Sosem ugyanarra a buszra várunk,
egyszerre lendül lépcsőre a lábunk,
mégis, más városok járatain lopva
ugyanaz a fény csorog az ablakokra;
semerre sem nézel, amikor leszállnál,
úgysem láthatsz távolabb a láthatárnál,
másik város, földrész, csillagkép – és bárhol
vagyunk, a testünk hazatalál magától,
a fáradt súly, keresztbe már az ágyon,
megálmodná, hogy mégis merre várjon,
milyen állomásokon az esti fényben,
ahogy fordulunk, már elvesztünk egészen
a magunk számára, úgyse vittük sokra,
máshol érkezünk a pályaudvarokra,
s mikor elkezdjük a napot, úgy zuhan ránk
az érzés, mintha az egészet hazudnánk;
hogy a test, a busz, a tér, amelyben álltam,
semmi sem valóságos ebben a tájban,
csak a távolság, mely elvezet magunkhoz:
minél messzebb vinne, annál közelebb hoz
a párhuzamos járatokon hazáig;
ahol nem vagyunk, ott talál meg a másik,
szobákban, ahol senki nem keres rég,
mert otthonossá vált az idegenség –
látom, amint egy asztal fölé görnyed,
visszanéz rám, majd becsukja a könyvet.
Fotó: | Tobias Abel, flickr.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése