Perec, Georges - A ​dolgok

Történet a hatvanas évekből 

Az utóbbi hónapokban elhatároztam, hogy nem vásárolgatok könyveket, inkább aktívabban fordulok oda azokhoz a kötetekhez, melyek itt várakoznak rám akár évek óta. Igazából nagy boldogság kezembe venni őket, hiszen okkal esett rájuk valamikor a választásom. A francia szociológus író 1965-ben megjelent vékonyka kis regénye 2018-ban került hozzám az új munkahelyem adománypolcáról. Ez csak azért érdekes, mert az 1966-os modern Könyvtár sorozatában megjelent kötetet nem adták ki azóta, így jelenleg egy-egy példány 5000 forint körül cserél gazdát. Az olvasás érdekessége volt, hogy felolvastuk egymásnak, ráadásul egy szociológussal. Természetesen minden napi adagot érdekes beszélgetések követték. 

A főszereplő házaspár, Sylvie és Jerome azt a hatvanas évekbeli francia fiatalságot jelenítik meg, akik saját bőrünkön tapasztalják meg a civilizációs bőség gondolkodást elbutító hatását. A pár félbehagyja egyetemi tanulmányait, mert türelmetlenül szakítani akar látszólagos nyomorával, olcsó kis ruháikkal és kicsinyes életükkel. Nem képesek kivárni  az időt, és egy reklámvállalat alkalmazottai lesznek. A vágyott életük - melyet birtokolt dolgokkal, s legfőképp tárgyak beszerzésével- akarnak elérni, délibábként lebeg szemük előtt a horizonton. Szeretik a szép dolgokat, az igényes bútorokat, a minőségi, varrott cipőket, a szép könyveket és metszeteket, valamilyen szinten érdekli őket a művészet, sőt még a politika is. De valahogy semminek nincs jelentősége, mert igazán semmi sem hatja őket át. Örökké elégedetlenek, folyton egy újabb dolog megszerzésén fáradoznak, legyen az egy baráti estély vagy egy pohárkészlet megvásárlása. Türelmetlenül a dolgok elébe akarnak menni, s a megszerzés után azonnal várják a változás hatásának érzését, de ugyanúgy a hiánnyal találkoznak. Még csak véletlenül sem jut eszükbe, hogy önmagukban keressék az űrt  vagy  elégedetlenségük okát. 

A történet egy végtelennek tetsző eltárgyiasított világ kellékeinek a felsorolása. Georges Perec ezt úgy éri éli, hogy Sylvie és Jerome szemével láttatja például a helyszíneket, eseményeket. A fókusz mindig ezeken a berendezési tárgyakon van. Volt egy olyan érzésem, mintha a főszereplők élete egy gumiszalagon lenne ábrázolva, és a regény ezt a szalagot kezdené el húzni. Ahogy tágul a szalag egyre több kellékrészlet jelenik meg, még több dolog, apróság, ami már szinte elviselhetetlenül hat az olvasóra. Réz Pál úgy fogalmazott, hogy a szerzőt az foglalkoztatja, "hogyan sematizálják a modern élet dolgai az ember gondolkodásmódját". 

Reményeik a tuniszi Sfaxba csalják őket, ahol azonban nagy leckét kapnak az élettől. Az ott töltött egy év megváltoztatja mindkettőjüket. Meglepő módon Sylvie és Jerome viszonylag hamar beállnak a sorba, kiegyeznek egy elitnek cseppet sem nevezhető életkörülménnyel, feladják nagy álmaikat, elengedik illúziójukat. Van ebben valami szomorú, az olvasó szinte sajnálja őket. A regény arról a lélektani átalakulásról szól, amit ez a két fiatal megél. 

Perec sematizálta főhőseit, hogy bemutassa a "hatvanas évek" társadalmi jelenségeinek azt a részét, melyet az a fiatalság képvisel, aki immár a békeidők jólétének, jövőt alakító erői lehetnek. Az én értelmezésem sokkal tágabb ennél, én a tárgyiasított világ vakvágányának útját látom ebben a történetben. Ha rajzmappával mászkálok a városban, festékesek az ujjaim és a fejemen egy színes svájci sapka billeg, akkor kelthetem a festőművész látszatát, de nem leszek az. Nem csak 1960-ban, hanem ma is körülbástyázhatjuk magunkat egy vágyott világ kellékeivel, de mindez csak látszat marad, ha nem töltjük meg tartalommal, nem lépünk igazi kapcsolatba önmagunk lényegével, nem válunk hiteles, kongruens személyekké, ha nem tesszük fel a fontos kérdést minden elért rétegnél, "jó, de miért akarom ezt?". 

Ez a különleges olvasás, történet és élmény megérte a ráfordított időt. 

Hozott pontszám: 5

Buda László - Mit ​üzen a tested?

Még tavaly decemberben olvastam Buda László "Mit üzen a lelked" című könyvét, és bár az olvasás maga katartikus volt, mindvégig ott volt bennem egy hiányérzet, hogy inkább a testtel kellett volna kezdeni. Nem is tudtam róla akkor írni, mostanra viszont a két kötet olyan egységgé érett bennem, hogy nem is lenne értelme külön taglalni őket. 

