2021. január 29., péntek

Szaniszló Judit - Leli élete

Vannak az ember életében olyan dolgok... Olyanok... tudjátok, amiket nem mondunk ki, csak vannak. Kavicsként nyomják gyomrunkat vagy átsuhanó árnyékként dermesztik meg arcunkat. Azt sem tudjuk, hogy mik azok, csak vannak.

A minap olvastam a traumaöröklésről azt, hogy : "Hét-nyolc éve végeztek egy kísérletet az atlantai Emory Egyetemen, ahol hím egereknek cseresznyevirág-illatot juttattak a ketrecükbe, majd megrázták őket árammal. Ezeknek az egereknek a leszármazottai jelentős stressz-szint emelkedést produkáltak a cseresznyevirág-illat hatására, és még az unokák is kimutathatóan „éreztek” valamit abból, ami két generációval korábban történt."  Ezzel a  jelenséggel egyre többször, egyre különbözőbb helyen találkozhatunk, mind a felbukkanás, mind a megközelítés is több árnyalatban ölt valót. 

Ezeket a megfoghatatlan valamiket csak a művészet egyedi eszközeivel lehet megragadni. Szaniszló Judit sajátos munkáját úgy fogalmaznám meg, mint  egy "irodalmi pixelesítést". A pikkelyekre bontott bőr, amely beborítja alakjait, egy korábbi generáció halpénzei. Tudattalanul viselt sorsok. 

A történetet mesélő Leli, napjaink negyvenes éveiben járó asszonya, cukorbetegen, gyermekre vágyakozva küzd a mindennapokkal. Emlékeinek morzsáiból építi fel történetét, csakúgy, mint anyja, Juli, vagy egy még korábbi generáció nőalakjai; Béres és Sükösdi mama. Míg a nagyszülők a háború erőszakának  mocskában kénytelenek élni, gyermekeik egy szűkre szabott szabadság levegőjét szívják. De a terhek mintha nem szűnnének, csak alakot váltanának. A szabadon hagyott réseken át pillanthatunk be a felmenők életébe. A meglesett emlékszeletkék építik fel  gyorsan váltakozva magát a regényt. Lapjaira szedett életek ezek. A látszólag jelentéktelennek tűnő mozzanatok összeillesztve adják egy ember életét. Mert mik is vagyunk valójában? Miből épül fel létezésünk? Egy dohszagú diófadobozba rejtett levelezőlapból, egy damasztabroszból, egy megmagyarázhatatlan vonzódásból, egy beteg testvér kerekesszékének ázott szagú huzatából? Létezhetünk-e valójában magunkban? 

A huszadik század generációkon átívelő női sorstörténete ez a lazán szerkesztett regény, ami egyedi hangvételével képes egy új megközelítést adni a csontig lerágott témának. A kiemelt képek és jelenetek fotóalbumként adják össze ezeket a figurákat. Az említett képek gyakran csak villanások, vagy egy egész időszakot lefestő fröccsenések, esetleg szétpukkanó illúziók. A mozzanatokra fókuszáló, gyakran ismétlődő panelek segítségével hozza közel olvasójához a szerző a történetet. 

Nagyon különleges hang ez, kevés boldog pillanattal, mintha minden ráncban egy fájdalom és lemondás húzódna meg. Nem szeretek így az életre tekinteni. Ugyanakkor nagyon tetszettek a felbukkanó mondatok, a sokszor hihetetlen füzérbe szedett gondolatok szövevénye. Mutatok is néhányat, mert beszélni róla nehezebb, mint beidézni, hogy mire számíthat az, aki felveszi Leli végtelenül őszinte meséjének fonalát. 

Hozott pontszám: 4/5

 

"Amikor Leli erről a fittyet hányásról, hajadonságról és kitartó udvarlásról hallja anyját mesélni, nagyszüleit kézzel hímzett falvédőfiguráknak látja. Ezen a falvédőn, amit Leli lát, senki nem sírja a leányságát vissza. Ezen a falvédőn, amit Leli elképzel, mindenki ura csak a Tisza vizét itta. Leli nem tudja, mit jelent az: megkapni valakit. Leli ezt ma sem tudja."

