2025. július 8., kedd
Flanders, Cait - A kevesebb több
2024. szeptember 7., szombat
Darvas Iván - Lábjegyzetek
Darvas Iván, akit eredetileg Szilárdnak hívtak Prágában nevelkedett. Sorsát alapvetően meghatározta orosz származású édesanyja és újságíró apja, akiknek megismerkedéséről is olvashatunk a kötetben. Az első fejezetekben a gyermekkori évekbe, a szerzőben kavargó identitásokba, a testvérével való kapcsolatába kapunk betekintést. Nem árulok el nagy titkot, ha leszögezem, igazi csibész gyerek volt ez a Darvas. Ez a habitusa végigkísérte szerintem egész életét. Volt benne valami alapvető lázadás minden formai kötöttséggel és rendszerrel szemben. A színészi karrierje sem indult simán, a Színiakadémiát be sem fejezte, többször el is tanácsolták. Aztán persze előadói tehetsége révén mégis színpadra került, de az 1956-os eseményekben való "részvétele" miatt hamarosan a rácsok mögött találta magát. Igaz addigra már ismert művész volt, ami néha segítette, néha hátráltatta boldogulását.
Több hangsúlyos önéletrajzi rész van a kötetben, de szerintem ezek a börtönben töltött évek azok, melyek legnagyobb hatást gyakoroltak rám. Az az egyedi látásmód és reakció, amit kialakított magában a megőrülés elkerülése végett átmegy egy fejlődésen. Teljesen lebilincselt az a hozzáállás, amit végül kialakít magában. Ennek alapja egy önreflexiós folyamat, amit el tudott juttatni a feloldásba. Bár oldalszámban nem képezi a kötet gerincét, tartalmában igen. A fogva tartás utáni évek természetesen nem voltak zökkenőmentesek, nem csak karrierje, hanem magánélete is zátonyra jutott ezekben az esztendőkben. Egyébként az egész írásra jellemző, hogy nagyon szubjektíven válogat Darvas az életéből. Hatalmas hézagok vannak, majd részletesen beszél egy-egy témáról. Történetmesélése lineáris, de egyenetlen. Ez adja egyediségét, valamint a lábjegyzetek. Ugyanis az a furcsa helyzet áll fenn, hogy a szövegtörzs és a lábjegyzetek hasonló fontossággal bírnak. Mondhatni, teljesen értelmetlen volt számomra ezeket a dolgokat betenni alulra. Ebben is azt lázadást érzékeltem, amit a szerző a normákkal szemben képviselt. Összességében egy hű korrajzot kapunk arról az elsősorban politikai helyzetről, ami 1945 után jellemezte hazánkat, különösen a színházi életet. A kiemelt részek között helyet kap a négy év is, amit a Szabad Demokraták Szövetségének színeiben parlamenti képviselőként töltött el. Őszintén ír arról a tehetetlenségről, amit megélt, holott a tenni akarás vezette erre az útra.
Apró betekintést kapunk szerelmi életébe is, s ennek kapcsán megtudhatjuk, hogy mikor jelent meg életében igazán az a kapcsolat, ami a legteljesebb szerelemmel tudta megajándékozni.
Darvas Iván alakja szerintem mindannyiunk szeme előtt ott van. A könyv végére beválogatott fotók mégis képesek olyan többletet adni, ami hozzátesz a róla alkotott képről. Szülei fiatalkori portréi, a hajdani Prága látképe és a kis, akkor még Szilárdról készült felvételek mellett a szerző kiválasztott néhány, számára nagy jelentőséggel bíró színházi plakátot vagy felvételt is. Egy ilyen hatalmas és gazdag pályáról képtelenség tökéletes lenyomatot készíteni, amivel megkínál minket a színész-szerző az mégis egyszerre tud egyedi és különleges lenni, ugyanakkor beilleszthető abba a nagy egészbe, amit művészként tudunk róla.
Azóta láttam, hogy a kötet hangoskönyv formájában is megjelent. Nagyon sajnálom, hogy nem úgy ismerhettem meg a történetet, szerintem sokat ad hozzá a saját előadás.
Hozott pontszám: 4
2024. május 10., péntek
Oravecz Imre - Alkonynapló
Olyan, mintha az énünknek lenne egy része, ami örök fiatalként látja önmagát, és lenne egy másik, aki azért tud arról, hogy telik az idő és öregszünk. Ez a fiatal darabunk azt gondolja, hogy a halál az majd egyszer, a távoli jövőben érkezik el, miközben az öregedő darabkánk egyre másra érzékeli az elmúlást. Gyengülünk, lassulunk, felejtünk, tűnnek el mellőlünk az emberek, és ennek még számos aspektusa jelenik meg az idővel. Vitathatatlan, hogy az elmúlással való szembenézés életünk talán legnagyobb kihívása. Jelenlegi életünk elmúlása azonban nem egyik pillanatról a másikra következik be. Ennek ezer árnyalata - maga az öregedés - mindig részünk, épp csak nem merünk ránézni. Oravecz Imre viszont most pont ezt teszi. 75 éves korában kezdi el írni naplóját, aminek 80 éves koráig tartó szakaszát olvashatjuk a kötetben.
Tetszik a könyv borítója, ami hűen hozza a tartalmat. A kezdőbetűk már nem nagybetűvel jelennek meg, hanem szépen beleolvadnak a többibe. Az egyetlen alak, ami a borítón van, az egy szürke gém. De nem csak mi szürkülünk el idővel, hanem eltűnnek mellőlünk a barátok, szülők, kortársak, szerelmek. Alakjuk a vízben fekete foltokká halványulnak, ami zsírfoltokra emlékeztetnek a védőlapon. Ami jelen van még, az a mi saját árnyékunk, tükröződésünk a vízen, ami múltunk rezgő, elhalványuló és akár nagyobb valósága, mint jelenünk. A gém előre néz, kémleli, hogy mi jön még? Nem hajtja le fejét. Vár.
Az öt évet, amiről Oravecz ír pontosan ez jellemzi. Mivel nem dátumozott bejegyzések soráról van szó, így jobban kirajzolódik az alkonyodás íve is. Ebben az alkonyodásban a lenyugvó nap még felsercenő forró izzása is ott van, egy felbukkanó és megélt szerelem bő éve. Amikor kapunk még egy lehetőséget. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a sebek ilyenkor jobban fájnak, nehezebben vagy soha nem gyógyulnak, mert nincs már szőr, amivel a kutyaharapást gyógyítani lehetne. Őszinte bejegyzéseket olvashatunk, vagyis azt gondolom, hogy sokszor engedi láttatni a szerző a csupasz valóságot; a félelmet, a kiszolgáltatottságot, a szépítés nélküli megkopott embert. Mindemellett, ami nagyon hangsúlyos még az életben maradás céljának fókuszban tartása, jelen esetben egy fiúgyermek. Abból a távolságból, ahonnan mi olvassuk a kötetet, azt is láthatjuk, mennyivel több hatalommal bírnak azok, akiknek csupán csak annyi az érdemük, hogy fiatalabbak.
Valahol nagyon szép az, ahogy szerző bizalmába fogad bennünket, megmutatja azt, hogy mi vár ránk. Hiszen már nem élnek együtt a generációk, öregeinket száműzzük az életünkből, emiatt rettegünk attól, hogy mi jöhet még? Ezért sokaknak nem is ajánlanám az Alkonynaplót, mert a kötet túlmutat egy irodalmi alkotás keretein, garantáltan megérinti az olvasót. Az a közeg, amit elénk tár Oravecz Imre, az a vidéken élő, elmagányosodó férfi szociológiai tanulmánya is lehetne, akárcsak annak az embernek a foszlányos memoárja, aki korunk egyik még ma is élő legnagyobb költő-írója. Ezért az utazás Szajlától Amerikáig, gyermekkortól az idős korig vezet, miközben A rög gyermekeinek hátteréről is sokat megtudunk. Minden utazás és tervezgetés ellenére a kötet a megállás momentuma, az önmagára és természeti környezetére figyelő ember összhangba kerülésének lenyomata.
