Szakdolgozat megírással telt az utóbbi pár hetem, s most aztán alaposan el vagyok maradva az olvasmányaimmal kapcsolatos bejegyzésekkel. A Kamasznak lenni könyvet már ezzel összefüggésben olvastam, de volt itt azért olyan kötet is, amit nem a témámmal összefüggésben lapozgattam. Ilyet korábban meg sem mertem volna próbálni, de most annyira telítődtem az anyagommal, hogy kellet valami lazulás.
Az 1930-as évek eleji szovjet kis faluba, ahol az aprócska tatár asszony, Zulejka él férjével és a mesebeli boszorkákat idéző, gonosz anyósával, Vérszipollyal. Végtelen kiszolgáltatottságban, megaláztatásban éli mindennapjait, amit teljesen beleng valami démonikus, ősi hitvilág, ahol karnyújtásnyira vannak tőlük a holtak szelleme. A cselédsorban tartott engedelmes feleség épp az égiekkel akar kapcsolatba lépni, amikor valami végérvényesen megváltozik. A hatalomra kerülő rezsim kuláknak titulálja a családot, és azonnali kitelepítéssel Szibéria mélyére, a Gulágra száműzik őket, ahová csak a címszereplőnk jut el. A megalázó körülmények között eltöltött féléves utazást kevesen vészelik át, de Zulejka közöttük van. A kietlen pusztán, egy üregbe ásva élik át az első időket, hogy aztán felépítsenek egy kisebb fajta földi paradicsomot. A kényszer kitelepítés új lehetőséget ajándékoz az asszonynak, hogy másként élje meg női mivoltát, s beteljesítse mindazt, ami minden anya sorsa.
Guzel Jahina egy rendkívül jó tollú szerző, nem hiába kapta meg a Jasznaja Poljana irodalmi elismerést, amire Narine Abgarjan óta nagyon is figyelek. A történet egy pillanat alatt berántott; sikáltam a padlót Zulejkával, rettegtem a vak anyóstól, hallgatóztam és éreztem a fülemben lüktető apró kis véreret, akárcsak ő. S habár mindent láttam és hallottam, mégsem éreztem az egészet valóságosnak. Nem tudom, miért, de nem féltem eléggé, vagy nem fájt eléggé? A kellemetlen érzésem pedig egyre csak növekedett, ahogyan a vonat távolodott az eldugott tatár falutól. A robinsoni civilizálódás, a nem várt "szerelem" és áldás pedig összességében hihetetlen volt. Holott mindvégig megmaradt Jahina Guzel remek stílusa, a lapok csak úgy peregtek. De az egész történet sántított nekem.
Az tudható, hogy a regény nem teljes mértékeben fikció, hiszen a szerző nagyanyjának történetét dolgozza fel, aki maga is kitelepített volt. A hiányzó részleteket pedig felkutatta, így állt össze végül az egész háttér. Zulejka megjelenítője annak a végletekig hithű, tudatlan és kizsákmányolt helyzetben élő asszonynak, akivel nem szeretünk szembenézni. Számomra pont ezen a részen volt hihető a regény főszereplője, aki tudatában sincs annak, milyen rosszul bánik vele férje és anyósa. Ahogy megszabadul ebből a pokolból, folyamatosan megtapasztalja a "mást", úgy képes kinyitni ő maga is a szemét. A sors fintora, hogy a Gulágon képes önmagává válni, barátai lesznek, gyermeke, szerelme(?), hivatása és helye a világban.
A regény számomra legkedvesebb alakja Volf Karlovics Lejbe, az orvos volt, aki Ulickaja Kukockij nőgyógyászának alakjához áll nagyon közel. Az egyetemi tanár, hogy meneküljön a rendszerből őrültté válik, s ebben az állapotában kerül maga is a deportáltak közé. Az új helyszín azonban számára is elhozza a megvilágosodást, miközben az őt fenyegető rém, mindvégig ott áll mögötte. De ezt a sorsot Zulejka sem kerülheti el, saját démona ott lopakodik a sötétben.
Számos ilyen tartalmas motívum vonul végig Guzel regényén. Az elsőkönyves szerző vaskos története a kalandregényeket idéző lendülettel hozza lázba olvasóit. Egyszerűen nem értem, miért volt számomra hiteltelen Zulejka esete, holott részleteiben látom és értékelem a regény erényeit. Mind Ulickaja, mind Vodolazkin -akik kedvenc szerzőim közé tartoznak- elismerően nyilatkozott a kötetről. Talán egyszer majd még előveszem, addig pedig:
Hozott pontszám: 4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése