Misima Jukio - Nap ​és vas

Misima Jukio Nap és vas című könyve egy egész köteten átívelő végtelen metafora. Végtelen, mert még az utolsó lapoknál sem éreztem azt, hogy bárminek is a végéhez értünk volna.

Ismerve a szerző élettörténetét, olvasás közben képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogyan is fejeződik majd be ez az élet, mi fogja beteljesíteni a leírtakat. 

Misima önéletrajzi ihletésű könyve lelki fejlődésének alakulásába engedi be olvasóit. Teljes őszinteséggel tárja fel, miért érezte azt, hogy nem elég csupán nagyszerű és elismert írónak lennie, a szavak mesterének. A szavakat a tápláló művészet lényegének tartja, mégsem ezek jelentik a valóságot számára. Ahogy gyermekkori emlékeinek elejét a nyelvi tapasztalások adták, úgy munkájának első szakaszát is ez a kifejeződési forma jelentette. Később jött ehhez a test kiművelésének időszaka, amit a címben "vas"ként említ. 

Bár most eléggé lecsupaszítottam a kötet alapvető mondandóját, mégis valahogy ennek a két dolognak a megtalálásáról, fejlesztéséről és maximalizálásáról van szó. Természetesen a szerzőt is az foglalkoztatja, hogyan lehetne testet, lelket és szellemet teljes harmóniába hozni, amit ő végül csak a földi élet lezárulta utáni állapotban találja meg. 

Az erősen filozofikus hangvételű könyv rendkívül szubjektív nézőpontot képvisel, kifejezéseiben is sokszor annyira elvont, hogy nem tudtam egyértelműen követni. Sokszor csak hagytam, hogy hassanak a szavak, reméltem, hogy a képekből összeáll majd valami. Nekem nagyon más a gondolkodási sémám, számomra ugrált a szöveg mondandója, így inkább gondolatfoszlányok maradtak meg. Miközben nagy igazságokat mond ki, nem találtam hozzá olyan kapaszkodókat, ami kiszélesítené és elmélyítené ezeket az igazságokat, így sajnos a közhelyesség érzését adta nekem. Tudatában vagyok annak, hogy gondolatai mögött teljes és hiteles megélés áll, mégsem könnyű ezt elképzelni és végigkövetni nekünk. 

Keresi az "én" fogalmát, a "forma" mibenlétét, a test lényegét,  amit az izomzat  kiépítésében él meg emelkedett módon. Nagyon sajátosan látja ezeket, jó lett volna, ha sokkal világosabban osztotta volna meg. Hiányérzettel csuktam be a kötetet, aztán lehet, hogy csak arról van szó, hogy még nem értem meg rá.  

Hozott pontszám: 4 

 

Byung-Chul Han - A föld dicsérete

 Utazás a kertbe

Nem ez az első olvasásom a  dél-koreai születésű, svájci filozófustól, akinek hitvallása: "a világ világosabbá tétele". Ebben a világosítási folyamatban, ahol  szerepel a Kiégés társadalma, a Pszichopolitika, A rítus eltűnése, A narráció válsága, az Erósz haldoklása megállhatunk egy kis időre, hogy levegőt vegyünk és erőt merítsünk - ez A föld dicsérete. Ez nem a föld, mint bolygó himnusza, hanem a növények számára táptalajt adó föld dicsérete lesz. A szerző egy nap erős vágyat érzett arra, hogy közel legyen a földhöz, hogy kertészkedjen. Létrehozott egy "bi von"-t, ami koreaiul Titkos kertet jelent. Három éven keresztül készített feljegyzéseket, írásokat a kert ápolása közben, ezt olvashatjuk a kötetben. 

A legtöbb meditációban, relaxációban létezik egy gyakorlat, ahol létrehozzuk a magunk biztonságos helyét, ami számunkra a legideálisabb, ahol nyugalom és harmónia van. Ebben a környezetben a későbbiekben a megnyugváson kívül fejlődhetünk, rendeződhetünk is, de akár belső segítőket, mestereket is fogadhatunk. Bár mindez belül történik, mindannyian tudjuk, hogy mennyire fontos, hogy mindez megjelenjen a külvilágunkban is. Van, amikor a külső világ rendje és békéje tudja segíteni a belső rendeződést, de mindez fordítva is működik. Byung-Chul Han álomkertjének egyik célja, hogy megálmodja benne az eljövendő Földet. A kerti munka számára a jelenben levés állapota, egy csendes meditáció, amikor engedi "illatozni az időt". 

 

Az előszóban a szerző  finom és lágy szavakkal ráhangol minket arra, hogy írásai segítségével átérezhessük azt, amit ő "belátott", ami számára evidenssé vált, hogy a Föld isteni teremtés. Isten játéka, amiben az ember is részt vehet, játszhat,  ha nem vakul bele ennek a világnak a teljesítmény és munkakényszerébe. Számára a könyv minden sora imádság, szerelmi vallomás a természethez. Megszületik benne a felismerés, hogy a biológia végső soron nem más, mint teológia -  theosz (isten), logosz (beszéd). Óvnunk és védenünk kell ezt a titokzatos és törékeny edényt, a Földet, ami mindezt megtapasztalhatóvá teszi az ember számára. Byung-Chul Han szavai pedig zengő himnuszok, dicsérő zsoltárok, ahol  kertje virágainak szépsége, növekedése és létezése alkotják majd ezeket a szavakat. Zenét és verseket behív a szerző mindezek jobb átéléséhez, valamint Isabella Gresser fekete alapon fehér  rézkarc szerű illusztrációi is segítenek abban, hogy átkapcsoljuk magunkat. 

A kertész és megfigyelő ember őszinte reakcióit olvashatjuk, ahogy berlini kertjében növényeit nézi, ápolja. Célja, hogy az év minden pillanatában legyen virágzó növénye. Sokszínű kertjének több lakója Dél-Koreából származik, és legtöbbjük neve is hordoz magában valami többlet tartalmat. Növényei gondolatokat hívnak elő belőle, így Byung-Chul Han egyszerre reagál az évszakra, a növényekre, a gondozás folyamatára, a kert fogalmára és korunk emberének át nem gondolt vandálságára. Talán ez utóbbi -sajnos  többször is előforduló jelenség-, volt az egyetlen, ami  eléggé kidobott a szövegből. Nem éreztem ezeket idevalónak, bár nagyon is emberi reakciók. Ettől eltekintve nagyon szerettem benne lenni  a könyvben. A sok vendégszöveg, főleg versrészletek, igaz lírai csemegévé varázsolják A föld dicséretét. 