Mi mást is mondhatnék így a végén, mint hogy még sok írással lepjen meg minket Oravecz Imre!
Hozott pontszám: 5
2023. október 8., vasárnap
Knausgård, Karl Ove - Tavasz
Knausgård Évszakok sorozatának harmadik része sokkal közelebb állt hozzám, mint az előző két kötet, pedig ahogy emlékszem, azzal sem volt bajom. A Tavasz mégis egy sokkal masszívabb, átérezhetőbb történetet mutat be számunkra.
Az a bizonyos nap, amit írásában rögzít egyetlen cél felé hajlik, hogy eljusson kislányával Lindához, az édesanyához a kórházba. A reggeli felkeléstől kezdve az apában elindul a belső film, az események egymáshoz kapcsolódó láncszemei, melyek számára is magyarázatot adnak arra, miért van az, ami. Nagy veszteségben teszünk így, amikor a fájdalmat olyan nehéz viselni, hogy csak a következő cselekedetre fókuszálunk, és szinte parancsoljuk magunknak, hogy "most felkelek, megmosakszom, megfőzöm a teám". Az apa belső motorja a gyerekek ellátása, ébresztése, iskolai dolgainak intézése, a pici leány gondozása. Közben egy folyamatos megfelelési kényszer irányítja, hogy a gyermekvédelem hibátlannak tartsa, hogy a szomszédokkal megmaradjon a kapcsolat, hogy jó anya és apa legyen egyszerre. A tények felsorakoztatása és az események pontos rögzítése eredményezi azt a hatást, hogy miközben egyetlen megjelenő érzelemről sem beszél a férfi, az olvasók mégis végig tudatában vannak annak, hogy mit élhet át. Megrendítő lelkierővel párosul az a magány, amit látunk. A társ nélkül maradt apa, a robot üzemmódban létező férfi, aki élesen érzékeli a valóságot, csodálatosan visszatükrözi a környezet virágba borulását vagy a gyermekei élményeit, mégis egyfajta hibernált állapotban vegetál. Ebben a beszűkült állapotban mégis érezzük a benne is megszólaló reményt, hogy a felsége hamarosan jobban lesz, hogy nem sokára haza érkezik, hogy az élet visszatérhet a maga medrébe. Mindeközben folyamatosan hozza, viszi magával kislányát; belső monológjába bekapcsolja őt is, mesél neki a múltról, a jelenről, zenéről, írásról, mindenről. Az általa átélt magánynak legerőteljesebb kifejezői voltak ezek a jelenetek, amikor úgy éreztem, mint egy kabalát tartja közelében kislányát, belőle meríti legtöbb erejét, pedig a csöppség a nap nagyobb részében csak aludt. A csöndes jelenlét támogató ereje, a fel nem adás, a le nem csúszás támfala volt a gyermek. Ráadásul ez az alkalom talán pont azért maradt számára is emlékezetes, mert a baj frappánsan összecsomósodott ebben a csalfa, légies tavaszi napban, amikor könnyűnek tűnhet minden.
Knausgård sokszor említi a könyvben Ingmar Bergman alakját, filmjeit, könyveit magánéletének eseményeit. Mivel évekkel ezelőtt magam is végigolvastam életművét, éreztem a két család között némi párhuzamot. Ez persze óhatatlanul behúzta azt is nálam, hogy olyan volt, mintha Knausgård magát állította volna párhuzamba Bergmannal, aki bár óriási dolgokat tett le az asztalra, mégis nehéz volt megtalálnia azt a párt, aki társa tudott lenni alkotómunkájának kiteljesítésében.
