Két hete hallgattam egy beszélgetést Valuska Lászlóval és Rostás Enivel az Összekötve sorozatban, ahol Karl Ove Knausgard Harcom sorozatának Álmok című új kötetéről folyt a diskurzus. Ott hangzott el, hogy a szerző volt felesége, Linda Boström Knausgård első magyar nyelvű könyve most fog megjelenni, bár a járványhelyzet miatt egyelőre csak elektronikus formában. Én azon emberek táborába tartozom, akik még nem olvasták a norvég szerző önéletrajz jellegű könyveit, így mondhatni teljesen ismeretlenül, minden befolyásoló tényező nélkül vettem kezembe Linda rövidke kötetét.
"Jó ideje már, hogy felhagytam a beszéddel. Mindenki megszokta. Az anyám, a bátyám. Az apám meghalt, így nem tudom, ő mit szólna. Talán azt, hogy ez az örökségünk(...)Talán mindvégig bennem lakozott a csend. "
Ezzel az erős és nyers felütéssel kezdi meg mondandóját az írónő, mint láthatjuk egy gyerek szemszögéből mesélve. Pár oldallal később azt is megtudjuk, hogy a lány önmagát vádolja apja halála miatt, mert ő kívánta, hogy meghaljon. Sőt, imádkozott érte. Lassan bontakozik ki az egész család története, ami egy alapvetően pszichés betegségekkel terhelt kisközösség mindennapi esetét tárja fel.
Az, hogy a tizenegy éves kislány felhagy a beszéddel, nem is olyan ritka eset. A szelektív vagy totális mutizmus valamilyen stressz vagy lelki terheltség esetén léphet fel az ember, és főleg a gyermekek életében. Állítólag elég ritka jelenség, de én már két ilyen gyerekkel is találkoztam. Tehát nem egy ismeretlen dolog ez, és azt mondhatnám, hogy jelen helyzetben teljesen érthető a gyermeki reakció. Ellen, aki megtapasztalta szavainak mágikus erejét, a kimondott ima beteljesülését, nem mer beszélni. Teljes bezárkózása azt jelenti, hogy sem az édesanyjával, sem bátyjával, sem pedig barátaival nem kommunikál. Berendezkedik kis világába, különösebben nem is érez késztetést, hogy kilépjen onnan, és alapvetően a szobáját sem hagyja el, csak, ha iskolába megy. Ez utóbbi tünettel azonban nincs egyedül, mert nagy testvére is ugyanezt csinálja, sőt ő még a mosdóba sem igen akar kimenni. Mindenki egész jól elvan a szuverén keretei között egészen addig, amíg valamilyen külső tényező nem kényszeríti ki őt a langymeleg nihilből. A testvérek kilépési törekvésének lehetünk tanúi a későbbiekben. És ott van még a családban harmadikként az édesanyja, aki a maga meggyőződésétől sugallva próbálja megtartani az egyensúlyt, és élni a saját ambiciózus, színésznői életét.
A könyv nagyon gyorsan olvasható, valahogy késztetést érzünk arra, hogy minél előbb kiderítsük az okokat, melyek ide vezettek. A szöveg összemosódva szemezget a némaság előtti, az apa halála körüli és a jelen időszakból. Ő maga is keresi a magyarázatot, gomolyog körbe-körbe, miközben újabb morzsákat kapunk.
A szöveg maga elég szikár, kissé nyers, jól igazodik a gyermeki kifejezésmódhoz. Ugyanakkor jellemző rá egy bizonyos, már-már aforizmaszerű bölcsesség is, ami rövid tagmondataival rendkívül kifejező tud lenni.
"Mindennap kell valamit tenni azért, hogy jobb legyen."
"A specialista az akaratát fogja összemérni az enyémmel; melyikünk lesz
az erősebb? Mindig ugyanez a kérdés merül fel, ha emberekről van szó.
Kinek az akarata erősebb a másikénál?"
Egy megsebzett családot ismerhetünk meg a lapokon keresztül, ahol mindenki áhítja a harmóniát, miközben küzd a maga démonjaival. Ellen is visszavágyik az édesanyja karjai közé, az ő szeretetébe, az anya is szeretné megélni a teljességet, és a nagyfiú kimondatlan óhaja is saját helyének megtalálása. Mondanom sem kell, hogy mindhárman a maguk eszközeivel dolgoznak; érdemes megismerni ezeket. Amellett, hogy a kislány, Ellen döntését érzékeljük a leginkább, az anya megértő, semmit sem erőszakoló szeretete is elgondolkodtató. Számomra egy bátor szeretet hangja ez, ami nagy magabiztosságot, erős hitet feltételez, és ez valahol nem bohémség, hanem egy jófajta liberalizmus.
A szerző átható írása erősen önéletrajzi jellegű. Noha tagadja azt, hogy saját életét vetette volna papírra, azért sok a hasonlóság. Linda édesanyja is színésznő volt, hasonló kettősségekkel, mint a regényben szereplő családanya. Akárcsak a köteteben, úgy a való életben is pszichés betegséggel, bipoláris zavarral küzdenek az apák, sőt Linda B. Knausgård-nál 26 évesen ugyanezt a betegséget diagnosztizálták. De egyezés van a szerző és a kislány befelé forduló, kontemplatív jelleme között is.
Végül felmerült bennem a kérdés, hogy mi végre született ez a kisregény. Mert minden érdeme mellett nekem kicsit kevés volt. Élvezetes, ugyanakkor nehezen befogadható írás, ami lógva maradt, keresi a helyét még most is. Amit leírt, ahogy leírt az nagyon tetszett, de hiányoltam köré a rámát.
Mivel nem olvastam Karl Ove Knausgård-nak a sorozatát, amiben alaposan kitárgyalja életének szereplőit - a fenti hivatkozás beszélgetésében is erre utalnak-, felmerült bennem, hogy lehet, hogy Linda kicsit válasznak, vagy kiegészítésnek, egyfajta mellékletnek is értelmezhető írásnak szánta kötetét. Így lenne vajon teljes az egész?
Nem tudom, de számomra mindenképp érdemes volt elolvasni Ellen némaságának történetét !
Hozott pontszám: 4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése