Kácsor Zsolt - Pokoljárás ​Bipoláriában

Sajnos csak most, több, mint két héttel az olvasás után tudok írni Kácsor Zsolt könyvéről, s ami még inkább eltávolított a történettől, az nem is a két hét, hanem, hogy épp szabadságon voltam. Ideális napok szemben azzal a hétköznapi valósággal, amit a szerző pokoljárásként nevez meg. 

Mivel olvasója és nem terapeutája vagyok a szerzőnek, így inkább irodalmi oldalról közelítek a kötethez, mely teljes mértékben elhiteti olvasójával, hogy bekerült egy mennyet és poklot megjáró ember legbelsőbb énjébe. S nem csak bekerült, hanem be is záródott mögötte az ajtó, innen már nem is vezet kiút. Muszáj az ő szemével látni a dolgokat, muszáj vele skandálni a versikéket, számolni a számlálhatót, keresni az ellenséget és beleveszni az önleértékelés megkötöző gombolyagjába. Reménykedni, hogy egyszer majd jobb lesz, talán már holnap is elmúlik ez az átok, leállni a gyógyszerrel, majd tapasztalni, hogy naiv kis ábránd volt mindez. 

Rabjává tett ez a történet, mindvégig áltatott és altatott. A magát teljesen bemutató főhős, darabokból összerakott élete, ahol minden pici csavar kell, hogy működjön a kóceráj. Egyszerre önmagát uralni képtelen kiszolgáltatottság és hideg fejjel lemondani képes apa. A legmegindítóbb ez az apai szeretet volt, amely mindent megtett volna a kislányáért, az egyetlen vigasz és értelem, a legerősebb reménysugár. Hinni és remélni akarok én is a főhőssel, miközben másról sem olvastam, csak arról, hogy mi a totális valósága a bipoláriának. Egy ketrec, ahonnan nem szabadulhatok, amiben az önmagunk értékességébe vetett hitünket nyiszálják szét a napok. 

RTLMTLNSG lenne mindez? A kihagyott magánhangzókkal jelölt szavak -mely a héber nyelv sajátja- nem csak a fejezetek címei lesznek, hanem a főszereplő töprengéseinek tárgyai is. Ezek a gondolatok okosak és tündökölnek, mint a nap, logikusak és szárnyalnak, nem pokoljárás, hanem utazás Bipoláriában. Magyarázzák a nyelv gyökerét és beültetnek a mánia hintájába, hogy onnan húzzanak le majd a mélybe. A fikciós elemek mibenlétét megsaccolni sem lehet, de nem is kell, mert kénytelenek vagyunk átadni magunkat a kilengéseknek. Egyszerre nem lehetünk kontrollálói és élvezői is az eseményeknek. Legyünk bátrak és belevalók az igazi megértéshez, ami egyben lehetőséget ad egy zseniális nézőpontban végigélt irodalmi élményre. 

Vége lehetett volna az összegzésemnek az előző mondatnál, ha a regényt tényleg csak irodalmi alkotásként kezelnénk. De ahogy magunkban sem lehet szétválasztani az emberi tényezők konténerét az alkotás konténerétől, úgy azt sem lehet eltávolítani a könyvtől, hogy önéletrajzi talajból nőtt ki. Kácsor Zsolt tesz is arról, hogy odakötözze szövegét a valóság bójájához;  nyomok vezetnek hozzá, nyomok a jelenéhez és múltjához. A szöveg egyszerre képes reagálni a jelenre és feltárni a múltban gyökerező okokat, lerántani lepleket, és önmagát is szembesíteni a tényekkel. Az esendőség végletekig megmutatkozó igazsága Ádámhoz, a testvéréhez vezet, hiszen az ő alakja szintén szerves része ennek az egésznek. 

Így tud egyszerre zseniális és megrendítő lenni Kácsor Zsolt kötete. Egy régen hallott mondat jut eszembe minderről, amikor a "Láthatatlan kiállítás"-sal kapcsolatos riportot hallgattam a rádióban. Ott mondta egy nem látó ember, hogy bemehetünk a láthatatlan kiállításra, érezhetjük azt, hogy ez szörnyű, meg nehéz, de a végén csak kijövünk és leszedjük a kötést a szemünkről és újra látunk, de ők nem. Becsukhatjuk a Pokoljárást Bipoláriában, elfeledkezhetünk minderről, de Kácsor Zsolt nem.

