Babić, Gordana - Ikonok

Van Andrej Tarkovszkij Áldozathozatal című filmjében egy jelenet, ahol Alexander, a főszereplő születésnapjára egy könyvet kap, amiben ikonok vannak. Ül az ablakokkal határolt hatalmas nappaliban egy fotelban és lapozza a könyvet. 

"Fantasztikus! Mennyi kifinomultság, mennyi bölcsesség, mennyi szellem és gyermeki ártatlanság! Milyen mély, mégis oly szűzi. Hihetetlen! Olyan, mint egy imádság!" 

 

Ez a jelenet annyira megfogott, hogy át szerettem volna élni! Így aztán megvettem magamnak Gordana Ikonok című könyvét, és pontosan a születésnapomon beültem a nappalimban a fotelba, ölembe tettem a könyvet és akárcsak a filmben Alexander, átlapoztam a könyvet és engedtem a képek varázsának. Évszázados utazás ez, ahol most nem a szövegen, hanem a tekinteteken, a színeken és mozdulatokon volt a hangsúly. 

Az Ikonok című könyv a maga 25x31 centis méretével egészen közel enged az alakokhoz. Van az elején egy körülbelül 15 oldalas bevezető az ikonok világába, ami valami kis háttér információt ad az alkotásokhoz. Érdekes volt számomra, mit emel ki a szerző ebből a hatalmas tudásbázisból, és azt mondhatom, hogy szép kerek bevezető lett belőle. Az ikonok, melyek évszázadokon át egyrészt a vallásos hódolat tárgyai voltak, másrészről műalkotások, jóval többet jelentenek, mint csupán "eikon"(gr.) -képek. Rövid betekintést nyerünk abba, hogy ikonok már a kereszténység előtt is léteztek, bár kétségtelen, hogy a későbbiekben nagyon megosztóvá vált az Isten ábrázolásának kérdése. Sokan úgy vélték, hogy sem templomra, sem oltárra, sem pedig képekre nincs szükség az Isten tiszteletéhez. Ennek ellenére léteztek ilyen  képek, erre bizonyság a 200 körül keletkezett katakombák falfestményei. A korai kereszténység időszakából is maradt ránk néhány ikon. Változást a 754-ben megtartott ikonoklasztikus zsinat hozott, ahol V. Konstantin császár bevonásával kimondták, hogy a Logoszt nem szabad képi eszközökkel ábrázolni. Mivel a pápa nem vett részt ezen a zsinaton, ezért úgy döntött, hogy e tekintetben elszakad Bizánctól, így az alkotómunka Rómában zavartalanul folytatódott, ennek köszönhetően rengeteg ikon született ebben az időszakban is. A kötet bemutatja a legjelentősebb ikonfestő központokat, és érintőlegesen a legfőbb ikon témákkal is foglalkozik. (Pantokrátor, deészisz, Theotokosz) 

A bevezető után 64 ikonnal ismerkedhetünk meg az albumban. Az ikonok elsősorban Görögországból, Macedóniából, Oroszországból, Bulgáriából valók, illetve a szentendrei Szent Mihály templom ikonosztázia részletével Magyarország is képviselteti magát a kiadványban. Minden kép mellett találunk egy rövid leiratot, mely hangsúlyozza azt a sajátos vonást, amire érdemes odafigyelni. Talán ezen a ponton éreztem egy kis hiányosságot, mert a képek bővebb bemutatása pont hogy lehetővé tette volna azt, hogy bővebben foglalkozhassunk azzal, ami a bevezetőből kimaradt, például a szimbólumokkal, színhasználattal és a megértés szempontjából fontos teológiai felvetésekkel.

Nagyon jó volt elmerülni az ikonok világában, megfigyelni azokat az apró részleteket, melyeket talán könyvből a legegyszerűbb ellesni, s közben ortodox egyházi zenét hallgatva kiszakadni a mából és közelebb kerülni  a hajdan volt alkotókhoz. Meglátni a képekben valami olyasmit, amit nekem üzennek. Számomra az ikonok alakjainak tekintete a legmeghatározóbb, ahogy szemembe néznek és tanúságot tesznek arról, amihez szavak nem vezetnek. A képek plasztikusságuk mellett magukban hordozzák a letisztult egyszerűséget is, így lehetnek eszközei a meditációnak, akárcsak a központba  behúzó mandalák. A szemek mellett a beszélő kezek, a kifejező kézmozdulatok voltak hangsúlyosak nekem, illetve nem tudtam levenni a tekintetem azokról a mudrákról, melyek már a XIV. század ikonjain hangsúlyosan jelen vannak. 

A gyönyörű kiadványt érdemes volt beszerezni az antikváriumból. Azóta többször kinyitottam,  a képek mindig mutatnak valami újat. Napokig azon gondolkodtam, hogy lehet-e, szabad-e valóban lefesteni, megfesteni ezeket? Kell-e a szemnek mindez? A válasz kibontásra vár ugyan,  de a saját kérdéseken túl valódi értéket képviselnek egy olyan világból, mely nem ilyen távolságból és akadályok mellett szemlélte önmagát. 

Tóth Kinga - Annamaria énekel - AnnaMaria ​sings/singt/énekel

Tóth Kinga könyve túlmutat az irodalmon, az írott szövegi léten. Talán sok művész álmát valósította meg ezzel a kiadvánnyal, mely leginkább az elragadtatás állapotát mutatja be olvasóinak. 

A lehető legtöbb érzékszervre próbál hatni az alkotó. Mivel mégis egy könyvről van szó, legyen szó elsőként a versekről. Három nyelven íródtak: angolul, németül és magyarul. Ebben a sorrendben, mindig ebben a sorrendben. Szeretném tudni, hogy ez azt jelenti, hogy Tóth Kingának is angolul jelentek meg, fordított vagy kereste azt az utat, mely a többnyelvűségben rejlő pluszokra épít? Talán ez utóbbi lehet igaz, mert mind a szövegrétegek, mind a vizuális és akusztikus élmények is ennek a fiktív szerzetesnői létnek egy multifokális megközelítései. A hét fejezet, hét verset takar, és leginkább úgy érdemes ezeket olvasni, ha nem verses kötetként értelmezzük a könyvet, hanem hét élményként. A hetedik fejezetben nincs is vers, csak képek és egy performansz linkje, ami a hetedik napon való megpihenést és az elégedett körbetekintés érzését hozza be. A katolikus hit és vallásgyakorlat, valamint a liturgia szimbólumait, kegytárgyait használja a szerző, főleg a kötet első részében. Mária ábrázolások, imakönyvek, gyertya, rózsafüzér, ostya, kereszt szimbólum, angyalok különböző megjelenéseivel találkozunk, amiket a 108. oldalon betesz egy organza zsákba, és attól kezdve nem is találkozunk ezekkel.

Maguk a versek egyfajta imaként is felfoghatóak, nem is szókészletükben, sokkal inkább azzal az életérzéssel, amit behoznak. Mondanom sem kell, hogy formailag sem imákra hasonlítanak. Egy posztmodern apácalét megélései lehetnek, ami - mivel ezzel kapcsolatban nincs tapasztalatunk- sokkal inkább fikció, mint valóság. Tóth Kinga szakít a hagyományos vallásgyakorlattal, bár eszközként felhasználja a tárgyakat, mégis inkább arra a lényegre fókuszál, ami számára központi. Teljesen személyesek a megélései, számomra képtelenség volt bármivel is azonosulni és legfőképpen azért, mert hiányzott belőle az Istenélmény. A tárgyak mindig csak szimbólumok maradnak, amik az Istennel való találkozást jelenítik meg, de ezekben a kontextusokban idegenül hatnak számomra. 

Ha az ember engedi, hogy hasson rá Tóth Kinga, nem csak átpörgeti a kötetet, akkor érzi majd, hogy minden idegenség ellenére jelen van egy tisztelet a könyvben a kultikus tárgyak és a szerzetesnői  életformával  kapcsolatban. A képek kifejezőek és érdekes alapok lehetnek.  QR kóddal beolvasható linkek pedig zenei kiegészítői ennek az egésznek. A hangeffektusok, performanszok, audio poetry-k, videók a médiumok egyidejűségében alkotnak egy egészet, magának Tóth Kingának a művészetét. 

Nagyon érdekes a könyv oldaláról megközelíteni valakinek a művészi megéléseit, hiszen jóval gyakoribb, hogy a versek a kísérői a többi előadásmódnak. Számomra ez a kiadvány ennek az újfajta útkeresésnek egy izgalmas példája.