Olvasás közben el kell tudni engedni azt a vágyat, hogy minden említett kis növénynek utánanézzünk. Eleinte ez biztosan nem megy, de aztán észrevétlenül én sem keresgéltem már, mert ahogy átitatott a szöveg, jelentéktelenné kezdett válni, hogy melyik virág a gondolatainak megtestesítője.  

Sokáig azt gondoltam, hogy a Typotex Kiadónak érdemesebb lett volna egy kötetben kiadni a szerző munkáit, de most már valahogy nem bánom, hogy ilyen kicsi, könnyen zsebre vághatóak lettek. 

Azt hiszem senki sem csodálkozik azon a jelenségen, amikor ennyire megérinti az embert a természet jelenléte. Voltak nekem is éveim, amikor ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy mindent eldobva kimeneküljek a főváros betonrengetegéből. Egy kicsi kert vágya, a mindennapos kapcsolat  növényekkel, állatokkal  teljesen megszédített.

Aki szeretne egyszerre találkozni Franz Schuberttel és Hölderlinnel az árnyékliliomok tövében, aki legalább egy kicsit kiszakadna a mindennapok szokásos világértelmezéséből, az semmiképp se hagyja ki ezt a virtuális arborétumi sétát Byung-Chul Han vezetésével. 

A kert, mint szimbólum, mint a paradicsomi állapot földi tükre erősen bennünk él.  Ez jelen van mind a katolikus, mind a muszlim világ szimbólumrendszerében, de a zen kertek is ennek megjelenítői. Ezt a paradicsomi, idilli nyugalmat éreztem át, még ha fenyegetően az árnyékban ott is lapul a pusztulás félelme. 

Hozott pontszám: 4/5

 

Byung-Chul Han - Az idő illata

Filózófiai esszé az elidőzés művészetéről 

 

 

Sokan, talán nagyon is sokan érezik azt, hogy az idő fogságában léteznek. Ma már nem is igazán a gyorsulás jelent kihívást - vallja a szerző, hanem sokkal inkább a szétszórtság. Eltűnt a ritmus az időnkből, ezért érezzük úgy, hogy az csak kavarog, irányt vesztett, egyre csak gyorsul. Az idő atomizálása okozza ezt a szétszóródást, aminek következménye, hogy nem is érezzük a tartalmakat, olyan, mintha alaktalan, formátlan létező lenne csak az idő.  Vajon ebben a szétforgácsolódott állapotban hogyan élheti meg az ember identitását, miért kap az egészség mindennél fontosabb szerepet? A könyv a "diszkrónia" okaira és megjelenésére keresi a választ, miközben a gyógyulás lehetőségeit is számba veszi. 

Ebben a vizsgálódásban Byung-Chul Han történelmi visszatekintésbe fog, és olyan fogalmakat hoz be, mint a "vita completativa" szemben a "vita activa"-val. Vallja, hogy a tevékenységeket értékelő mindennapok hiperkinézisét az elidőzés gazdagságával kellene egyensúlyba hozni, sőt a lassulás sem jelenthet jelen állapotunkban megoldást. Radikális szavak ezek; kell idő, amíg  az olvasó át tudja magát kapcsolni. Ennek kifejtését éppen a halállal kezdi, hiszen aki nem képes időben meghalni, nem tudja megfelelően lezárni életét, márpedig jelen korunk egy végtelen továbbfutásra kényszeríti emberét. Heidegger és Nietzsche gondolataiból kiindulva ütköztet nézeteket, illetve aktualizálja jelen korunkra. De Byung-Chul Han írása mindvégig sűrűn átszőtt forrásanyaggal, s ezek között kiemelt szereppel bír az említett két filozófus mellett Marcel Proust  - Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes, monumentális írása. 

Az idő illatát olvasni már magában is lelassulás. Vannak részek, amikre többször is érdemes időt szánni, mert a megértés több fokozatban jut el hozzánk. Minden oldalon találtam olyan kifejtést, ami megérintet, és bizony voltak elakadásaim is. Filozófiai szöveget olvasni annak, aki alapvetően nem szokott ilyennel foglalkozni, kihívást jelent. Számomra pont azért volt ideális, mert nem teljes absztrakciót követel meg, noha tényleg voltak benne nehezebben követhető részek. Ennek ellenére abszolút ajánlani tudom a könyvet. 

Legszívesebben sok-sok részletet kiemelnék a könyvből, de akkor pontosan szembemennék a szerző alapvetésével, ami a megélt, tartalmas, illatozó idő megtalálását mutatja be. Ez  a folyamat egy érzékeny és rendkívül árnyalt jelenség, amelyben a megtapasztalások adják a gazdagságot, az idő besűrűsödését.  A betelt idő szépsége szemben a csúcsra járatott percekkel. 

Nagyon jó hatással volt rám az olvasás, teljesen illeszkedik jelen életem sarokköveihez. Minden bizonnyal kell egy bizonyos kor, ami meghozza a lényeg megértésének ideális klímáját az emberben, de azt is látom, hogy ha ez minél előbb megtörténik, annál jobb. A szerző mellőzi korunk divatos szlogenjeit, mint az "élj a jelenben, légy jelen, tudatosan megélt idő, éberség, mindfullness" , mégis ezeknek a tartalmaknak egy jóval nagyobb mélységet adó kifejtésére vállalkozik. Amiről Byung Han beszél az a szabad ember, aki uralja az időt, és nem Istent teszi felelőssé. Kóstoljunk bele abba a mitikus időbe, ami mozdulatlan, akárcsak egy kép, ahol nincs üresség a pontok között, ahol nincs halál.

"Az elbeszélés illatozni hagyja az időt. A pont-idő ezzel szemben szagtalan. Az idő csak akkor kezd el illatozni, amikor tartalomra tesz szert...Az idő elveszíti illatát, amikor minden értelem és mélyszerkezettől megfosztják, amikor atomizálódik vagy ellaposodik, elvékonyodik vagy lerövidül. "  (35.oldal) 

Kívánatossá válik Byung-Chul Han kontemplatív jellegű időfogalma. Mindenképp valamiféle gyakorlattá kell változtatni az olvasottakat, ha meg akarjuk tapasztalni, mivel a szerző erre nem ad utasításokat. A könyvben nincsenek kívánalmak, parancsok, receptek, felszólítások - nem mondja meg, miként alakítsuk át felfogásunkat. Viszont volt egy rész, ami átélhetővé teszi a leírtakat, aztán eldönthetjük, hogy miként élünk  tovább. 

A Typotex Kiadó megjelentette a szerző több esszéjét is, azok témája is ígéretes számomra. Hamarosan találkozhattok még nevével a blogomon. Addig is alább olvashattok egy kis részlet és illusztrációt a fent említett megélésemből.

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett) 

 

"Az eltűnt idő keresése Proustnál reakció a létet megbontó, fokozódó elidőtlenedésre. Az én "pillanatok sorozatává" esik szét. Így minden tartósságát, sőt állandóságát elveszíti: "a férfi, aki voltam- írja Proust- nincs többé, más ember lettem. Proust időregénye Az eltűnt idő nyomában kísérlet a széthullással fenyegetett én identitásának stabilizálására. Az időválságot identitásválságként éli meg.

A regény kulcsélménye közismerten a hársfateába mártott madeleine illata, íze. A boldogság heves érzése tölti el Marcelt, amikor egy kanál teát, a benne ázó madeleine-nel a szájába vesz: 

"Csodás öröm árasztott el, minden mástól elszigetelten, anélkül, hogy az okát tudtam volna. Az élet viszontagságait rögvest közömbössé tette, csapásait veszélytelenné, rövidségét merő érzékcsalódássá, ahogy a szerelemben, s valami becses esszenciával töltött  el: jobban mondva ez az esszencia nem bennem volt, én magam voltam az. Nem éreztem többé magam középszerűnek, esetlennek, halandónak. " (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában 6. Albertine nincs többé.)

 

 

Campbell, Joseph - Az ezerarcú hős

Nagyon örültem, amikor láttam, hogy kiadták Josepf Campbell kötetét, amibe úton útfélen belebotlik az, aki archetípusokkal, mítoszokkal, hősökkel foglalkozik. Így elolvasása után én is úgy gondolom, hogy ez egy megkerülhetetlen kötet. Végtelenül gazdagnak tűnő forrásanyaggal dolgozik, megjegyezhetetlenül sok mítoszt és történetet állít fel példának a szerző. Mind a meseterápiában, mind a művészetterápiában érintettem azt a területet, amit Campbell kutatott, de mégis úgy érzem, ez az a dúsan termő liget, ahonnan indulnunk kell. 

Az első fejezet azt próbálja megértetni olvasójával, hogy a mitológia olyan szimbólumokkal dolgozik, melyeket nem az ember alkotta, nem ő gondolta ki. Hiszen ezeket sem elnyomni, sem kitalálni nem lehet. "A mítoszok az emberi psziché spontán megnyilatkozásai." Olyan természetesnek vesszük a létezésüket, hogy soha meg sem kérdőjelezzük miért és hogy is vannak jelen a gondolkodásban? De ahogy elkezdjük számba venni a hősök problémáit, útjukat, segítőiket, sorsukat egy egyetemes sémát látunk kirajzolódni. S minél többet vizsgálunk meg, annál inkább látszik ez. Ilyen szempontból nézünk rá a könyvben az álmokra is. Mivel a mitologikus hős útja egy kibontakozást jelenít meg, ezért az elszakadás - beavatás- és visszatérés hármas ciklusát nevezi meg Campbell minden mítosz magjának. Ez a hős a hétköznapok világából indul el, mesebeli erőkkel találkozik, hogy döntő győzelmet arasson és olyan erők és képességek birtokában térjen vissza kalandos útjáról, amellyel áldást vagy megoldást hoz az embereknek.  A sikeres út életadó energiák áramlása a világ testében, mely egy láthatatlan forrásból ered, a Világköldökből, mely szimbóluma az univerzum közepének. Egy olyan kultúrában, melyet a mítosz táplál minden megelevenedik, értelmet és magyarázatot nyer. 

A kötet a bevezető után két nagy egységben bontakoztatja ki témáját. Az egyik magának a hősnek az útja - az említett elindulás, beavatás és visszatérés hármasságában, míg a másik a kozmogóniai ciklust tekinti át. Ebben a ciklusban a szerző a mítosz és álom közti különbségből kiindulva elszakad a tudattalan pszichológiai értelmezéstől és éppen ellenkezőleg, a mítoszok tudatosan formált lényegére világít rá, amit erőteljes képekkel (szimbólumokkal) kommunikált hagyományos bölcsességnek vall. Először az emanációról, a kiáramlásról ír, aztán a szűzen szülésről, a hős átalakulásáról, majd a mikrokozmosz pusztulásáról, a feloldódásról. 

Campbell a valaha létezett és létező  bölcseletek tükrében keresi a világ működésének rendező elvét. Archaikus szövegeket, mítoszokat, vallási iratokat, regéket helyez boncasztalára, ízekre szedve mutat rá a mélyben meghúzódó tudás lényegére. Bár rendkívül izgalmas és jól vezetett útba igazításokat kapunk, abszolút nem egyszeri olvasásra való irodalom ez. Valószínűleg sok eddigi gondolatunkat kell megvizsgálnunk, átrendeznünk. Azt sem mondom, hogy el kell mindezt fogadnunk. 

Hogyan élhetjük meg modern korunk hősiességét, miként öltenek testet ma az archetípusok, hogyan tudunk kapcsolódni eltárgyasodott, természettől eltávolodott világunkban az Eredetünkhöz, felfogható-e mai világképünkkel bármi is a létezésről? Ezek már csak utózöngék bennem az olvasás után, akárcsak az, hogy jelen korunk milyen egyedi történeteket ad hozzá a hajdani mítoszokhoz. 

 Hozott pontszám: 5 

Hamvas Béla - Naplók I-II.

Az elmúlt egy-két évben szinte folyamatosan olvastam vagy hallgattam a szerzőtől, szerzőről valamit, így  azt éreztem, hogy elérkezett az idő a Naplók elolvasására. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Általában a naplókkal szemben van az embernek egy olyan elvárása, hogy annak segítségével nagyobb képet kapunk a szerzőkről, és adott esetben, jobban megértjük az íróember alkotásainak körülményeit, milyen behatások érték, milyen párhuzamok, szimbólumok vagy egyéb összefüggések fedezhetőek fel írásaival kapcsolatban. Bizonyos szempontból igaz ez Hamvas Béla naplóira is, ugyanakkor mégsem. A háttér-információ ez esetben szinte teljes egészében a szellemi behatásokról tesz tanúságot, és leginkább az alkotófolyamatba látunk bele, de úgy, hogy mindvégig Hamvas Béla gondolkodásában, elméjében kell észlelni mindezt. Ez az alkotófolyamat viszont egy rendkívüli ember egyedi és a legtöbbünk számára zárt világa, ahol az összefüggéseket nem lehet az ő ütemében megérteni. Mindvégig azt éreztem, hogy egy olyan végtelenül mély és hatalmas tudás birtokában van, olyan összefüggéseket lát, aminek felfogása a másik ember számára rendkívül részleges. Itt nagyon is számít, hogy hányszor olvastuk el egy-egy könyvét,  hogy mennyire mélyen értettük meg alkotásait. Így aztán a Naplók jóval kevesebbet képesek jelenteni azok számára, akik még valahol elől járnak - ahová most már magamat is sorolom. 

A Naplók többévi szerkesztőmunka eredményeként Dúl Antal jóvoltából láttak napvilágot, s így is kimaradt belőlük sok rész, melyek idegen nyelven íródtak, vagy a Hamvas-kutatókon kívül mindenki számára érthetetlenek lettek volna. A kritikai kiadás 1500 oldalához képest, ez a kétkötetes munka 700 oldalban öleli fel Hamvas Béla naplójegyzeteit 1942-1968 között. Nem állt szándékában kiadni ezeket az írásokat. Raktármunkás éveiben faládákban őrizte a papírokat, melyeket leginkább segédletnek szánta könyveihez. Ahhoz, hogy követni tudjuk a szerző  magánhasználatra szánt gondolatait, szerintem nagyon benne kell lennünk az ő gondolatvilágában, értelmezni mindezt, pedig csak nagyon kevesek képesek majd. Mivel Hamvas Béla nem gondolta, hogy naplói valaha kiadásra kerülnek, így tényleg nem egy stilizált, kívülálló számára közérthető módon, logikusan felépített klasszikus értelembe vett naplóval fogunk találkozni. Ugyanakkor tanúi lehetünk annak, hogy Hamvas írás közben hogyan került egyfajta transz állapotba, miként sűrűsödtek be gondolatai, melyeket aztán későbbi könyveiben szépen kibontásra kerültek. Azt is megtapasztaljuk majd, hogy mennyire megérlelt meglátások állnak könyvei sora mögött. 

Ennek ellenére azért találkozunk olyan részletekkel is, melyek belső vívódásainak tükrei. Sokszor itt is csak jelezve van a lényeg, nem pedig kifejtve. Például 1942-ben azt írja, hogy  "Állandó lelkiismeret-furdalásban éltem." (I.kötet 15.oldal). De nem írja le miért. Egy másik belső harca az, hogy megélte azt a kettősséget, hogy sorsának minden mozzanatát maga akarta meghatározni, maga akart saját gondviselője lenni, ugyanakkor tudta, hogy a Gondviselésre kellene hagyatkoznia. Azt az erőt is láthatjuk, ahogyan a megingásai, félelmei vagy bukásai után megrázza magát és talpra áll, s ugyanabban a szellemi izzásban van, mint korábban. 

A Naplókon keresztül nyomon követhetjük, mely szerzők és írások voltak legnagyobb hatással ezekben az években Hamvas Bélára. Szerintem korai volt még nekem ez a kötet, főleg azért, mert az egyik legtöbb háttéranyag a Karneválhoz kapcsolódik és azt még nem olvastam eddig. Viszont olyan nincs, hogy Hamvas ne tudna adni bárkinek, bármely állapotában. Így vagyok ezzel én is, nem távozom üres batyuval.

Jung, Carl Gustav - Gondolatok a természetről

Jung Gondolatok a természetről című könyvéről először azt gondoltam, hogy majd a körülölelő természetről, a fákról és növényekről fog szólni, és az ember környezetéhez fűződő viszonyáról. Lassan körvonalazódott bennem, hogy valójában minden dolgok eredendő természetéről szólnak gondolatai, így az ember önmagában való, veleszületett természetéről. Minél inkább el akar szakadni az ember, vagy nem akar tudomást venni erről a felépítéséről, annál inkább bajok okozója lesz. Az öregedés vagy halál tagadása csak ellehetetleníti, hogy megéljük az élet teljességét, annak magasságainak és mélységeinek megtapasztalását. Az örökké boldogságot kívánó ember vajon a nehézségek és veszteségek tagadásával közelebb kerül ehhez a boldogsághoz?

Felvetésének alapja, hogy ha a természetet, mint vezetőt követjük, akkor nem fogunk eltévedni. Önmagában véve nem vezető a természet, de elfogadhatjuk vezércsillagul, ahogy a mágneses tű vezeti a hajósokat. A tudattalan maga a tiszta természet, minden felesleg nélküliség, nyelve pedig a szimbólum. „Valahányszor érintkezésbe kerülünk a természettel, tiszták leszünk.” Megtapasztalhatunk valami olyan dolgot, aminek elfogadása kicsit furcsának is tűnhet, hiszen messze áll a mindennapok értelmezésén. Később ezt írja Jung: „Ha az erdőben sétálunk és leheveredünk a fűbe, vagy fürdünk a tengerben, ez kívülről jön; ha lemerülünk a tudattalanba vagy álmok révén kerülünk magunkkal kontaktusba, belülről érint meg bennünket a természet, és ez ugyanaz: a dolgok ismét rendbe jönnek.” A magány, a régi misztériumok, a csillagok szemlélése ugyanezt a megtisztulást eredményezik. Mindennapjainkban leginkább a meditáció, a jóga, a meseestek vagy a mindfulness módszerei segítenek ezt a „hazatalálás” élményt megélni. Jung a terápiában is ezt a természet vezérelte cél állítást, a tiszta ösztönön alapuló ráhagyatkozást szerette volna megvalósítani.

