Vámos Ferenc - Kozmosz a magyar népmesékben

Ma már a mesével foglalkozó szakemberek számára teljesen egyértelmű, hogy van valami, ami a mesehős cselekedeténél is fontosabb lehet. Bár a történetmesélések fókuszában látszólag az áll, hogy hogyan vágta ki magát szorult helyzetéből a szereplő, mi minden, és ki mindenki segített neki, no és micsoda jutalommal zárult a tanulságos eset, de ugyanolyan erővel bír az is, hogy hol játszódnak le mindezek. A mesei helyek jelentőségét nem szabad alábecsülni. Egy helyszín lelki vagy szellemi tényezőnek felel meg. Nem lehet bárhol találkozni az ellenséggel, nem lehet akárhol begyűjteni a jutalmat, a varázseszközöket. A főhősnek ahhoz, hogy meg tudjon lépni egy fejlődést, hogy szintet tudjon ugrani, ahhoz pontosan arra az adott helyre kell mennie. A belső átalakulás stádiumait is megjelenítik ezek a helyszínek. Ennek akkor van különösen fontos jelentősége, ha  megnézzük azt, hogy hol látjuk magunkat az adott mesében. Egy kapu, egy földlyuk, a levegő, a fa odva, egy palota aranyterme vagy épp a pusztaság közepe néha különösen erős vonzerővel bír a mesehallgató, olvasó számára. A mese tájai belső tájak, belső helyszínek, pontosan leképezik a lelkiállapotunkat vagy vágyott állapotunkat. Ezek a magunk elé képzeld helyszínek mindig erősebbek, mint például a hős kinézetével kapcsolatos vizualizációink. Jó, ha minél alaposabban megismerjük ezeket a helyszíneket, mert a cél nem az, hogy onnan minél előbb elmozduljunk, hanem, hogy felismerjük, milyen erővel kell az adott helyen megküzdenünk. A mesebeli helyszínek szakrális terek, ezért tudjuk belsővé alakítani őket. A népi műveltség ismerte ezt, mivel ez egy velünk született tudás.

 

De nem mindig tartották ezeket olyan fontosnak. Már maga Vámos Ferenc is hangsúlyozza, hogy eddig a mesetudomány nem foglalkozott vele. Ezért 1941-ben megjelent kötetének első részében a helyszíneket vizsgálja meg alaposan, majd rátér a cselekmények megfejtésére. "A mesében ugyanis a tér és a cselekmény elválaszthatatlan egység. Egyik a másikkal sorsszerűen függ össze." Nem szabad elfelejtenünk - és erre pont Vámos Ferenc utal-, hogy az ember évezredeken át az ösztöneivel gondolkozott, az eszével csak sokkal később. A táj, illetve térelképzelésében még az őskorhoz tartozó vallásrendszer körvonalai rajzolódnak ki. A vallás a végtelenséggel, az emberfelettivel, és világ felettivel kapcsolatos érzések állásfoglalása - olvashatjuk  a könyvben. 

 

Eredetileg Vámos Ferenc több kötetre tervezte  munkáját, de csak az első látott napvilágot, A térelképzelés -alcímmel.  A szerző  először az ázsiai szakrális táj jellemző vonásait elemzi, különösen a Hvarenah-tájat, majd e tekintetben a magyar népmesék jellegzetességeit tárgyalja. Ebben népmeséink szabályszerűen visszatérő helyszíneit vallatja, például a hegyeket (világhegy, üveghegy), tengereket, erdőket. Feltételezése az volt, hogy a mesék földrajzi egységeiben  "szent tájak" leírását kapjuk, s ezek alapján összesíthető a magyar népmesék "kozmikus földrajzi" fogalomrendszere. A földkerekség minden pontján jelentkezik ez a képzeletbeli kép, a szakrális táj. Ez a szakrális táj tükörképe a kozmosznak. (Szent hegy például a világ minden táján van.)

 

Ezután a helyszínekkel összefüggésben a forgást vizsgálja különféle kultúrákban, mely a teremtés megvalósulása. Itt az indus elképzelésre, az upanisadokra és Védákra utal. Ezzel ellentétben az ugor hagyományokban a teremtés inkább leereszkedés, és a magyar mesékben nincs a forgásnak ilyen fajta jelentősége. Még  mindig a forgást vizsgálva, Vámos Ferenc a madárlábakon forgó várakat mutatja be és ezzel összefüggésben behozza az idő jelentőségét, illetve a Napmozgást az arktikus körökben. Részletesen kitér a vogul hitvilág Világfelügyelő férfiújára, akinek mágikus szerepéhez tartozik a forgás. Ezzel megjelenik a hős, aki az alsóvilágba száll, hogy a föld alá süllyedt Napot vagy pedig magát a forgást, (a forgó várban levő királykisasszonyt) s vele együtt a  világosságot visszaszerezze a földre. "Megváltás-eszme, sőt megváltás misztérium  ezeknek a meséknek a tartalma és értelme." - idézi Solymossy Sándort, aki alaposan utána járt ennek a témának és meseanyagot is gyűjtött hozzá. Vámos továbbmegy a képek értelmezésében és a forgást a világ rendjének szimbólumának tekinti. A vogul Világfelügyelő férfiú tehát megváltó istenség, mondja ki Vámos Ferenc és hivatkozásul Munkácsi Bernátot hozza. Az alsóvilág után a világhegy képét boncolgatja a tanulmány, és a tér-idő egységét nézi a forgás témájában. Minden kijelentését természetesen a magyar népmesék tükrében elemzi és onnan hozza  a példákat. 

 

A magyar meseanyag elénk táruló képeiben túlárad a természetimádás, istennek nincs, vagy csak alig van nyoma. Hiányzik belőle a mindenféle antropomorf isten elképzelés. "A legfőbb hatalom a magyar mesekör egyik rétegében, ember és világ felett: a forgás, azaz az idő. A kettőnek, az Időnek mint sorsistenségnek s a forgásnak kapcsolatát(...) pontosan mutatja a Berze Nagy Jánostól feljegyzett mondás: "kiforog az idő mindent".

 

A majd száz éves szöveget olvasni néha eléggé megterhelő. Másrészről, ahogy az érzékelhető volt, Vámos Ferenc gondolatai továbbgondolást igényelnek az olvasóban, ez nem az a kategória, amit elolvasok és azonnal magamévá tudok tenni. A későbbiekben néhányan eljutottak az általa leírt tartalmak igazságához, bár ahogy utána néztem, meseértelmezési kísérlete szinte visszhangtalan maradt. A tanulmány azonban gazdag háttérirodalomi anyagra hivatkozik. Sokszor találkozhatunk azzal a Strzygowskival, aki a legnagyobb hatást gyakorolt a szerzőre. Vámos Ferenc (1895-1969) tulajdonképpen építész volt, aki ösztöndíjat nyert Bécsbe. Itt ismerkedett  meg a művészettörténész Josef Strzygowskival, akinek előadásait rendszeresen látogatta. Később a  magyar építőművészet történeti fejlődésének vizsgálata mellett a magyar népi építkezés és a népmesék elemzésére is kísérletet tett. Egy olyan sokoldalú, nyitott gondolkozású emberről beszélünk, aki munkája mellett csellózott, festett, foglalkozott a folklórral sőt fordított is. 

 

Számomra azért volt fontos az írása, mert a mesei helyszínek fontossága nálam is előnyt élvez az utóbbi időben. A hálószobám falán nincs semmi, csak egyetlen dolog, egy térkép. Egy Tátrai Vanda féle mesejáró térkép, ahol a legfontosabb mesebeli helyszínek szerepelnek. Ha ránézek, megszólal bennem a kérdés, "hol vagy most, mit csinálsz ott, miért vagy ott?" Ha ezeket meg tudom válaszolni, akkor rendeződik bennem sok minden. Mondjuk azt, hogy szinte minden.

 

Sajnos Vámos Ferenc könyve darabokra esett a kezem között. Könyvem még nem ment így tönkre. Valószínűleg a ragasztás volt rossz, holott újonnan vettem. Pedig mindenképp újra fogok olvasni belőle részeket, vagy azért, hogy jobban megértsem, vagy azért, hogy újra gyönyörködjem gondolatvilágában. 

 

Hozott pontszám: 5  

 

 Mesejáró térkép a szobám falán

 

 

 

Macuie Maszasi - A ​vulkán lábánál

Igazán elkényeztet az idei év kezdete, csodálatos olvasmányokban van részem. 

Macuie Maszasi  regénye olvasás közben a tökéletesség érzésével ajándékozott meg, kár volt tizenhárom évet várni a magyarra fordításával.

 

A  könyv cselekménye  rendkívül letisztult, szinte egyszerű. Egy japán építésziroda tervezőcsapata  a tokiói forróságból menekülve, minden augusztust az Aszama hegy lábánál lévő Nyári Lakban tölt. A ház a cég tulajdonosának, Murai Sunszuke professzornak a nyaralója. A nyaraló pedig nem a nyaralás, hanem a munka színtere lesz. Itt minden arra lett tervezve, hogy hetekre otthont adjon egy olyan csapatnak, mely kiszakadva megszokott környezetéből, feladatára fókuszálva, termékenyen töltse napjait. A történet 1982 emlékezetes nyarán játszódik, amikor a hetvenes éveiben járó Murai professzor benevez a Japán Kortárs Nemzeti Könyvtár megtervezésére kiírt pályázatra. Csapának tagja, a történetet mesélő Tóru, aki frissen került ki az egyetemről. Tórunak abban a ritka megtiszteltetésben volt része, hogy Murai professzor fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére  felvette magához.

Tóru visszaemlékezése ezekre a hetekre magába foglalja a mester és tanítvány viszony bemutatását, a Murai tervezőcsapat munkamódszerét, a fiú találkozását a szerelemmel, s még inkább az építészet alapját és talaját adó, minden mögött meghúzódó művészetet.  A Murai cég minden tagjának pontosan meghatározott feladata van, kinek mit kell tanulmányoznia és -minden körülményt szem előtt tartva-  megterveznie. Még a vásárlás, a főzés és egyéb feladatok megoldása is ezt a rendszert követi. Ez teszi lehetővé, hogy a lehető legjobban tudjanak koncentrálni feladatukra amellett, hogy a legnagyobb tervezői szabadságot is megélhetik. A pályázat során szembe kell nézniük egy riválissal, a Funajama Keiicsi Tervezőirodával, akik munkájukban a modernitás egy színfoltját jelenítik meg, s akikkel szemben a Murai Tervezőiroda megfogalmaztatja saját hagyományos szemléletét. Ez a hagyományosság, azonban eltér a professzor korábbi tervezéseitől, van benne egy kis újítás; egyszerre marad hűséges a kontemplatív építészetéhez és csempész bele új hajtásokat, friss érzéseket. Nem könnyű feladat kortársnak lenni, a jelenben élni, ugyanakkor átitatni azt az örök értékekkel. A kihívást növeli modern korunk anyaghasználata, például a műanyag térhódítása, ami úgy van jelen, hogy funkcióvesztés után elveszti materiális értékét is, míg a fa képes lehet ismét része lenni a környezet ciklikusságának. 

 

Minden bizonnyal nagy hatással volt olvasási élményemre az is, hogy ezzel párhuzamosan Horváth Róbert Misztériumok kis könyvét is olvasgatom, mely az élet szerteágazó területéről kiemelt jelenségek mélyén meghúzódó szentséget, mélységet és tartalmat emeli ki (és fel) prózai valóságának kereteiből. Ha az építészetet kezdjük szemlélni ezen a szemüvegen át, akkor pontosan ugyanazokban az élményekben lesz részünk, mint a Maszasi regény olvasása közben. A történet messze nem arról szól, hogyan lehet megtervezni egy könyvtári épületet, hanem sokkal mélyebb rétegekbe visz bele, ahol arra emlékeztet, hogy funkció, esztétika és  a természettel való szövetségben maradás nem kell, hogy elváljanak egymástól. Az alkotásban, az építészetben, lakhelyek és közösségi terek létrehozásában sokkal több jelenik meg, a puszta használatnál. A létrehozott mű hitvallás, annak a tanúja, miként vélekedünk az ember szerepéről és helyéről a világban. Az épületek, mint művészeti alkotások lehetnek a szemlélő és használó számára is a befelé vezető út ösvényei. Ezek a legtöbbször apróságokban meghúzódó részletek adják majd össze a magként besűrűsödő egyetemességet, amelynek megvalósulását legtöbbször csak érezzük. Katedrálisok fölénk boruló falai között, árkádok és vaskos őrtornyok árnyékában talán mindannyian éreztünk már hasonlóan. A történetbeli Murai Tervezőiroda könyvtárterve a templomok magasságaiba emeli fel az épületet. Szemlélői lehetünk annak, mik azok az elemek, melyek létrehozhatják ezt az élményt; a könyvtári polcok mögött húzódó levegőáramlás, a hajlított karfák íve, a csendességet őrző széklábak, vagy a terek tágassága mellett a tökéletes olvasási lehetőségek.

 

Maszasi alaposan utánajárt a témának, építésztörténeti remekeket, neves tervezőket és épületeiket hinti el a regényben, ami maga után vonja, hogy a történetben elmerülő olvasó ezeknek is utána járjon. Ez egy újabb réteggel, újabb úttal gazdagít. Így találkoztam például a svéd építész, Erik Gunnar Asplund nevével, illetve a stockholmi temetővel, amiről  olvasni és fotóit nézegetni is katartikus volt. 

 

Mindenképp ki kell emelnem a könyvbeli épületek környezetbe ágyazottságának fontosságát, ami  -a modern gondolkodás szerinti a környezettudatosság-, valójában  az épületek  élővé tételének feltétele. Annak a szükséges emberi alázatnak a lényegi vonása,  ami megvallja, hogy csak használói -és nem elhasználói- vagyunk  környezetünknek. Történik mindez egy működő vulkán, az Aszama hegy tövében, ami szintén emberi létünk törékenységét hangsúlyozza, miközben a létesülő építményeinkkel akár évszázadokra nyomot hagyunk magunk után. 

 

Ez a regény óriási lehetőséget ad arra, hogy továbbgondoljunk, hogy metafizikai igazságokra leljünk szellemi utunkon, hogy megálljunk és megkérdőjelezzünk megszokott evidenciákat. Lassú tempójával, egyfelé figyelő cselekményével, részletgazdag leírásaival és sűrű természeti képeivel irodalmi szinten is létrehozza Maszasi a meditatív olvasás és képalkotás lehetőségét. Lehet, hogy évtizedek múlva nem emlékszünk már a cselekményre, a nevekre és körülményekre, de azok a helyszínek, melyeket olvasás közben megalkottunk, biztos velünk maradnak egy életre. 

 

Kivételes olvasmány volt számomra, az Istennel való társalkotói minőség megvalósulásának leirata, s valami, amiről még hosszasan tudnék írni. 

 

Hozott pontszám: 5* kedvenc lett 

Nguyen Du - Kieu története

A könyv hozzákerülésének története egy budapesti könyvszekérnél kezdődik. Nem ismertem a kötetet, nem is kerestem, de első pillanatra megfogott szépsége. Egy vietnámi fametszet illusztráció van a borítón, melyet fehér transzparenspapír borított. Amikor belelapoztam a kötetbe, dedikálás fogadott, mely szerint Schmidt Egoné volt a könyv. Megvettem és itthon barátnőmmel kinyomoztuk a bejegyzést.

„Schmidt Egonnak baráti szeretettel

Dezső
1989.I.12-n
Szpéró 7 1/2 éves”

A könyv fordítója, Tandori Dezső ajándékozhatta Schmidt Egonnak. Aztán találtunk egy ilyen idézetet:

„Tandori Dezső barátom híressé tette könyveiben Szpérót és a többi, az utcán felszedett, fészekből kipottyant és felnevelt házi verebet. Jártam nála, láttam szeretettel és hozzáértéssel gondozott védenceit, valamennyi külön kis egyéniség volt. Amikor Dezső mesélt róluk, a szinte kifogyhatatlan epizódokat hallgatva láttam, mennyi mindent nem tudunk még erről a közönségesnek kikiáltott madárról.”
Schmidt Egon: Madarak Budapesten című könyvből, 191. oldal" 

Nguyen Du (1765-1820) verses regényét a vietnámi klasszikus költészet legnagyobb műveként tartják számon, de a szöveget olvasva, valami sokkal ősibb, régibb írásnak éreztem. Bevallom, jól jött Truong Dang Dung szövegvégi jegyzetei, melyek a kifejezések, szimbólumok, nevek értelmezésében segítettek. Az egész leginkább egy ősi, szájhagyományon átörökített meséhez hasonlít, melynek főhőse egy  szépséges fiatal leány, Thuy Kieu, akinek sorsa a mesékből jól ismert hányattatásokkal terhes. De ezek a kitérők csöppet sem gyermekfüleknek valók, hiszen a lány, hogy megmentse apját a szegénység és letartóztatás szégyenétől eladja magát egy gazdag kereskedőnek, majd örömlányként él és rengeteg szenvedést él át. Pedig szépsége mellett műveltsége, finom érzékenysége, "áldott esze", vers-írása, kép-festése, lantjátéka is különlegessé teszi. Nem is csodálkozunk, mikor történetének elején szívében szerelem lángja gyúl, s udvarlója egy gazdag ifjú, ki "földi létet keres égi ésszel", Kim Trong lesz, aki  ekkor még nem áll készen, hogy megküzdjön a lányért. Később egy hős lovag, Ti Hai szabadítja meg kiszolgáltatott állapotából, de a katona cselvetés áldozata lesz. Kieut újabb megpróbáltatások várják, de végül ismét találkozik első szerelmével, és sorsa immár nyugvópontra ér.

Persze a történet közel sem ennyire kerek és egyértelmű, hiszen a szöveg természeti képekben gazdagon burjánzó, illat, hang és fényhatásokkal teletűzdelt, és a szokatlan nevek megjegyzése is nagy figyelmet igényel. Ez a lágyan ringató dallamú versezet viszont sodor magával, és gyakran azon kaptam magam, hogy nem is értem miről van szó. Vissza-vissza kellett térnek az előző sorokhoz, hogy megértsem a képek üzenetét. Olyan az egész, mintha egy  végtelen haiku-füzér lenne ez a ballada. A szöveg lüktetését a 10 és 12 szótagú verssorok hullámzása adja, amit Tandori Dezsőnek köszönhetünk: 

"Gyönyörű szép lány, mint a hold fénye,

Kisebb Thuy Van, s a nagy, íme, Thuy Kieu maga.