  

Szaniszló Judit
Fotó: Horváth Judit

"Ez a szegény fiú alig tud szopni, mert az anyjának nincs teje, így a fiú alig tud szopni, így az anyjának elapad a teje. Ez a szegény fiú alig éri meg a négyet, de aztán végül megéri, és aztán alig éri meg a tizenhatot, de aztán mégis megéri. Van ennek a szegény fiúnak három húga, egy öccse, két bátyja és egy nővére, aztán meghal ennek a szegény fiúnak két húga, egy bátyja, hogy aztán szülessen még két öccse. Van ennek a szegény fiúnak himlője, diftériája, lúdtalpa és állandó hasi felfúvódása. Eszik ez a szegény fiú hagymalevest, krumplilevest, és nem eszik ez a szegény fiú nagyon sokszor semmit. Játszik ez a szegény fiú kukoricacsővel, halott egérrel és baromfiszarral. Verik ezt a szegény fiút búbos kemence mellett, vaskályha mellett és petróleumlámpa mellett, hogy aztán legyen neki oka sírni, hogy aztán ezért megint meg lehessen ezt a szegény fiút verni. Van ennek a szegény fiúnak egy szegény apja, akinek van egy szegény apja, akinek van egy szegény apja. Tanul ez a szegény fiú négy elemit, mezei munkát, cipőkészítést és ökölszabályt. Örököl ez a szegény fiú nyolc hold földet, három kapásalja szőlőt és másfél mázsa indulatot. Vár ez a szegény fiú kocsma előtt, kocsma mellett, eresz alatt és temetőben. Üt ez a szegény fiú sarokvasat, kóbor kutyát, vak kiscicát és gyereklányt. Lesz ez a szegény fiú szegény férj, hadifogoly, szegény ember és szegény nyomorult állat. Lesz ez a szegény ember hazaáruló, hadirokkant, vesekárosult, halláskárosult és örömapa. Hisz ez a szegény ember egy Istenben, hisz egy hazában, hisz egy isteni örök igazságban, hisz Magyarország feltámadásában. Éget ez a szegény ember tarlót, száraz avart, keresztlevelet és damasztabroszt a hátsó kertben."

 





2021. január 20., szerda

Murakami Haruki - A kormányzó halála

 



Igen, idén is a japán szerző egyik könyvével kezdtem az új esztendőt. Immáron tizedik éve Murakami Harukival együtt bontjuk a pezsgőt. Kezdetben egész más célja volt a kezdeményezésemnek,  egyszerűen jó volt azzal a tiszta szöveggel és hangulattal indulni, amit megelevenítettek  könyvei. Az évek alatt bennem is kristályosodott, hogy mitől más és egyedi ő. Mindemellett változott a kettőnk viszonya. Mára inkább kedves, bohókás hagyománynak tartom ezt a rítust. De nem csak én, hanem ő is változott az elmúlt időszakban. A kormányzó halála ennek az alakulásnak egy elég határozott példája. 

Hogy egész röviden bemutassam a történetet - bár Murakaminál soha nem a cselekményen van a hangsúly-, egy harmincas éveinek közepén járó portréfestőt kell megjelenítenem, aki különválik feleségétől, elhagyja a fővárost, amolyan utak vándora lesz pár hónapra, míg meg nem érkezik egy barátjának a hegyek közti házába, hogy ott kezdjen új életet. A ház valójában a barát édesapjáé, a híres nihonga festő Amada Tomohiko tulajdona, aki  egy közeli idősotthonban él. Mondhatni, hogy kilencvenes éveire már nem a régi. Főhősünk beköltözve a házba, állást talál és rajzot tanít délutánonként. Felveszi új élete ritmusát, szeretőt is talál magának és előzetes szándéka ellenére ismét portréfestésre adja fejét. A megbízója a titokzatos Mensiki úr lesz, akinek neve azt jeleneti, hogy "megfosztva a színektől". A két férfi között kialakuló kapcsolatot nem nevezném barátságnak, hiszen éppen az a meghittség hiányzik belőle, amit a barátokkal kapcsolatban érez az ember. Viszont a kapcsolatuk igen is meghatározó lesz, hiszen egymás segítségére szorulnak. A festő kertjében éjnek idején valami csengettyűszó hallatszik a föld alól. A kertben megbújó kis szentély mögötti területet fel kell ásni, hogy megtalálják, ki az, aki segítséget kérhet onnan. A kutatás nem várt eredménnyel zárul, s mondhatni elejét veszi egy mágikus világ megjelenése a környéken. Vagy már minden kicsit korábban kezdődött? Amikor az új lakó a padláson felfedezi Amada Tomohiko egy eddig ismeretlen festményét, A kormányzó halála című alkotást? Egyáltalán ki volt ez a Tomohiko, és mi történt vele fiatal korában? Mindenki valamilyen titkot rejteget, legalábbis úgy tűnik, mert egyértelmű magyarázatokra nem lelnek könyvünk szereplői. A különleges események csak tovább gyűrűznek, amikor belép a körbe Marie, az a tizenhárom éves, halk szavú kislány, akit nem hagy nyugodni Mensiki úr kiléte, szerepe. A váratlan felbukkanások mellett, érthetetlen eltűnések is belejátszanak az események alakulásába. A történet néhol egy krimi feszültségét hozza, majd a művészvilág varázslatos útvesztőjét, de a sírgödrök dermesztő lehelete is meglegyint. Minden van ebben a könyvben, szimbólumok, az élet előtti és utáni világ egyfajta csatlakozási kísérlete, a zen végtelen nyugalma, de egy letisztul szexualitás is helyet kap, amolyan japán-módra. Ebbe a kilencszáz oldalba sok minden belefér, és együtt alkotják meg azt az egységet, ami egy írói fantázia szerinti maga a tökéletesség, átjárás múlt és jelen között, a térbeli távolság közelség, a van és a nincs dualizmusa. 

