Loti, Pierre - Izlandi ​halászok

A könyvszekérről  minimális áron megszerzett könyvet épp akkor vettem, amikor a Margó Fesztiválra mentem az izlandi Jon Kalman Stefánsson  beszélgetésére. A rám váró hangulat vett rá, hogy leemeljem az 1918-as kötetet a polcról. Az érdekelt, hogyan írtak régen arról a zord világról, Izlandról a Menny és  pokol előtt. Mondjuk volt némi élményem Einar Kárason Viharmadarakából, de még régebbre vágytam ezen az úton.

Egy betegség miatt itthon töltött nap lehetőséget adott arra, hogy teljesen beletemetkezzek az izlandi vizek halászainak életébe. Szeretem az ilyet, amikor semmi sem ragad ki a könyv világából. 

A szerző azonban nem izlandi, és bár a halászat izlandi vizeken zajlik, történetünk  helyszíne is egy francia falucska, Paimpol. Innen indulnak a tavasz beálltával a halászhajók Izland vizeire, hogy nagy zsákmánnyal megrakodva térjenek vissza ősszel. A kis hajó,  Marie fedélzetén utazhatunk ebben a félévben, ahol megismerhetjük a legénység mindennapjait, harcaikat a természet elemeivel s leginkább hazavágyó gondolataikat. Jann Gaos, a huszonhat éves feltűnően magas, erős legény is Paimpol vidékén időzik gondolatban, egy nemes vonású, csinos húszéves leány,  Mével Gaud-nál. Jann barátja, Szilveszter és egy idős hölgy, Yvonne nagyanyó akik meghatározó szerepet játszanak az eseményekben. Mint kiderült, a történet magáról a szerelemről szól, annak gyakran megérthetetlen voltáról, az értetlenség szenvedéséről és a beteljesüléséről.

Pierre Loti 1850-ben született, maga is tengerésztiszt volt, könyveinek cselekményét saját életéből merítette. Prózáját a romantikus hangulat, melankólia jellemzi. Szereplői önmarcangoló figurák, kissé szenvelgő alakok. Jann az érzelmek elfojtására törekszik, erőből, akaratból szeretne mindent megoldani,  szenvedését önpusztító kicsapongásokba  öli. Gaud kisasszony a visszautasított érzelmével küzd, bánatán nem is akar túl lenni, újra és újra feltépi sebét, nem akar lemondani szerelméhez fűződő vonzalmáról. A romatizáló történetben helyet kap az önfeláldozás, a hősi halál, a rászorulók gyámolítása. A könyv az 1896-ban íródott, stílusa ezt az korszakot tükrözi. 

Egyetlen magyar kiadást élt meg, 1918-ban jelent meg a kötet, ami számomra  a másik érdekesség volt.  Ritkán olvasunk százhúsz évvel ezelőtt íródott regényeket első fordításban, és hát eléggé meglepett nyelvezete, helyesírása. Mennyire másként írtuk a szavakat. Bennem többször felmerült a kérdés is, hogy vajon ez tényleg így volt, nem nyomdahiba? Az Uránia Könyvkiadóvállalat gondozásában jelent meg a kötet. Néhány példa arra, ami meglepett: ugy, hosszu, épen (éppen helyett), utja, csunya, vig, mult, ujra, papagály, hizelkedő. Így átfutva a szöveget, most tűnik fel csak, hogy a hosszú "ú" és "í" hiányzik a teljes kötetből. 

Egy érdekes irodalmi kaland volt ez a történet, egy időutazás,  mely hangulatával azért elvarázsolt kicsit. 1959-ben filmet is készítettek a történetből, de ahogy látom kissé átírták a cselekményt. 

Hozott pontszám: 4

Pierre Loti

 

Kaldmaa, Kätlin - Izlandon nincsenek lepkék

"A seb el volt rejtve a szív szívében."

A realizmus és a meseszövés nászából született Kätlin Kaldmaa könyve, melynek középpontjában a nők állnak, tele örök várakozással, a csodákba vetett hit  reménykedésével, a fáradhatatlan Pénelopék szilárdságával. 

