2022. május 31., kedd

Knausgård, Karl Ove - Tél

Hát eljött a Tél is, szépen folytunk bele a Knausgård család belső életébe. A szerző egyre beljebb engedett magába, összetettebb, érzékenyebb részleteket mutatott meg. Mindez azt eredményezte, hogy lassan-lassan engem is megszédít a  Knausgård univerzum. A három hónapra osztott tematika megmaradt, a megszülető lányának szóló beköszönő levél is ott van még, formailag még megtartott az Évszakok sorozat, de egyáltalán nem csodálkoznék, ha lassan felmorzsolódnának ezek a keretek. Ahogy enged közelebb, már nem annyira szükségesek ezek. 

De mi is ez a változás, amit említek? Karl Ove Knausgård ugyanúgy mesél, mint az előző részben, hozza azokat a betörő gondolatokat, melyek megjelennek számára egy-egy tárgy vagy esemény kapcsán. Itt is vannak állatok, úgy mint vidrák, varjak, halak, aztán tárgyak is akadnak; vattapálcák, székek, csizmák mondjuk, aztán megjelennek különböző emberek a környezetükből, és egyre több a filozofálgatásra okot adó fogalom. Egy fogalom megragadása már eleve sokkal individuálisabb, mint egy pénzérme látványából kiindulni, szóval sokkal izgalmasabb is lehet a kacskaringós gondolatmenet. Tetszettek ezek a mélázások, mert elvesztették a felszínességüket, amit eddig nehezményeztem az első részben. Észrevétlenül elhagyta a szerző az idegesítő közhelyeket is. S ha ez nem lenne elég, a szöveget is szétbontotta, számomra és egy jóval érzékenyebb, líraibb szövegalkotásra adta fejét. No nem általánosságban válnak az esszék tünékenyebbé, inkább csak átszövi őket ez a másfajta látásmód. Amíg az Őszben kerestem az írásokra vonatkozó jó kifejezést, és leginkább a füveskönyv kifejezés állt hozzám közel, addig itt már ezt nem merném olyan határozottan állítani. A megközelítés ugyanaz, de sokkal mélyebben engedi magát Knausgård megérinteni. A családi jelenetek azok, amíg még folyton bekeverednek az eseményekbe, és szétzilálják a filozofálások homogenitását. De -és ez az érdekes-, ez egyáltalán nem zavaró, hanem ez adja meg a kötet sajátos stílusát, arra késztetve az embert, hogy kialakuljon benne valami hasonló összemosódás a külső és a belső világa között. A profán eseményekből kiinduló kontemplatív szemlélődést juttatja eszembe ez a metódus, és  bevonzza számomra a szerzőt övező imázs titkát. Persze elhamarkodott mindezt kijelenteni a második könyvének olvasása után, talán, ha Harcom sorozaton túl leszek, akkor élesebbek kirajzolódik. De már most is látni vélek valamit abból a titokzatos, állandó belső küzdelmet folytató férfiből, aki egyszerre tekint magára a külső és a belső szemlélő tekintetével. 

Kedvencem a Karácsonyi ajándékok és a Georg című alkotás volt.
A karácsonyi ajándékokban például
Knausgård  elindul magából a cím témájából, nevezetesen, hogy karácsonyi ajándékot vesz a gyerekeinek. Elkezdi csomagolni - eddig mindenki számára ismerős a sztori-, aztán hirtelen a papírforgatagban egy félmondattal beletekeri magát a történetbe. A fizikai mozdulatból indul ki, és szinte bepréselődik a játék és a papír közé az apa, majd ugyanilyen hirtelenséggel egy egészen más aspektusból nézi a tárgyakat, elkülönülő, rideg valóságnak, bezárt kőnek, melyek élete másnap kezdődik, amikor a gyerekek kiszedik őket merev dobozaikból. Akkor kezdik meg igazi életüket, és ezen a ponton a szerző behozza a könyvet, nevezetesen Tolsztoj Háború és békéjét, hogyan válik élővé a kis nyomdafesték és papír, miként képes hidat verni mindez egy halott világ felé. Hát rendkívül izgalmas csomagolás volt ez Karl Ove!

Januárban megszületik a kicsi leánygyermek is, akinek a könyv íródik. Itt is ugyanazt az őszinteségek kapjuk, mint eddig, hiszen a szerzőnek látszólag nem esik nehezére beszélni egy csepp gyermek iránt érzett gyöngédségéről, akárcsak a szex szerepéről az életében, vagy az apjával kapcsolatos kemény, télies érzésekről. Csak tudjunk mit kezdeni ezekkel, hagyjuk magunkról lemosódni az előítéleteket, mert az őszinteség, mellyel a norvég szerző megajándékozza olvasóit megteremti a lehetőséget arra, hogy elfogadjunk valakit úgy és olyan mélységekben, ahogyan ezt eddig még talán nem is tettük. 

Nagyon várom a folytatást, valóban jó itt lenni, a világnak ebben a különleges szegletében. 

Hozott pontszám: 5

 

                          

 Karl Ove Knausgård

 

 

 

2022. május 28., szombat

Kast, Verena - Krízis és remény

Hogy mi a krízis? Valami olyasmi, amire még csak gondolni sem akarunk. Valami olyasmi, amitől görcsbe ugrik az ember gyomra, szapora lesz a pulzusa, kiveri a víz és mind fizikailag, mind lelkileg rányomja a szorongás bélyegét az emberre. Kast úgy fogalmaz, hogy ami után lehetetlen úgy élni, mint addig. 

Általában hirtelen csap rá az emberre, még akkor is, ha vannak olyan fajtái, melyekre számíthatunk jó előre. Ezek a normatív krízisek, de ki akar normálisnak nevezni egy ilyen dolgot? Jó kérdés, hogy ha ilyen hátborzongatóak, akkor miért olvassunk róla bármit is? A dolog rendkívül egyszerű, hiszen, amit ismerünk, attól nem félünk annyira, mint az ismeretlentől. S amint picit körüljárjuk a témát, láthatjuk, hogy a sorsfordító események többsége, ha elsőre elviselhetetlennek tűnnek is, gyakran az egyén számára hozadékkal zárulnak. Természetesen vannak olyan krízisek, amelyek tragédiába torkollnak, de mindig meg kell hagynunk az egyéni megítélés lehetőségét.

Verena Kast a témában viszonylag rövidnek számító könyve nem meríti ki a témát, szinte épp csak beleenged, de még ez a rövid summázat is jól bemutatja a krízishelyzetek dinamikáját. A szorongással belépő szituációt, a rizikós időszakokat, majd a szorongás kezelésének lehetőségét, s mindeközben végig rávilágít arra a tényre, hogy minden válságos élethelyzet egyben a fejlődés lehetőségét adja meg az embernek. A szemléltetéshez néhány népmesét hoz, melyek hordozzák azokat a szimbólumokat, melyek mindig megjelennek az ember életében ilyenkor. Kiemelten szerepelnek a kötetben az életközepi válság, a válás, a haldoklás témái. A gyász folyamatát  lépéseiben gondolhatjuk át a szerzővel, és itt nem kifejezetten a halottal kapcsolatos gyászra gondol, hanem arra a veszteségre, amely mindig megjelenik akkor, amikor a krízis elvesz tőlünk valamit, ami eddig megvolt nekünk, legyen az munka, kapcsolat, életerő, termékenység vagy egyéb javadalmak. 

Nagyon fontos, velős mondatok kerültek bele a könyvbe, még azoknak is tud új szempontot adni, akik már mélyebben foglalkoztak a témával. Illetve azt is tapasztaltam, hogy hiába tud az ember valamit, amikor farkasszemet kell néznie például egy anyai szerepről való lemondásról vagy egy szakítással, akkor  képes  teljesen leblokkolni és a dermedtségben nem hogy a hozadékkal nem tud foglalkozni, de a túlélés reményének a legkisebb morzsáját sem látja. Jó ilyenkor belenézni ebbe a könyvbe, mely egyrészt megmutatja a főnixmadár módjára újjáéledő valóságot, s egyben rávilágít a mi saját egyéni, belső erőnk felszítására. Ez a manapság reziliencia néven ismert belső páncél az, amit felhasználhatunk a szorongással való megküzdéshez. 

A kötet végén helyet kap az is, hogyan segíthetünk kifejezetten a haldoklásban, mi az, amit bárki adni képes még a fájdalom közepette is a távozónak. Nem egyszerű téma ez, mégis a szerző képes az olvasóban megteremteni a nyugalmat, s ehhez nem csinál semmi egyebet, csak kihangosítja azokat a dolgokat, melyeket valahol mindannyian tudunk, de  képesek vagyunk elfelejteni. 

Hozott pontszám: 4 (Inkább rövidsége zavart, nem a tartalma)

 

2022. május 27., péntek

Grün, Anselm - Harcos és szerelmes

 A férfi útja önmagához

 

A kollektív tudattalanban C.G.Jung azonos, ismétlődő és állandó motívumokat ismert fel. Ezeket nevezte archetípusoknak, más néven ősképeknek, melyek egy adott élethelyzetekben és kapcsolatokban aktiválódnak. Egyetemes archetípus például az anya vagy az apa képe. De léteznek úgynevezett férfi ősminták is. Jungnál négy ilyennel találkozunk: a király, a mágus, a harcos és a szerető alakjával. A különböző életszakaszokban más-más archetípusok léphetnek fel dominánsan, illetve azt is fontos megjegyezni, hogy mindegyiknek van erőssége és árnyoldala. Ezek az ősminták olyan egyetemes energiával rendelkeznek, melyeket megérezve magunkban semmihez sem fogható támogató erővel találkozunk.  Képesek eligazítást nyújtani, egyfajta térképet adni önmagunkhoz, működésünkhöz. 

Anselm Grün kötetének megírását az inspirálta, hogy  környezetében egyre inkább találkozott a férfiak identitáskereső kérdéseivel, magatartásával. Az először 2003-ban megjelent kötet mit sem veszített aktualitásából, hiszen sok dolog van, ami elbizonytalaníthatja  a férfiakat, hogy mit is várnak tőlük manapság? Szerencsére láthatjuk, hogy számos férfikör alakul, amelyekben a férfiak beszélnek saját férfivoltukról. Persze nem olyan könnyű megtalálni ezeket a csoportokat, pedig az, hogy csak saját maguk vannak jelen, felvállalhatóvá teheti számukra saját gyengeségeiket, elhagyhatóvá teszik számukra azokat a viselkedési sémákat, melyeket nők jelenlétében vesznek fel - állítja Anselm Grün. A  szerző 18 férfi archetípust mutat be, és nem is akárhogy, hanem magát a Bibliát használja fel, és annak szereplői közül hozza a zarándokot, az apát, az apátlant, a mágust, a vezért, a harcost, a királyt, a szerelmest, a vértanút, a prófétát, a szenvedő igazt, a kópét, a misszionáriust, a vad férfit, a bölcs öreget, a sziklát, a barátot és a gyógyítót. 

A könyvet kétszer egymás után hallgattam meg, illetve olvastam el, mert teljesen elvarázsolt az a szépség, ahogyan Grün atya a férfiakról beszélt. Minden archetípusra válasz érkezett a saját női mivoltomból. Egyébként ezek az ősminták ugyanúgy megvannak bennünk nőkben is, és szintén életfeladatainkhoz kötve erősödnek fel, vagy halványulnak el. Bár minden részlete tetszett a gondolatsornak, mégis kiemelném azt, ahogyan a katolikus pap az agresszióról beszél. Harcos szentjeink eltűntek ugyan a világból mostanság, de az a hatalmas erő, ami feszíti a férfi nemet az eredendően ott maradt bennük. A kérdés, hogyan találhat jó utat magának ez a megzabolázhatatlannak tűnő energia. Mind a tizennyolc férfi erős, a maga útját járja, kezdetben nem tökéletes, hibáiból tanul, integrálja saját árnyékoldalait.

"A férfiaknak azonban pont a mélységek és magasságok, erő és gyengeség, fény és árnyék, bizalom és félelem, szeretet és gyűlölet váltakozásában kell erősnek maradnia. A férfi keresi a harcot, a küzdelmet. Tudja, hogy veszíthet is, ez is benne van a pakliban. A férfi nem szereti a túl könnyű utat. " 

Anselm Grün végtelen tisztelettel beszél azokról a tulajdonságokról, amiket sokszor rejtünk, titkolunk, vagy épp a mai trendek kívánnak az asztal alá söpörni. Öröm volt olvasni a férfiak barátságáról, a lovagiasságukról, méltóságukról, erejükről és belső küzdelmeikről. Szerencsére időközben a kötet női párját is lefordították magyarra, így mindenki számára elérhető az "Éld, ami vagy" címmel megjelent "Königin und wilde Frau", melyet testvérével Linda Jarosch-al közösen írt Anselm Grün. 

 Mindkét kötetet ajánlom mindenki figyelmébe!

Hozott pontszám: 5*, kedvenc lett, nagyon kivételes könyv!  

                                                      Anselm Grün
 

 

 

2022. május 26., csütörtök

Fiorato, Marina - A Botticelli-titok

 

Sokaknak jelenthet nagy élményt ez a könyv. Elsősorban a történelmi alapokon nyugvó kalandregények szerelmeseinek, másrészt a művészetek kedvelőinek és nem utolsó sorban a rejtélyek mohó kutatóinak. Azokat sem hagynám ki, akik koptatták valaha Firenze, Pisa, Velence, Róma, Nápoly, Milánó, Bolzano vagy Genova utcáinak kövét, hiszen a regény bejárja ezeket a helyeket az Úr 1482. évében. 
 