Az ösztönök döntése azonban szemben áll a morális öntudattal. Szeretjük azt gondolni, hogy a dolgokat akarati elhatározással döntöttük el. Inkább az önuralom méltóságában hiszünk, mint az ösztön helyességében. Jung felveti a kérdést, hogy nem Isten akarata-e az emberben megnyilvánuló természetesség? Szerinte bíznunk kellene az „ősi élet habitusában”. Ezután kifejti nézeteit, hogy miért gondolja azt, hogy az akarat csak részben lehet úrrá rajtunk, hová vezet az elfojtás. Isten fogalmát nem keresztényi értelemben, hanem a gondviselés és sors hatalmaként használja. Az etikai döntés lehetősége azonban mindvégig megmarad az embernek, de tudnia kell, hogy miről dönt, és mit cselekszik. Jung mindvégig kitart amellett, hogy sorsunkat a természeti törvényekkel összhangban kell beteljesítenünk, különben nem válhatunk Isten igazi szolgájává.

Jung ezután rátér a lélektől megfosztott természet bemutatására. Kemény szavai arról beszélnek, hogy a valódi lélektől megfosztott természetet babonasággá alacsonyították, s minden fölé örök dicsfénybe a „rációt” helyezték. A tudomány megfosztotta mindentől a természet lelkét. A meghasonult ember kialakulása vajon minek az eredménye? Pszichiáterként rengeteg neurotikus emberrel találkozott, és Jung nem kevesebben állít, mint hogy egy ilyen személy: „régebben nem lett volna neurotikus, vagyis nem hasonlott volna meg magával. Ha olyan időben és környezetben élnek, amikor és ahol az embert a mítosz még összekötötte az ősök világával, és ezáltal az átélt és nem a csupán kívülről látott természettel, akkor elkerülhették volna a meghasonlást önmagukkal.” A tudattalan feltárása egy robbanásszerű állapot kezdete, ugyanakkor Jung szerint nem a neurózist kell megszüntetni, hanem azt kell megtanulni, hogy mire tanít bennünket. „Nem a neurózist gyógyítjuk, hanem a neurózis gyógyít bennünket.”

A tudattalan őstermészetességében laknak az archetípusok, melyekben a tiszta természet készteti az embert arra, hogy olyan szavakat mondjon ki és olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyek értelmét nem ismeri, soha nem gondolkodott rajtuk. Azt is hangsúlyozza a szerző, hogy nem áll szándékában kisebbíteni a tudatos akarat erkölcsi értékét, számára tudat és akarat „csorbítatlanul megtarthatók, mint az emberiség legmagasabb rendű kulturális vívmányai.” Csak mi értelme van annak az erkölcsösségnek, ami összetöri az embert- fűzi tovább gondolatait. Gondolhatjuk-e azt, hogy az emberiség gyönyörű fája csupán karóknak és kötözőspárgáknak köszönhetően alakul, és a föld és a Nap szerepe elhanyagolható?  

Ezután Jung beszél a psziché alsóbb szintjéről, majd az álomról is, amely szerinte egy gyógyító kísérlet annak megemésztésére, amit még nem sikerült feldolgoznunk. Az álmok gyógyíthatnak, kiegyenlítő szerepben lehetnek, de mindenekelőtt lehetőségek.

Jung a következő fejezetben a test és a lélek kapcsolatát szeretné megvilágítani, rehabilitálva a test szerepét ebben a játszmában. Itt nagy eltérést mutathat az úgy nevezett európai kultúra és a keleti gondolkodás. Végezetül kötetét azzal zárja, hogy van bennünk valami Napszerű, megvan az életünknek is a reggele, nappala, mint ahogy alkonya és estje is.  Az élet és halál kapcsolatának jungi gondolataival fejeződik be a könyv. 

A kötetet a művészetterápiás képzésem kapcsán olvastam, kötelező irodalomként. Ilyen tekintetben is nagyon hasznos olvasmánynak éreztem. A pontozásnál a rám tett hatását értékelem: 

 Hozott pontszám: 5

Számos olyan felvetése van a szerzőnek, ami hosszabb végiggondolást követel meg, hiszen a páratlan logikával felállított tézisek súlyosak, és ha mással nem, neveltetésemmel mindenképp szembe mennek.

F.Fincher, Susanne - Mandalakészítés

Ez a könyv egyedülálló a maga nemében, én még közel sem találkoztam a témát ilyen gazdagon és sokoldalúan bemutató  kiadvánnyal.  Rengeteg kérdésemre választ kaptam, közérthető módon, érdekesen tálalva a mandalák világát. Az egyetlen bajom, amit akár orvosolhatná is egy szemfüles kiadó, hogy a könyv beszerezhetetlen. Néha felbukkan egy példány "tízen ezer" forintért, de ez nem egy elérhető kategória az érdeklődők számára.Szóval, rajta, rajta!

Susanne Fincher egy személyes tragédia kapcsán került először kapcsolatba a mandalákkal, aminek orvoslásában a rajzolás segítette, nevezetesen a mandalák rajzolása. Hamarosan szenvedélyévé és kutatásának területévé is vált ez az ősi motívum, mely évezredekre visszamenőleg megtalálható a kultúrtörténetben,  sőt magában a természetben is, ezer alakban, szebbnél szebb formában. Aki behatóbban foglalkozik a mandalákkal, az elég hamar rábukkan Carl Gustav Jung nevére, aki szintén saját tapasztalatai révén kezdett vizsgálódásba. A mágikus kört, központot jelentő mandala Jung szerint a legmélyebb Énnel áll kapcsolatban. Szerinte a legismeretlenebb, egyúttal a legteljesebb személyiségünk ölt testet ezekben az ábrákban. Tulajdonképpen nem kevesebbet állított, minthogy a mandala  a személyiségünket tükrözi vissza maradéktalanul. Ez az alapmotívum már a kisgyermek korai rajzai között is megjelenik. Susanne Fincher sokszor hivatkozik Joan Kelloggra, akinek neve számomra sem volt ismeretlen. Aki olvasta Molnár V.József gyermekrajz elemzéseit és az ezzel kapcsolatos alapmotívumokat, az majd elismerően bólogathat. Hiszen a kicsi gyermek első firkái között hamar megjelenik a mandala, a kör kereszt figurájában.    A kötet első fejezete egyrészt a mélylélektan oldaláról közelítve mutatja be a mandalákat, másrészt kitér néhány korábbi megjelenési formájára. (Zikkuratok, Stonehenge, a katedrálisok rózsaablakai éppúgy, mint Bingeni Szent Hildegard munkái) 

A mandalák  értelmezése a jungi felfogást követi. Van ugyan egy rövid tájékoztatás erről, de a kötet inkább gyakorlatias jellegű. A második fejezet abban segít, hogyan kezdjük  el a mandalával végzett munkát? Mi kell az alkotáshoz, hogyan álljunk neki: A mandalakészítés nem csupán a megrajzolást magát jelenti, hanem az elmélyülést, a rajzot, a címadást  és egy reflexiót is, mely a kép által kiváltott gondolatokat és érzéseket jelenti. A harmadik fejezet a mandala színeivel foglalkozik, ez nem más, mint egy kis színtan. Helyet kap a körvonalak  jelentősége is. A negyedik fejezet a színkombinációkról mesél. A téma érinti Goethe színtanát, a hagyományokban fellelhető színhatásokat és a csakrákkal kapcsolatba hozható színeket. Ezeket a fejezeteket természetesen nem elég egyszer elolvasni, meglátásom szerint sok idő és gyakorlás kell ahhoz, hogy megpillantva egy alkotást minden összefüggést meglássunk. Itt kapnak szerepet a mandalán megjelenő formák is. Az ötödik fejezet a számokkal és az alakzatokkal foglalkozik. A számokat 1-13 veszi végig részletesen, a formák közül pedig  a rajzokon leginkább megjelenőket mutatja be. (állatok, kör, kereszt, cseppek, szívek, végtelen, villám, csillag stb.)

Aztán elérkezünk a hatodik fejezethez, ami a Mandalák Nagy Körét mutatja be. Ez volt a könyv csúcspontja számomra. Szimbólumrendszere, gondolatvilága végtelen nyugalommal simult bele saját világképembe. Olyan kézenfekvő volt számomra, mintha mindig is tudtam volna, egy csepp ellenállást sem váltott ki belőlem. Egyébként ezt elmondhatom a könyv nagy részéről is. 

A Mandalák Nagy Köre a ciklikusságra épít, amely megjelenik az emberi életben, a természetben és egyáltalán minden energia áramlásának alapja. A tanulmány ezen része épít egyrészt Jung munkásságára, de Edward Edinger (1987) Esther M. Harding valamint Joan Kellogg és Francesco Di Leo vizsgálataira is.  Az emberi élet szakaszait aszerint figyelte meg, hogy milyen fokon áll az egyéniesedésben, vagyis az Én és az ego viszonyát  és távolságát nézte. Az Én és az ego egybeesését látták a kisgyermekek rajzain, majd tapasztalható volt a fiatal felnőtteknél az ego leválása az Én archetípusos szerkezetéről. A könyvben ez teljesen közérthető módon szerepel, és Fincher itt egy nagyon szemléletes tortás példát is hoz a gondolatmenet illusztrálásához. Ez alapján 12 ciklust lehet elkülöníteni. Mindegyik ciklusnak megvan a maga jellemzője és a hozzá tartozó mandalaképe is. Olyanok mint például az Űr, Üdvösség, Labirintus, Kezdet, Sárkányharc, Működő ego stb. 

Az utolsó fejezet a Körtánc nevet viseli és bemutat néhány esetet. Egyrészt az alkotóról mond meghatározó információkat, bemutatja a készített mandaláját, majd ráirányítja figyelmünket arra, hogy mi mindenre érdemes figyelni. Itt szerepet kapnak a színek, a számok, a Nagy Körben elfoglalt helye (típusa), a figurák és színek társítása. Természetesen senki nem fog ettől gyógyítóvá válni, de talán kap egy kulcsot ahhoz, hogy mélyebben tudjon saját elakadásaira tekinteni, hogy hol tarthat ebben a folyamatban. 

Mind a szerző, mind számos példa is igazolja a rajzolás, az alkotás jelentőségét egy lelki probléma esetében. Természetesen itt van nekünk Jung is, aki saját magát vizsgálta először e tekintetben, hogy aztán betegein alkalmazza eredményeit. Akit bővebben érdekel a téma, hogyan indult ez az egész nála, illetve első betegének részletes bemutatását is Jung-Mandala című kötetéből ismerheti meg. (Nekem, aki nem vagyok pszichológus, ez már kicsit bonyolult volt.)  Susanne Fincher könyve viszont az első sorától az utolsóig jól olvasható, nyelvezete nem bonyolult, számos példa, illusztráció és idézet segíti az olvasót a befogadásban. Meleg szívvel ajánlom! Az utóbbi időszak kiemelkedő lélektani írása volt számomra. 

Hozott pontszám:5* (kedvenc lett) 

Most ilyen szemmel tekintem meg még novemberben készült mandaláimat :)

Bátran ragadjatok zsírkrétát, ceruzát, ebben nincs jó vagy rossz alkotás. Mind tökéletes. 

 

Irvin D. Yalom - Szemben a nappal

 "A halál olyan, mint a nap; nem tudunk szembenézni vele" 

La Rochefoucauld sorai ihlették Yalom, a közismert pszichiáter és író könyvének címét, melynek alapvető mondanivalója, hogy tágra nyílt szemmel nézzünk a halálba. Ez a megközelítés merőben más, mint amit emberként és szakemberként tapasztalt eddigi élete során. Sőt, ahogy terápiáinak leírásában feltárja, a dolog sokkal összetettebb, hiszen az esetek nagy részében mindennapi szorongásaink hátterében,  az elkerülhetetlen haláltól való rettegés húzódik meg. 

