Hegyi Ede "Senkije" egy nagyon ismerős életérzést jelenített meg számomra. Ez az életérzés szerencsére nem a saját életemből volt ismerős, hanem egy korábbi olvasmányomból. De erről majd később, most nézzük mi ez az élethelyzet ahonnan indulunk!
Nem lehet ezt jobban befogni, mint a pályakezdő nemzedék korai kiégése. Ennek az idő előtti lemerülésnek pedig az az oka -hogy amint azt megtudjuk főhősünk beszámolójából-, nagyon rövid idő alatt, nagyon nagy utat, egy viszonylag nagy karriert jár be. Amíg a kezdetekben csak egy kávéházban pultoskodik szabad bölcsész diplomával a farzsebében, addig a könyv végére, körülbelül két év múlva egy cég adminisztrátori csoportjának vezetője. Bevezet egy új adminisztrációs rendszert, meggyőzi a régi bútordarabokat is, hogy ez így sokkal jobb nekik és végül belátja, hogy már nincs meg benne a lendület, hogy motiválni tudja beosztottjait. Mit csinálhat az emberfia ebben a helyzetben? Amikor korábban ugyanezeket a jeleket tapasztalta életében, akkor fogta magát és keresett egy új meghódításra váró területet, munkahelyet váltott, és egy ideig beállt a látszólagos nyugalom. A történetben háromszor kísérhetjük végig a reményteli kezdéstől, a rutinon át, a teljes értelmetlenségig vezető utat. Ezek szerint ennyiszer kellett megégetnie magát, hogy kibillenjen a szokásos mederből.
Hegyi Ede szerencsére csak egy jelenséget mutat be, aminek csupán szorongató voltára akarja felhívni a figyelmet, nem akarja megoldani senki problémáját, nem kínál fel kívánatos utakat. Az olvasó maga döntsön arról, hogy akkor ez most mi volt, siker vagy kudarc?
A történet jól konstatálja, hogy minden kornak megvan a maga nehézsége. Így volt ez régen, és most is. Nem lehet mérlegre tenni ezeket. De mindig beúszik a képbe valaki, aki egy szalmaszálat nyújt felénk. Ártatlanul lép be, lehet hogy egy csésze kávét kínál vagy egy hamburgert, de mindig ad valamit, és csak rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e, és kilépünk-e a kereteinkből.
A könyv hasonló életérzést hívott elő belőlem, mint a tavalyi évben megjelent, szintén elsőkötetes Szendi Nóra Természetes lustaság-a. Érdekes ez a párhuzam, mert tartalmilag a két kötet nem fedi még közelről sem egymást, mégis mintha ugyanannak az embernek egyszerre látnánk két életét. Mint, amikor a népmesében el kell döntened, hogy merre mész, melyik utat választod. Talán nem is az út határozza meg a mai pályakezdő generációt, hanem ők maguk határozzák meg, hogy milyen lesz az útjuk. Úgy tűnik a kiábrándultság és az unalom páncéljában próbálnak menetelni a semmi felé. Cél nélkül nehéz ám előre haladni, csak úgy megsúgom. Cél nélkül tulajdonképpen minden nehéz.
A történet nyitott mondatként zárul, nagyon helyesen, hiszen ebben az időszakban még nem dőlt el semmi, és a regény is ezt sugallja. Van ez a kis szalmaszál, no meg az idő, ami reményt kínálhat főhősünknek, ha végre kimászik az alkohol gőzfelhőjéből.
Hegyi Ede írása lendületes, stílusa olvasmányos. Nagyon rövid idő alatt, nagyon széles utat akar velünk bejáratni, ráadásul egy egész más generáció vagyunk, elintézhetnénk annyival, hogy "ezeknek a mai ifjaknak már semmi sem jó", de mégsem tesszük, mert a szerző rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyekkel át tud minket olvasás közben kalibrálni, valahogy ott állunk a főszereplő mellett. Talán azért tudta megtenni, mert az olvasóban éledő sikercsírára alapozott mindent. Így együtt hisszük a főhőssel, hogy most minden jó lesz, ez az új lehetőség a mennyország kapuja.
Van benne iram, van benne humor. Különösen tetszettek a meglepő szituációk és párbeszédek, és hogy nem követett sémát.
Talán ezt a frissességet és újszerűséget érezte meg a Merítés zsűrije is, amikor beválogatta a kötetet a 2019-ben megjelent számukra legjobb tíz könyv közé. Várom a szerző további munkáit, érdekes lesz, hogy merre akar még minket elvinni!
Hozott pontszám: 4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése