Macfarlane, Robert - Lennvilág

 Utazás az idő mélyére

 

Robert Macfarlane egy hihetetlen utazásra hív bennünket, mely egyszerre földrajzi, időbeli és szellemi kalandozás. A helyszínek egészen különbözőek; járunk barlangokban, gleccsereken, földüregekben, folyók medrében, tenger és városok alatt. Területileg Nagy-Britanniában, London környékén, Európa néhány különleges vidékén, Párizsban, a Szlovén-fennsíkon és eljutunk egészen a "kísérteties" északi területekre, Norvégiába, Grönlandra és Finnországba. 

Olyan ez az egész, mint egy hihetetlen vízió, amihez legtöbbünknek nincs sem belső képe, sem elképzelése arról, hogy milyen érzéssel járhat ezeknek a területeknek a bejárása. Izgalmas, hátborzongató és  elgondolkodtató is egyben. 

Az odalenti világ rendkívül jól őrzi titkait. Noha mindig is érdekelte az embereket a földmélyi homály felderítése, alig tudunk valamit. Odaképzelték a poklot, egy külön bejárású, magától működő világot, egy a mienkkel párhuzamosan létező univerzumot. Amit a föld alá temetünk, azt valójában rejtjük, így válhatott az alvilág a személyiség sötét oldalának metaforájává. Ezekbe a napfénytől és gyakran tágas terektől megfosztott üregekbe ereszkedhetünk le a szerzővel. Bár gyakran valóban nehéz elképzelni, mi is fogadhatja az odalátogatót, mégis az érzések, melyeket Macfarlane közvetít átérezhetővé teszik az egészet. Olvasás közben egyszerre volt bennem félelem és csodálat. Olykor azzal szembesülünk, hogy az adott helyen hányan vesztették életüket, hogy néha milyen banális dolgon múlik minden. Emellett az apró örömök és sikerek és felerősödnek az emberben. 

Nehéz kedvenc helyet választani, mindegyik valami másért lett kedves számomra. Azt, hogy Párizs  alatt  régóta létezik egy kiépített "város" azt akár a Nyomorultak című regényből, akár Eugen Sue Párizs rejtelmei kötetéből is sejthettük. De hogy manapság, miként lehet megközelíteni és mire használják ezt a privát "alvilágot", azt nem tudtam. A Lennvilágból olyan érdekességeket tudunk meg, hogy például 1940-ben körülbelül kétezer gombatermesztő szorgoskodott a föld alatt, vagy hogy kik a katafilok és mit csinálnak ezeken a helyeken. Olaszországba átröppenve pedig azoknak a vizeknek útját követjük, melyek eltűnnek a föld alatt. Közben pedig ismét csak az emberiség ősi hitvilágának alapjaival szembesülünk, azokkal a felső világból alvilágba folyó vizekkel, melyek Hádész sötét, háborgó szívében egyesülnek. A szöveget irodalmi részletek is tarkítják, melyek az ősi mítoszok mellett segítenek megteremteni annak az időszaknak világképét, ahol a tudásnak egész más információtartalma volt, mint manapság. 

A jelen földfelszínéből  elindulni lefelé, már önmagában egy időutazás, ahol a korszakok emlékei rétegződnek egymásra. Az érintetlen világ hűen őrzi az akár több ezer évvel ezelőtt ott jártak nyomait. A norvég kollhellareni sziklarajzok alkotói már ahhoz is komoly veszélyt vállaltak, hogy eljussanak abba a barlangba, ahol elkészítették rajzaikat. Ilyeneket olvasva egy emelkedettség kerített hatalmába. 

Sajnos a föld mélye más nyomokat is őriz, hasadékokat, ahová emberek százait lőtték bele a háborúk idején, szomorúságot és fájdalmat temetve maguk alá. S ahogy közeledünk a könyv vége felé, úgy árnyékolódott be a hangulatom is. A talaj alatt kiépített betonszarkofágok témája, mely a legveszélyesebb hulladékokat zárják magukba, a mérgező és radioaktív üzemanyagok egyfajta sírhelye komorrá teszi az olvasót. Nagy kérdés, hogy merre haladunk? Úgy teszi fel a kérdést a szerző, hogy valójában nem teszi fel. Mindenképp fontos, hogy mi mit hagyunk az utánunk jövő nemzedékeknek, mi lesz a mi kézlenyomatunk a föld alatt? 

A lenti világ labirintusából indít és a Kalevala soraival zárja ezt az óriási utazást a szerző, ahol Vejnemöjnen arról a bizonyosságról énekel, hogy a föld alá temetett erőnek vissza kell térnie a felszínre: 

"Nem veszhet el a bűvszók titka,

Résbe a regének nyitja,

Táltosság nem jut föld lyukába

Táltosok letűnnek bárha" 

Nagy élmény volt számomra ez a könyv, nem bántam meg, hogy elcsábultam a titokzatos cím és a mesés borító láttán. Utazás volt a javából, amihez kellett az is, hogy az olvasottak mellé képeket is nézegessek az adott vidékről. Jól összegyúrt szöveggel ajándékozott meg Macfarlane, mely mind történelmileg, mind geológiailag, mind irodalmilag és az emberi lét  vallási megközelítésének egyidejű jelenlétéről tanúskodik. A nem rég olvasott Mircea Eliade könyv, A szent és a profán gyakorlati levezetéseként értelmeztem olykor ezt a könyvet, talán innen is az a bizonyos emelkedettség érzés. 