Karcsú virágok, színük menny hava, 

Szépségüknek semmi híja, teljes-ékes,

Egyéni más-más; Van ünnepélyes, 

Telihold-arc, keskeny-íves friss szemöldök: 

Jade-kacaj, mint könnyvirág öltött;

Bőre havat, haja felhőt szégyenít meg."

 

Ahogy olvasom az eredeti vietnámi versezet a "luc-bát"-belső rímes versformában íródott, ami fontos szerepet játszik a vietnámi népi lírában. A neve is mutatja, hat, illetőleg nyolc szótagos sorpárokból épül föl. Kieu hazájában sokan a mai napig is kívülről fújják az egész alkotás szövegét. Az biztos, hogy meghatározó szerepe van a vietnámi irodalomban, számos eleme beleolvadt  népük folklórjába, és például a köz­nyelv Ső Khánynak (So Khanh) nevezi a nők lelkébe tipró szoknya­vadá­szo­kat. A történet egyrészt a társadalmi elnyomás tanújele, másrészt a mindennek ellenére lélekben megmaradó tisztaságnak is jelképe. 

Mivel a szövegben hangsúlyos szerephez jut a zen buddhizmus, így  felvetődik bennem, hogy vajon milyen szerepe lehet a műben a sors, a karma kérdésének. 

 

Nem könnyű, de nagyon szép olvasmány az 1800-as évek legelejéről, Vietnámból. S ha lehet ilyet mondani, a Tandori Dezső fordítás még emel egyet ezen az egészen. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

 

 

 

Bjørnson, Bjørnstjerne - Álmodó falvak

Bjørnstjerne Bjørnson norvég származású, Nobel-díjas író, újságíró, aki 1832- 1910 között élt. Nevéhez köthető Norvégia nemzeti himnuszának szövege. 

Valamikor régen került ez a kötet a várólistámra és örülök, hogy nem hagytam ki végül.  Bjørnson stílusát leginkább népiesnek, realisztikusnak, ugyanakkor romantikusnak nevezném. Ebben a két kisregényben a norvég parasztság kerül reflektorfénybe. Az ő küzdelmes, gyakran reménytelen hétköznapjaikat mégsem a kilátástalanság jellemzi, hanem valami sorsszerű fatalizmus lengi be. Az olyan apróságnak tűnő részletek, mint hogy ki születik a hegy lábánál, s ki a hegyre, az egész későbbi élet meghatározójává válik. Figuráira főleg a puritán egyszerűség jellemző, mondjuk ezt sok skandináv szerzőről elmondhatom, de nála megjelenik egyfajta eposzi hős alak is, aki szembeszáll népének sorsával, csupán annál az egyszerű oknál fogva, hogy szenvedélyes.  Bjørnson szövegeiben fontos szerepet tölt be a természetábrázolás, elevenen vonja körül karaktereit az erdő, a mező vagy a hegyek lüktető valósága. 

A kötetben található első kisregény az Arne egy olyan fiúról szól, aki Kampenen hegyén született egy titkos szerelmi viszony gyümölcseként. Anyja a keménykezű gazdálkodó, Margit, apja pedig Nils szabó, aki valójában muzsikus volt.  A táncos, tüzes éjszakai kaland után nem is akar tudomást venni fiáról, de a sors közbelép és olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ahol éles fordulatot vesz élete. Margit és az ő anyja igyekszik Arne fiúból kiirtani a szenvedélyesség minden csíráját, de az olyan mélyen lapul a fiúban, hogy észre venni is csak későn lehet. Verseket ír és elvágyódik otthonról, tervei vannak és álmodozik, miközben mardossa a lelkiismeret már attól is, amire vágyik. Egy meghasonult világban él, ahol a realitás és a vágyak annyira nem férnek meg egymás mellett, mint apja és anyja. Van-e kiút ebből az ördögi körből?  Bjørnson nem engedi főhősét eltiporni, a végsőkig vele van a küzdelemben, s végül felvillantja a járható út egyetlen kis morzsáját, ami elég a túléléshez. 
A szöveget át, meg átszövi a líraiság, amit egyrészt a tájleírások már-már mágikus jellege adja, másrészt azok a versek, szinte balladai történetek, melyekkel megtűzdeli a szerző a cselekmény alakulását. A beillesztett versek szerves részét képezik a szövegnek, nélkülük érthetetlen lenne Arne és Nils szabó élete. 

A másik történet Synnöve Solbakken és Thorbjön szerelmének balladája. Synnöve a hegyen született, ahol sok a napsütés, minden hamarabb érik be, Thorbjön a völgyben, ahol nehezebb az élet. Egyikük szilaj és szenvedélyes, másikuk csendes és nyugodt. Csalfa utak, makacsság, veszély és heves verekedések visznek egészen a halál torkáig. De  Bjørnson itt is kisimítja az ellentéteket, gyengéden tereli főszereplőit, puhítja és edzi őket, hogy sorsuk megbékéléshez vezessen. Ebben a regényben is jelen van a virtus, a mindent vagy semmit akarása. Az sem lepett meg, hogy Synnöve történetében ugyanolyan fontossággal bírnak a versek, énekek szövegei, mint az első írásban. Elválaszthatatlan a szerzőben az író és a költő. Egy folyónak két ágaként van jelen mindvégig. 

Bjørnson írására jellemző a színpadias megjelenítés. A jeleneteket előadásszerűen láttam magam előtt, ahol a szereplők  beszélnek magukhoz, kihangosítva a bennük lejátszódó eseményeket. Nem csodálkozom, hiszen  Bjørnson pár évig átvette Ibsentől a bergeni színház vezetését, sőt színi kritikák írásával is foglalkozott. Ha hasonlóságot keresek a két történet között, az is eszembe jut, hogy mindkettőben megtalálható egyfajta szimbolika, mégpedig a rossz, a gonosz megjelenésének motívumában. Arneba hogyan kerül az ellenkezés, ha anyja neveli? A Thorbjön mellett lapuló démoni, rosszra csábító alak kézzelfoghatóan meg is jelenik. Az idillikus környezetben is helyet követel magának az ellenkezés.

Ha a két történet utórezgését figyelem magamban, akkor megelégedettséget, nyugalmat és romantikus beteljesülést, kisimulást érzek. Érdekes és szép betekintés volt a romantikus, norvég irodalom egy szeletébe  Bjørnson két kisregénye. 

Hozott pontszám: 5 

 

Berg Judit - Liana

 A dzsungel fogva tart

 

Pár hete láttam - talán a Spektrum csatornán-, azt a dokumentumfilmet, mely a 2023-ban lezuhant kolumbiai kisrepülőgép szerencsétlenségről szólt, ahol négy gyermek nemhogy túlélte a balesetet, hanem 40 napig egyedül bolyongott  Dél-Amerika dzsungelrengetegében. A két évvel ezelőtti tudósítások  is teljesen elképesztőek voltak. A gyerekek felkutatásának eseményei egyszerre tűntek számomra izgalmasak és félelmetesnek. Erről jutott eszembe, hogy már egy ideje szerettem volna elolvasni Berg Judit ifjúsági regényét, mely ennek a történetnek a regénye.

 

A szerző a kötet végén  megerősíti, hogy  regénye fikció, de valós alapokon nyugszik. Olyannyira, hogy mindvégig követni tudtam a már korábban látott ismeretterjesztő film cselekményeit. Amitől több ez a regény, az az, hogy a gyerekek számárára is  közel hozta, és átérezhetővé tette ennek a túlélésnek a csodaszámba menő valóságát. Hihetetlen, miként tudtak a testvérek úrrá lenni a helyzeten. Természetesen a legidősebb gyermek, a kötetben Liana néven nevezett lányé a legnagyobb érdem, aki felismerte, hol, mit tudnak enni, képes volt beosztani a táplálékot,  menedéket és gyógynövényeket találni, kunyhót építeni és  felismerte az őket veszélyeztető állatok jelenlétét. Semmi túlzás sincs abban, hogy a katonaság  erejét megnyirbáló dzsungel a gyerekeken nem tudott fogást venni. Mivel elég hamar rájöttek, hogy a katonaság bármily erős, a vadonnal szemben esélye sincs, kénytelenek voltak az őslakos indiánok segítségét kérni. Együttes erővel is csak 40 nap múlva leletek rá a gyerekekre. Az együttműködés igazi kihívást jelentett mindkét félnek, a pszichodelikus italokat, az ősi szellemek segítségül hívását éppoly nehéz lehetett elfogadni, mint a milícia habitusát. 

 

A regény tényleg a letehetetlen kategóriába tartozik, az események mindig tartogatnak meglepetéseket ebben a nagy fogócskában. A történet jól tükrözi, hogy a túlélés záloga az, hogy mennyire ismered a környezetedet, felismered mi ehető, mi nem, mitől kell félni, mitől nem, illetve, hogy a rendelkezésedre álló környezeti elemekből hogyan tudod megsegíteni magadat. Nekem külön tetszett, hogy mennyire fontos szerepet töltött be a mentális egészség megtartásában, a remény éltetésében, hogy meséket, történeteket mesélt Liana a testvéreinek. Ezen kívül felidézték a nagyszülők bölcsességét. Olyan szinten volt képes Berg Judit bevonni minket az eseményekbe, hogy minden szavát elhittem, képszerűen futottak szemem előtt a képkockák és készpénznek vettem azt is, amiről azért sejtettem, hogy csak az írónő fantáziájának gyümölcse.