AnnaMaria cím miatt kaptam ajándékba a könyvet, ami kicsit elgondolkodtatott a címmel kapcsolatban is. Tudva vagy véletlenül, de az AnnaMaria megszemélyesítéssel tulajdonképpen Jézus édesanyját (Mária) és öreganyját  (Anna) hívta be a szerző, amikor a szerzetesnői alteregónak ezt a nevet adta. Robert  Bresson 1943-as filmjének, a Bűn angyalainak apáca főszereplője épp egy Anne-Marie. Ez a film egy olyan dominikánus zárdában játszódik, ahol a bűnbe esett lelkeknek lehetősége nyílik visszatalálni az Istenhez vezető útra. Mind a filmben szereplő kolostori keret, mind a Tóth Kinga által megfogható világ anyagi minőségében próbálja megragadni a materiális módon nem elérhető és felfogható isteni minőséget, vagy legalábbis ezen az úton akar elindulni. Ez a könyv leginkább az egyedi művészetnek, a kortárs alkotói feszültség magának utat törő erejének tiszta példája. Éppen egyedi látásmódja miatt nem kap mindenre választ az ember, a szerzői szimbólumok használata olykor nyitott mondatként ott marad. 

Az alábbi kollázst én készítettem a könyvből befényképezett képekből:

Tompa Andrea - Sokszor nem halunk meg

"De hát azt se tudom, hogy én ki vagyok. Hát azt senki nem tudja. Mindenki legfennebb csak tanulja saját magát." 

 

Tompa Andrea ismét egy nagyregénnyel rukkolt elő, ami minden tekintetben nagy lett. Éppen ezért nehéz is róla írni, mert  ez egy masszív, egyenes vonalú regény, nem szabadna kiragadni belőle semmit. Van egy kisbaba, egy kolozsvári doktornő csecsemője, akit az akkor kezdődő gettósítás miatt édesanyja rábíz a dajkára, hogy mentse meg gyermekét. Senki nem tudja még akkor, hogy mi lesz az elhurcoltak sorsa; mikor jönnek vissza, ha visszajönnek egyáltalán? Ezért Erzsi és férje rejtegetik a kicsit, úgy rendezik, hogy senki meg se hallja a hangját, hiszen köztudott, hogy gyermektelenek. De örökké nem lehet egy gyereket titkolni, így lassan megmutatkoznak és "hivatalosan" is örökbe fogadják Matyit. Tompa Andrea hosszan és részletesen mutatja be azt a törődő szeretetet, amit ez a szegény székely pár a kisleány felé kimutat. Mert  az is kiderül, hogy Matyika nem más, mint Nagy Matild Erzsébet.  De erre az úri névre nem áll rá a szájuk, így lesz a leány Matyi. Gazdagon részletezett a kisgyermekkort bemutató első, bevezető fejezet. De kellett ez a beágyazás ahhoz, hogy később jól ki tudjon emelkedni Matild sorsából a lényeg. Az iskolás és kamaszkor egy igazi rémálom lesz mindenki számára. Bár Erzsiék elmondták Tildának, hogy örökbe fogadták, a kamaszlány mégis folyamatos vizsgáztatásnak veti alá szüleit. Nem tanul, felesel, csak baj van vele. Egyetlen dologban jeleskedik, a versmondásban. Ez lesz az a kincs, amit megmarkolva, kikeveredhet Matild minden bajból. Színésznő lesz, sikeres, de nagyon sokáig ugyanaz a kérdés zakatol benne, hogy "ki ő valójában?" 

Számomra a regény egy identitáskeresés, ami klasszikusan kamaszkorban robban be, de Tildánál nagyon sokáig nem jut nyugvópontra. Már felnőtt, sikeres előadó, de még mindig kamaszos pimaszsággal Erzsinek és Ferinek szólítja szüleit. Küszködik, őrlődik, válaszokat keres az előadott színdarabokban, de az egészen addig nem jön el, amíg meg nem találja, és elő nem adja azt a bizonyos monodrámát, ami életének csúcspontja lesz. Mintha minden efelé tartott volna, és ezután minden csak távolodna. Magánélete sem a tervek szerint alakul. Párja, a román, zsidó származású tehetséges rendező szintén keresi magát, erre utalnak az ő névváltozásai is. Katz Bernát, Gersomból  Titi Constantinescu, majd Bernat Katz lesz, hogy végül Bernát lehessen. Gersom azt jelenti, jövevény, s élete is valami  nyugalmat nem lelő vándorlás. Mindketten a színdarabokban tudják megélni magukat. Tildának kell a szerep, Titinek kell, hogy beleadhassa valamibe a szívét, lenyúzhassa a bőrét magáról. 