Szeretettel ajánlok Robert Macfarlane nyolcadik, magyar nyelven pedig első megjelenésű könyvét!

Hozott pontszám: 5

 

"Két évvel Loubens halála után, 1954. augusztus 12 -én egy fiatal belga pap, Jacques Attout vállalkozott arra, hogy leereszkedik a Pierre Saint – Martin barlang legmélyére. Oltárként egy elsősegély ládikót használva, Norbert Casteret ministrálásával misét mondott Loubens emlékére. Későbbi visszaemlékezése, amelyben szépségesen fonódik egybe teológia és geológia, a barlangászirodalom egyik legemlékezetesebb szövege lett.

„ Nem hiszem, hogy valaha is celebrálhatok még egy olyan misét, amely ennyire szoros egységben lenne az Isteni Szentséggel… ebben a roppant barlangban inkább tüntettünk bogaraknak, mint emberi lényeknek. És mégis – a lelkünk lángra gyúlt. Oly távol kerültünk a hely fizikai valóságától… és ha mégis érzékeltünk belőle bármit is, az csak azért lehetett, mert valamiképpen elveszítette anyagi minőségét, és hatalmassá és fényességessé növekedett.”

 

Robert Macfarlane

fotó: Bryan Appleyard

 

Guzman, Leah - A művészetterápia esszenciális gyakorlatai

Hatékony módszer a szorongás, a depresszió és a traumák kezelésére

 

Amikor elkezdtem olvasni úgy éreztem, hogy kedvenc lesz, végül nem lett az, de attól még egy jól megszerkesztett kiadvánnyal van dolgunk. A legelső, ami eszembe jut róla, hogy hiánypótló. Eddig még nem találkoztam olyan könyvvel, jegyzettel vagy hasonlóval, ami összegyűjtötte volna azokat az alkotófolyamatokhoz kapcsolódó feladatokat, melyeket egyszerű eszközökkel, akár egyedül is használhat az ember, hogy a tematikus feladatok segítségével oldja feszültségét, frusztrációit. Leah Guzman pedig pontosan ezt tette. Készített egy szép összeállítást a különböző művészeti ágak bevonásával. 

Egy tömör bevezető kiemeli a művészetterápia életminőség javító szerepét, amely ötvözi a művészet és a pszichológia területeit. A gyakorlatok alkalmazásával fejlesztjük az önreflexiós képességünket, ezáltal tudatosabban érzékeljük önmagunkat és lehetőség nyílik arra is, hogy az eddig szőnyeg alá söpört, vagy csak felcímkézett elakadásainkkal szembe nézzünk.  Ez a tudatosítás maga a gyógyító folyamat. Non verbalitása révén képes leszakadni az ember a megszokott gondolkodási működéséről és egy mélyebb kapcsolódási szinten találkozni önmagával. A beszéd egyezményes jelrendszere kicsit háttérbe kerül, hogy valami ősibb, beszéd előtti állapotba jussunk. Ez persze nem lesz teljesen igaz az összes társterületre, hiszen a kötetben megjelenik az írás is, de ott is alapvetően a lecsökkentett korlátok a jellemzőek. 

A könyv jól átláthatóan mutatja be a feladatokat, szellősen szerkesztett, néha talán túlságosan is kevés dolog került egy oldalra. Ilyenkor sajnos bekapcsol nálam a vészjelző, de igyekszem a tartalomra összpontosítani. Minden esetre ez a tipográfia azt erősíti az olvasóban, hogy bátran vágjon bele a feladatokba, mert nagyon egyszerű a megvalósításuk.  Az említett bevezető után hat fejezet, hat különböző részterület gyakorlatait hozza. Az első általánosságokat tartalmaz, a második a festés és rajzolás területével, a harmadik fejezet a fotózás és digitális képalkotással, a negyedik a szobrászat és textilművészettel, az ötödik az írással végül a hatodik a kollázzsal jelölt feladatokból mazsolázik. 

Senki ne számítson pszichológia magyarázatokra, tudományos kifejtésekre, a témákat épp csak vázolja a szerző egy-egy bekezdésben. A feladatok bemutatásának technikája mindenhol megegyezik. Egy ütős címmel kínál meg minket Guzman, majd egy mondatban összefoglalja, mit nyerhetünk ezzel a feladattal. Utána a szükséges eszközöket, előkészületeket olvashatjuk, akárcsak egy receptkönyvben. Majd a lap másik felén olvashatjuk, hogy mi is a soron következő gyakorlat  lényege, alatta pedig lépésekbe szedve a megvalósítás. Végül kérdéseket és a feladat értelmezéséhez kapunk némi támpontot. 

