Hartay Csaba - Holtág

Hartay 2016-ban megjelent könyvét nagyon különbözően fogadta az olvasóközönség. Persze melyik könyvre ne lenne ez igaz? Megjelenése óta  tervezem az elolvasását, de valami miatt mindig kicsusszant a kezem közül.

Most sem indult jól a dolog, mert egy továbbképzésre utazva, a vonaton kinyitottam az olvasómon a könyvet, és a file olvashatatlan volt. Annyira rákészültem már erre a könyvre, hogy nem voltam hajlandó mást olvasni. Szerencsére a nálam levő laptopon is fent volt a szöveg, és azzal nem volt semmi gond. Így aztán egy Budapest - Gyula, és Gyula - Budapest utazás alatt végre megismerkedhettem a történettel. Szép kis körítés volt ez, de nem véletlen és nem lényegtelen. De nem ez volt az egyetlen véletlen.

A múlt héten pár napot Pécsen voltam, mint kiderült ez is fontos volt. 

És így utólag az sem véletlen, miért nem volt lehetőségem hamarabb elolvasni a történetet?

A sok rejtély után jöjjön egy kis ismertetés. 

A történet elején a 11 éves Olivér nagyapjával horgászgat a címadó (?) Holtágban. A trágár, nagy dumás öreg az életre okítja a unokáját a maga cinikus, humoros módján.  Megismerünk egy alkoholista, folyton pöfékelő, vulgáris öreget, és egy érzékeny lelkű kiskamaszt, aki mindvégig kitart a nagyfater iránt érzett szeretetében. Az öreg  meg csak mesél; hihetetlen történeteket, kitaláltnak tűnő barátságokat, csodás meneküléseket. Olivér issza minden szavát, és megtesz mindent, amit a nagyapja kér tőle. De a sok cigi nem tesz jót az öregnek, megbetegszik, a dolog elég súlyosnak tűnik, és a szeretett apafigura kórházba kerül. Innen minden búskomorrá válik, hiszen a nagyapa haldoklásának és halálának lehetünk a részesei. Mivel a könyv mindvégig valóság és víziók elegye, az eltűnni nem akaró öreg, állandóan jelen van a maga fanyar humorával. Szóval ez a búskomorság, amit említettem, nem is igazán jó szó erre a jelenségre. Szép és maró egyszerre. 

A papa végül Gyulára kerül, a tüdőkórházba. Innen a gyulai érintettség.

Pécsett élt az öreg egy ideig, a gyerekkori emlékek egy része is odaköti. Itt pedig a pécsi szál.

A többi véletlennek tűnő dolog meg...

Miért most jutottam el az olvasásig? Azért, mert ennek így kellett lennie. Mert én ezt az egészet végigcsináltam. Egy apával. Ő is 65 éves volt, mint a Holtág főhőse. Ezer is egy egyezés lebegett be a fiktív történet és a saját történetem között. Ezek szerint ezt korábban nem tudtam volna elolvasni. Szolnok Budapest között végig peregtek a könnyek a szememből. 

Olivér öt év,  én pedig négy év távlatából tekintek vissza a szomorú eseményre.

Hihetetlen erős az a kontraszt, amivel Hartay dolgozik. A rendkívül nyers beszéd és az emögött levő ember iránt érzett végtelen gyöngéd szeretet ütközik, és behoz egy nem mindennapi feszültséget a regénybe. A jelenségre szívesen tenném rá a brutális címkét. Annyira jó, hogy valaki vállalkozott arra, hogy megjelenítse ezeknek az embereknek a lényegét, azt a nyomot, amit a világban hagynak. Mert legyünk tisztában azzal, hogy van a társadalmunknak egy igen széles rétege, aki pontosan ugyanilyen. Sokszor találkozom egy 50-60 körüli  férfivel a boltban, aki csepp kis unokáját hozza haza talán az óvodából, és betér az üzletbe venni a lánykának valami nyalánkságot. A kislány rózsaszín,  rémesen cukros fánkot választ magának, színes drazséval a tetején, hozzá valami édes üdítőt. De a papa még bedob a kosárba egy kis nyalókát, meg hasonló tápláló, egészséges cuccot. Fogják egymás kezét, van, hogy a sorban állás közben a lányka már majszolja a fánkot. Ugyanazt a brutális kontrasztot érzem, mint a Holtág nagyapa-unoka kapcsolatában. 

Azt gondolom, hogy az irodalmi stílus, amit a szerző választ, az tökéletesen megfelel annak a mondanivalónak, amit közöni akart. Ezt nem lehet bebugyolálni holmi választékos, cizellált magyarságba, itt a mondanivaló felülírja a formai követeléseket. A sok párbeszédre épülő, egyszerűnek tűnő stílust teljesen helyénvalónak érzem ebben a szövegben. Így tud hiteles lenni, így tud működni. 

Az elmúlás és az emlékezés szépséges regénye számomra ez a kötet! Köszönöm!

Hozott pontszám: 5 

 Hartay Csaba

" Mit keres hetente még mindig az álmainkban? Meddig osztogat tanácsokat, meddig váltogatja különböző korú arcait? El kell engednünk. De hová engedjük el? Ha tudnám, hová, elengedném. De időnként mintha még mindig a karomat szorítana. Senkik vagyunk, csupán apróhalak mind, alig marad utánunk valami, csak a gyorsan csituló hullámok, majd apadás, és végül a kiszáradás. Emlékszem, ezt egyszer ő mondta, ráadásul józanul, horgászat közben. De azért a halk bölcselkedés után köpött egyet a vízbe. Nézem a hullámokat, a holtág élő hullámait. Érzem arcomon az eleven szelet. Nincs kapás, nincs történés, látszólag nincs változás. Öt éve halt meg a nagyapám."