Murakami Harukit mindig is jellemezte valami minimalizmus, ami leginkább a lecsupaszított körülmények ábrázolásában jelent meg számomra. Ebben a minimál környezetben jelennek meg a figurák, akiknek gazdagságát a bennük meglévő lehetőség adja. Ez a szó szerinti lehetőségek bazára. Minden megtörténhet velük. Így csempésződik be a mágikus vonal a realista világba. Ennek a történetnek nagyon sokáig járható, egyenes vonala van, már-már elhisszük, hogy Murakami stílust váltott, egész szépen pattannak be a logikai legó darabkái, amikor egyszer csak megcsúszunk egy nyúl üregében... Bevallom kicsit rosszul is esett, hogy nem engedett a nagy japán mesélő ezen a pengeélen tovább mennem. 

De nem csupán ebben a viszonylag hosszan engedett realitásban volt formabontó a regény, hanem a múlt beidézésében is. Talán ez is a realista oldalt erősítette? Nem emlékszem, hogy ekkora erejű valós, történelmi tragédia megelevenítésére szánta volna magát valaha a szerző. Amada Tomohiko Bécsben tanult festészetet a második világháború  idején, és az ott megélt fájdalma örökké látszó hegként jelent meg életében.Visszatérve Japánba, a hallgatás burkába menekülve áttér a modern európai formabontó festészetről a tradicionális japán tájkép festészet stílusába. Vajon mit történhetett, van-e fellelhető nyoma a mélyre ásott múltnak, miről mesél A kormányzó halála című alkotás, és hány tragédia halmozódhat fel egy család életében? 

Ahogy mondtam nem egy, és nem két szálon képes hozzánk szólni a regény. Kérdés, hogy ebből a kavalkádból kinek, mi lesz a hangsúlyos? A transzcendentális világ belefonódása a jelenbe, a művészet végtelen lehetősége, a család és kapcsolataink sarokkövei? Azt szinte bizonyítva érzi a bevonódó olvasó, hogy materiális világunk jóval több, mint amit józansággal és ésszel akarunk felfogni, és az is valahogy biztos, hogy Japánban másképp szüremlik át a lélek az anyagba. Murakami Haruki világában ez biztos így van. Csodálatos utazásban volt részem, remekül megmozgatta a fantáziámat, képalkotásra sarkallott és bevallom, hogy rég rettegtem ennyire, mint az élve mumifikálódásra törekvő szerzetesek résznél. Ezt a részt érdemes éjjel olvasni, ha maximalizálni akarjuk az élményeket. 

Ahogy lenni szokott, olvasás közben folyamatosan rá kell keresni az utalásokra, így válik teljessé az élmény zeneileg, képileg. Ez alkalommal jegyzeteltem végig a zenei számokat, amiket Murakami behoz, ahol tudtam meg is hallgattam, így egy másik dimenzióban is kalandozhatunk. Nem ez lett a kedvenc kötetem a szerzőtől, de szeretném hangsúlyozni, hogy a korábbiakhoz képest,  most engedte legközelebb hozzánk alakjait, akik már-már szerethetőkké váltak. 

Azt gondolom, tartom magamat még a hagyományhoz. (A háromkötetes nagyágyúk maradtak eddig ki 1Q84 és a Kurblimadár)

Hozott pontszám: 4,5

Az általam készített lejátszási lista, mely nem minőségi, hanem tartalmi összeállítás a könyv alapján. 

 

Murakami Haruki
Kép: Ole Jensen/Corbis via Getty images