 

Luciana, azaz Chi-Chi a firenzei utcalány fiatal kora ellenére sokat látott a világból. Csecsemőként egy üvegben érkezett Velencéből, elszökött az őt nevelő apácáktól és történetünk elején modellt áll Botticelli mesternek, aki épp a Primavera című képet alkotja. A mester azonban nem fizeti ki főalakjának fáradozását, így Luciana ellopja  a kép egy kicsinyített vázlatát, melyen csak az ő alakja, Flóra nincs befejezve. Meggondolatlan tettét hiába bánja, addigra már nincs menekvés, valaki sorra gyilkolja összes barátját. A legutóbb megismert embertől, Guido baráttól kér segítséget, de hamar kiderül, hogy immáron együtt kell menekülniük üldözőik elől. Azonnal rájönnek arra, hogy amit a lány ellopott az egy felbecsülhetetlen értékű üzenetet hordoz. A festmény alakjai, viseletük, gesztusaik és minden jelentéktelennek tűnő részlet egy mozaik darabkája, és minden egy irányba mutat. A kalandos menekülés városról városra folyik, nem lehet tudni, kiben lehet megbízni s kiben nem ajánlatos. A végtelennek tűnő fogócska jól kiszámítható végéhez közeledik Genova városában, bár a szerző azért mindent megtesz, hogy újabb és újabb meglepetéseket szerezzen.

Az egész történetben a reneszánsz "Itáliát" megidéző történelmi háttér és magának a festménynek az elemzése tetszett leginkább. A titkos szövetségek és ármánykodások fonalát néha elejtettem, hiába nem vagyok én szokva efféle nyomozásokhoz. Viszont mindenért kárpótolt a Botticelli alkotás részletekbe menő boncolgatása. Nagyon szeretem a regénybe öltöztetett, akár meseszerű elemekkel is megfűszerezett művészeti témájú könyveket. Hiszem, hogy az alakok ábrázolása nem az esztétikum kritériumának akarnak egyedül megfelelni. A vászonra került ékszereknek, virágoknak s egyebeknek mind mondandójuk van, aminek kódját csak akkor értjük meg, ha a kor emberének fejével gondolkodunk. Olyan időben születtek ezek a művek, amikor az emberek nagy általánosságban nem tudtak olvasni. A képekbe rögzített mondandót ezek az apró szimbolikus jelek hordozták. Így aztán nagyon is elképzelhető a szerző víziója, melyet nem is neki magának, hanem a római egyetem professzorának, Enrico Guidoni köszönhetünk. 

Fiorato regényének alakjai karakterisztikusak, a középkori világ egy-egy szegmensét jelenítik meg. Kidolgozásuk kissé elnagyolt, de sok idő nincs is alaposabb bemutatásra, hiszen a hangsúly végig a festményen van, illetve területileg is hatalmas utat kell bejárni. Firenze áll mindennek a középpontjában, ennek a városnak az ábrázolása jóval részletesebb, kézzelfoghatóbb is. 

Vegyes érzésekkel zártam be a könyvet, mert jó volt ez a kis időutazás, ki tudott szakítani a mindennapokból, de nekem mégis elnagyolt volt, a befejezés is nélkülöz minden fantáziát. S ami a legfájóbb, hogy bár rengeteg információt kaptam a szerzőtől, mégis folytonos hiányt éltem meg. Nem sokat segített a kiadás minősége sem. Borzalmas helyesírási hibákat és elütéseket találtam, értelmetlen mondatokat. Ahogy visszanéztem "A muranói üvegfúvó" kötetnél is hasonló szarvashibákkal kellett szembesülnöm, ez pedig nem Marina Fiorato hibája. 

Nagyon szerettem a festménnyel kapcsolatos gondolatokat, de a könyv, mint irodalmi alkotás: 

Hozott pontszám: 3,5  

 

 

Marina Fiorato

 

2022. május 22., vasárnap

Mustó Péter - Csendben születik az élet

Kivételes időszaknak élem meg az utóbbi pár hónapot, mert csupa olyan könyv talál meg, amire épp szükségem van. Ezek egyike Mustó Péter könyve, mely A belső ima tapasztalatai alcímet viseli. A jezsuita szerzetes atya könyve korán sem szorítkozik a köznapi értelemben használt imádságok mormolására. Leginkább a szemlélődő, minden vallási nézettől független meditatív, kontemplációval lehetne meghatározni.  
 
