Stefánsson, Jón Kalman - Menny és pokol - trilógia

Jón Kalam Stefánsson Budapesten

Tudtam, hogy el fogom olvasni ezt a sorozatot, hiszen számomra fontos emberek sorra magasztalták, kedvencelték, lestem az idézeteiket, majd elolvadtam. Csak azt nem tudtam, hogy ennyire hamar sor kerül majd rá! Mivel az idei Margó-fesztiválra a szerző ellátogatott hozzánk, így kénytelen voltam turbóra kapcsolni, és bár csak a harmadik rész első felénél tartottam, már mindent értettem...

Vagyis nem kell itt semmit sem érteni, egyszerűen olvasni kell, és hagyni, hogy hasson az emberre a szöveg. A kegyetlen éghajlatú Izlandon vagyunk, valamikor az 1900-as évek elején, de talán az időnek nincs is jelentősége, hiszen itt az idő áll, belefagyva a folyton hulló hópelyhekbe. Ez a befagyott létezés olyan csöndes, hogy kihallani az emberek hasadó szívét, a bennük moccanó vágyat, a kimondhatatlan szenvedést. Az első hasogató fájdalmat a fiú éli át, aki név nélkül botorkál át a három köteten. Már rögtön az első ötven oldalon megél egy olyan veszteséget, ami számára az a bizonyos utolsó csepp a pohárban, amivel már nem lehet a megszokott úton haladni. Kilép addigi életéből és egy odüsszeuszi vándorlásba kezd. Egy könyvet kellene visszaadnia a tulajdonosának. De milyen nevetséges is ez a feladat itt, ahol a fennmaradáshoz szükséges  muníció a tüzelővel vagy élelmiszerrel hozható csupán összefüggésbe, ahol senki még csak ki sem teszi a lábát meleg otthonából, ha nincs rá erős oka. Bolyongani térdig süppedve a hóban egy kötettel? Pedig ez történik. Ugye már ebből is felsejlik  az a nagy ívű párhuzam, amit a  név nélküli főszereplővel kapcsolatban érezhetünk? Ő, vagy én, vagy te, mindegy. Mindannyian fogunkat összeszorítva hurcoljuk a fontosnak vélt dolgainkat, heroikus küzdelmeket folytatva a mindennapok viszontagságaival. Viszontagság pedig bőven akad ebben a befagyott pokolban. Méghogy  a pokol egy elviselhetetlenül forró hely? Nem, valójában a magány szigete. A sorozat éppen azt igyekszik bemutatni, hogy milyen közel is lehet egymáshoz a menny és a pokol, mi az, ami elválaszthatja e kettőt egymástól. 

A második rész, Az angyalok bánata lett a kedvencem. A küzdelem folyik tovább, a túlélést biztosító víz tör a főszereplők életére. Ebben a részben test testtel összekapaszkodva vonszolja magát egyre csak tovább. A megsemmisülés olyan közel, úgy hatol az emberbe, hogy édes vágyként burkolja körül. Olyan könnyű lenne feladni, elengedni mindent, szétfoszlani a semmiben. De amikor az egyik ember épp feladja, a másik épp belemar az életbe, és tartja, tartja olyan erősen, hogy a másikat is kiráncigálja. Majd épp fordítva. Micsoda letisztult ábrázolása ez az emberi életnek! Már Stefánsson előző könyvében, a Halaknak nincs lábuk -ban is felmerült a kérdés, hogy vajon az izlandiak közelebb vannak Istenhez? Ég és föld összeér itt? Vagy inkább a menny és a pokol az, ami kohézióban dübörög, és a természettel való összhang dönti el, hogy hol is állunk? A létezés kitettségét élhetjük át a főszereplőkkel. 

Az ember szívében, a lezáró kötetben nagyobb hangsúlyt kapnak a nők. Azok a nők, akik bár eddig is szerves részei voltak a történetnek, de inkább az alapsejtek, struktúrák, a létezés mozgatói, mint aktív formálói. Kissé elszakadunk a természetnek való kiszolgáltatottságból, az emberi kapcsolatok sűrűjébe lépünk, és amikor már elhisszük, hogy uraljuk sorsunkat, akkor a fátum ismét ránk nevet. Szelíd, gyilkos kacajjal.Stefánsson ezzel a résszel lezárta a történetet, mert ahogy maga is elmesélte a Margó fesztiválon, nem ő alakította így a sorozatot, hanem a történet vette őt szárnyára. Egy kötetnek indult, de a regény súgta magát, és a második résznél már érezte, hogy még ezzel sincs vége, még áramlik tovább, és viszi a sodrás. Egészen eddig a pontig. 

Most arról kellene mesélnem, hogy persze gyönyörű ez a történet, szép ez a küzdelem, de önmagában nem ez az egész sava-borsa, hanem maga a prózája. Az egyszer biztos, hogy a szerző egy álruhában köztünk lopakodó költő. Vagy bölcs. Vagy valami szétválaszthatatlan elegye e kettőnek. Olyan képei és meglátásai vannak, aminek katarzis mélységét kamaszkorunkban éltük meg talán mindannyian hasonló szinten. Bárhol nyitom ki a könyvet, olyan szép sorokat lelek, melyekre mindig is vágytam. Patat Bence is lélegzetelállító szépséggel fordította korábban az izlandi szerzőt, de a trilógiával megküzdő Egyed Veronika szintén valami csodát alkotott, amiért csak hálásak lehetünk. 

Most is csak azt mondhatom, hogy aki valami szépre vágyik, az ki ne hagyja Jón Kalman Stefánsson művét. 

A Jelenkor Kiadó pedig létrehozta a legszebb gúnyába öltöztetett Stefánsson könyvet, ami valaha megjelent- erről maga a szerző is így nyilatkozott. Ízléses, ötletes és szép!

Hozott pontszám. 5* (Kedvenc lett)

A második részt dedikáltattam magamnak a szerzővel 

azt mondta, hogy szép a nevem :)

"Nem tudta, hogy lehetséges megállítani a Föld forgását azzal, ha egy fehér arcba hulló barna hajtincset néz."

"Az élet egyébként elég egyszerű. Az, aki az egyik lábát a másik elé teszi, aztán megfordítva, és ezt elégszer elvégezi, az végül eljut az úti céljához – már ha van neki olyan. Ez egyike a világ tényeinek."

"(…).a szó az egyetlen, amin nem tud olyan könnyen átlépni az idő. Az életen átgázol, és halál lesz belőle, az ember házán is átgázol, és az porrá lesz, végül még a hegyek, ezek a magasztos halmok is megadják magukat neki. De milyen furcsa, hogy egyes szavak mintha mégis ellen tudnának állni az idő romboló erejének: persze közben elhasználódnak kissé, meg is kopnak talán, mégis állnak tovább és őriznek egy-egy rég elmúlt életet, a régen elhallgatott szívdobbanást, eltűnt gyermekhangot; őrzik az egykori csókot. Némely szó olyan, mint egy-egy kagyló az időben, s belül talán a te emléked őrzi."

"Kjartannak eszébe sem jut, hogy a feleségét csókkal ébressze, pedig a csókok nyári virágsziromként lebbennek le az álom mélyére, s egy percre minden lágyabb lesz tőlük, könnyebb lesz az élet."