Míg Tompa Andrea végigvezeti Nagy Matildot élete színpadán, az olvasó nem csak egy lány történetét ismerheti meg, hanem felidézheti az 1944-től a 2020-as évek elejéig az erdélyi magyarság sorsának alakulását, közben pedig egyszerre látja a holokauszt túlélők zavarodott gyökértelenségét és egy színészi hivatás kibontakozását. 

Szeretem, ahogyan Tompa Andrea ír. Annyira jól el tudok helyezkedni történeteiben, szavai teremtő erővel bírnak. Szemeim előtt van a szobácska, ahol a kicsi Matyi cseperedik, ahogyan esténként Erzsi irkál a füzeteibe, vagy Feri maradék fából kiságyat tákol. Ráadásul a legnagyobb természetességgel használt tájnyelv még hitelesebbé teszi ezeket az egyszerű embereket. A későbbiekben a színházi élet mélysége nyűgözött le, hogy milyen sok rétegét látják az előadók egy-egy darabnak. Tilda és Titi beszélgetései a színdarabokról arra ösztönöztek, hogy többet lássak majd én is a darabokból, ne csak a cselekménnyel foglalkozzak. Több dolog tetszett még ezen kívül is, például, ahogyan Tilda végül elfogadja sorsát, ahogyan Titi mer még nagyot álmodni. 

Az eddig olvasott könyveim Tompa Andreától mind másról, de mégis ugyanarról szólnak. Szépen illeszkedik a kötet ebbe a sorba. 

Hozott pontszám: 5

Tompa Andrea

Fotó: Stefan Klüter

Tanizaki, Junichirō - Árnyak dicsérete

"Úgy vélem, azoknak, akik a modern fényes megvilágításban dicsérik a test szépségét, nehéz elképzelni a régi korok nőinek illuzórikus kellemét. Lehet, hogy azzal érvelnek, a szépség, aminek gyenge részeit sötétbe kell burkolni, nem is lehet igazán szép. Mi keletiek, ahogy már korábban mondtam, szépséget teremtünk az árnyakból, amiket eldugott helyeken hozunk létre."

 

Ez a pici, maroknyi könyv a kiváló japán regényíró esztétikai esszéje valami olyasmiről, amit manapság észrevenni csak az igazán lecsendesedettek képesek. Ez alkalommal a csendesedés sokkal tágabb értelembe veendő. Mert nem csak a hangerőt kell levenni, hanem az élet minden területének harsogását ki kell zárni. Így a fényt és a csillogást is tompítani kell. Az ország, ahol járunk egyszerű és letisztult formákkal körülvéve igyekezett megragadni mindenben a lényeget. A japán építészet, térrendezés, ételkészítés, színház, enteriőr, kerttervezés egybehangzóan ennek a jegyében állt. A tradíció hozta magával ezt az átláthatóságot és tartotta magát egészen addig, amíg a nyugati hatás be nem szivárgott és el nem árasztotta keletet fénnyel, technikával és mindennel, ami sok. 

Tanizaki könyve 1933-ban íródott, amikor már láthatóvá vált a repedés, de még a hagyomány is elevenen jelen volt. Pont ebben a kontrasztban tudott hangot kapni annak dicsérete, ami eddig természetes része volt az életüknek. Az esztétika már magában is túlmutat a tárgyi valóságon, hisz megragad valami magasabb lényeget, amit a materiális létező meg tudott jeleníteni. Az esztétikában az a varázslatos, hogy nem is kell tudni megmagyarázni, mi váltja ki a nézőben a rendezettség érzetét. Valahogy így van ez ebben az esszében is. Hiszen Tanizaki nem csinál mást, csak végigmegy egy házon, nézi az épületet, a tetőt, a fűtést, a konyhát, a fürdőzést, sőt az illemhelyet, és megpróbálja megérinteni azt a lényeget, amit a japán tradíció meg tudott jeleníteni, de a civilizáció ostrom alá helyezett. Hiszen a modern világítás, az elektromos vezetékek, a telefonhálózat, a modern tűzhelyek az új épületek részei lettek és takarásba tették a korábbi értékeket. S nem csak ezek az újdonságok vakították el az embert, hanem a nyomukban megjelenő fényerő is, ami eltüntette az árnyakat. A magyar nyelv szépen fejezi ki az "árnyal" szóval azt, hogy itt valami olyasmi van jelen, ami érzékenységet követel meg! Tanizaki írásának legszebb része az, amikor a japán lakozott dobozokról, tálakról mesél, aminek aranyfestéke válik az árnyékban a fény forrásává.

 "A minőség, amit szépségnek hívunk, mindig a létezésből fakad." 