Végül az egyik legkedvesebb visszatérő öngyógyító sort idézem a könyvből: "Cs. Sz. A. is szeret téged, E. Z. is szeret téged, K. I. is szeret téged, K. E. is szeret téged, K. Cs. is szeret téged, Z.G. is szeret téged, M. S. is szeret téged, P. N. L. is szeret téged, P. S. Zs. is szeret téged, ebből meríts erőt, meríts erőt..." 

Hozott pontszám: 5 

Murakami Haruki - Norvég erdő

Akkor, ahogy az várható volt nálam,  az újesztendő első olvasása  a japán Murakami Haruki tollából született. Mondhatni,  nagyjából az érzéseimre hagyatkozva a Norvég erdő című könyvet választottam, amit nyolc évvel ezelőtt olvastam. Két könyvét (IQ84, A kurblimadár...) nem olvastam eddig, de azok monumentális terjedelmük miatt most elrettentettek attól, hogy belevágjak. Szóval a 2016-as évben elég szűkszavúan nyilatkoztam az olvasmányélményemről, nem is értem miért, de biztos megvolt az oka. Leginkább a japán életérzést, a magányt és a feneketlen szomorúságot emeltem ki akkoriba. Most egy másik, de ismét csak átható élménnyel gazdagodtam. Az alábbi összegzés nem igazán a tartalomra, sokkal inkább a megélésre fókuszál. 

Murakami Haruki lehetővé teszi az olvasónak, hogy több rétegben kapcsolódjon a könyvhöz, olyan szinten, ahol ahol épp van, ami működésének fókuszában áll. Messze nem csak szépirodalom ez, ismét csak megerősített abban, hogy ne is várjam az irodalmi Oscar-díjat a szerző számára. 

Murakami Haruki szereplői egészen sajátos módon kapcsolódnak egymáshoz és magukhoz, sőt a világhoz is. Látszólag ezek a kapcsolatok alkotják a könyv cselekményét, valójában egy olyan összetartozásról mesélnek, ami ezeknek egy mélyebb megvalósulási formája. A szereplők, különösen Toru, a főszereplő egyszerre tudnak átitatódni a másik emberrel, miközben egyre átláthatóbb képet kapunk róluk. Transzparens figuráira tekintve egy idő után már nem a hús-vér alakokat látunk, hanem bőrük alá mászva a bennük keringő életerő szintjén csatlakozunk. Bámulatos, hogy Murakami Haruki nem nyelvi eszközökkel, írói technikákkal éri el mindezt, hanem egy mindent átható, ugyanakkor láthatatlan spirituális szemlélettel, mely még csak említés szinten sem hozza be egy magasabb, többlettel rendelkező létező jelenlétét. 

Ízekre szedve a történet nem működik. Nem fontos benne egyetlen mozzanat sem. Minden semleges. Kihúzhatnánk a történetből bármelyik kockát, akkor sem történne semmi. Mégis ebben a homogenitásban, a levegőszerű összeállásban képes a regény egységet létrehozni. A különböző rétegek közé tud belépni az olvasó, ahol az intenzív tapasztalások révén rátapad a regény hangulata. Ez a hangulat, mely nem hat ugyan szemre, ízlelésre, tapintásra vagy bármi valójában érzékelhetőre, ez az, ami átjárja az olvasót, és berántja a maga mértékében megélt létezésébe.  Az élet és halál teljesen átjárható valóságát hozza közel hozzánk a szerző. Olyan kézzel foghatóan van jelen a halál, hogy folyton érezni lüktetését a lét és nem lét hártyavékony bőrén. Ezáltal, aki elment, ugyanúgy ott marad az élők közt, mint előtte. Murakami Haruki felnyitja a szemünket arra, hogy egység van a két "létezés" között. 