Az orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta nem utolsó sorban a Szomato-Pszichoterápiás Egyesület alapítója végtelen türelemmel és érzékenységgel közelít az emberi testhez. Könyvének minden sora abban ad iránymutatást, hogyan kellene mi magunknak is kapcsolódni a testünkhöz, és ha ez meglenne, akkor talán értenénk jeleit, nyelvét, kommunikációját. A test lázadásának tekintjük, hogy fájdalommal, kiütéssel, betegséggel nehezíti mindennapjainkat. De vajon mi hogyan bánunk vele? Igáslóként csak hajszoljuk, elvárásaink vannak irányában, de egyedi hangját csak ritkán hallgatjuk meg. Pedig a test lenyomata nem csupán a külvilágnak, hanem belső történéseinknek is. Ide vésődnek be a gondolataink, érzéseink, fájdalmaink, veszteségeink, konfliktusaink.

Buda László könyvében lépésről lépésre megtanítja olvasóját arra, hogyan veheti fel a kapcsolatot önnön testével. Minden eddigi hozzáállásunk felülírására van szükség ahhoz, hogy az öngyógyítás útjára léphessünk. A szerző rengeteg példa segítségével szemlélteti először testünk működését, majd (újra)felfedezését. Neki magának is rengeteg kérdése volt a megbetegedett testhez, és talán pont ez volt az, ami új utak felé csalta a gyógyulás irányába. Az új út pedig minden eddiginél közelebb vezet magunkhoz. Az öngyógyítás alapreceptje, hogy ismerjük minden szinten a testünket. A fizikai környezet, az érzelmek és kapcsolatok szintjén, a gondolkodás és információk szintjén, valamint a lélek és az isteni minőség oldaláról.  Ehhez további támpontokat kapunk, melyeket fűszernek nevez Buda László. Ide tartozik az önelfogadás, önátadás, személyes kapcsolatok, képzelet és kivetítés, az érzelmek átélése, a rugalmas gondolkodás. 

Ha már betegségről beszélünk, tudnunk kell a diagnózist is, ami szintén önmagunkból kell, hogy kiinduljon. Az öndiagnózishoz pedig belső utazásra hív a szerző vizualizációs feladatokon keresztül. Ha megvan a diagnózis, akkor indulhat a gyógyítás, melyhez a pszichodrámához hasonlító módszert, az úgynevezett szomato-drámát ajánlja és használja. Itt is sok olyan gyógyulással találkozhatunk, ahol a drámajáték hozott áttörést egy betegségben. A könyv második fele főképp ennek bemutatásáról szól. 

Nem tekintem és nem is sugallja Buda László, hogy ez egy új csodaszer lenne a betegségek leküzdésében, mégis az eredmények azt igazolják, hogyha megértjük testünk vészjeleit és segítünk magunkon, akkor maga  a betegség is értelmét veszítve visszavonulót fúj. Persze ez sokkal strapásabb dolog, mint bekapni a vérnyomáscsökkentőnket, szidni a tehetetlen gyógyszeripart, okolni a felmenőinket, a genetikai örökségünket vádolni. 

Valamikor az 1990-es években találkozhattunk először Rüdiger Dahlke betegség értelmezésével, ő hozta be először a gondolatot, hogy a betegség a lélek nyelve, s vajon, mi lehet a valódi értelme és üzenete. Hajlamosak voltunk egy az egyben értelmezni Dahlke mondandóját, ha a lábam fáj, akkor ez és ez lehet a bajom. Az is igaz, hogy a magyar nyelv is tele van olyan kifejezésekkel, melyek a betegség gyökere felé terelnek minket. Például:  "Ezt nem tudtom lenyelni, megakad a torkomon", "megfekszi a gyomromat", "idegeimre megy" vagy a "könyökömön jön ki". Buda László nem akar egyértelmű kódokat adni a betegségekhez, - mondjuk Dahlke is tovább finomította a későbbiekben gondolatait-, hanem arra ösztönöz, hogy fedezzük fel saját testünk, saját nyelvezetét, egyedi üzenetét. Nem is magán a gyógyuláson van a hangsúly, hanem egy szoros együttműködésen, ahol a fizikai síkon történtek ugyanolyan fontossággal bírnak, mint belső történéseink. Mit is üzen akkor a testünk - teszi fel utószavában a kérdést a szerző; azt üzeni, hogy szeresd, hogy ismerd fel, hogy összetartozol vele, gondoskodj róla, mint egy kisgyermekről, hogy figyeld a működését, kommunikálj vele, bízz benne, fogadd el feltétel nélkül, érezz rá, hogy mire van szüksége! Az öngyógyítás kulcsa tehát az önszeretet. Hogyan érezheti magát az a test,  amit folyton szapulunk, hogy gyenge, hogy ronda orrú, nagy fenekű, puhány, foltos, szőrös, kövér, ilyen-olyan? Minden gondolat milliónyi kémiai reakciót indít el vagy módosít, minden gondolat érzelmeket vált ki, az érzelmek testi reakciókat okoznak, és ez a folyamat oda-vissza fut megállás nélkül. Tehát, ha felvesszük a kapcsolatot valamelyik testrészünkkel, elismerjük,  ha teret, bizalmat, hálát, elismerést adunk neki, akkor olyan belső környezetet teremtünk, mely mérhető biokémiai folyamatokon keresztül jótékonyan hat az életünkre. Több ezer évvel ezelőtt Róma gyógyító szentélyeiben is azt írták a falra, hogy: "Nem gyógyul meg itt az, aki aggályoskodik". 

Buda László könyve megtaníthat bennünket, hogyan alakítsunk ki bensőséges viszonyt fizikai testünkkel, hogy megértsük üzeneteit, hogy jól szeressük. 

 

Hozott pontszám: 5