Nem könnyű témát választott a szerző, és meglátásom szerint az, aki leemeli a polcról ezt a kötetet, nem könnyű útra vállalkozik, ugyanakkor megtette az első lépést afelé, hogy sokkal jobban legyen. Mivel, ahogy erre már utaltam is, rengeteg probléma gyökere ez az ősszorongás, így ha valóban megkíséreljük, hogy szembe nézzünk a halál tényével, akkor lényeges jobb kondícióba kerülhetünk az élet minden területén. Yalom gondolatait és eseteit olvasva mindenképp megjelenik az emberben egyfajta oldódás a kötet végére. Igazából rendkívül hasznos könyvnek tartom, mert a halálra fókuszálva újra és újra megláthatjuk, hogy ez mindenkinek gondot jelent valamilyen szinten, és már eleve feloldozást nyújt azzal az egyszerű ténnyel, hogy ezt kimondja. Mivel mindenki érintett a témában, mindenkinek vannak kisebb-nagyobb elakadásai, így az ezerarcú esetfeltárások bármelyikében ott lapulhat az a félmondat, ami épp neked szól. Ennek az ígéretével bátram ajánlom mindenkinek a könyvet. 

Segítő szakemberként egyéni, külön nekem szóló instrukciókat is kaptam. Ezekre szintén az volt a jellemző, hogy búvópatakként elrejtve, hirtelen törtek a felszínre, akár a legváratlanabb szituációban, szövegkörnyezetben. Pedig, hogy őszinte legyek, nem sikerült elsőre kapcsolódnom a könyvvel. Régóta tervezett olvasás volt, ami  magánéleti helyzetemből kifolyólag, most még inkább aktuálissá vált. Egyszerűen rávetettem magam a könyvre, mohón vártam a megoldást arra, hogy saját kínom csituljon. Talán pont ez volt a baj. Így nem lehet befogadni egy ilyen jellegű vezetést. Lassan alakul át az ember, nyílik fel a szeme azáltal, hogy több oldalról közelíti a témát. A veszteség fáj, a veszteség egyéni. Aki benne van, annak elviselhetetlennek, reménytelennek tűnik az, hogy valaha is jobb lesz bármi is. A szeretet és elköteleződés, ami az emberi élet építőköve, ezek elvesztése szó szerint megrogyasztja létünket. Körülbelül a könyv felénél kezdtem egy kicsit lenyugodni, ott történhetett egy fordulat. 

Az a hosszú élet és gazdag tapasztalat, amivel a szerző rendelkezik, valamint a témában való jártassága mindenkiben előhívhat egy megnyugvást valamilyen szinten. A könyv utolsó harmada inkább a terapeutáknak szól, de magánszemélyként is kaphatunk további segítségeket.Végül az utolsó rész összegyűjti az egyes fejezetekben elhangzott alapvető kérdéseket, amiket feltehet az olvasó magának, ezáltal elindulhat ő maga is egy egyszemélyes úton. Illetve Yalom ezeket a kérdéseket a csoportos vagy egyéni terápiák mankójának is szánta. A kötetet záró irodalmi jegyzetek is azt igazolják, hogy a szerző milyen széles körből táplálta meg mondandóját. Számos filozófiai,  lélektani és szépirodalmi idézet tette teljessé művét.

Minden okossága, hasznossága és a szerző iránt érzett tiszteletem mellett alapvető világnézeti különbség van Yalom és köztem. Ez egy feloldhatatlan feszültség, hiszen értem minden szavát, igazat is adok neki, de ott legbelül, mégis megjelenik bennem az ellenkezés. Teljesen jó, amit az emberekkel csinál, rengeteg haszonnal jár már csak olvasni is sorait, de közel sem adott olyan sokat, mint reméltem. Mivel a halál elemi problematikája a túlvilágba vetett hit léte vagy nem léte, így ez az ellentét tényleg leküzdhetetlen. De nem is kell feltétlenül egy oldalról szemlélni ugyanazt a dolgot, éppenséggel ez adhatja meg a halál mibenlétének teljességét, ha mindenki elmondja milyennek tűnik számára, de így is hiányos marad a dolog, hiszen a túlvilágról nem láthatunk vissza, és nem közölhetjük, hogy na milyen is a halál innen nézve? 

Hozott pontszám: 4 (ez egy erősen szubjektív pontozás, a könyv az 5 pontot is megkaphatná)

Irvin D. Yalom

Az alábbi idézetek rendkívül személyre szabottak voltak számomra. Nem feltétlenül a leghangzatosabbakat szemelvényeztem. 

"A bölcs meghallgatja a pincében csaholó veszett kutyát." (Nietzsche)

"A súlyos döntések rendszerint igen mélyre vezetnek. Minden döntés magában hordoz egy lemondást is, a lemondás pedig segít tudatosítanunk korlátainkat és végességünket. "

 

"Sok hagyomány próbál úgy felülemelkedni a mulandóságon, hogy a jelenre, illetve a közvetlen tapasztalásra való összpontosítást hangsúlyozza. A buddhista gyakorlat számos meditációs technikát ismer az aniccsával (állandótlanság) kapcsolatban: a gyakorló például arra irányítja belső figyelmét, ahogy a falevelek leválnak a fatörzsről, majd eltűnnek; ezután a fa, végül a saját fizikai teste állandótlanságára koncentrál. Ez a meditációs technika valójában egyfajta „dekondicionáló” gyakorlat, esetleg az expozíciós terápia egy változata, amelynek során a meditáló, mivel célzottan belemerül, lassan hozzászokik saját félelméhez. Talán ez a könyv is hasonló hatást gyakorol némelyik olvasómra."

 

Lao-Ce - Tao Te King (Az út és az erény könyve)

Már ki tudja hányadszor olvasom ezt a könyvet. Illetve most nem is olvastam, hanem hallgattam. Valamilyen megfontolásból, ma épp ezt vittem magammal a konyhába, hogy együtt főzzünk. Tudom, már mondtam, de most megismétlem, hogy Paul Watzlawick-kal való ismeretségem óta igyekszem úgy megoldani a kikerülhetetlen problémáimat, hogy átkeretezem őket. Ilyen a főzés is, amit sokszor nyűgnek élek meg. Ilyenkor hangoskönyvet hallgatok, meggyújtok egy gyertyát, és máris nem a konyhában vagyok, nem is  főzök, hanem élvezem azt, amit hallgatok, erőt merítek a lobogó gyertyából, ja, és mellesleg jár a kezem is. 