Knausgård túlélni tanít ebben a kis kötetben; nem tagad le semmit a nehézségből. Félelmetes, ahogy a depresszió démona beférkőzik az ártatlan gyermekek boldogsága mellé, ahogyan ki akarja kezdeni a család életét, de az apa állhatatos kitartása, egyszerű, férfias jelenléte képes megtörni ezt a rombolást. Jó volt észrevétlen társa lenni ebben a harcban, mintha a jövő olvasói álltak volna sorfalat mögötte.
Hozott pontszám: 5
2021. október 16., szombat
Macdonald, Helen - H, mint héja
2020. január 16., csütörtök
Csernus Mariann - Eszterlánc
![]() |
| Csernus Mariann (90 évesen) |
A könyvet karácsonyi ajándékba kaptam Varga Írisz Dórától, aki elvarázsolta nekem a csúf borítót, és igazi kuriózummá tette. Köszönöm neki!
2019. július 2., kedd
Eger, Edith Eva - A döntés
"-A szemed - mondom a nővéremnek - annyira szép! Még soha nem tűnt fel, mert mindig eltakarta az a rengeteg hajad."
Ez a felismerés olyan elementáris erővel hat a fiatal lányra, hogy egész életében képessé válik arra, hogy a legnagyobb kétségbeesésekben is iránytűje és mécsese legyen. Nem csak a láger borzalmainak átélésében, hanem a túlélésben is ebbe kapaszkodik. A világ másik részén kezdi újra életét, megromlik a házassága, nem találja a hivatását. De az a tény, hogy hatással lehet saját életének alakulására, mégpedig tisztán a hozzáállásának köszönhetően, lehetővé teszi számára, hogy megoldja a problémákat. Önelfogadási filozófiáját szívesen viszem magammal, mert ez sem elmélet, hanem maximálisan átélt, önmagán tesztelt csodaszer. Vallja, hogy önmagunk elfogadásának abból kell erednie, hogy "amit meg tudok tenni, azt csak én tudom úgy megtenni, ahogyan én tudom megtenni." Ez pedig azt jelentette számára, hogy megtanulja újrakeretezni a traumát: hogy a fájdalmas múlt, a benne rejlő erő a fejlődésének a tanúbizonysága, nem pedig a veszteség és kár igazolása. Van rá egy egész élete, hogy ezt a tökéletességig csiszolja. Áldozatból olyasvalakivé válik, aki képes virágba borulni, csakis azért, mert dönthet úgy is, hogy szabad lesz, dönthet úgy, hogy felelősséget vállal a nehézségeiért, a gyógyulásáért.
Edith Eger ötvenhárom évesen fejezi be tanulmányait és lesz klinikai pszichológus. Munkájával többek közt a poszttraumás szindrómában szenvedő amerikai katonáknak segít, hogy felépüljenek, de tevékenyen részt vesz a holokausztról szóló emlékek felidézésében és megőrzésében is. Szerepelt a CNN különkiadásában, amely az auschwitzi tábor felszabadításának hetvenedik évfordulójára készült, valamint a holland televízió által forgatott dokumentumfilmben is.
Filozófiája, életének története és munkássága annak a ténynek az igazolása, hogy van lehetőségünk választani. Elmeséli ezt nekünk olvasmányos, közérthető formában. Életének alakulása számos izgalmas, sokszor véletlennek tűnő események láncolata. Táncol a hírhedt Joseph Mengele előtt, barátja és mentora lesz a szintén holokauszt-túlélő Viktor Frankl pszichiáter, és legnagyobb sikere, hogy képes meggyógyítani önmagát.
A magyar származású pszichológus és írónő könyve inspiráló segítő kötet, melyről így vall:
"-Azt szeretném, hogy meghallgassák a történetemet, és azt mondják: -Ha ő meg tudja tenni, akkor én is meg tudom!" Úgy legyen!
