Ellen Niit versei

Majdnem két éve kerestem azt a könyvet.

2017 szeptemberében olvastam az észt költőnő,  Ellen Niit egyik versét a Rab Zsuzsa által fordított Hózápor című kötetben.

 Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiedben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rengeteg örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát… 

 Csak annyi kell, hogy kezemnek

 egy pillanatra

 otthont adj a tiedben.

 

Olyan érdekes, de mégis megfogható képeket használt Niit, ami abszolút kíváncsivá tett. A szerző nevét a versein kívül egy mesekönyvvel köthetjük össze, A lenhajú kislány című kötettel. Ezt is csak a szerző után kutakodva, szintén felnőttként olvashattam. Mind a mese, mind a versei számomra egy rokonlélekre utalnak. Kedves, egyszerű, de nagyon megragadó.

A meglepően vékony verseskötet még 1986-ban jelent meg, és Csanádi Imre, Illyés Gyula, Rab Zsuzsa, Képes Géza és Tandori Dezső fordításában. Az utószóból kiderül, hogy Ellen Niit rangos helyen van az észt lírában. Magyar vonatkozása is van, ő fordította észtre Petőfi, Ady és József Attila szavait. Férje, Jaan Kross munkáit pedig nem csak magyarul olvashatjuk, hanem neki köszönhetjük, hogy az észtek megismerhetik Madách Az ember tragédiáját.

Niit verseinek két legfőbb alaptémája a szülőföld és a szerelem. De erős, természetközeli képei még az aszfaltdzsungelt is megszelídítik:

"...én a földútra gondolok.
A földútra,
a kakukkfűre..."

Ez a természeti ábrázolás tényleg szinte minden versben jelen van. Mint ahogy a gyerekes egyszerűség is alkalmas arra, hogy hatalmas érzelmeket ábrázoljon:

"Ha ismerlek gyermekkoromban, 
biztos neked ajándékozom 
sárga kis hólapátomat, 
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet..."  

Az Otthon, a Küszöbön, az Itthon, a Tyúktojás versek szintén annak a meleg közegnek a megjelenítői, melyek a szeretve levés vágyának kifejezői. Ezért is találja magát az ember azonnal egy biztonságos, meleg közegben. Itt nincsenek tragédiák, megrendítő válságok, az élet sima és nesztelen, mint egy tavaszi simogató szellő. Még az olyan fájdalmas hiányok is, melyet például az Anyám sírja című versben olvasunk, azok is inkább virágot és levelet hajtanak, gyengéden tagozódnak bele az élet forgásába. Lírai puhaság jellemzi a verseit, jó volt elmerülni ebben a nyugalomban.
A kötet emellett tartalmaz néhány haikut is, melyek szintén a mezők és erdők romantikájának mélyébe csalnak:

"Lehet száz neve
a sárga kankalinnak,
az marad, ami. " 
(Rab Zsuzsa)

"Éretlen s érett
bogyót hord egyidőben
borókabokrom."
(Rab Zsuzsa)

Azért látszik, hogy nem üzenetmentes egyetlen sora sem. Így van ez a szerelmes költeményeknél is, melyekben egyszerre jelenik meg a mulandóság és az örökkévaló:

Minden oly törékeny
és pillanatnyi.
Jég leselkedik perceinkre.
Minden vízcseppben 
halálhírnök szunnyad,
Kalevipoeg kardja fagy
minden folyómederben.

Ma akarlak szeretni, 
ma, 
mert lehet,  holnap
leesik már a dér.

Minden csak pillanatnyi-
vérsejtjeink vad vágtatása,
a pillantások fénye, 
kézfogások melege.

Jég hártyázza a tenger
sötét szemét is.
A felhők a szemhatáron
viharral vemhesek.

Ma akarlak szeretni, 
ma, 
amíg
ránk nem tör a tél.

A jég törékenysége
csalóka,
kedvesem,
a hópihék varázslata
lidérces csillogás.

Ma akarlak szeretni, 
kedvesem, 
Nincs más fegyver,
tél-hátráltató.

(Rab Zsuzsa)