Szóval, ma a több, mint huszonöt évszázaddal korábban élt Lao mester hallgattam, Kulka János tolmácsolásában, Weöres Sándor fordításában. Nem vagyok nagy ismerője a taoizmusnak, de az út és az erény könyvét hallgatva, azért lecsapódik bennem is néhány dolog. 

"Nehéz és könnyű egymást hozza létre, hosszú és rövid egymást alakítja, magas és mély egymásba hajlik, zeneszó és énekhang egymással cseng össze, előbbi és későbbi egymást követi.” 

A tulajdonságok nem léteznek a velük ellentétes jelentésű tulajdonságok, a viszonyítási pontok nélkül. Aki élt már egy keveset, az elég erőteljesen megtapasztalja ezt a természetben megjelenő kiteljesedésre való törekvést. Hiszen minden egyensúlyra törekszik. Érdekes volt ennek a gondolatnak a felbukkanása, mert csütörtökön, bennem is pont ezek keringtek. Volt egy ilyen - nem is tudom hogyan határozzam meg-, meditációs rajzom, vagy még inkább írásom, amikor csak úgy áramlanak bennem, belőlem a mondatok, és pont ezek a hajtások jelentek meg nálam is. Hogyan kényszerül hátra a rossz, ha előtérbe engedem a jót, hogyan valósulhat meg a balansz?  (Egyébként, az ebben az állapotban készült alkotások nem feltétlenül érthetőek másnap, vagy másnak!)

Ez csak egyetlen példa volt arra, hogyan képes jótékonyan hatni az emberre valami, jelen esetben egy hangoskönyv, amiről azt gondoltuk, hogy ismerjük már. És ez csupán egyetlen gondolat, amit megoszthatónak tartottam, de szerencsére más egyéb is megszólalt! 

Lapozzatok bele!

"A jó a rossznak tanítója, a rossz a jónak támasztója."

Hesse, Hermann -A pusztai farkas

"Bárcsak ne feledné el sejtelmeit, bárcsak megerősödnének! Az ember ugyanis nem valamiféle szilárd és tartós képződmény (bölcsei sejtelmeinek ellenére az antik világ táplálta ezt az eszményt), sokkal inkább kísérlet és átmenet, keskeny, veszélyes híd természet és szellem között. A szellem felé, Isten felé hajtja legbensőbb rendeltetése -vissza  a természethez, az Anyához pedig leghőbb vágya húzza; e két halom között lebeg élete reszkető félelemben..."

Hermann Hesse áll eddig legközelebb hozzám, mint író. (Természetesen Kőrösi Zoltán mellett)

Vannak dolgok, amik  megkövülnek egy kicsit az  emberben. Így ez a kedvenc dolog is. Nem is nagyon merjük ezt megkapargatni. Mert mi van, ha azóta már túlnőtt rajtunk. Ha már nem ugyanazt jelentenek a sorai számunkra, mint régen. Megdöbbentő volt számomra is, hogy most, amikor átnéztem, kiderült, hogy Hesse húsz könyvét olvastam már. De az elmúlt 8 évben csak azt a kettőt, amit idén olvastam. 

A pusztai farkas  újraolvasás volt. Meg merem kockáztatni, hogy több, mint huszonöt éve vettem először a kezembe. Nagyon nagy idő ez. Ráadásul épp abban az időszakban, amikor én is két világ közötti voltam.

Hesse pusztai farkasa  Harry Haller, egy negyvennyolc éves, öregedő tudós ember, aki meglett kora ellenére is, két világ között ingadozó léleknek tartja magát. Érzi bensőjében az ösztönlényt, az elvonulót, a magányosat, a feloldódni képtelent, és benne él egy polgári ember, aki képes észrevenni és értékelni a rendet, és összhangot. A Harryben élő kettősség nagyon jó megjelenése a könyvben a szobájában levő káosz, és a lakhelyéül választott tüchtig bérház hangulata. Tulajdonképpen ennek a két erőnek a csatározását jeleníti meg a szerző egy lázálmos, vizionált alternatív világban, ahová Harry eljut. 

Az 1927-ben megjelent könyvet a kábítószerezés bibliájának tekintették, leginkább az Egyesült Államokban, a beat nemzedék körében. Az 1969-es években havi 360 000 példányt adtak el belőle. Óriási siker lehetett. De vajon miben állt, és áll ma is a sikere?

Hesse ebben a művében egy olyan, addig érintetlen területhez közelített, ami nagyon is mindennapi életérzése az embernek. Amikor megtapasztaljuk, hogy nem alkotunk egységes arculatot, amikor ellentétes vágyak tombolnak bennünk, amikor "a jót akarom, de a rosszat cselekszem", vagy annak átélése, hogy az ember folyamatos változik. Nem nehéz egy ilyen szituációban körön kívülinek érezni magunkat, egy leszakadtnak, egy meg nem értett, pusztai farkasnak. Legerőteljesebben talán épp a kamaszkorban tombol ez az életérzés,  amikor oly nagyon vágyunk a megértésre, az egységre. 

Érdekes, hogy Hesse mégis egy idősödő férfit használ, aki azt  gondolnánk, hogy eljutott már személyiségfejlődésének arra  a szintjére, ahol  kellően megtapasztalta ezt az emberi sajátosságot, és  megtanulta kezelni is ezt. De nem. Épp ez mutatja a dolog horderejét. Még egy Harry Hallernek is meg kell tanítani, hogyan szabadítsa fel magában azt, amit el akar fojtani. 

Itt viszont nagyon könnyen félre lehet értelmezni a könyvet. Ezt már Hesse saját korában is megélte. És eljutottunk oda, hogy másrészről, miért lehet ilyen sikeres  A pusztai farkas? Ugyanis sok mindent bele lehet magyarázni ebbe a ködös, ki tudja mi a valóság és mi a képzelet világba. Mi marad a vágy szintjén, és mi valósul meg belőle? 

Természetesen az én értékelésem is csak egy ilyen lehetőséget vázolt fel. 

Olvassátok, és döntse el ki-ki maga, hogy mi is ez a könyv? 

Nekem most mindenképp kevesebbet jelentett, mint a korábbi olvasáskor.

Hozott pontszám: 4/5 

Hermann Hesse