Kell ahhoz a több száz oldal, hogy más minőségben éljük át a regényt. Ez a keleti gondolkodásmód, amit nem lehet logikai, kognitív módon nyugati rendszerezésünkbe beemelni, mert új megközelítési módot követel magának. A szerző egészen egyedien adja meg számunkra mindezt. Észre sem vesszük, hogy mit csinál, de megteszi akaratunkon kívül. Nem szabad beleragadni a regény egyetlen aspektusába sem, mert az utazások, a távolság, a szexualitás naturalitása, a folyton hallható zenei aláfestés mind-mind csak eszköze és kelléke egy sokkal nagyobb célnak. Nem beszélünk róla, a szerző sem rágja a szánkba, egyszerűen csak ott van az igazi mondandó. S ugyan mi is ez az esszencia, aminek létrejöttét megtapasztaltam? Mert nem a mesterien felépített szerkezetről szól a történet az biztos, de még sincs erre olyan kompakt válasz, amit általában várni szoktunk egy könyv elolvasása után. Sokkal személyesebb szinten tud megjelenni mindenki számára, mintsem egyetlen szóba bele lehetne tömöríteni. Mert az is kell hozzá, hogy az olvasó milyen szinten képes belelátni ebbe a struktúrába. Nem akarom, a "minden mindegy" kifejezést használni, de mégis egy kicsit olyan, mert az események  semleges valóságokat takarnak, ahol valójában az emberi szemlélet fogja meghatározni, hogy valami jó vagy rossz? 

A regény bizonyos szempontból nem is szól semmiről, nincs benne ív, nem jutnak el valahonnan valahová, nincs benne beteljesülés, ennek ellenére bevon minket egy olyan szemléletmódba, amit mégis hozadéknak élhetünk meg olvasás után. 

Murakami érdeme, hogy az szépirodalom segítségével adja át nekünk a létezés megtapasztalásának egy másfajta minőségét. Hagynunk kell neki teret, időt és szabadságot, és akkor több lesz annál, mintsem a japán érzékiség nélküli szexualitásban kimerülő kapcsolatok, a felnőtté válás vagy az öngyilkosságokban megoldást találó kilátástalanság regénye legyen.

 

Ólafsdóttir, Auður Ava - Hegek

Az izlandi irodalom egyik gyöngyszeme ez a kötet, öröm volt olvasni. 

A negyvenkilenc éves Jónás áll a történet középpontjában, meztelenül, egy testére tetovált, fehér tavirózsával szíve fölött. Ha most semmi mást nem írnék erről a könyvről, csak ennyit, már akkor is elmondtam volna mindent a  regényről. 

Mert itt van ez az önmagát megmutató, kitárulkozó férfi, magányosan, kifosztottan, egyetlen kincsével, egy "Vatnalilja"-val, azaz tavirózsával. És most ezt a virágot is elbitorolták tőle. 

Semmije sem maradt, boldogtalan, ezért elhatározza, hogy megöli magát. 

De még teljes kiábrándultságában is arra gondol, hogy ne ártson az itt maradóknak, ezért alaposan kitervel mindent. Elmegy a szomszédhoz kölcsönkérni egy vadászfegyvert, de sehogy sem áll össze a terv, így mégis az akasztás mellett dönt. Ennek pedig az lesz a legtökéletesebb kivitelezési módja, ha elutazik, és nem hazájában, hanem mondjuk egy háborús övezetben vet önkezével véget életének. De a veszteség sújtotta vidéken eltörpülni látszanak sebei és a  lelkét beborító hegek. Nagy fordulatot vesz itt minden. 

A tökéletes akasztás kelléke egy jó kampó, s ehhez nem árt, ha az embernek van egy fúrógépe. De fúrni nemcsak kampót lehet.... Amikor az idegen országban felfedezik kincseket érő szerszámait, és egyébként is férfi- és kézhiányban szenvednek, akkor Jónás el kell hogy napolja öngyilkosságát. S megtörténik a csoda, amit remélni sem remélt:

"Ahelyett, hogy megszűnsz létezni, lehetnél inkább valaki más."

Hirtelen szükség lesz rá, megtalálja a helyét, számítanak rá, értéknek tartják a férfit. 