Sokféleképpen lehet egy generációs regényt megalkotni, ahol úgy akarunk mindent elmondani, hogy ne kelljen mindent elmondanunk. A szerző öt fokon át követi nyomon Gudrún és Jón leszármazottainak sorsát. Egyetlen célja, hogy a végpontba érve megmutassa, hol lehet Izlandon fellelni ama bizonyos lepkéket, melyek talán nem is léteznek? 

A történet helyszíne az az Izland, ami egy jó ideje az olvasói figyelem fókuszában áll. Próbáljuk megtalálni azokat a pontokat, ahol kapcsolódni tudunk az ottani életérzésekhez. Izgalmas kihívás ez mindenki számára, ezért is annyira vonzóak ezek a regények. S milyenek is ezek a helyek? Nem tájleírás által lesznek láthatóak, hanem a szereplők viszontagságai és viszonyulásai azok az ecsetvonások, melyek megfestik a képet. A sötétségbe burkolózó hónapokat, a ház fogságában belső életet élő családokat, a kalandos lelkű férfiakat, kik a tengerek gazdagságában remélik boldogulásuk zálogát. A természettel való szoros együttállás ebben a történetben is kézzelfogható, hisz nem csupán a táplálék jön az óceánból és a föld áldásából, hanem a hegyek vadonjában megbújó növények a gyógyulást ajándékozzák az ittenieknek. Eyriben vagyunk, itt kezdi meg közös életét Gudrún és Jónsi, akik az első telepesek kitartó megszállottságával küzdenek az elemekkel. De a ház urának el kell hagynia az otthont, hogy megélhetésük reményében tengerre szálljon. S a kellemesebbnél hosszabb útról visszatérve magával hozza a reményt és sok-sok történetet, melyek parazsai lesznek a téli hideg és sivár napoknak. Ezek a mesék pedig egyre színesebbek, egyre bujábbak, ahogy telnek az évek. A születő történetek inkább az utódok lelkében, mint emlékezetében élednek újjá, és ez az, ami valójában építi a regény. Létezésünk életmesék láncolata.

Kätlin Kaldmaa költő és prózaíró. Költői énje az, ami igazán egyedivé teszi a könyvet. Képversi stílusok keverednek benne, mindenféle tipográfiai elem jelenik meg és vannak oldalak, ahol csak pár sor, vagy akár betű szerepel. Nem könnyű ezeket helyükön kezelni, és nem gondolom, hogy nekem sikerült volna, csak próbáltam elfogadni, és az írói szabadság eszközeként kezelni. Így foghatóak fel a matematikai képletként megjelenő címek is például. 

Ahogy teltek az évek, haladtam a könyvben, úgy vált egyre szerethetőbbé a regény. Műfajilag viszont tényleg nehezen kategorizálható, egyszerre lírai és posztmodern, avantgárd, gyermetegen egyszerű és szürreálisan homályos. Szépen hozzátesz ahhoz az egész képhez, amit a titokzatos Izland és irodalma jelent. Egyetlen hiányérzetet a terjedelme jelentett számomra, mert nekem túl laza és hézagos lett, szívesen olvastam volna tömöttebb, vaskosabb szöveget. 

Kicsit a Bronz és Napraforgó kötet jutott róla eszembe, és tudom, hogy az is mennyire megosztó volt, pedig én hogy szerettem. Az Izlandon nincsenek lepkék viszont sokkal érzékenyebb és líraibb. 

Hozott pontszám: 4,5

Kätlin Kaldmaa

 

 "Hogyan válik az emberből valaki más, amikor minden sejtje és minden szövete egyvalamiért létezik, egyetlen gondolatért, egyetlen emberért, hogyan válik egy nőből nem-nő, hogyan válik egy nőből fadarab, almacsutka, úszókő, mely eleinte üresen ringatózik a vizek színén, majd lassanként napfényt, vizet és sót gyűjt magába, és mind súlyosabbá válik, mind nedvesebbé, mind sósabbá, sósabbá, sósabbá, mígnem egy napon, heten múltán, félig a vízbe merül, majd háromnegyedig, alig marad tere lélegezni, és már csak a szája a hullámok felett, hogy levegőt vehessen, és már benne lebeg a víztömegben."