A japán otthonok szépségének kulcsa, hogy rabul ejtették az árnyékot, aminek játéka a fény változatosságán alapul. A halvány homály titokzatos és megunhatatlan. A sötét tónusok derengését a használati tárgyak patináján is bemutatja a szerző. 

Tanizaki gondolatai olyan irányba is elmennek, melyek a nyugat behatása nélküli szuverén keleti fejlődés gondolatával játszadozik. Véleménye szerint kelet megtalálta volna a saját modernizációját. Ezek a vélekedések azt sugallják, hogy a nyugati civilizáció erőszakot tett a hagyományon. A majd száz évvel ezelőtt keletkezet írás jelenben való értelmezése több, mint érdekes, hiszen Japán  technikai fejlettsége a világ élén áll. Ami mégis aktualizálja Tanizaki írását az éppen az a másik irány, mely mind a mai napig meg akar ragadni valamit a tiszta japán hagyományból, letisztult formavilágából, egyszerűségéből. Lényünk egy része vágyja ama bizonyos árnyak szépségét, hiszen a boldogság nem más, mint a jelenben feltűnő és érzékelhető szép és jó. 

Olykor éreztem a szövegben egy kis mesterkéltséget, például akkor, amikor lázas igyekezettel akart eltüntetni minden szaniterféle dolgot, mégis volt bennem egy emelkedettség olvasás közben. Néha úgy hatott rám, mint egy ima, mely sorról sorra emeli a lelket. A könyv borítója éteri finomsággal jeleníti meg az árnyalatokban rejlő  szépséget, érzékeltetve ezzel az életben megbújó mélységet is. Az alig száz oldalas kiadvány szövegének tagolását  fekete-fehér kis fotók adják meg.

Hozott pontszám: 5  

 

Junichirō Tanizaki

"Az arannyal díszített lakktárgy nem olyasmi, amit a ragyogó fényben lehet nézni, egyetlen pillantással befogni; sötétben kell hagyni, egy darabot itt, egy darabot ott, és halvány fényben részesülhetünk a látványból. Virágos mintáik visszahúzódnak a homályba, a mélység és titokzatosság megfoghatatlan hangulata varázsolódik elő. A lakk éjszakai fénye imbolygó gyertyafényt tükröz, a fuvallat, mely időről időre a csendes szobában áramolva álmodozásba ringatja az embert. Az álomvilágból - amelyet a gyertya és lámpa különös fénye teremtett, a hullámzó láng, amely az éjszaka pulzusát veri –, ha elvesszük a lakkot, a varázslat nagy része eltűnik. A vékony testtelen, ingadozó fény, úgy tűnik, mintha kis folyóként ömölne át a helyiségen, itt-ott kis medencéket gyűjtve, mintát lakkozva magának az éjszaka felületén." (41.oldal)

Baszinszkij, Pavel - Szökés ​a paradicsomból

 Lev Tolsztoj élete és futása

 

Ennek a monumentális alkotásnak elsőre a címe fogott meg. Eredetiben is szökés, menekülés a paradicsomból. De vajon mi lehet az a hely, ahonnan maga Tolsztoj is menekült? 

A történet 1910 október 27-ről 28-ra virradó éjszaka veszi kezdetét, amikor a Lev Tolsztoj gróf az éj leple alatt, nyolcvankét évesen ismeretlen helyre távozik a családi birtokról, Jasznaja Poljanáról. A korabeli újságok azonnal felkapják a rendkívüli hírt, ami pillanatok alatt elterjed nemcsak Oroszországban, hanem az egész világon. Pavel Baszinszkij kötetében arra vállalkozik, hogy kiderítse, mi állt az elismert író cselekedetének hátterében. Elég hamar kiderült számára, hogy már a szökés  eseményei is különböző módon lettek rögzítve akár Tolsztoj, akár a vele menekülő Makovicky (felvidéki származású) orvos vagy a későbbi szemtanúk  beszámolóiban. Ezért akkurátus módon elkezdi felfejteni a szálakat, melyek a múltba vezetnek. Elsőként az derül ki, hogy valójában nem ez volt az első szökése Tolsztojnak. Érdekes összevetni a menekülések motivációit és kimeneteleit. Van-e hibás, okolhat-e bárki? 