Ha csupán a cselekményt nézzük, akkor még komikusnak is tűnhet az egész. Annak ellenére, hogy így leírva talán tényleg az, valójában nem nevetgél az ember olvasás közben. Ugyanis valami egészen más köti le a figyelmét, nevezetesen a regény csodálatos lírai hangneme. Minden szálkássága mellett átható módon láttatja főhősét a szerző. A durva felületű deszka mellett csenden hullik alá a jó illatú forgács. Az ellentétes pólusok egymásmellettisége jellemző a háborús vidékre is, ahol szintén összetapad a legdurvább kegyetlenség  az emberség gesztusaival. A felállás mozdulatába rögzült éppen a vidék, amikor megjelenik érthetetlen módon ez a titokzatos férfi. Háborús vidékre nem érkezik ok nélkül az ember, ide nem jönnek csak úgy pihenni.

Innen viszont mindkét fél, egymást segítve  képes lesz majd felállni. 

Nem mondom, hogy tökéletes darab lenne a kötet. Sajnos a külföldön játszódó jelenetek kissé fénytelenek lettek, sok bennük a sehova sem vivő út. Vártam, hogy értelmet leljen jó pár részlet, ami nem történt meg.
Összességében mégis a történet hangneme maradt meg bennem, szép mondatai, beszédes nevei. 

Ajánlom, hogy aki szeretné elolvasni a könyvet, az kezdje a 196. oldallal, ahol az izlandi nevek jelentése van leírva, én örültem volna, ha ezeket tudom. 

Hozott pontszám: 4/5

Auður Ava Ólafsdóttir

"Jóllehet erdő vagyok és sötét fák éjszakája: ámde rózsalugasra is lel ciprusaim alatt, kit sötétségem el nem ijeszt"

"Egészen ledermedtem, amikor a bába odahozta nekem, és megmutatta, hogyan kell tartani, burkot formálva a kis test köré. Életet tartottam a karomban, a világ legtörékenyebb dolgát, és közben arra gondoltam, hogy tovább fog élni, mint én. (. .)
Február 29. Tovább fog élni, mint én. A szemhéja olyan, mint egy átlátszó lepkeszárny."

"Államnak azt nevezem, ahol a lassú, közös öngyilkosság neve – „élet.”  

Hesse, Hermann -A pusztai farkas

"Bárcsak ne feledné el sejtelmeit, bárcsak megerősödnének! Az ember ugyanis nem valamiféle szilárd és tartós képződmény (bölcsei sejtelmeinek ellenére az antik világ táplálta ezt az eszményt), sokkal inkább kísérlet és átmenet, keskeny, veszélyes híd természet és szellem között. A szellem felé, Isten felé hajtja legbensőbb rendeltetése -vissza  a természethez, az Anyához pedig leghőbb vágya húzza; e két halom között lebeg élete reszkető félelemben..."

Hermann Hesse áll eddig legközelebb hozzám, mint író. (Természetesen Kőrösi Zoltán mellett)

Vannak dolgok, amik  megkövülnek egy kicsit az  emberben. Így ez a kedvenc dolog is. Nem is nagyon merjük ezt megkapargatni. Mert mi van, ha azóta már túlnőtt rajtunk. Ha már nem ugyanazt jelentenek a sorai számunkra, mint régen. Megdöbbentő volt számomra is, hogy most, amikor átnéztem, kiderült, hogy Hesse húsz könyvét olvastam már. De az elmúlt 8 évben csak azt a kettőt, amit idén olvastam. 

A pusztai farkas  újraolvasás volt. Meg merem kockáztatni, hogy több, mint huszonöt éve vettem először a kezembe. Nagyon nagy idő ez. Ráadásul épp abban az időszakban, amikor én is két világ közötti voltam.