Összességében egy izgalmas, kerek regényt vehet kézbe az olvasó, ezen belül is első sorban az ifjúság, hiszen ez egy ifjúsági regény. Így a hírekben olvasható tényeket is igyekezett Berg Judit olyanná alakítani, ami számukra elfogadhatóbb, ugyanakkor képes volt érzékeltetni a helyzet nehézségét és súlyos voltát. Negyven nap után a gyerekeket lesoványodva és rovarcsípésekkel tele találták meg, de éltek. Hogy miként volt képes segíteni a kutatócsapat a gyerekeknek a túlélésben, hogy milyen zseniális ötlet hozta meg el az áttörést a megtalálásukban, arra választ kapunk a könyvben, és ez például teljesen valósághű adatokra támaszkodik. 

 

Berg Judit könyve a baleset utáni évben, 2024-ben jelent meg és az ifjúságnak szól. Azóta már megjelent egy újabb kötet magyarul, a kolumbiai újságíró, Mat Youkee tényfeltáró könyve, mely a dolgok hátterében húzódó gerilla erőszakra, családon belüli erőszakra és az őslakosok szegénységére is rávilágít. De akit szeretné regény formában megismerni a négy gyerek csodás megmenekülését az amazóniai őserdőből, annak inkább a Liana című kötetet ajánlom. 

 

A könyvet körülbelül 13 éves kortól ajánlom olvasni! 

 

Hozott pontszám: 5  

 

 

 

Csing Li - Sinrin-joku A fák gyógyító ereje

 Az erdőfürdőzés tudománya és művészete

 

A japán nyelvben létezik egy szó azoknak az érzéseknek a kifejezésére, melyeket szavakkal nem lehet leírni, ez a szó a júgen. A júgen az univerzum misztikájának és szépségének a megtapasztalását közvetíti - írja a kötet bevezetőjében Dr. Csing Li. A látható világon túli láthatatlanságot írja le, ami olyan, mint amikor "a bambusz halovány árnyéka egy másik bambuszra vetül" vagy amikor egy hatalmas erdőben sétálunk és nem gondolunk arra, hogy vissza kellene mennünk. Ebből a sokunk számára megtapasztalt érzésből bontja ki a szerző az erdőben levés, a sinrin-joku művészetét. 

A kötet egy rendkívül gazdag, fotókkal illusztrált kiadvány, ami gondosan kiválogatott képanyagával arra törekszik, hogy az aránylag röviden leírt információkat átérezhetővé tegye. A viszonylag hosszú, körülbelül 60 oldalas bevezető sem egy szó szerinti bevezető, inkább egy sokszínű érzékenyítés. Bár a szerző maga is a világ legzsúfoltabb nagyvárosában, Tokióban él,  mégis elmondhatja magáról, hogy egy híres szentélyt övező parkra néz irodájának ablaka, és napi szinten tud  fák között bolyongani. Ezeket a parki sétákat megosztja hetente egyszer diákjaival is, közben pedig segít nekik -és nekünk is-, felhívni a figyelmet olyan dolgokra, melyek még erősebben átélhetővé teszik az erdőfürdőzést. Az erdő atmoszférájában való megmerítkezés gyakorlatilag úgy valósul meg, hogy érzékszerveink megnyitása révén magunkba engedjük az erdőt. Ezek tehát nem testgyakorlatokat, nem túrázást, futást jelentenek, hanem a friss levegő megízlelését, a föld, a levelek és virágok megszaglását, vagy a fák susogásának és madarak énekének meghallgatását. 

A szerző hídnak tartja a sinrin-jokut, ahol az érzékszerveink küzdik le a szakadékot, mely ember és természet között keletkezett. 

A hosszú bevezetőben magyarázatot kapunk arra is, miért pont Japán lett az erdőfürdőzés szülőhazája. Ebben fontos szerepe van a sintoizmusnak, ahol a természetben mindenütt jelen lévő szellem, más néven kami tisztelete is megvalósul. A sintoizmus mellett a japán népmesék is a fákban lakó természeti istenségekről, a kodamákról mesélnek. De az ikebana (virágrendezés), a virágnézés (hanami), a holdnézés (cukimi), valamint számos hagyomány is a természettel való együttélés harmóniájából gyökerezik. Éppen ezért megdöbbentő az a távolság, ami mára a japánok és az erdők között létrejött. 

 

A kötet lassan áttér az erdőfürdőzés bölcsőjéhez, Akaszavába, ahol 2006 óta nyolc sétaösvény, nyolc különböző terápiás lehetőség várja az ide látogatókat.  Módszeresen mutatja be Csing Li azt a tudományos hátteret, mely az erdőfürdőzés mögött húzódik. Emlékeim szerint, egy már korábban általam is bemutatott sinrin-joku könyv pontosan a műszeres vizsgálatok eredményeit taglalja. Itt is találkozhatunk stressz méréssel, alvásvizsgálattal, de leginkább egy POMS tesztet emleget a szerző, mely egy hangulatra vonatkozó kérdéssor, és amelyet mi is elvégezhetünk,  a kötet végén található melléklet segítségével. A kérdőívet kétszer kell kitölteni az erdőséta előtt és után. A kötet körülbelül feléhez érkezve a szerző rátér az erdőfürdőzés módszerének taglalásához. Az érzékszerveink bekapcsolásának részletezése öleli fel a kötet nagy részét. Az érzékszervek használatai közben pedig számos erdőfürdőzési lehetőséget mutat be a szerző. Ezek a helyszínei pedig nem feltétlenül jelentik a saját lakó- és munkakörnyezetünktől való eltávolodást, hanem éppen azokat a lehetőségeket emeli ki, melyeket a mindennapok mókuskerekezése közben is megvalósíthatunk. Egy közparkban is átélhető a sinri-joku, ha a leírtakat betartjuk. A hallás, tapintás, látás, ízlelés mellett a szaglás részletezése után  Csing Li megmutatja nekünk azt, hogyan vihetjük be az erdőt az otthonunkba. Ez egy igencsak inspiráló szakasza a könyvnek, mert azon kívül, hogy a szerző sorra veszi az olyan lehetőségeket, mint a szobanövények, illóolajok, párologtatók, illatgyertyák, faforgácsok, füstölők, a természet hangjainak becsempészése, lehetőséget is ad arra, hogy mi magunk gondoljuk tovább most már ennek mentén, hogy mik azok az egyéb lehetőségek, amiket meg tudunk tenni. Eszembe jutott, hogy én is állandóan behurcolom a munkahelyemre és otthonomba a természetet. Óbudán például sok a mogyoróbokor az utcákon, és amikor a kis barna gömböcskék lepotyognak, mindig megtöltöm zsebeimet és viszem be az íróasztalomra. Körülbelül egy hónapja minden kollégám asztalára egy gesztenyét tettem, becsempészve ezzel az őszt a szobába. Igaz, mi el vagyunk kényeztetve, mert az iroda egyik oldala végig hatalmas ablakokkal határolt, és egy belső zöld udvarra néz. Így sokszor van arra lehetőség, hogy könnyen megjelenjen egy birsalma, egy datolya, egy füge a helyiségben, vagy egy ág aranyvessző, fenyőgally, egy csokor kutyatej az asztalon álló poharakba. Ilyen ötleteket ugyan nem tartalmaz a könyv, de ahogy írtam, erősen késztet arra, hogy megtaláljuk a magunk lehetőségeit. 

 

Az utolsó karcsú fejezet a jövőre vonatkozó gondolatokról szól. Természetesen van hova fejlődnünk, de jó azt is látni, hogy a világ városai törekednek a zöldítésre. A világ legnagyobb zöld területtel rendelkező tíz városa: Szingapúr (29,3%), utána Vancouver, Sacramento, Frankfurt, Seattle, Toronto, Miami, Boston, Tel-Aviv és Los Angeles zárja a sort, a maga 15,2 százalékával. Ennél a feldolgozásnál például olyan interaktív térképet használtak adatgyűjtéshez, ahol nem műholdas felvételek, hanem Google utcaképek adják a fák számát. Ezzel kapcsolatban érdemes böngészni a könyvben hivatkozott  Treepedia oldalán! 

A kötetet végül egy olyan zöld világtérkép zárja, mely a világ negyven gyönyörű erdejére mutat rá, legyen az Romániában, Srí Lankán vagy Costa Ricán. A mellékletben az említett POMS teszt mellett további olvasmányokra mutató webhelyek és könyvek is találhatóak.

 

Ahogy most bemutattam a kötetet, ismét átlapoztam az egészet és hihetetlen jó érzés volt újra átélni ezt az óriási sétát. Kicsit olyan, mintha olvasás közben kint járnánk a fák között. Úgy érzem, hogy az erdőfürdőzés bemutatása közben lehetőséget is kap az olvasó arra, hogy megfogalmazza és tudatosítsa magában, hogy számára milyen gyógyító erővel bír a természet, és ha ez megvan, akkor a jövőben e szerint cselekedjen. Nekem nagyon kellemes olvasmány volt, és a legnagyobb elismerések egyikét kapja tőlem, éjjeliszekrény könyv lesz belőle. 

