Grün, Anselm - Az emberélet útjának felén

Az élet útjának nagyjából felén történik velünk valami. Az emberek nagyobb része átél egy olyan megmagyarázhatatlan megingást az élet akár több területén is, ami lépésre készteti. Ez a krízis nem kíméli a szerzetesi életet élőket sem. Anselm Grün ezzel úgy szembesült, hogy az évek alatt néhány negyven év feletti rendtársa kilépett  a közösségükből. A "midlife crisis" mindent felforgató hatása a legtöbb embernek problémát jelent, állapították meg a szerző rendtársai is, így egy teológiai munkanap keretén belül csak ezzel a problémával foglalkoztak. Ezeknek az előadásoknak a kivonata tulajdonképpen ez a vékonyka kötet. Két beszámoló képezte a megbeszélések, így a könyv alapjait is. 

Az egyik ösvény Johannes Tauler (1300-1361) német misztikus gondolatainak útján halad, mely elsősorban egy vallásos nézet. A másik alapot pedig -a dolog egzisztenciális válságának okán - Carl Gustav Jung adta. Tauler gondolatait hat fejezetben vezette végig Grün; A krízis, a menekülés, a lemaradás, az önismeret, a higgadtság és az Isten születése. 

Tauler gyakran beszélt övéinek a negyven körüli évekről. A bibliai szent számot (40 napos jézusi böjt, 40 év vándorlás a pusztában, 40 napos vízözön) szimbólumként kezelte, mely az ember szellemi fejlődésének mutatója. Életének első felében cselekedeteire koncentrál az ember, és bár vallásos téren is el akar valamit érni, de még nem képes arra, hogy a lelki fejlődést ne saját önerejéből képzelje el, hanem Isten által. Tauler szerint tehát ennek a fordulópontnak az a lényege, hogy hagyja magát az ember kiüresíteni Istentől, hogy aztán újonnan beöltözhessen kegyelmébe. A krízis tehát döntő horderejű, ahol az forog kockán, hogy megmarad-e az ember önmagában vagy feltárja magát Isten kegyelme előtt. 

Ez a krízis tehát az első lépés, amikor azt érezni, hogy a megszokottat elvették és nincs helyette semmi új. Tauler a vallásos gyakorlatra utal, de ehhez  az érzéshez egyetemessége által, mindenki tud kapcsolódni vallásgyakorlatától függetlenül. Az eddigi kapaszkodót nyújtó szellemi erőfeszítések kudarcot vallanak, a külső formák kiüresednek. Tauler kimondja, hogy véleménye szerint maga Isten juttatja az embert a válságba, hogy rákényszerítse, hogy megtalálja a saját igazát, újszövetségi képet használva, hogy megkeresse az elgurult drachmát. Ez a drachma maga a lélek alapja. Persze az ember rosszul reagál erre a krízisre, nem ismeri fel benne a Gondviselést és inkább menekülőre fogja a dolgot. A második fejezet a menekülés módozatait mutatja be, majd a lemaradást tárgyalja a harmadik részben. Ez ugyan nem menekülés, de egy megtorpanási reakció a helyzetre. Szintén a vallásgyakorlati példával ábrázol, amikor kifelé azt mutatja, hogy minden rendben, megreked a formális rítusban, de elveszti hitének kisugárzását. Láthatjuk, hogy ez teljesen jellemző mind a párkapcsolati, mind a hivatásbeli, mind egyéb tekintetben is. Ezért a szerzetes szavai a nem hívő ember számára is irányt tud mutatni. Azok a  gyakorlatok, melyek támaszt jelentettek a  korábbi években, az ember belső növekedését, Istenhez jutását szolgálták, kiszáradt ciszternává válnak. A válsággal való megbirkózást a negyedik fejezetben tárgyalt önismereti munka jelenthet. Utunk befelé, a lélek alapjai felé vezetnek. Nem olyan könnyű ezzel megbirkózni, ennek nehézségeiről is olvashatunk. Ami segíthet még ezen kívül, az a következő fejezetben leírt higgadtság, amely nem sztoikus, fásult nyugalmat jelent. Az önmagunkról való lemondás, vagy nevezzük inkább átengedésnek. Ahogy Anselm Grün leírta: "Az élet fordulópontján fellépő krízis tulajdonképpeni célja, a vezetőváltás. Már nem én vagyok a vezető, hanem engedem, hogy Isten vezessen."