Ahogy a cím is jelzi egyfajta esszenciát kapunk, magukat a gyakorlatokat. Azért az nem kevés, hiszen a könyv tele van jó példákkal, hasznos ötletekkel. Párat ki is próbáltam, és ennek tükrében mondom azt, hogy ez a könyv annyit ér, amennyit megvalósít belőle az ember. Az olvasási élmény nem fog katarzist okozni, viszont az, ami megszületik a kezeink között, az tényleg gyógyítóan hat

A nagy kérdés, hogy egyedül vagy vezetve, vagy csoportban fogunk-e haladni.Természetesen mindhárom út járható. Tapasztalatom szerint az egyedüli alkotásnak van ugyan feszültségoldó hatása, de szükség van valamiféle tükörre, visszajelzésre vagy csak kérdésekre, ami a másik ember felől érkezik. Jó az, ha valaki követi a folyamatot, amin az ember keresztülmegy. Ha szakemberként olvassuk a könyvet, akkor érdemes példatárként kezelni. A szakmai kompetencia és szakterület függvényében lehet szelektálni a feladatok között. Itt már a kliens kérdése és állapota is mérvadó lesz. Én, aki a Katarzisz Komplex Művészetterápia módszerével dolgozom, biztos kihagyok majd pár lehetőséget ezekből. 

Azt leszögezem, hogy a feladatok gyakorlati alkalmazása biztos jó hatással van az emberre, tehát, aki szívesen merészkedik az önismeret egy újabb terepére, az vágjon bele. Baráti összejövetelekre, témára való ráhangolódásba is ügyesen bevonhatóak a feladatok, és a kétszemélyes segítő kapcsolatokban, esetleges elakadásokban is segíthet egy-egy új módszer bevezetése. Az ilyen alkotások fejlesztik a kreativitást, növelik az önbecsülést a fent említett hozadékokon kívül. Gazdagodjunk!

 

Leah Guzman

 

 

Otsuka, Julie - Buddha a padláson

Egy hosszú eredet megéneklésére emlékeztet ez a könyv, ahol napjaink szereplői, a jelenből tekintenek vissza oda, ahonnan őseik jöttek, s ahol a megpróbáltatások regélése az idők során sima kővé koptatott minden mondatot. 

1900-as évek elején számos japán ember indult Amerikába a könnyebb boldogulás reményében. Ezt a jobb életet mára talán már tényleg birtokolják, de ideáig eljutni nem volt könnyű. Történetünk elején több tucat japán lány hánykolódik egy hajó belsejében, hogy a hónapokig tartó viszontagságos út végén találkozhassanak új életükkel, s  az addig csak képről ismert férjeikkel. A végeláthatatlan ringásban, a mocsokkal, bűzzel és méltatlan körülményekkel átitatott utazásban a lányok sorsa összefonódott. Eggyé váltak éjszakai álmaik, dédelgetett vágyaik, szép reményeik és a szárazföldet érintő lábaik nyomán kisarjadó életük is. A kijózanító valóság realitása pedig újabb küzdelmes éveket jelentett. Kemény, lemondásokkal teli munkás időket, megaláztatást és megvetést. Ahogy teltek az évek, egyre csak dagadt ez a gombolyag, mely minden női sors nehézségét magába gyúrta. Egy közös női tudattá nőtte ki magát, ahol már nem is létezik szuverenitás, ahol mindenki magáénak tudja a másik fájdalmát. 

Ez a hömpölygő áradat  az olvasót is magába olvasztja, és szinte már meg sem lepődik az újabb és újabb ostorcsapáson. Julie Otsuka apró tűivel láthatatlan idegsejtek közepébe szúr. A női méltóság és értékek elevenébe vág. Vér és fájdalom buzog fel mindenhol, ami csak a csatamezők kegyetlenségéhez mérhető számomra. 

A gyönyörű borító mögött egy siralom lapul, csupa veszteség és bánat. A kollektív emlékezet, a szájról szájra hagyományozott emlékek feladata, hogy soha ne engedje elfeledni azokat az áldozatokat,  melyek a jelen jóléte mögött húzódnak. S ezt a siralmat egy női kórus ölti formába. Bár szerkezetileg regénynek tűnik, mégis egy vers érzetét adja. Ezt a kollektív érzést a japán származású amerikai írónő a többes szám első személyű narratívával éri el, amitől az egész történet tömörré, egységesség válik. 

Elolvasás után bennem mégsem a fájdalom maradt meg, hanem a tűzben edzett  tartás és nemesség szilárdsága, a női küzdeni tudás és hősiesség ereje. Ennek kialakulását mutatja be számos oldalról a történet, mely rövidsége ellenére a teljesség érzetét kelti. 

Olvassátok, mert szerintem igazi különlegesség a könyvek tengerében!

Hozott pontszám: 5  

Julie Otsuka