Azt mindannyian tapasztaljuk, hogy globalizáció ide vagy oda, a kultúrák valahogy mégis képesek egyedi irányba fejlődni. Vannak ugyan homogén részei a világszemléletnek, de szerencsére bőven akadnak sajátos vonásai is. Ilyen különleges vonásokkal rendelkező modern kori kultúrát jelent Dél-Korea. Az utóbbi körülbelül 5-10 évben egyre erősebben érezhető a távol keleti ország kulturális behatása hazánkban is. Én ezt leginkább a disztópikus sorozatok elterjedésében, a K-pop sztárok és a dél-koreai gasztronómia ismertté válásánál tapasztaltam meg eddig. A "hallyu" néven ismert koreai hullám már az 1990-es években elkezdte térhódítását. Úgy tűnt, hogy körülbelül 2010-ben hanyatlásnak indult, mégis 2022-re a koreai kultúra rajongóinak száma világszerte elérte a 178 milliót. Mivel gyerekek között dolgozom, velük élem mindennapjaimat, én azt tapasztalom, hogy a mai napig hihetetlen népszerűségnek örvend a dél-koreai világ és életérzés.
Az irodalom területét sem hagyja érintetlenül ez a jelenség, megjelentek a kortárs dél-koreai könyvek is a magyar polcokon. El tudom képzelni, hogy számuk ugrásszerűen megnő majd a közeljövőben.
Elisa Shua Dusapin könyve eredetileg francia nyelven íródott, de egy dél-koreai tengerparti kisvárosban, Szokcsóban játszódik. A szerző kiteszi történetét a téli kietlenség és sivárság tengerpartjára, ahol ebben az időben senki nem jár, csak az, aki el akar rejtőzni. A lepukkant panzióban dolgozó fiatal lány szemszögéből látjuk az eseményeket, melyek nem is igazi események, hiszen szinte semmi sem történik, csak lassan láthatóvá vállnak azok a sebek, melyek mindannyiuk életében jelen vannak. Talán a magány, az útkeresés, a képlékeny vagy nem is létező jövőkép ismerősek számunkra is, de megjelennek azok a tipikusan huszonegyedik századi nehézségek is, melyek ezzel a generációval léptek be. Ezek bennem is megteremtették a szomorúságnak egyfajta döbbenetét. Az érvényesülés gátlástalansága, de még inkább a plasztikai sebészeti beavatkozások természetessége és elvárása egyaránt rámutat arra, mennyire távol áll már ez a világ a harmóniától. A magányos, tépelődő figurák; a rajzolásba belefeledkező Kerrand nevű fiatal férfi vendég, aki narrátorunkkal kerül közeli kapcsolatba; vagy a fővárosban modellként szerencsét próbáló Dzsun-o a mai Dél-Korea társadalmának korhű lenyomata.
A kötet meglepően vékony és ezen felül is lazán szerkesztett, ennek ellenére olyan kérdéseket is felvillant, mint Észak és Dél Korea helyzete vagy a generációs problémák. Szerintem a kötet érdeme pont ez, s talán éppen ezért népszerű is ez az irányzat, mert nagyon kevés szóval, ugyanakkor erős természeti képekkel, gyakran naturális ábrázolással egy komplett világot képes megteremteni a szemünk előtt. Apróságokkal behozza a keleti misztikát, és az ételek szimbolikáján át pedig egy új rétegét is a történetnek.
Elismerem az elsőkönyves szerző tehetségét, a műnek rengeteg érdeme van, de ennek ellenére kívülálló maradtam, nekem kevés volt ez a bevonódáshoz. Amíg olvastam tetszett, de ahogy becsuktam a könyvet eltávolodtam tőle. A zárásnak hozott idézet talán sokaknak meghozza a kedvét, hogy tegyen egy próbát Szokcsóval:
"A hős találkozott egy madárral. Egy gémmel. Tengerparton álltak, nézték a vizet, tél volt. Hátuk mögött hóba burkolódzó hegy őrködött. Vaskos, egyenetlen képregénykockák. Szavak sehol. A madár öregnek tűnt, egy lábon állt, a tolla ezüstös; szép volt. Csőréből víz fakadt, folyó, és ez a folyó táplálta a tengert."
Hozott pontszám: 4
Elisa Shua Dusapin