 

A jelen teljes megélésének megtapasztalását szeretné legelőször bemutatni a szerző. Döbbenetes, hogy ilyen elemi dolgokat mennyire aprólékosan érdemes átnézni, szétbontani mozzanataira.  A gyermek testi-lelki jelenléte a legnagyobb természetességgel folyik össze, és ezt már mindannyian megtapasztaltuk, amikor "otthon voltunk a jelenben, és fel sem merült, hogy van-e helyünk az életben". Ugyanezt az érzést kereste a szerző akkor, amikor imádkozott. Belehallgatni a csendbe, nem magunkról közölni, hanem csak lenni. S ez az, amit annyira könnyen elveszítünk az évek alatt mindannyian, ahogy távolodunk a gyermekkortól. Önmagunk és a másik ember elfogadása, a bírálatoktól, elvárásoktól, projekcióktól mentes kapcsolat az, ami a belső béke útja. "A belső ima szorosan összefügg a megbékéléssel. Ami Istennel sem könnyű." Az elméletek helyett a  megtapasztalást szorgalmazzuk, ha rálépünk erre az útra. Ezt a belső imát, a jelenlét imáját hívja Mustó Péter meditációnak. A meditáció pedig nem önmagunkba tekintés, nem a befelé nézés, az összpontosítás gyakorlata, hanem egy megnyílás a valóság felé, aminek nem én vagyok a középpontja, de mindamellett érzékeli, mi történik magában az emberben, de nem azzal foglalkozik. Csodálatosan, a megélt sokévnyi tapasztalatból adódó magabiztossággal merít bele a szerző ennek az élménynek a megélésébe. Gyakorlatokat, egyszerű feladatokat kapunk olvasás közben és persze hihetetlen tartalmas gondolatokat, melyek a maguk egyszerűségében tudnak elevenünkre találni. S közben megértjük a cím tartalmát is, hogyan tud a csendben megszületni és növekedni az élet. Ez a gondolat az utóbbi időben más olvasmányaimban is feltűnt, így ez a dupla megélés katarzisával ajándékozott meg. 

De ugyanezt az élményt élhettem át a belső képekkel kapcsolatos fejezetben is. Megerősítést kapunk abban, hogy "amikor képet alkotunk, akkor köntöst adunk az életnek". A meditációban pedig nem külső, hanem belülről születő képekkel találkozunk. A képeken túl, a testi valónk megtapasztalása mellett az érzelmek viszonyulásáról is szót ejt a szerző. Mit kezdjük a meditációban jelen lévő érzéseinkkel? Hogyan bánjunk a gondolatokkal, miként kaphatjuk meg a figyelem készségét? A nyolc fejezet újabb és újabb rétegeket bont ki, ami természetesen csak akkor lehet a teljes befogadás tárgya, ha nem csak átolvassuk, átérezzük, elgondolkodunk az olvasottakon, hanem gyakorlat révén magunkévá is tesszük. Addig sajnos minden szép szó, csak parlagon heverő kincs marad, ládikába zárt drágakő. Sokéves gyakorlatról, rendszerről van szó; lelki életmódváltásról szól a könyv, aminek eredményeit minden nap megtapasztaljuk majd, s aminek folyamatos mélyülését különféleképpen élhetjük  meg. 

A kötetben helyet kap az Áthosz-hegyi Szeráfim atya tanítása és meditációja is, az úgy nevezet Hészükhaszta imamód, amit egy francia szerzetes, Jean-Yves Leloup személyes élménye alapján rögzített. A szív imáját akarta elsajátítani, így keveredett Áthosz félszigetére. Egyszerre olvashatjuk Szerafin atya tanítását és a francia szerzetes élményeit. Különleges útmutató ez is, aminek végső konklúziója az, hogy az imagyakorlatban töltött idő észrevétlenül változtatta meg az embert, testét-lelkét átjárta, s később, a nagyvárosi éleben is használni tudta. 

A kötet gazdag forrása a lelki élet kibontakozásának, minden sora rengeteget adott nekem. Olyan könyv, amit nehéz lesz majd eltenni az éjjeliszekrényről, hiszen  gondolatai új formában születhetnek bennünk újjá akár minden nap.

 Abszolút kedvenc lett, amolyan ezt vinném a szigetre könyv.