A születés nem egy fájdalommentes dolog, legyen szó a testi világrajövetelről, a kamaszkori személyiségszületés kríziséről, vagy az életközépi Isten születésről. Ez a születés egy új szintű találkozás Istennel, amikor képessé válik az ember arra, hogy engedje magát Isten által átalakítani. Nagyon szép, misztikus párhuzamokat találunk itt, ami igazán puhán és érzékenyen hat a befogadó olvasóra. 

Így érkezünk el a kötet második ciklusához, ami az élet fordulópontjának problémáit Jung értelmezésében összegzi. Ez a harminc oldalas összefoglaló tényleg csak  egy áttekintést ad, mégis jól érthetően mutatja be a változás lélektani aspektusát. Jung természettudósként vizsgálja az élet értelmére adott vallásos válaszokat, hogy mennyiben járulnak hozzá az emberi lélek egészségéhez. Érdekes, hogy a misztikus és a pszichológus különböző startvonalról indul, de ugyanabba a célba érkezik meg; "Igazi valónkhoz, ahhoz a megismerhetetlen képhez, amelyet Isten kiről-kiről alkotott."

Először az egyénné válás lépéseit kell átgondolnunk, azaz azt a folyamot, melyet az egyén gerjeszt, hogy EGY énnek, azaz osztatlan egységnek élje meg önmagát. Ennek pedig két ciklusa van; egy kifelé irányuló terjeszkedés, ez az élet első felére jellemző, és a második, amikor introverzió, befelé irányulás van. Az élet fordulópontjának a problémája című rész azzal az időszakkal foglalkozik, amikor egyre halkul a külvilág szava és egyre hangosabban halljuk önmagunk belső igényeit. Ekkor tudhatjuk, hogy elérkeztünk ehhez a fordulóponthoz. És itt lép be a feladataink közé az árnyékszemélyiséggel való munka. Ugyanott vagyunk, mint Tauler felosztásában a Lemaradásnál. Megmerevedetten ragaszkodunk a régihez, vagy meg merjük tenni a fordulatot, amire az élet hív. Sajnos itt is több hibás lépés van; megrekedünk vagy mindent kidobunk. Jung felhívja a figyelmet arra, hogy nem az a cél, hogy megtérjünk eddigi értékeink ellentétéhez, hanem az, hogy  értékeinket megtartva ismerjük el azok ellentétét is. Itt kerül szóba az animus és anima integrálásának feladata is. A nő eddig önmagában elnyomott animusa, férfi oldala most teret követel magának. A szilárd véleményalkotás igénye, a kritikus érvelések, a viták, melyek ez ideig visszahúzódva lapultak a mélyben, hogy a nő nőies oldala tudjon fejlődni és kiteljesedni, most energikusan törhetnek a felszínre. A férfiaknak is meg kell küzdeniük az önmagukban hordozott ellentét párjaikkal, fel kell ismerniük, hogy mindaz, ami annyira vonzotta őket egy nőben, azt lényegében önmagukban hordozták. Ez különösen azoknál nehéz, akiknek  saját férfiasságuk fontos szerepet játszott eddig. Ennek az időszaknak ugyancsak nagy feladatát, a mulandóságunk elfogadását is szóba hozza Grün az utolsó lapokon. 

A szerző végül nem engedi egybe, nem ütközteti a két megközelítést, hiszen jól érezzük, hogy a feladat mindkét útnál ugyanazt a nyitottságot és önfelajánlást követeli meg, amely képessé teszi az embert arra, hogy lemondjon önszántából akaratáról, elképzeléseiről. Ahogy Grün atya zárja a kötetet, bevallja, hogy ez a nyitottság azért is fontos, mivel ilyen krízis többször is előfordulhat az életünkben, amikor el kell engednünk mindazt, amiért eddig küzdöttünk.

Mindkét szerző elismeri, hogy ez egy igen nehéz időszaka az életnek. 

Nem túl részletes kötet ez, alapműnek nem mondanám, de egy elindulási kísérletnek jó a témában. Az utóbbi időben több hasonló könyvet vettem a kezembe, ennek tükrében érzem a téma lényegét és fontosságát, de nem biztos, hogy egymagában ez a kis kiadvány elég jártasságot ad. Viszont nagyon tetszett ez a két oldalról történő megközelítés, és annak is örültem, hogy először a német misztikus került sorra és csak utána  a svájci pszichológus gondolatai. Sajnos beszerezni már közel sem olyan egyszerű, könyvtárban még fellelhető néhány példány.