 

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett)  

 

 

 

Kagge, Erling - Csend ​a zaj korában

 A világ kizárásának öröme

 

Erling Kagge egy olyan norvég felfedező és könyvkiadó, aki megjárta a Föld mindhárom pólusát; az Északi-sarkot, a Déli-sarkot és a Csomolungmát. Bizonyára sok mindent megtapasztalt útjai során, de az biztos, hogy a csendet valami egészen egyedi, semmihez sem hasonlítható módon élte át. Erről a csendről szeretne mesélni nekünk, hogy mi a csend, hol van, és miért fontosabb manapság, mint valaha. 

 

Harminchárom rövid esszében szeretné megadni számunkra a választ. Ezek az írások  harminchárom  ösvényt jelentenek, néha kicsit girbe-gurbák, olykor messziről indulnak, de mind segít megérteni ezt a megfoghatatlan dolgot, amitől sokan inkább viszolyognak, mint keresnék. Pedig a csend sokat segíthet az embernek, ha úrrá lesz a szinte leküzdhetetlen késztetésen, hogy zajt csapjon abban a pillanatban, amikor beáll a némaság. Elviselni azt, hogy kilépjek a mindennapok káosz uralta színteréről, nem kis teljesítmény. Egyáltalán hol találkozhatunk a csenddel? Kagge mesél arról a mozdulatlanságról, melyet az Antarktiszon, az  ötven egyedül töltött napon tapasztalt meg, a végtelenen is túl nyúló jégsivatagban. Mi az a csendesség, amit egyáltalán mi tapasztalhatunk meg saját életünkben?  A szerző nem hétköznapi kérdésekkel szembesít minket. 

 

A csend a hangok hiánya a zenében is. Szerves és elválaszthatatlan része az egésznek. Beethoven teljesen megsüketült, és ez a világ zaja felől érkező némaság szabaddá és eredetivé tette alkotásait. A IX. szimfóniát hozza példának a szerző, mert annak bemutatóján Beethovennek a mű levezénylése után meg kellett fordulnia, hogy tudja, siker vagy bukás várja? Olvasás után ilyen figyelemmel hallgattam meg én is az említett szimfóniát.  De nem csak a komolyzenében, hanem a könnyű zenében, a popzenében is óriási dinamikai ereje van a csend alkalmazásának, erről is olvashatunk. 

 

Kagge csendútjai elvezetnek Basóhoz, a japán poétához, aki haikuin keresztül érinti meg ugyanezt a csendet. A felszín alatt futó lényegre világítanak rá, ami két ember között húzódik. A szerelemben azonban sokszor nincs meg a csend - állítja a szerző. Majd ugyanitt hoz egy egészen kivételes kísérletet Arthur Arontól azzal kapcsolatban, hogy mi történik akkor, ha 4 percen keresztül nem szólunk a másikhoz, csak csendben nézzük egymást. 

 

A csend egy olyan barát többek közt, ami engedi, hogy egyedi nézeteink és gondolatmeneteink sikerhez vezessenek. Példának éppen Elon Muskot hozza, aki bár nevet a feltételezésen, hogy ő és a csend egy lapon legyen említve, de a rövid levezetésből kiderül, hogy mennyire szükség van a külső befolyásolások lenémításához. 

 

Nagyon jó és megnyugtató volt olvasni ezt a könyvet, mert magam is hiszek abban, hogy a hallgatás képes többen mondani, mint a felesleges csacsogás. S mennyit is beszélünk felesleges naponta? S miért is? Mert félünk szembesülni, vagy mert a szavak falat vonnak körénk és úgy gondoljuk, hogy megvédenek. Kagge válaszra készteti olvasóját, de most olyan válaszra, melyet a maga belső csendjéből tud csak felszínre húzni. Segítenek mindezt megérteni a kötetben előforduló személyek, az említett Basó, Beethoven mellett a norvég Nobel-díjas író, Jon Fosse, Rolf Jacobsen, Pascal, Olav Hauge a költő és még sokan mások, többek közt Rúmi, akinek szavaival zárom most gondolataimat: 

 

"Most elhallgatok, és hagyom, hogy a csend elválassza az igazságot a hazugságtól!"

 

Hozott pontszám: 5 Szeretném elolvasni a szerző másik magyarul megjelent kötetét is, mely a gyaloglásról szól. 

Wulf, Andrea - A természet feltalálója

 Alexander von Humboldt kalandos élete

 

Alexander von Humboldt  (1769-1859) német természettudós, felfedező, utazó, geográfus, meteorológus, csillagász, botanikus, esszé író, szóval polihisztor nevét nem lehet sem elfelejteni, sem elkerülni, hiszen a világon róla nevezték el a legtöbb dolgot,  többek közt; pingvint, delfint,  tintahalat, borzot,  kosbort, liliomot, tölgyfa félét, fűzfafélét, almafa fajtát, gólyaorr félét, egyetemet, könyvtárat, várost, utcát, áramlatot, földrajzi helyeket, sőt két kis bolygó is viseli nevét. Maga Nádas Péter is volt ösztöndíjas a Humboldt Egyetemen.

 

Andrea Wulf kötetében ugyanazzal a lelkesedéssel és szellemi gazdagsággal mutatja be  Humboldt életét, mint amilyen szenvedély áthatotta magát a tudóst is. A 90 évet élt polihisztor életének egyetlen pillanata sem nélkülözte a kalandot, a kutatást. Az ő életéről könyvet írni szinte a lehetetlennel vetekszik. Gyermekkorát meghatározta anyja szigorú nevelési módja, így szó sem lehetett arról, hogy hivatását kedve szerint botanikusként, felfedező utazóként gyakorolja. Bányászati-kohászati ügyekkel foglalkozott egészen addig, amíg édesanyja 1797-ben meg nem halt. Az anyai örökség lehetővé tette, hogy immáron beutazza a világot, de a napóleoni háborúk okozta felfordulásban erre nem volt mód, egészen 1799-ig. Akkor IV.Károly, spanyol király engedélyezte, hogy a latin-amerikai spanyol gyarmatokon tanulmányozza a dél-amerikai flórát és faunát. A következő 5 év minden pillanata olyan dolgok felfedezését jelentette, ami meghatározóvá vált a jövő természettudósai számára. Nem csak földtani vizsgálatai voltak példaértékűek, hanem a földmágnességre vonatkozó kutatásai is. A fauna felfedezése napról napra közelebb hozta  őt olyan felismerésekhez, melyeket manapság mi már általános iskolában is tanulunk. A feltételezése, hogy a földrészek valamikor összefüggő egységet alkottak, mára beigazolódott. De ő volt az első  a magassági szintek sajátos élővilágának meghatározásában is. A Chimborazo vulkán hegyét tartották akkor a világ legmagasabb hegyének (6267m) (Innen a magyar csimborasszó kifejezés is.) Humboldt nemcsak hogy majdnem bevette teljes egészében a hegyet, hanem folyamatosan mérte a föld hőmérsékletét, kőzet- és növénymintákat gyűjtött. Ennek a kivételes útnak az emlékét őrzi Humboldt híres munkája a Naturgemälde - természetfestészetnek lehet fordítani. 

 

 

 

Útja 5 évig tartott, melyben Aimé Bonpland francia botanikus volt mindvégig kísérője. Bejárták az Amazonas és az Orinoco vidékét, eljutottak Mexikóba és Kubába, sőt a visszaúton Washingtonban is töltöttek egy hónapot, ahol a tudós megismerkedett Thomas Jefferson amerikai elnökkel is. 1804-ben tértek vissza Európába, ahol Párizsban telepedett le. Az elkövetkező évtizedek főként a tudományos munkái megírásával teltek, bár Humboldt mindvégig készült második, soha be nem következett indiai útjára. Előadásokat tartott mindenhol, ismeretlen kutatókat pártfogolt. De hiába próbált a lehető legtöbb ideig Párizsban maradni -mivel  itt találkozhatott a korszak legnagyobb tudású embereivel-, idővel vissza kellett térnie a porosz udvarba, hogy III. Frigyes Vilmos királyt szórakoztassa, aki mellesleg kinevezte Humboldtot kamarásává. Mivel nem volt állandó jövedelme, az örökségét már rég felhasználta utazásának fedezésére, így kénytelen volt elvállalni ezt a posztot. Közben szakadatlanul írt, 30 kötetben adta ki dél-amerikai úti beszámolóját.

 

1829-ben kap, majdnem 60 évesen egy visszautasíthatatlan ajánlatot az orosz cártól, hogy gyémántlelő helyeket keressen az Urálban. Humboldt elvállalja a feladatot, tele van ötlettel, de utazásának útvonala sajnos eléggé kötött, úgy tűnik, hogy nem lesz lehetősége igazi tudományos munkára.  Amikor elérkezik utazásának végállomásához, a szibériai Tobolszkba, gondol egy nagyot és azt gondolván, hogy a cár keze úgysem ér el idáig, továbbmegy, s immáron a vadregényes, érintetlen vidéket  rója. Egy hurkot leírva belső Ázsiában utazgat, majd Barnaul érintésével a kínai határig megy. Innen fordul vissza, majd egy újabb kitérőt tesz a Kaszpi -tengerhez, amit kifejezetten tilos volt érintenie, majd  8 hónap múlva visszaérkezik Moszkvába az új gyémántlelőhelyek adataival. A könyv sajnos erről az útról eléggé röviden számol be, de ebből is kiderül, hogy Humboldt összehasonlításokat végez a két utazás, a két földrész adatai között. 