Hozott pontszám: 5*

Mustó Péter 
(Fotó: Merényi Zita)
 
"A valóság, amelyre figyelmem irányul, maga a létem. Nem csupán az, ami foglalkoztat: gondolat, kép, vágy, fájdalom, megoldatlan problémák. Mert a valóság, amely felé fordulok, amelyhez visszatérek, az a testi-lelki valóságom, maga az élet, amely bennem bontakozik. Amikor légzésemre, a kezemben levő életerőre,  a bennem megrezdülő hangra figyelek, akkor odafigyelek, ahol maga az élet születik meg bennem, minden pillanatban. Légzésemben, testemben, a bensőmben rezdülő hangban, testi-lelki valóságomban éltet és teremt engem az Isten. Itt találkozom az élettel magával. Itt, ahol létemet közvetlenül megtapasztalom. Itt a valóságos Isten működik, nem egy képzeletbeli, egy feltételezett, hanem az, akitől az életet minden pillanatban kapom, akitől jön a növekedés, az életerő, a gyógyulás." (22.oldal)
 
* * * * *  
 
"A virág illatát csak akkor észleljük, ha semmi másra nem gondolunk, semmi mással nem foglalkozunk, ha nyitottak vagyunk az illat befogadására. Ilyen a meditáció. " 
 
* * * * *  
 
"Aki meditál, nem gondolkozik a léten, nem töpreng a problémáinak megoldásán, nem akarja megváltani a világot, hanem igyekszik tudomásul venni azt, ami van. Szemlélni mindazt, ami jelentkezik érzéseiben, tudatában, érzelmeiben, anélkül, hogy azokról ítéletet formálna magában. Aki meditál, nem is a múltján gondolkozik, jóllehet, meditálás során sokszor feljönnek emlékek amelyek  aztán más értelmezést kapnak,  új összefüggésbe kerülnek. De ez a meditálás gyümölcse." (31.oldal)

2022. május 17., kedd

Kaldmaa, Kätlin - Izlandon nincsenek lepkék

"A seb el volt rejtve a szív szívében."

A realizmus és a meseszövés nászából született Kätlin Kaldmaa könyve, melynek középpontjában a nők állnak, tele örök várakozással, a csodákba vetett hit  reménykedésével, a fáradhatatlan Pénelopék szilárdságával. 

Sokféleképpen lehet egy generációs regényt megalkotni, ahol úgy akarunk mindent elmondani, hogy ne kelljen mindent elmondanunk. A szerző öt fokon át követi nyomon Gudrún és Jón leszármazottainak sorsát. Egyetlen célja, hogy a végpontba érve megmutassa, hol lehet Izlandon fellelni ama bizonyos lepkéket, melyek talán nem is léteznek? 

A történet helyszíne az az Izland, ami egy jó ideje az olvasói figyelem fókuszában áll. Próbáljuk megtalálni azokat a pontokat, ahol kapcsolódni tudunk az ottani életérzésekhez. Izgalmas kihívás ez mindenki számára, ezért is annyira vonzóak ezek a regények. S milyenek is ezek a helyek? Nem tájleírás által lesznek láthatóak, hanem a szereplők viszontagságai és viszonyulásai azok az ecsetvonások, melyek megfestik a képet. A sötétségbe burkolózó hónapokat, a ház fogságában belső életet élő családokat, a kalandos lelkű férfiakat, kik a tengerek gazdagságában remélik boldogulásuk zálogát. A természettel való szoros együttállás ebben a történetben is kézzelfogható, hisz nem csupán a táplálék jön az óceánból és a föld áldásából, hanem a hegyek vadonjában megbújó növények a gyógyulást ajándékozzák az ittenieknek. Eyriben vagyunk, itt kezdi meg közös életét Gudrún és Jónsi, akik az első telepesek kitartó megszállottságával küzdenek az elemekkel. De a ház urának el kell hagynia az otthont, hogy megélhetésük reményében tengerre szálljon. S a kellemesebbnél hosszabb útról visszatérve magával hozza a reményt és sok-sok történetet, melyek parazsai lesznek a téli hideg és sivár napoknak. Ezek a mesék pedig egyre színesebbek, egyre bujábbak, ahogy telnek az évek. A születő történetek inkább az utódok lelkében, mint emlékezetében élednek újjá, és ez az, ami valójában építi a regény. Létezésünk életmesék láncolata.

Kätlin Kaldmaa költő és prózaíró. Költői énje az, ami igazán egyedivé teszi a könyvet. Képversi stílusok keverednek benne, mindenféle tipográfiai elem jelenik meg és vannak oldalak, ahol csak pár sor, vagy akár betű szerepel. Nem könnyű ezeket helyükön kezelni, és nem gondolom, hogy nekem sikerült volna, csak próbáltam elfogadni, és az írói szabadság eszközeként kezelni. Így foghatóak fel a matematikai képletként megjelenő címek is például. 

Ahogy teltek az évek, haladtam a könyvben, úgy vált egyre szerethetőbbé a regény. Műfajilag viszont tényleg nehezen kategorizálható, egyszerre lírai és posztmodern, avantgárd, gyermetegen egyszerű és szürreálisan homályos. Szépen hozzátesz ahhoz az egész képhez, amit a titokzatos Izland és irodalma jelent. Egyetlen hiányérzetet a terjedelme jelentett számomra, mert nekem túl laza és hézagos lett, szívesen olvastam volna tömöttebb, vaskosabb szöveget. 