Hozott pontszám: 4/5
2018. október 13., szombat
Péterfy-Novák Éva - Egyasszony
https://www.segelyszervezet.hu/hu/meddigmehet
![]() |
| Tenki Réka |
![]() |
| Péterfy-Novák Éva |
2018. március 9., péntek
Monsaingeon, Bruno- Richter, Írások és beszélgetések
Richter miután beleegyezik a film elkészítésébe, váratlanul meghal.
Csupán néhány beszélgetés marad fenn a filmrendező és a zenész korábbi próbálkozásaiból. De Monsaingeon olyan értékesnek tartja ezeket a morzsákat is, hogy a zongorista zenei élményeivel kapcsolatos naplószerűen papírra vetett gondolatait összerakta ezekkel a korábban rögzített beszélgetésekkel, megtoldotta egy függelékkel, valamint számos fényképes emlékkel illusztrálva, egy vaskos kötetbe rendezte.
Így született meg az Írások, beszélgetések, mely egyáltalán nem törekszik történelmi tablót alkotni a XX.századi orosz művészélet viszontagságos mibenlétéről, richteri portéhoz is kevés lenne, mégis az anekdotákban sziporkázó zongorista elbeszél mindent, ami művészetének megértéséhez kell.
Kivételes látásmódja érdekessé teszi még a laikus ember számára is a zenét.
Néha tudományos megközelítést éreztem benne, precizitást, tudatosságot; de a bevezető és Richter vallomása is azt erősítették bennem, hogy emellett egy végtelenül érzékeny, művészi finomhangolással megáldott emberrel van dolgunk. Florian Illies 1913 című, nem rég olvasott kötete ugrott be, ahol bőven megtapasztalhatjuk ezt, a művészekre jellemző neuraszténiás érzékenységet.
De Richter sokkal inkább mesél, anekdotázik, és aki ezt kedveli, az nagyon jól fogja érezni magát a könyv olvasása közben.
Egyébként időközben (1998-ban) elkészült a film is, ami hűen követi a könyv tartalmát, sok régi felvétellel és zongoradarabbal kiegészítve eleveníti meg a zenész géniuszt.
Rengeteg zenedarabot hallgattam meg olvasás közben, ami önmagában is elvarázsolt, és még közel sem értem a könyvvel a kaland végéhez, hiszen Richter jegyzetein is szeretném átrágni magam, legalábbis nagyjából, bár tudom, hogy egy hétköznapi embernek ez óriási falat, jó, ha a tizedével végzek hátralévő életem során.
„ Ha elege van a gyakorlásból ezzel csináljon valamit!” Így történt , hogy aznap este elcsalt engem a munkámtól. Három napig festettem egyfolytában."
A zongorán pontosan ugyanerről van szó. A szimmetria! Mindennek szimmetrikusnak kell lennie! Azután még azt is mondta, hogy ha az ember sokáig dolgozik eljön a pillanat, amikor „forrni kezd a víz” és ez a pillanat a lényeg."
– De hát… az Ön tiszteletére…
-Én nem gyűlés tartok!
Úgyhogy leszedték az egészet."
2017. szeptember 7., csütörtök
Vida Gábor- Egy dadogás története
2013. október 3., csütörtök
Winterson, Jeanette-Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
"Ha a vers mentőkötél, a könyv tutaj. Legingatagabb állapotomban egy-egy könyvön egyensúlyoztam, és miután bőrig áztam, összetörtem az áradatban, a könyvek átsiklottak velem az érzelmek vadvizén."
Aki átlagos méretű ágyban alszik, és gyűjti az átlagos méretű puhafedeles könyveket, tudja, hogy rétegenként hetvenkét könyv fér a matrac alá. Fekhelyem apránként, de egyre észrevehetőbben emelkedett, mint Borsószem királykisasszonyé, vagyis kezdtem közelebb kerülni a plafonhoz, mint a padlóhoz."



