 

Az elkövetkező közel harminc év munkáinak rendezgetésével, újabb kísérletekkel, tudományos munkájának kiterjesztésével telik, előadások végtelen sorát adja és természetesen új könyvek is születnek. Legkiemelkedőbb ezek közül a Kosmos, melynek utolsó részét életének alkonyán adja közre. Ez a négykötetes munka a világegyetem rendszereit dolgozza fel. Bár Humboldt igen termékeny író volt, nem csak levelezése, hanem könyveinek száma is óriási, magyarul összesen két munkája érhető el, köztük az említett Kosmos. Minden vagyonát utazásaira, felfedezéseire, később pedig fiatal tudósok patronálására használta fel. Volt olyan általa írt könyv, amiből neki sem volt példánya. Soha sem házasodott meg, nem volt társa sem, számára csak a tudomány létezett. 

 

A könyv további fejezeteiben Andrea Wulf  azt a néhány legkiemelkedőbb személyiséget mutatja be, akikre óriási hatással volt Humboldt. Így a Darwinnal való kapcsolatáról és a tudományos munkáira gyakorolt hatásáról is olvashatunk, majd  Henry David Thoreau, George Perkins Marsh, Ernst Haeckel és John Muir személyeket emelte ki a szerző. 

  

Arról még nem írtam, de kihagyhatatlan, hogy már a dél-amerikai út során észrevette Humboldt az emberi tevékenység környezetpusztító hatását. Látta, hogyan hat a földre az őshonos növények kiirtása, hogy helyükre Európába exportálható indigót ültethessenek például, hogy az érte kapott pénzből ételt vegyenek, amit eddig megtermeltek a saját földjeiken.  Már a beavatkozások első évtizedeiben látható volt, hogy ennek katasztrófa lesz a vége. Pedig akkoriban hol volt még az erdőirtás igazi mértéke. 

 

A kötet utolsó közel 50 oldalát egy olyan gazdag epilógus teszi ki, mely a tárgy és névmutatón felül megjelöli a forrásokat, bibliográfiát és jegyzeteket Humboldt műveihez. Mind a kivételes német kutató, az ő munkássága, gondolkodása, mind pedig ez a könyv  maga teljesen elkápráztatott, élvezettel és lelkesedéssel olvastam minden sorát. Rendkívül jól sikerült  áthozni a huszonegyedik század olvasóinak azt a szellemi miliőt, melyben az akkori kor tudósai éltek. Önfeláldozásuk, végtelen kitartásuk, elhivatottságuk és érzékenységük valami új felé, varázslatosan hatott rám. A felvilágosodásnak azt az időszakát terítették elém, amikor a tudományok nem váltak még szét, amikor a költészet és a filozófia ugyanolyan szerves része volt a botanikának, mint a földrajznak, földtannak. 

 

Egyetlen bánatom, hogy Andrea Wulf kötete csak néhány könyvtár polcain érhető el -ezért is iratkoztam be a Kőbányai Szabó Ervin Könyvtárba-, pedig 2017-ben adták ki. Bizony néha nehéz jól felmérni, hogy hány példányban kellene valamit kiadni. 

Mi jöhetne ezután, ha nem Kehlmann és A világ fölmérése. 

 

Hozott pontszám: 5 * kedvenc lett 

 

 Alexander von Humboldt 

 

 Humboldt első útjának útvonala - 1799-1804

 

Humboldt második útvonala - 1829 

 

Perec, Georges - A ​dolgok

Történet a hatvanas évekből 

Az utóbbi hónapokban elhatároztam, hogy nem vásárolgatok könyveket, inkább aktívabban fordulok oda azokhoz a kötetekhez, melyek itt várakoznak rám akár évek óta. Igazából nagy boldogság kezembe venni őket, hiszen okkal esett rájuk valamikor a választásom. A francia szociológus író 1965-ben megjelent vékonyka kis regénye 2018-ban került hozzám az új munkahelyem adománypolcáról. Ez csak azért érdekes, mert az 1966-os modern Könyvtár sorozatában megjelent kötetet nem adták ki azóta, így jelenleg egy-egy példány 5000 forint körül cserél gazdát. Az olvasás érdekessége volt, hogy felolvastuk egymásnak, ráadásul egy szociológussal. Természetesen minden napi adagot érdekes beszélgetések követték. 

A főszereplő házaspár, Sylvie és Jerome azt a hatvanas évekbeli francia fiatalságot jelenítik meg, akik saját bőrünkön tapasztalják meg a civilizációs bőség gondolkodást elbutító hatását. A pár félbehagyja egyetemi tanulmányait, mert türelmetlenül szakítani akar látszólagos nyomorával, olcsó kis ruháikkal és kicsinyes életükkel. Nem képesek kivárni  az időt, és egy reklámvállalat alkalmazottai lesznek. A vágyott életük - melyet birtokolt dolgokkal, s legfőképp tárgyak beszerzésével- akarnak elérni, délibábként lebeg szemük előtt a horizonton. Szeretik a szép dolgokat, az igényes bútorokat, a minőségi, varrott cipőket, a szép könyveket és metszeteket, valamilyen szinten érdekli őket a művészet, sőt még a politika is. De valahogy semminek nincs jelentősége, mert igazán semmi sem hatja őket át. Örökké elégedetlenek, folyton egy újabb dolog megszerzésén fáradoznak, legyen az egy baráti estély vagy egy pohárkészlet megvásárlása. Türelmetlenül a dolgok elébe akarnak menni, s a megszerzés után azonnal várják a változás hatásának érzését, de ugyanúgy a hiánnyal találkoznak. Még csak véletlenül sem jut eszükbe, hogy önmagukban keressék az űrt  vagy  elégedetlenségük okát. 

A történet egy végtelennek tetsző eltárgyiasított világ kellékeinek a felsorolása. Georges Perec ezt úgy éri éli, hogy Sylvie és Jerome szemével láttatja például a helyszíneket, eseményeket. A fókusz mindig ezeken a berendezési tárgyakon van. Volt egy olyan érzésem, mintha a főszereplők élete egy gumiszalagon lenne ábrázolva, és a regény ezt a szalagot kezdené el húzni. Ahogy tágul a szalag egyre több kellékrészlet jelenik meg, még több dolog, apróság, ami már szinte elviselhetetlenül hat az olvasóra. Réz Pál úgy fogalmazott, hogy a szerzőt az foglalkoztatja, "hogyan sematizálják a modern élet dolgai az ember gondolkodásmódját". 

Reményeik a tuniszi Sfaxba csalják őket, ahol azonban nagy leckét kapnak az élettől. Az ott töltött egy év megváltoztatja mindkettőjüket. Meglepő módon Sylvie és Jerome viszonylag hamar beállnak a sorba, kiegyeznek egy elitnek cseppet sem nevezhető életkörülménnyel, feladják nagy álmaikat, elengedik illúziójukat. Van ebben valami szomorú, az olvasó szinte sajnálja őket. A regény arról a lélektani átalakulásról szól, amit ez a két fiatal megél. 

Perec sematizálta főhőseit, hogy bemutassa a "hatvanas évek" társadalmi jelenségeinek azt a részét, melyet az a fiatalság képvisel, aki immár a békeidők jólétének, jövőt alakító erői lehetnek. Az én értelmezésem sokkal tágabb ennél, én a tárgyiasított világ vakvágányának útját látom ebben a történetben. Ha rajzmappával mászkálok a városban, festékesek az ujjaim és a fejemen egy színes svájci sapka billeg, akkor kelthetem a festőművész látszatát, de nem leszek az. Nem csak 1960-ban, hanem ma is körülbástyázhatjuk magunkat egy vágyott világ kellékeivel, de mindez csak látszat marad, ha nem töltjük meg tartalommal, nem lépünk igazi kapcsolatba önmagunk lényegével, nem válunk hiteles, kongruens személyekké, ha nem tesszük fel a fontos kérdést minden elért rétegnél, "jó, de miért akarom ezt?". 

Ez a különleges olvasás, történet és élmény megérte a ráfordított időt. 

Hozott pontszám: 5

Buda László - Mit ​üzen a tested?

Még tavaly decemberben olvastam Buda László "Mit üzen a lelked" című könyvét, és bár az olvasás maga katartikus volt, mindvégig ott volt bennem egy hiányérzet, hogy inkább a testtel kellett volna kezdeni. Nem is tudtam róla akkor írni, mostanra viszont a két kötet olyan egységgé érett bennem, hogy nem is lenne értelme külön taglalni őket. 

Az orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta nem utolsó sorban a Szomato-Pszichoterápiás Egyesület alapítója végtelen türelemmel és érzékenységgel közelít az emberi testhez. Könyvének minden sora abban ad iránymutatást, hogyan kellene mi magunknak is kapcsolódni a testünkhöz, és ha ez meglenne, akkor talán értenénk jeleit, nyelvét, kommunikációját. A test lázadásának tekintjük, hogy fájdalommal, kiütéssel, betegséggel nehezíti mindennapjainkat. De vajon mi hogyan bánunk vele? Igáslóként csak hajszoljuk, elvárásaink vannak irányában, de egyedi hangját csak ritkán hallgatjuk meg. Pedig a test lenyomata nem csupán a külvilágnak, hanem belső történéseinknek is. Ide vésődnek be a gondolataink, érzéseink, fájdalmaink, veszteségeink, konfliktusaink.

