben lévő nyelv és kultúrkincs újrafelfedezése is nagy szerepet játszik ezekben a történetekben. Helene Uri szépen ötvözi mindkét vonalat, amikor könyvében egy két szálon futó cselekmény eseményeit gyúrja össze. 

A szerző naplószerű történetében bemutatja, hogyan kel életre benne új regénye. Főhőse, a nyelvész Ellinor Smidt váratlan megbízást kap, hogy utazzon  egy észak-norvégiai megyébe, hogy a kihaló félben lévő számi nyelv vizsgálata közben adatokat gyűjtsön a nyelvek kihalásának mozzanatairól. S közben maga a szerző, Helene Uri is kap egy váratlant telefont, ami szerint a dédapja pontosan olyan tengeri számi volt, mint akik között Ellinor épp kutat. A regénybeli események váltakozva jelennek meg a jelen történéseivel. Néha olyan gyors a váltás, hogy időbe telik, vagy egy apró elhullatott nyomnak kell megjelenni, hogy tudjuk, kinek a történetében járunk. Közben Helene is északra utazik, hogy minél többet megtudjon múltjáról, mely kirakós módjára épül lassan egy világos képpé. Arányaiban talán ez teszi ki a regény nagyobb részét, mégis a másik történet az, amiben több izgalom és spiritusz van. Hiába, a fikció azért mégis jobban beindítja az embert. 

Szerencsés erről a könyvről írni abból a szempontból, hogy a bemutatásban nem kell, hogy lelőjem a poénokat, nincs igazi spoilerezés, mert valójában nem is a két történet cselekménye jelenti a lényeget, hanem az, hogyan tudunk a múltunkhoz kapcsolódni. Mind Helene, mind Ellinor életében döntő szerepe van a tárgyaknak, melyek olyanok, mint a múlthoz vezető bóják. Ezek a kapaszkodók rengeteget jelentenek még akkor is, amikor egy anya-lánya kapcsolatról van szó. Egy pulóver, egy cserépmalac, egy üveg levélnehezék, egy játékhajó; mind-mind kiemelkedővé válhat egy szempillantás alatt. A tárgyak  a könyv olvasóiban is beindítanak egy nagyon ismerős érzést. Lehet, hogy ezek lesznek az elindulásjelzők, de nyomukban megjelennek a családi hagyományok, a legendák vagy épp azok a hiányzó láncszemek a család legendáriumából, amik tovább hizlalják vaskos történelmünk elmúlt részleteit. 

Amíg olvastam a kötetet, nagyon élveztem. Különösen Ellinor és a kutatás kötötte le a figyelmemet, illetve az a fejlődés, amin keresztülment. Bevallom, Helene kicsit visszahúzta számomra az egész lendületét, bár statikailag pont megteremtette az egyensúlyt. Amit most összességében hiánynak érzek, hogy ha valaki nem tudott semmit a számikról, akkor nem kap tiszta képet a történetükről. Másrészről a könyv borítója is eléggé félrevezető lehet. 

Ez a könyv szép kis darabja  a számik történeti csomagjának, de önállóan mégsem tartom kiemelkedőnek. Kétségtelen, hogy Helene Uri sikeresen összesodorta a regény két  szálát, de számomra voltak egyenlőtlenségek. Az egyik részen az elaprózott felmenők és oldalági leszármazottak néha követhetetlen, de semmiképp sem olvasmányos tekeredése, a másik szálon pedig egy elmagányosodott nő, kihívásokkal nehezített életének kibontakozását, szerelmét, barátságát és sikerét követhetjük nyomon. Szinte nem is kívántam kilépni Ellinor történetéből, amit a szerző nyitva is hagyott lelkes olvasói számára. Egyáltalán nem hagyott rossz érzést bennem a kötet, szerintem, aki elkezdi olvasni, azt szépen behúzza majd. Többen is megtalálhatják benne azt a pontot, melynek révén magukénak érezhetik Helene vagy Ellinor sorsát. Az identitáskeresés mellett a  gyász mindkét nő életének aktuális pontja, a család, a gyermekáldás kérdése, a karrier, vagy siker is központi helyen áll, de megjelenik a pártalálás nehézsége, az elhagyatottság vagy az idős szülőhöz való kapcsolódás is.

Hozott pontszám: 4

 

Truc, Olivier - Sámándob

Végre sort kerítettem a molyos várólistám legkorábban felkerült könyvére, a 2017 óta várakozó Sámándob elolvasására. Egyrészről bánom, hogy csak most, másrészről viszont érdekes, hogy épp most. Amikor 2015-ben ez a könyv megjelent, lényegesen kevesebbet lehetett olvasni, tudni a számikról, más néven lappokról. (A lapp nevet a finnek gúnynévként ragasztották rájuk, ma a számik önelnevezése alapján nem használható). Addig csak Edith Klatt Rénszarvasok pásztorát  ismertem. Azóta viszont gazdagodtam a témába. Ezért gondolom azt, hogy megjelenésekor olvasva biztos, hogy sokkal nagyobb hatást gyakorolt volna rám.