Hesse pusztai farkasa  Harry Haller, egy negyvennyolc éves, öregedő tudós ember, aki meglett kora ellenére is, két világ között ingadozó léleknek tartja magát. Érzi bensőjében az ösztönlényt, az elvonulót, a magányosat, a feloldódni képtelent, és benne él egy polgári ember, aki képes észrevenni és értékelni a rendet, és összhangot. A Harryben élő kettősség nagyon jó megjelenése a könyvben a szobájában levő káosz, és a lakhelyéül választott tüchtig bérház hangulata. Tulajdonképpen ennek a két erőnek a csatározását jeleníti meg a szerző egy lázálmos, vizionált alternatív világban, ahová Harry eljut. 

Az 1927-ben megjelent könyvet a kábítószerezés bibliájának tekintették, leginkább az Egyesült Államokban, a beat nemzedék körében. Az 1969-es években havi 360 000 példányt adtak el belőle. Óriási siker lehetett. De vajon miben állt, és áll ma is a sikere?

Hesse ebben a művében egy olyan, addig érintetlen területhez közelített, ami nagyon is mindennapi életérzése az embernek. Amikor megtapasztaljuk, hogy nem alkotunk egységes arculatot, amikor ellentétes vágyak tombolnak bennünk, amikor "a jót akarom, de a rosszat cselekszem", vagy annak átélése, hogy az ember folyamatos változik. Nem nehéz egy ilyen szituációban körön kívülinek érezni magunkat, egy leszakadtnak, egy meg nem értett, pusztai farkasnak. Legerőteljesebben talán épp a kamaszkorban tombol ez az életérzés,  amikor oly nagyon vágyunk a megértésre, az egységre. 

Érdekes, hogy Hesse mégis egy idősödő férfit használ, aki azt  gondolnánk, hogy eljutott már személyiségfejlődésének arra  a szintjére, ahol  kellően megtapasztalta ezt az emberi sajátosságot, és  megtanulta kezelni is ezt. De nem. Épp ez mutatja a dolog horderejét. Még egy Harry Hallernek is meg kell tanítani, hogyan szabadítsa fel magában azt, amit el akar fojtani. 

Itt viszont nagyon könnyen félre lehet értelmezni a könyvet. Ezt már Hesse saját korában is megélte. És eljutottunk oda, hogy másrészről, miért lehet ilyen sikeres  A pusztai farkas? Ugyanis sok mindent bele lehet magyarázni ebbe a ködös, ki tudja mi a valóság és mi a képzelet világba. Mi marad a vágy szintjén, és mi valósul meg belőle? 

Természetesen az én értékelésem is csak egy ilyen lehetőséget vázolt fel. 

Olvassátok, és döntse el ki-ki maga, hogy mi is ez a könyv? 

Nekem most mindenképp kevesebbet jelentett, mint a korábbi olvasáskor.

Hozott pontszám: 4/5 

Hermann Hesse

 

Junicsi Vatanabe-Japán szeretők

Szerető... Szeret-ő.

Ami emögött a kis szó mögött van az egy egész világ. Szenvedély, remény, öröm, boldogság, titokzatosság, veszély. A szerető fogalma a mindennapi élet velejárója lett, legalábbis ezt sugallja a média, és a filmek lezser könnyedséggel vetik oda nekünk. Vatanabe ellenben belemászik a valóság legmélyébe. Bármi legyen a véleményed a szeretői viszonyról, ennek a könyvnek a hatására biztos megváltozik. Mert akármennyire is le akarják nyomni a torkunkon ennek a természetességét, az igaz ember lelke mélyén tudja, hogy ez az emberi gerinctelenség tökéletessége. De vajon melyik az a pont, amikor átlépünk a küszöbön? Mikor válik a szerelem bűnné?

Kouki (53) és Rinko (38) mindketten egy kiégett házasságban élnek, amikor megismerkednek, és szerelmi viszonyba keverednek egymással. Ahogy múlik az idő kiderül, hogy sokkal többről van itt szó, mint egy szimpla szeretői viszonyról. Mindketten megtalálják egymásban azt, amit mindig is kerestek. Szerelmük fantasztikus magaslatokba emelik egymást, kiteljesednek, feloldódnak egymásban. Mint minden kapcsolat, pláne a szerelemi kapcsolat, átalakítja az embert, hatással van rá. Vatanabe ennek a kapcsolatnak azt a hatását emeli ki, ami szerint Kouki megszeretteti Rinkoval tulajdon testét, testiségét, feltárja a nő mélyén lakozó erotikát. Valahol nagyon szép volt az a vonulat, ami megérteti az olvasóval, hogy a kultúra, a vallás vagy a családi neveltetés hatására hány emberben bűnként él a szexualitás. Ebből a rabságból szabadul fel Rinko, és kezdi másként látni önmagát. 

