Vodolazkin, Jevgenyij - Brisbane

Már Vodolazkin előző kötete,  a 2012-ben megjelent Laurosz is elbűvölt csodálatos, személyesen nekem szóló hangnemével. Emlékszem, hogy túl minden írói elismerésen, abban a kötetben is volt egy olyan plusz, amit nehéz elkapni és megfogalmazni, de létezik. Most valami egészen hasonló élményben volt részem. A Brisbane talán még bizonyos szempontból jobban is tetszett, mint elődje.  

Kedvenc témáim egyikében barangolhattam, nevezetesen a művészvilágban. 

Gleb Janovszkij a gitáros előadóművész 2012 áprilisában azzal szembesül a párizsi Olympia színpadán, hogy tremolója nem sikerül olyanra, mint szerette volna. Nos, egy zenész bizonyára nem egyszer találkozik ezzel, de mint kiderül, ez nem is egy egyszeri eset volt, hanem egy homályban settenkedő betegség első moccanása. Még a fellépés után, a repülőn megismerkedik Szergej Nyesztyerov íróval, aki felajánlja neki, hogy megírja az életrajzát. Gleb végül rááll a dologra, és elmeséli honnan indult, hova jutott. A két szálon futó cselekmény egyik fele az ő történetmesélése lesz, a másik a jelenben játszódó események bemutatása, melybe egyre szorosabban, mondhatni szétválaszthatatlanul szövődik bele maga Nyesztyerov is. 

Zenei mű ez a könyv, és nem csupán azért, mert zenészekről van benne szó, hanem azért, mert úgy tud  a múlt és a jelen egyszerre zengeni a történetben, hogy közben egy tökéletes művet szólaltat meg. És nem azért, mert valami elképesztő dologról mesél, még csak veretes igazságokat sem kapunk, hanem egyszerűségében tud kerek lenni. Az elmúlásról, az együttélések és lemondások csendes mozzanatairól ír Vodolazkin. Gleb fokozatosan távolodik el a világból, egyre több lemondással hajtja tovább az élet kerekét. A régi időkben való barangolásból megtudjuk, hogy mit jelképez Brisbane, az ausztráliai város, ahová Gleb anyja vágyott. Mert kell egy távoli cél mindenkinek, ami segít abban, hogy könnyebb legyen  a napok terhét felvenni reggelente. 

A Brisbane számomra szembemegy minden elvárható dologgal. Glebnek ugyanis a szülői minta ellenére, nincs meg a maga világítótornya. Ő egész másképp áll a világhoz. A sikereiben alkonyuló művész találkozik volt diákkori szerelmével, és annak kislányával, az  igen tehetséges zongoristával, Verával. De e tekintetben sem a klasszikus papírforma szerint alakul a történet. Ebben a zenedarabban nem veszi át a dallamot a következő zenész, hanem kis eltolódással, egymás  mellett fut az alapmotívum, sőt megkockáztatom, hogy új fődallamot hoznak létre. Nem hiába a polifónia volt  Gleb Janovszkijnak a kutatási területe, mely azt a sokféle hangzást jelöli a zenében, melyben minden szólam önállósága megmarad, s függetlenségüket megtartva alkotják meg a darabot. Vera és Gleb kiegyenlített erőviszonyai olyanok, mint a regényben megjelenő ukrán orosz "kapcsolat", vagy Németország és Oroszország, vagy Gleb és felesége, Kátya házassága. Sehol nincs elnyomás, egymás mellett léteznek, ugyanolyan súllyal veszik ki részüket az egészből. Ez a ki nem mondott, de beteljesített elfogadás ejtett rabul engem a könyvben, ami csendben ott lüktet mindvégig. A csendesség mögött azért sok egyéb dolog is megbújhat. Az ukrán-orosz házasságból származó gitáros gyerek alakja, kimondatlanul a máig jelenlévő népek közti feszültséget is felvillantja.

Elkápráztatott Vodolazkin írásában az az elegáns nagyvonalúság, ahogyan mindig elejtett egy olyan pici, de izzó parazsat, ami nagyon cselesen, de felszította a kíváncsiságomat, ébren tartotta a figyelmemet. Ezek tényleg megfoghatatlan, intellektuális apróságok, kicsi semmiségek voltak, melyek szenvedélyessé tették számomra az olvasást. Ezek közül az élmények közül két dolgot kiemelnék, az egyik Vera és Gleb közös koncertje. A semmiből robban be a történetbe ez a rész. Slendrián lazasággal jelenik meg, de ahogy közeledik a fellépés, hirtelen minden részletessé válik, mindkét szereplőt nagyítón keresztül látjuk, hogy a színpadon létrehozzák a közös művet.
A másik talán teljesen el is törpül egy koncert dübörgő sikere mellett. Ez pedig Kátya és Gleb szerelme. Leheletfinom, gyöngéd, észrevétlen. Olyan láthatatlan, hogy nem is csodálkozom, ha nem tűnik fel majd senkinek. A férfi ki nem mondott szeretettel fogadja el feleségét gyengeségével együtt. 

Pont ez a mesteri  Vodolazkinban, hogy szinte teljes némaságban tár fel elképesztő rétegeket. Az biztos, hogy érzékeny olvasást kíván meg tőlünk, amolyan pianissimot is meghalló közönséget vár, cserébe gazdagon ajándékozza meg őket. 

Mind az Európa Kiadó gondozásában megjelenő Lauroszt, mind a Helikon kiadós Brisbane fordítását Pálfalvi Lajosnak köszönhetjük, aki ez alkalommal bőven hozott nekünk ukrán nyelvű mondatokat is. Ennek szerepe vitathatatlan a könyvben, remélem bennem is azt idézte elő, ami a szerző szándéka volt.  Összességében tehát ismét kedvencet avathattam.

Végezetül egy kis olvasási kedvet felszító, zenei ajánlást szeretnék megosztani. Mert -bár nem tértem ki rá külön, de- a regényt csodálatosan befonja maga a zene.

Hozott pontszám: 5*

 Jevgenyij Vodolazkin

Fotó: Sergey Semkin

"Nos, mondjuk mindig volt fejlődés az életemben. Most meg hirtelen a végére jutottam, érted? Itt állok, és nem világos, mit tegyek, egyáltalán nem világos. Mi értelme van ennek az állapotnak?
Mefogyij(..): abból indulsz ki, hogy a szőnyegen csak előre lehet menni. De ez nem így van. A fejlődés kibontakozás -mintha lecsavarnál valamit, ami fel volt csavarva. Ugyanazt a szőnyeget A végére értél, te meg ott állsz és előre nézel. A hátad mögött vannak a beleszőtt minták -járkálj rajtuk, amennyit csak akarsz.
Gleb: ebben az esetben csak visszafelé mehetek, a mából a tegnapba. Mi értelme az ilyen mozgásnak?
Mefogyij: az örökkévalóság szempontjából nincs sem idő, sem irány. Ezért az élet nemcsak a jelen pillanat, hanem minden pillanat, amit megéltél.
Gleb: A jelenről és a múltról beszélsz, de hallgatsz a jövőről, mintha az nem is lenne.
Mefogyij: az tényleg nincs is. Egyik pillanatban sincs. Mert az csak jelen formájában jön el, és hidd el nagyon más, mint amilyennek elképzeljük. A jövő képzelgések vagy ami még rosszabb, utópiák halmaza, a megvalósításukért pedig feláldozzák a jelent. A jövőbe vetítenek mindent, ami életképtelen.
Gleb: az emberre az a jellemző, hogy a jövőbe törekedik.
Mefogyij: jobb lenne, ha ez az ember a jelenbe törekedne."