Csehov, Anton Pavlovics- Szibéria

Egy ideje az északi vidék témája áll olvasmányaim központjában. Amikor a Terebess Kiadónál megtaláltam egy keresett könyvemet (Merton -A zen és a falánk madarak), majd átfutottam a kínálatukat, akkor több érdekes kötet is felkeltette az érdeklődésemet. Így szereztem be a Diószegi könyvet, Canetti Marrákes hangjait, Csehov szibériai kötetét és még pár érdekességet, melyek olvasása már betervezés alatt áll. A sorozatról -melynek keretén belül megjelentek ezek a könyvek-, annyit mondanék, hogy érdekesek témájukban, válogatásuk szempontjából, a kötetek alakja is figyelemfelkeltő, de egy probléma sajnos akad velük, sok bennük az elütés, és ez egy idő után idegesítő. Persze nem is ez a lényeg, hanem maga a kiadás, mint kuriózum, hiszen Csehov Szibéria című munkáját eddig nem olvashattuk magyarul.  

1890 májusában Csehov Szibériába utazik, hogy megismerkedhessen azokkal a telepesekkel, kényszer betelepítettekkel, fegyencekkel, akik ezt a távoli vidéket lakják. Célja a Szahalin vidék, valóságos megszállottja lesz a témának. De ne rohanjunk előre, hiszen az inkább az év végén, és egy másik utazásban teljesedik majd ki. Most még csak Permből indul Irkutszba, és rögtön az elején azzal szembesül, hogy hiába van május, fagyok vannak. Az időjárásnak való kiszolgáltatottság vezeti a továbbiakban is útját. A kegyetlen esőzések, áradások, sártengerek a végletekig felemésztik az utazó energiáját. Hetven évvel később, Diószegi Vilmos ugyanezeket éli át ugyanezen a vidéken. Egyébként csodálatos volt a két könyv összecsengése. Voltak részletek, melyeket az egyik könyvből, és voltak olyanok, melyeket a másik utazó leírásából derültek ki. Csehov a szekérrel, Diószegi a repülővel nem indulhatott tovább az időjárási viszontagságok miatt.  

Csehov könyvének első fele egy naplószerű útleírás, melynek gerincét az emberekkel való találkozások adják. Ki tud segíteni neki, hol száll meg, kinek lehet ő a szolgálatára. S ahogy lenni szokott, minden találkozás mögött egy újabb érdekes és egyedi történet húzódik meg. Az útinapló szemelvényes, sok benne a kihagyás, lehet tudni, hogy volt, amit a szerző utólag vetett papírral. Ez a XIX.század végén mégis kivételes vállalkozás volt. Ne felejtsük el, hogy más vidékekről tudni ebben az időben nem hétköznapi dolog volt, pláne, ha ez a terület a zord Szibériában feküdt. Bár a könyvnek ez a része  tartalmaz novellaszerű részeket, zömében az utazást meséli el. A száműzöttek vidékén élő kirekesztett emberek sorsa rajzolódik ki a lapokon, ami az orosz irodalomhoz szokott olvasó számára nem is különösen megdöbbentő. Találkozunk a nyomorral, a betegséggel, a butasággal és persze gyilkossággal is. Én valamiféle jegyzetnek éreztem az egészet, ami egy későbbi, nagyobb mű ujjgyakorlata. Csehov eljut a Szahalin vidék déli pereméig. Második útja során innen indul tovább, és majd a Szahalin megírásakor válik munkája valóban teljessé. 

Maradva a Szibéria című könyvnél, a kötet második fele néhány,  ebben az időben zajlott levelezést tartalmaz. Szinte ugyanazokat írja meg családjának, barátainak, mint amit az útinapló tartalmaz. Talán csak az időpont megjelölések jelentenek újdonságok, illetve az, hogy kinek mit hangsúlyoz ki jobban. 

A könyvet olvasva nem igazán az irodalmi élmény ragadott meg, bár azért azt sem igaz, hogy száraz, igénytelen adatszolgáltatás lenne csupán. Nekem a hangsúly inkább egy olyan vidékre történő behatolásról szól -s mellé egy íróember figyelméről, ahová csak kevesek merészkedtek önszántukból. A Transzszibériai vasútvonalat csak 1891-ben kezdték el építeni. A teljes útvonal hivatalos átadására 1903-ig kellett várni. Csehov sorai még ezt az időszakot előzik meg. Érdekes olvasmány volt, de inkább kiegészítője, mint alapja a vidék megismerésének. 

Hozott pontszám: 4