Kicsit a Bronz és Napraforgó kötet jutott róla eszembe, és tudom, hogy az is mennyire megosztó volt, pedig én hogy szerettem. Az Izlandon nincsenek lepkék viszont sokkal érzékenyebb és líraibb. 

Hozott pontszám: 4,5

 

 "Hogyan válik az emberből valaki más, amikor minden sejtje és minden szövete egyvalamiért létezik, egyetlen gondolatért, egyetlen emberért, hogyan válik egy nőből nem-nő, hogyan válik egy nőből fadarab, almacsutka, úszókő, mely eleinte üresen ringatózik a vizek színén, majd lassanként napfényt, vizet és sót gyűjt magába, és mind súlyosabbá válik, mind nedvesebbé, mind sósabbá, sósabbá, sósabbá, mígnem egy napon, heten múltán, félig a vízbe merül, majd háromnegyedig, alig marad tere lélegezni, és már csak a szája a hullámok felett, hogy levegőt vehessen, és már benne lebeg a víztömegben."

 

2022. május 14., szombat

Dass, Ram - Gorman, Paul - Hogyan segitsek?

 "Amikor valaki másról gondoskodunk, néha megpillantunk valamit létünk alapvető lényegéből."

 

Közel 20 éve várakozott a kötet a polcomon, de azóta  sem vesztett semmit  az aktualitásából. A segítés ősi ösztöne bennünk él, az emberi kéz mindig utánanyúl annak, aki épp megcsúszik mellette. Az egész olyan magától értetődő, olyan természetes. Élünk és segítünk. Mit lehet akkor erről közel 300 oldalon keresztül írni? 

Ram Dass (korábbi nevén Richard Alpert) pszichológiából doktorált, majd egyetemen tanított. Kutatási területe a tudat volt. Indiában megismerkedett  a keleti spirituális gondolkodással, amit szeretett volna beleoltani a nyugati világ tanításaiba is. Paul Gorman inkább a politika világában jártas. Az ő kettőjük munkája szépen elegyíti a tudományos és a gyakorlatias nézőpontot az emberi kapcsolatokban. Először pontosan a segítségadás természetességével foglalkoznak, s közben óvatosan behozzák a bennünk is megszólaló dilemmákat. Majd rátérnek arra a kérdésre, hogy ki az aki segít, kinek kell egyáltalán segíteni? Behatárolja-e a segítés mozzanatát az, hogy kik vagyunk, s ez miben és mennyire befolyásolja a mozzanatot? A témát tovább mélyítve a szerzők írnak magáról a szenvedés kínjáról,  ahol mindenki tud kapcsolódni a másik ember érzéseihez. Arról a nagy kérdésről is szót ejtenek, hogy mekkora emberi fájdalmat engedjünk be az életünkbe? 

A negyedik fejezet a segítő eszközök közül berobbantja a figyelő tudat témáját, ami nagyon fontos, de tény, hogy én picit tematikusabban gondolkodom. Tartalmilag azonban semmit nem von le a szerzők mondandójából. Ahogy eddig is, itt is a szöveg nagy része inkább a gyakorlati példákból áll össze, s köztük néhány veretes, fontos gondolat. Nem tudom érzékeltetni, hogy mennyire összetett és cseppet sem könnyű dolog a másik emberre fókuszáló tudatos figyelem, főleg, ha érzelmileg érintve vagyunk a másik témájában. Közel két éve aktívan tanulom és gyakorlom ezt, mégis a minap pontozott le az élet éles helyzetben. Szóval lehet erről olvasni, tanulni, de csak az idő és a gyakorlat hozhat ebben nagy változást. A fejezetben szó van az intuíció szerepéről, az önismeretünkben való fejlődésről, a gondolatok elkalandozásáról is. A meditációval összefüggésben mesélnek ezután a szerzők, gyanítom, hogy ez épp Ram Dass. Sőt, egy olyan gyakorlatot is kapunk erről a területről, ami a belopakodó gondolatok elhessegetésében ad támpontot.  A könyv ezen részére is igaz, hogy akár egyetlen mondat is nagyon sokat tud adni annak, aki igazán nyitott a fejlődésre. Az engem megérintő sorokat bátran aláhúztam, mert ezt a könyvet elő kell még venni sokszor. Az ilyen típusú tanítások nem olvasás útján sajátíthatók el, hanem folyamatos mélyülést igényelnek, ahol saját magunk nyersanyagát keverjük a leírtakhoz. 