Az elszabadult érzékiség azonban fékezhetetlen vadállattá válik, és az eddig  önuralomról tanúskodó nő erkölcstelen, értékeket sárba tipró áldozattá alakul. Számomra mindenképp ez egy kemény határ. Rinko és férje között hosszú évek óta nincs testi kapcsolat, az intimitás semmi jelét nem találjuk köztük. Mégis Rinko szörnyen kezeli házastársát. Az író stílusa természetesen nem engedi, hogy olvasás közben ilyen fennkölt érzéseket engedjünk meg magunknak, hiszen a szeretők perzselő szenvedélye mindenképp maga mellé állítja az olvasót, aki maga is valamiféle hasonló beteljesülésre vágyik.  Koukit mélyebben bántja az, amit a családjával tesz, de őt is magával sodorja annak a szörnyetegnek a szenvedélye, akit saját maga teremt. Kártyavárként hagyja szétomlani 53 év felépített, jól strukturált életét. Mindent elural a mának élés szelleme. Épp csak barbárként tipornak minden eddig megteremtett értékükön. 

A történet abban a hedonizmusban akar kiteljesedni, hogy hogyan őrizhető meg a ma tökéletes boldogsága. Az a megoldás, amit főhőseink választanak makulátlan logikája mellett gyerekes és erkölcstelen. A szereplőket támogató olvasók nagy része ekkor fordul el végleg tőlük. A szentimentális elragadtatás szintjén ragad le a történet. Nem tudok mást mondani rá, mint hogy gyerekes megoldás mellett döntenek. 

Vatanabe szinte gondolkozni se hagyja olvasás közben az olvasót, hiszen az erotikával túlfűtött csodálatos szerelmi jelenetek, a pár boldogsága sodró erejű, mindamellett, hogy a szerző tökéletes hátteret varázsol a pár köré Japán eldugott, romantikus szállodái, fürdői, hegyei és természeti képei segítségével. Lelki szemeink előtt megjelenik a csodálatos cseresznyevirágzás, a szakura, a rejtélyes nó színház jelenetei, a halk vizű csobogó patakocskák, a hegyekkel tarkított környezet harmóniája, és benne egy szerelmes pár, akik végre boldogok. Ki ne szárnyalt volna velük? 

Az egzotikus keleti világ bemutatása szerves része a történetnek, de nem csak ez tetszett a könyvben, hanem az a stílus, ahogyan az időhöz viszonyul a szerző. Olykor elnagyoltan lép át fontos konfliktusokat, vagy még csak említést sem tesz róluk, miközben hosszan időz a vacsora szertartásának leírása mellett, vagy egy színpad bemutatásánál. Ez mindenképp azt hangsúlyozza, hogy mennyire teljesnek érzik magukat a szeretők új kapcsolatukban. Bárhol is vannak, bármit is tesznek az tökéletes. Ez az arisztokratikus gazdagság süt kapcsolatukból. 

Bár nincs nagy tapasztalatom az erotikus irodalomban, de mindennapi olvasmányaim kapcsán olykor belecsöppenek intim jelenetekbe, és sokszor döbbenek meg azon, hogy mennyire képtelenek a szerzők szépen, szép szavakkal leírni egy szerelmi együttlétet. Nem kétlem, hogy nehéz megtalálni a legmegfelelőbb szavakat ennek ábrázolására, de a jól megragadott kifejezésekben hatalmas erő rejtőzik. Vatanabe  képes colt ízlésesen megjeleníteni  ezeket. 

Igazából sajnálom a történet végkifejletét, és bár nem értek egyet Kouki és Rinko viselkedésével, azt hiszem mindenképp egy nagyon szép könyvet tudhatok magam mögött.

Hozott pontszám:  4/5