Buda László könyvében lépésről lépésre megtanítja olvasóját arra, hogyan veheti fel a kapcsolatot önnön testével. Minden eddigi hozzáállásunk felülírására van szükség ahhoz, hogy az öngyógyítás útjára léphessünk. A szerző rengeteg példa segítségével szemlélteti először testünk működését, majd (újra)felfedezését. Neki magának is rengeteg kérdése volt a megbetegedett testhez, és talán pont ez volt az, ami új utak felé csalta a gyógyulás irányába. Az új út pedig minden eddiginél közelebb vezet magunkhoz. Az öngyógyítás alapreceptje, hogy ismerjük minden szinten a testünket. A fizikai környezet, az érzelmek és kapcsolatok szintjén, a gondolkodás és információk szintjén, valamint a lélek és az isteni minőség oldaláról.  Ehhez további támpontokat kapunk, melyeket fűszernek nevez Buda László. Ide tartozik az önelfogadás, önátadás, személyes kapcsolatok, képzelet és kivetítés, az érzelmek átélése, a rugalmas gondolkodás. 

Ha már betegségről beszélünk, tudnunk kell a diagnózist is, ami szintén önmagunkból kell, hogy kiinduljon. Az öndiagnózishoz pedig belső utazásra hív a szerző vizualizációs feladatokon keresztül. Ha megvan a diagnózis, akkor indulhat a gyógyítás, melyhez a pszichodrámához hasonlító módszert, az úgynevezett szomato-drámát ajánlja és használja. Itt is sok olyan gyógyulással találkozhatunk, ahol a drámajáték hozott áttörést egy betegségben. A könyv második fele főképp ennek bemutatásáról szól. 

Nem tekintem és nem is sugallja Buda László, hogy ez egy új csodaszer lenne a betegségek leküzdésében, mégis az eredmények azt igazolják, hogyha megértjük testünk vészjeleit és segítünk magunkon, akkor maga  a betegség is értelmét veszítve visszavonulót fúj. Persze ez sokkal strapásabb dolog, mint bekapni a vérnyomáscsökkentőnket, szidni a tehetetlen gyógyszeripart, okolni a felmenőinket, a genetikai örökségünket vádolni. 

Valamikor az 1990-es években találkozhattunk először Rüdiger Dahlke betegség értelmezésével, ő hozta be először a gondolatot, hogy a betegség a lélek nyelve, s vajon, mi lehet a valódi értelme és üzenete. Hajlamosak voltunk egy az egyben értelmezni Dahlke mondandóját, ha a lábam fáj, akkor ez és ez lehet a bajom. Az is igaz, hogy a magyar nyelv is tele van olyan kifejezésekkel, melyek a betegség gyökere felé terelnek minket. Például:  "Ezt nem tudtom lenyelni, megakad a torkomon", "megfekszi a gyomromat", "idegeimre megy" vagy a "könyökömön jön ki". Buda László nem akar egyértelmű kódokat adni a betegségekhez, - mondjuk Dahlke is tovább finomította a későbbiekben gondolatait-, hanem arra ösztönöz, hogy fedezzük fel saját testünk, saját nyelvezetét, egyedi üzenetét. Nem is magán a gyógyuláson van a hangsúly, hanem egy szoros együttműködésen, ahol a fizikai síkon történtek ugyanolyan fontossággal bírnak, mint belső történéseink. Mit is üzen akkor a testünk - teszi fel utószavában a kérdést a szerző; azt üzeni, hogy szeresd, hogy ismerd fel, hogy összetartozol vele, gondoskodj róla, mint egy kisgyermekről, hogy figyeld a működését, kommunikálj vele, bízz benne, fogadd el feltétel nélkül, érezz rá, hogy mire van szüksége! Az öngyógyítás kulcsa tehát az önszeretet. Hogyan érezheti magát az a test,  amit folyton szapulunk, hogy gyenge, hogy ronda orrú, nagy fenekű, puhány, foltos, szőrös, kövér, ilyen-olyan? Minden gondolat milliónyi kémiai reakciót indít el vagy módosít, minden gondolat érzelmeket vált ki, az érzelmek testi reakciókat okoznak, és ez a folyamat oda-vissza fut megállás nélkül. Tehát, ha felvesszük a kapcsolatot valamelyik testrészünkkel, elismerjük,  ha teret, bizalmat, hálát, elismerést adunk neki, akkor olyan belső környezetet teremtünk, mely mérhető biokémiai folyamatokon keresztül jótékonyan hat az életünkre. Több ezer évvel ezelőtt Róma gyógyító szentélyeiben is azt írták a falra, hogy: "Nem gyógyul meg itt az, aki aggályoskodik". 

Buda László könyve megtaníthat bennünket, hogyan alakítsunk ki bensőséges viszonyt fizikai testünkkel, hogy megértsük üzeneteit, hogy jól szeressük. 

 

Hozott pontszám: 5 

Kimmerer, Robin Wall - A szentperjefonat

 Őshonos bölcsesség, tudományos ismeretek és a növények tanítása

 

Robin Wall Kimmerer a potavatami, amerikai őslakosok leszármazottja. Már nagyapja se beszélte az ősi nyelvet, hiszen az indiáneltávolítási irányelvek erőszakos kitelepítésének és kényszer amerikanizálásának áldozata lett az a generáció. A népet elszakították a hagyományos életformájától, hagyományaiktól, növényeiktől és attól az ősi tudástól, mely évszázadok óta öröklődött. Mégis, minden brutális intézkedés ellenére, valami ősi csíra, a tudás legapróbb rezdülése a mai napig jelen van azokban, akik erre oda figyelnek, így Robin Wall Kimmererben is.

A Szentperjefonat könyv veleje egy ősi mitikus történet,  az Ég asszony zuhanásának meséje. Ami valójában a  növények, állatok és emberek közötti harmónia tökéletes állapotának leirata, egy teremtéstörténet. A jelenben tapasztalható felborult állapot, amit manapság klímaválságnak nevezünk, ennek a tiszteleten és segítségen alapuló kapcsolatnak a megszűnésére vezethető vissza. Az ember helyzetének és életének allegóriája egy ártatlan kis gyógynövény, a címben szereplő illatos szentperje. 

A szerző botanikus, elismert tudós lesz, majd ezzel a megszerzett tudományos háttérrel visszafordul oda, ahonnan indult, saját gyökereihez. Egyszerre lesz a kulturális újjászületés hírnöke és az ökológiai tudatosság példaképe. Tanulni kezdi ősapáinak nyelvét -amit a világon csupán heten beszélnek-, és egyre jobban látja és érti, hogy elei mindent tudtak. Már maga a nyelvük is egy csoda, mely 70 százalékban igékből áll, míg az angol szavak 30 százaléka ige. Jól illik ez egy olyan kultúrához, mely a tárgyak megszállottja - jegyzi meg  a szerző. Így nem csoda, hogy milyen kevesen beszélik a potavatami nyelvet.

Életeseményeinek tükrében teszi az olvasó számára láthatóvá Robin Wall Kimmerer hogyan jelenik meg az élővilág misztikuma a mindennapokban. A szamóca szedésében, egy vegyszerekkel elárasztott föld és tó tisztításában vagy éppen a juharfák megcsapolásában. Nem tagadja, hogy manapság nagyon nehéz harmóniában élni a természettel, nagy kihívás szertartásokat, rítusokat előhívni, hiszen mindenből hiányzik az emberen túlmutató, aktív kölcsönösségen alapuló kapcsolat, így silányul minden kommersz eseménnyé. Sőt ezen is túlmegy és azt állítja, hogy az ipari szennyezés miatt egyáltalán nem biztonságos hagyományos életmódot követni. Végigvezet bennünket egy környéküket beárnyékoló vegyipari szennyezés esetén, bemutatja, miként "alkalmazkodik" az élővilág a mostoha helyzethez és a civil felelősségvállalás lehetőségéből is kapunk ízelítőt. 

De a szerző nem haragból, még csak kétségbeesésből sem beszél. Marad a tények talaján, és szelíd, de nem halk szószólója lesz az emberi beavatkozás fontosságának. Mondandója jóval túlmutat az ökológiai helyreállításon, a növények és emberek kapcsolatának meggyógyításáról beszél. Szavait átitatja a bölcsesség, melyben a tapasztalat keveredik az ősök tudásával. Mindannyiunkban ott lakozik a félelmeinkből táplálkozó önző bestia, aki mohón a maga javát keresi. Cinkosokká válunk, amikor hagyjuk, hogy a piac határozza meg, hogy mi legyen az értékes, amikor olyan világgal való függőségbe kerülünk, mely a kereskedőt gazdagítja csak, méghozzá a lélek és a földünk elszegényedése árán.  Olyan világba születünk bele manapság, ami ezt tekinti evidenciának és a pusztuló élővilágot csak azért érzi kínosnak, mert egyre nagyobb a hőség. Robin Wall Kimmerer soraiban is megjelenik az alázatunk hiánya, mely belátná, hogy mi, emberek érkeztünk ide utoljára, és ez megkövetel egyfajta alázatot.