A könyv leggyengébb pontja sajnos a krimi szál, ami csak akkor baj, ha valaki arra számít, hogy az Animus Kiadó Skandináv Krimik sorozatában megjelent kötet lapjai hátborzongató, izgalmas gyilkosság felderítéséhez vezetnek. Ha ezt elengedjük, akkor jó élményben lesz részünk. 

Lappföld csontig hatoló hideg napjainak homályában, amikor a nap is csupán 2-3 órára kel fel, rituális gyilkosság áldozata lesz Mattis, a rénpásztor, aki magányosan él gumpijában. Füleit levágták, őt magát pedig egyetlen erős szúrással megölték. Úgy tűnik, hogy a számi rénpásztorok közötti leszámolásról van szó, így a tapasztalt rénrendőrt, Klemetet és annak kihelyezett gyakornokát,  Ninát bízzák meg az ügy felderítésével. Mivel egy nappal korábban a kautokeinói múzeumból elloptak egy Franciaországból frissen érkezett sámándobot, így a helyi rendőrség is lázas nyomozásba kezd. Nem segíti az ügyet, hogy egy női erőszaktevő is felbukkan a környéken. Az alaphangulatot átjárja a számik ellen irányuló rasszizmus, amiben a helyi rendőrünk is erősen érintett. A lakosság egy része tüntetésbe kezd, úgy gondolja, hogy a számik ellen intézett támadásról van szó, míg sokan csak a folyton elcsavargó rénszarvasok gazdáit teszik felelőssé. A nyomozást nehezíti, hogy az eltűnt dobot még ki sem csomagolták, így gyakorlatilag nem is tudják hogy néz ki. Pedig az ügy felderítésében kardinális szerepe van annak az ábrának, amit az ősi dobra festettek. Az gyilkosság felgöngyölítése a múltba vezet, bár napjaink bűntényei is jócskán bezavarnak. Egyre világosabban látszik, hogy semmi sem történt ok nélkül, minden apró jel hozzátartozik az ügy megoldásához, melynek mélyén a végtelen kizsákmányolás és  emberi mohóság lapul. 

A történet erőssége a hiteles számi hagyomány és napjaink szociokulturális ábrázolása, ami a nyomozás hátterét nyújtja. A szimbolikus jelekkel megfestett sámándobok a mai napig is erővel bírnak, akárcsak a hagyományozott jojkák, amik szintén segítenek a nyomozásban. A hóval borított vidék mélyén kincsek rejlenek minden értelemben. Szemünk előtt megelevenedik a számi kultúra tisztasága, múltban gyökerező ereje és az az erőszakos "kényszerfinnesítés", amiről ma már nyíltan beszélhetünk. (Ehhez hasonló működött Svédországban, Norvégiában és Oroszországban is). Másrészről a számik az eurázsiai földrész egyik utolsó autentikus őslakos népe, akiknek emiatt megalázó fajkutatási vizsgálatokat is el kellett szenvedniük. Gyakorlatilag folyamatosan északra szorították őket, nyirbálták jogaikat és még ma is szembesülniük kell őket érő fajgyűlölettel. 

A számi öntudat eszmélése már elindult, ennek nyomait olvashatjuk a könyvben és szerencsére már más művészeti ágazatokban is hallatják hangjukat, illetve igyekeznek megőrizni hagyományaikat, kultúrájukat. Idén a finn filmnapok keretén belül sikerült megnéznem Je'vida-t, ami az első amatőr számi színészekkel vászonra vitt film. Ezen a rendezvények került vetítésre a Máhccan – Hazatérés című dokumentumfilm, ami Finn Nemzeti Múzeum gyűjteményében található számi tárgyak Számiföldre való hazajutását rögzítette. Azt gondolom, hogy mindezek segítenek megtudnunk a történelem eddig elhallgatott tényeit, illetve képi világukkal sokat adnak ahhoz, hogy kézzel foghatóvá váljanak a számik. A témához kapcsolódik még a NETFLIX egyik idei filmje a Stolen - Lopás, ahol szintén nem a bűntény felderítése, hanem a számi népcsoport  a fontos. Ez is igaz történet feldolgozása. A svéd Amanda Kernell a  Sameblod- Számi vér című alkotása szintén ebből a témából merít.  

Hozott pontszám: 4,5