Az ötödik rész a segítő börtönéről szól. Szembesítő sorokat találunk itt, főleg a segítő szakmában dolgozókat fogja ez majd megérinteni. Itt élesen elválik egymástól a segítői szerep és a segítő hozzáállás. Sokat tanulunk és hallunk arról, hogy miért vállalja valaki a segítő szakmát, mi van a batyujában, milyen hibákat kellene elkerülnie, de minden egyes megfogalmazás egy picit más oldalról közelít, és ezért jöhet jól századszorra is egy századikféle meglátás. A következő oldalak is inkább azoknak szólnak, akik tudatosabbak szeretnének lenni a segítői szerepükben. Így a kiégés és közszerepvállalás fejezetek  nekik talán többet adnak. Bár megcáfolják ezt az olyan mondatok, mint például az, hogy: 

"A társadalom alapintézménye az emberi szív. Az összes társadalmi mozgalom ebből meríti erejét és célját." 

Jól  sejtjük, itt inkább Paul Gorman tolla fogott erősebben és csodásan hozza a maga meglátásait. Nekem tetszett ennek a két oldalnak az összegyúrása, inspirálóan hatottak rám az olvasottak. A szerzők rengeteg rövid kis példa, eset bemutatásával teszik számunkra emlékezetessé a mondandójukat,  a velős gondolatébresztő sorok meg -ahogy írtam is-, további elmélyülésre adnak lehetőséget. Érdemes lesz néha előhúzni ezt a könyvet. 

Nekem hiányzott a kötetből a tematika, mert bár a nagy általánosból merítve közeledünk a témához, van benne egy fókuszálás, de elég ötletszerűnek éreztem azt, amiről írtak. Ez viszont behozza annak a lehetőségét, hogy ne tananyagszerűen, megtanulandóként értelmezzük a segítés műfaját, ne a jó és a rossz között billegő válaszokat akarjunk, hanem átérezteti velünk a segítői habitus kialakulását és megtáplálásának lehetőségét. Olvasmányos, mindenki számára érthető és élvezhető könyv. Meleg szívvel ajánlom!

Hozott pontszám: 4,5

 

"Az út tanulmányozása az én tanulmányozása.
 Az én tanulmányozása az én elfelejtése. 
Az én elfelejtése megvilágosodás minden dolog által. 
A megvilágosodás minden dolog által a korlát lebontása én és a másik között."
Dogen Zendzsi  
 
 

2022. május 4., szerda

Gavalda, Anna - Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol

12 novella Anna Gavaldatól még 1999-ből. Valahogy ez az egy könyv maradt ki számomra a francia írónőtől, akinek mondandója, könyveiben megteremtett miliője mindig megragadott. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy írásai nem feltétlenül tökéletesek, hiszen hézagosságuk, darabos szerkezetük az olvasónak sok kalandozásra ad lehetőséget, és ezek az utak gyakran nem esnek egybe az írói szándékkal. De talán pont ettől izgalmas is egyben. Emellett Gavalda könyveiben rendkívül erőteljesen, s ugyanakkor csupaszon jelennek meg emberi mivoltunk gyöngeségei. Nincs ez másként ebben a könyvében sem.

Teljesen különböző novellák gyűjteménye a kötet, nagyon nehéz kapcsolatot találni köztük, mégis mindegyikben ott egy halvány mag, egy piciny csíra, mely ideg módjára megrángatja az ember legkisebb sejtjét is. Egy elhalt csecsemő az édesanyjában, a meg nem szűnő testvéri szeretet felvillantása mindenféle giccs nélkül, a rocksztár, aki ismét szerelmes lesz, vagy a majdnem írónővé lett háziasszony esete között tényleg lehetetlenség valamiféle összetartozást vélni. Talán a francia hangulat, a kissé bohém ábrázolása az eseményeknek teszi mégis egységessé az írásokat.

Egyfelől megérintettek, másfelől most nem esett jól nekem, hogy ennyire kidolgozatlanok. Olyan érzésem volt, hogy kisujjból rázta ki a szerző ezeket a történeteket, így nem talált bennem utat a mélybe. Némely írást szinte láttam a filmvásznon; a könnyed, francia bájjal ábrázolt események, a macskaköveken kopogó csinos női lábacskák, a csacsogó belső monológok valóban a francia filmek világát idézik. Talán túl könnyedre is sikeredtek ezek az írások, ellenben haladósak és olykor felkorbácsolóan meg vannak csavarva. Alapvetően megvan a sava borsa mindegyiknek, így senkinek nem kell csalódnia. 

Hozott pontszám: 4 

 

 

Anna Gavalda