 "Számos őslakos nép vallja, hogy mindannyiunknak van saját ajándéka, saját egyéni képessége. A madarak például énekelnek, a csillagok pedig fénylenek. De ezek a  népek azt is értik, hogy az ajándékok kettős természetűek: az ajándék egyben felelősség is. Ha a madarak ajándéka az éneklés képessége, akkor kötelessége dallal illetni a napot. A madarak feladata az éneklés, mi pedig ajándékként fogadjuk a dalukat." 

De mi az emberek felelőssége? És mi az ajándékunk a világnak? 

A szentperjefonat az ősök bölcsességének, a tudományos ismereteknek és a növényvilág tanításának összefonódó, erős köteléke. 

Az ökológiai válság gyökereit sokan kutatják, s vannak, akik filozófiai, vallási és metafizikai összefüggésekben közelítenek a  környezeti kérdésekhez. Ez a könyv szép példája annak, hogy a civilizációs problémáink eredete, így a helyzet meggyógyítása is a kapcsolati szint mélyére kell, hogy lenyúljon. 

Hozott pontszám: 5* Kedvenc lett. 

Megrendelhető olcsóbban itt. 

 

 

Robin Wall Kimmerer 

 

Sverdrup-Thygeson, Anne -Erdők

 Hogyan kapcsolódunk a fákhoz és huszonötezer másik fajhoz

"Az északi mitológiában a világ koncentrikus körökbe szerveződött. Mint a fa évgyűrűi. Ezt a mintázatot az ujjlenyomatunkban is felismerhetjük. Mert az idő, a világ, a fák és mi, emberek, összetartozunk." 

Bevallom, egy ideje semmi kedvem kijönni a természetből, előbújni a fák közül, maradnék még a maga idejét járó, az ember számára lassú élővilágunkban. Ezért  Peter Wohlleben, Byung-Chul Han, Szűcs Kinga után a norvég származású Anna Sverdrup-Thygeson könyvével a helyszínen  maradtam. A szerző egyetemi oktató, természetvédelemből doktorált biodiverzitás és rovarszakértő. Huszonöt éve kutatja az erdők élővilágát, emellett ultramaraton-futó és három gyermek édesanyja. 

Ha azt mondtam, hogy a német erdész, Peter Wohlleben írásait szerettem, akkor ezt a könyvet egyenesen imádtam. Élveztem azt a minőségbeli ugrást, ami a két lelkes természetbúvár munkája között észrevehető. 

 

Anna Sverdrup-Thygeson könyvében van egy szépen futó időbeliség, ami indul egy ükapai örökségből, a több mint 200 éves Skandináv botanikai határozóból, ami a mai napig is a család, így a szerző tulajdonában van. Az évszázadokon át örökölt könyv mellett a természetszeretet is az örökség része volt. A szerző a könyv írásakor már több mint harminc éve a fákat kutatta. "Az erdő hatással van ránk. A fák lombkoronájának zúgása megszólít bennünket, évmilliók óta, a karbon időszak óta duruzsol az  erdőben. Mert az erdők nagy időszakot fognak át." Finom humorral és az erdő iránti tisztelettel van átszőve a kötet minden sora. Így amellett, hogy rengeteget tanulhatunk belőle, még élvezni is fogjuk az olvasást. 

 

A tíz fejezetre osztott könyv fejezeteinek vezérfonala egy-egy fa lesz. Indulunk a nyírfától, ami az erdő lényegi meghatározására törekszik, s behozza azt a kedves és képszerű bemutatást, ami szerint az erdő egy gólyalábakon álló virágos rét. Természetesen fontos megállapodni abban, hogy mit is nevezünk erdőnek, mert ez nem is olyan egyszerű, mint azt gondolnánk. Leginkább Norvégia és Svédország erdeinek fáit ismerhetjük meg, ami elválaszthatatlan a növény és állatfaunától. Rendkívül sok érdekesség mellett Anna Sverdrup-Thygeson is kiemeli az erdők működésének alapvető tulajdonságait. Írásának stílusát egy természetes szabadság jellemzi, nincs benne merevség, olyan, mintha itt mesélne nekünk a szobánkban, és a gondolatok csak úgy jönnének, mennének. 

 

Vannak azonban mondandójában olyan sarkalatos tények, melyeket érdemes kihangsúlyozni, mert szerintem eddig ezek nem kaptak kellő figyelmet. Anélkül, hogy az zavaróan idegesítő lenne, a norvég szerző is elmondja, hogy nagyon sokáig pimaszul és gátlástalanul kihasználtuk az erdőket. Úgy döntögettük fáit, mintha másnapra újra ott lenne helyette egy másik. Azt gondoltuk, hogy Isten, vagy a nagy alkotó majd leemel a polcról egy ugyanolyan fajt, amit mi emberek kiirtottunk. Sokáig elképzelhetetlen volt az, hogy ennek következménye lehet. A hajózás fénykorában erdők tucatjai estek áldozatul a hatalmas flották megalkotásánál. S gyakran a tengeri csatákban hajók százai a víz alatt végezték be sorsukat. Mára létezik egy vörös lista, amin a veszélyeztetett fajokat sorolják fel, veszélyeztetettségük foka szerint. A 2021-es vörös lista több mint 20 ezer norvég faj állapotát értékelte. Arra a következtetésre jutott, hogy ha nem változnak a jelenlegi viszonyok, akkor a fajok 21 százalékát – több mint egyötödét – a kihalás fenyegeti. De vajon mi lehet ennek az oka? Hiszen azt már rendszeresen tapasztaljuk, hogy a kidöntött fák helyére újakat telepítenek. Mára már nem a fa a legtöbb használati termék, közlekedési eszköz alapanyaga. Ennek vizsgálatakor szembekerülünk azzal a ténnyel, hogy erdő és erdő között is különbség van annak korából adódóan például. A kiirtott  őserdők magoncai sokára válnak elődeikhez hasonlóvá. De azt is fontos hangsúlyozni, hogy az erdő akkor működik jól, ha nem akarunk benne "rendet" rakni. Nem kell a kidőlt, holt fákat onnan elvinni, hiszen az őserdőkben is  a faállomány egyharmadát a holt fák teszik ki. Ezek az akár  évtizedekig bomló fák otthon adnak azoknak az állat és növényfajoknak, melyeknek ez a lételeme.   

Egy másik ugyancsak fontos tényt is boncolgat a szerző; a biodiverzitás fontosságát. Azok az egyedek, melyek nem tömegével vannak jelen, hanem ritkaságnak számítanak, különösen nagy hatással lennének a környezetre, ha kihalnának. A ritka fajok egyedi funkcióval bírnak, olyan "szakképesítéssel"  rendelkeznek, melyeket a leggyakoribb fajok nem  képesek ellátni.  Persze a gyakori fajok is nélkülözhetetlenek az ökoszisztémában, de a ritka fajokat sem írhatjuk le, nem mondhatjuk, hogy  feleslegesek! 

 

Mondanom sem kell, hogy a könyvben bőven olvashatunk az erdők élettani hatásáról, a környezeti egyensúlyban betöltött szerepükről, szénmegkötő képességükről, a hőmérsékletre gyakorolt hatásukról és még rengeteg olyan hasznukról, amire elsőként nem is gondolunk. Anna Sverdrup-Thygeson megmutatja nekünk kedvenc fáját is, azt  az erdeifenyőt, ami már jóval ükapja születése előtt megkapaszkodott egy szakadék peremén. Érdekes kérdés ilyen tekintetben az idő, hiszen  a fák a legidősebb és legnagyobb általunk látható élőlények.  Generációkra kitartanak, s talán tanulhatunk tőluk valamit a változásról, amire reagálnunk kellett volna. Mára az európai erdők kiterjedése a felére csökkent, s csupán 3 százaléka érintetlen, eredeti erdő. Amellett, hogy ez a fejlődés velejárója, muszáj jól reagálnunk erre a változásra, lépéseket kell tennünk a környezetünk megőrzésére. 

Bő másfél éve költöztem a jelenlegi lakhelyemre, egy Budapest széli, élhetőnek mondható lakótelepre. Az egyik ablakom egy kutyafuttatóra és egy két éve telepített Miyawaki mini erdőre néz. Éppen a költözésemkor hallottam először a Miyawaki erdőről, egy Szécsi Noémi által tartott Tabánt bemutató sétán. Ebben a mesterségesen létrehozott mini erdőben rendkívül sűrűn ültetnek egymás mellé tájhonos fákat, hogy a fényért való küzdelem miatt sokkal gyorsabban növekedjenek, és váljanak egyfajta zöld oázissá. Hálás vagyok, hogy ennek cseperedését láthatom magam is. Régen attól rettegtünk, hogy minden talpalatnyi helyre felhúznak egy házat, most már ilyet is tapasztalunk, hogy erdő születik a nappalink tövében. 2020-ban Magyarországon 50 millió fát ültettek el az Országfásítási program keretén belül és a program azóta is tart. (Norvégiában 2021-ben 37 millió fát ültettek a könyv adatai szerint) A sok szomorú adat mellett jó ezekre a kezdeményezésekre is gondolni. 

 

Ez egy rendkívül jó stílusban megírt, olvasmányos ismeretterjesztő könyv az erdők élettől hemzsegő varázslatos világáról. Tartalmában sok átfedés van Wohlleben könyveivel, de ez még inkább emlékeztet és megerősíti tudásunkat. 

 

Hozott pontszám: 5