A távozás körüli okok megértéséhez a szerző megvizsgál minden fellelhető iratot, levelet, jegyzetet, naplóbejegyzést és legendát. Természetesen a tökéletes megértés megköveteli, hogy visszatérjünk a múltba, belelássunk az író fiatalkori éveibe, családi történetébe és a feleségével, Szofja Andrejevnával való megismerkedésébe, házasságuk minden szegletébe. Koncentrikus körben haladva, egyre nagyobb panorámából szemlélhetjük ezt a roppant bonyolult helyzetet, aminek legnagyobb feszültségét az adja, hogy Tolsztoj gondolkodásmódja, hite és életszemlélete óriási fejlődésen ment át az idők során, amit környezete nem volt képes igazán átélni. Baszinszkij nem bocsátkozik feltételezésekbe, mellőzi a spekulációkat, csupán néha említi meg saját véleményét. Ő a tényekre, adatokra támaszkodik, már-már olyan, mint egy oknyomozó. A 700 oldal egy gigantikus forráskutatás eredményeinek összefésülése.

Az olvasási élményem elég hullámzó volt. Az első száz oldal rendkívüli erővel behúzott, mindig is érdekelt Tolsztoj élete és az a bizonyos tolsztojánizmus, amiről 19 éves koromig nem is hallottam. Az akkori német tanárom kérdezett rá, hogy tolsztojánus vagyok-e, hogy nem eszek húst?  Ebben a kötetben viszonylag keveset olvashatunk erről, valamint vallásbölcseletéről, bár az 1880-as évek fordulatának következményei bemutatásra kerülnek. Fiatalkorának életélvezete és "étvágya" nehezen volt befogadható számomra, ezekkel nehezen haladtam, sőt majdnem fel is adtam. De mindenképp kellenek ahhoz, hogy egészben lássuk a tolsztoji képet. Mert bár megélte a fordulatot, a valódi metanoia (megtérés) nagyon nehéz volt számára. Élettörténete számomra pontosan azt hozta közelebb, hogy még az is, aki meglátja az igazságot és aszerint is akar  élni, milyen iszonyatosan nehéz helyzetben van. A vagyonról, fényűzésről való lemondás, a húsmentes táplálkozás, a társadalmi különbségek megszüntetése, az igaz (egyházmentes)  hitben  való élet örök feszültségben maradt benne, annak ellenére, hogy ő folyton igyekezett. Ennek az örök küzdelemnek ékes példája, hogy amikor elmenekül otthonából minimális személyes holmijával, pár napon belül már hiányolja a körömkeféjét vagy egyik jegyzetét. De a sokszorosan átírt végrendelet is a két világ közti őrlődés bizonyítéka. Tolsztoj örökös önmarcangolása és Szofja Andrejevna  hisztérikus személyisége már önmagában is megnehezítette házasságukat. Ennek ellenére 48 évig, ama bizonyos szökésig együtt maradtak, ami a feleség lelkierejéről tesz számomra tanúságot. 

Aki rászánja idejét a könyv elolvasására, az megtapasztalja, hogy milyen sok információ is kevés ahhoz, hogy megértsünk egy embert. Döbbenetes, hogy mennyi irat, levél, dokumentum volt fellelhető az orosz íróról. A kötet Lev Tolsztoj halálának 100. évfordulóján jelent meg, s bőven tartogat mindenki számára érdekességet. Természetesen megtaláljuk benne, hogy műveinek figuráit kikről mintázta Tolsztoj, olvashatunk tizenhárom gyermekéről, akik közül öten kisgyermekkorunkban meghaltak, de betekintést nyerünk V.G. Csertkovval való barátságáról, aki szellemi apostolának tekintette Tolsztojt, még a száműzetést is vállalta miatta Angliába. A könyv végén számos fotót és alkotást találunk, melyek segítenek megeleveníteni a Tolsztoj családot.

Végezetül feltehetjük a kérdést magunknak, hogy ez szökés volt a paradicsomból, vagy a pokolból? Hogy mi lehetett Tolsztoj számára a paradicsom/pokol, Jasznaja Poljana vagy maga az élet? 

Hozott pontszám: 4

"És tartotta, egyre tartotta magát. És ugyanígy tartani fogja magát még majdnem egy héten át, már fekve, Ozolun házának kis szobájában, halálos kínok közepette, de mindenkinek és mindenekelőtt magának azt bizonygatva, hogy a halálba való átlépés a legméltóságteljesebb, legemelkedettebb pillanat. Sokkal emelkedettebb, mint az öntudatlan születés, vagy a félig öntudatlan élet. A személyes tudás és a kiérlelt bölcsesség tetőzésének ideje. Az élet csúcspontja."

 

                                          Heritage Images / Getty Images Hungary