A következő címkéjű bejegyzések mutatása: önéletrajz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: önéletrajz. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. július 8., kedd

Flanders, Cait - A ​kevesebb több

Hogyan jöttem rá egy év alatt arra, hogy az életben a valóban fontos dolgokat nem lehet megvenni

 

Ha valamilyen 
projektben  benne van az ember, akkor jól jön egy kis inspiráció a megvalósításhoz. Különösen igaz ez akkor, amikor hosszú távú célkitűzéseink vannak, leült, elakadt vagy csak lelassult - már-már állni látszik az adott feladat megoldása. Az igazi szükségleteken alapuló fogyasztás kialakítása is egy ilyen  hosszútávú projekt. Van benne hullámzás rendesen; visszaesések, stagnálások és újbóli haladások váltakoznak. Az új helyzetek és szerepek mindig hoznak új kihívásokat, elkezdődhet egy elsőre kevésbé látható halmozódás körülöttünk. Tehát napjaink fogyasztói társadalmában észnél kell lenni mindig az olyannak, aki kapcsolatban marad a külvilággal, nem remeteként zárkózik el a kihívásoktól, hanem bármilyen okból, de megérinti a piac szele. És ez a bizonyos piac keményen próbálkozik bejutni a magánszféránk minden területére. Egyre kifinomultabb eszközökkel indít missziót elfoglalásunkra, melynek célja, hogy fogyasszunk, habzsoljunk, gyönyörködjünk, élvezkedjünk. Ha csak a könyveknél maradunk, ott is érzékeljük, hogy csodás borítók, kitűnő tapintású papírok, élfestett lapok csábítanak vásárlásra. Minden vásárlás egyben egy ígéretet is hordoz magában. Ha ezt megveszed, birtoklod, akkor nyugalmat lelsz, tudásod lesz, szórakoztatásban lesz részed, különb leszel általa, különleges leszel és hasonlók. 

Ennek a kétélű csapdájába estem bele én is. Szerettem volna erősíteni és más szemszögből is megvizsgálni a minimalizmust, de áldozata lettem a piacnak és nem kaptam semmit. 
 
Azt a tényt nem szeretném megcáfolni, hogy minden könyvnek megvan a maga érintettségi köre. Tehát ez a könyv is nagyon hasznos lehet annak, aki röviden szólva, még bele sem gondolt abban, miféle spirálba húzza az embert a piaci túlkínálat. Ha itt tartasz, akkor ne is olvasd tovább az írásomat, nem neked szól. Így is láthatóvá válik majd Cait Flanders könyvének olvasása közben, hányféleképpen tudjuk átfesteni, eltakarni a lelkünk mélyén lapuló lényeget. De ha ezen már túl vagy, akkor nézzük meg együtt, mit kapunk kézhez. 

Nem szoktam erős kritikát gyakorolni a könyvek terén, alapvetően tisztelem azt, aki veszi a fáradságot és megír egy könyvet, majd veszi a  bátorságot és azt közre adja.  De most eléggé felbosszantott ez a szerző és az a marketing, amit tapasztaltam. Alapvetően a fülszöveg is félrevezető, mert a könyv tárgya az valóban az, hogy a szerző egy évig nem vásárolt semmit (már ez a semmi sem semmi), de amiről a könyv igazán szól az egy lelki betegség naplója. Ráadásul számomra  nem megnyugtató a vége sem, így azt érzem, hogy egyáltalán nem mondta ki a lényeget, ködösít és félrevezet. 

A könyv szerkesztése pedig teljesen érthetetlen és zavaros. Elvileg ennek a kötetnek arról kellene szólnia, hogy Cait egy évig nem vásárol semmi olyat, amire nincs igazán szüksége az alapvető élethez. Annak a vásárlási koncepciónak, amit felállít látom az értelmét, hiszen megfogalmazza, hogy mi az, amit lehet vásárolni (élelem, ajándék, ami elfogy, vagy az úgy nevezett jóváhagyott listán szereplő tétel), mi az, amit nem vásárolhat (pl. elvihető kávé, könyv, ruha, cikkek), illetve a jóváhagyott lista szerepel még a koncepcióban. (Ez az előre nem látott rendkívüli, de indokolt kiadást jelenti) Mind minden ilyen lista egyéni, és azt láttam, hogy nagyban függ a társadalmi helyzettől és az egyéni céloktól. Tehát Cait a felállított szabályok mellett egész évben utazgatott például, ami a legtöbb ember számára nem hozott volna jövedelem-megtakarítást. 
 
A szerző a 30. születésnapjára időzítette a projekt kifutását, így a folyamat júliusban indult. Bemutatja gyerekkorát, a pénzhez való kezdeti viszonyát, aztán képet kapunk az életének alakulásáról. Ebben döntő szerepe van annak az alkoholizmusnak, ami már ifjúkorában szerves része az életének. Ehhez társul a későbbiekben egy vásárlási mánia, ami nem is tűnik olyan vészesnek, majd a kialakult helyzetet egy sorozatnézési függőséggel fűszerezi. Látható, hogy ugyanannak a lényegnek az eltakarásáról van szó, amire mindig más orvosságot keres. Számomra az a vásárlási tilalmi projekt, amit bevezet csak elodázza a lényeggel való találkozást. Persze szükség volt arra, hogy ne költekezzen ahhoz, hogy az adósságát visszafizesse, de az év leteltével újabb hasonló utakat kezd el járni a szerző. Jó is az, ha felismerjük, hogy az élmények, a baráti, társas, családi kapcsolataink sokkal fontosabbak, mint a birtokolt cuccok mennyisége, ugyanakkor a könyv nem tudta érzékeltetni velem, hogy miben jött el a nagy változás az író számára. Persze leírja, hogy kivel és hol találkozott, mit csináltak, mit ettek, de nem jön át ennek az az átható ereje. Nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy Cait Flanders valóban így érez, csak írásában nem tudta ezt jól érzékeltetni. 

Ezen azért sem csodálkoznék, mert az egész könyvet jellemzi egy nagy katyvasz, aminek az az oka, hogy bár naplószerűen, hónapról hónapra írja le a történteket, de valójában minden hónapot a visszaemlékezések és a jelen események keveréke adja. A századik oldalon, decemberben már nagyon dühös voltam, hogy megint csak az alkoholista évek eszmélet vesztett sztorijait olvasom ismét. Pedig, ha tudtam volna, hogy  a 180. oldalon is ott lesz még... Egyszerre ír az adott hónap jelenéből és a már visszafizetett tartozások állapotából. Rengeteg benne az ismétlés, ugyanannak a dolognak ugyanúgy történő leírása, Pedig egy jó szerkesztő olyan szépen végig vezethette volna ezt az egész sztorit a mélypontból, a 30 000 dolláros tartozástól, a felállási kísérletekkel, a párkapcsolati problémákkal nehezített terepen, a tévutakkal, az elhatározással és annak megvalósításával együtt. Mert nagy csalódás volt, hogy Cait nem ír arról, hogy nehéz lett volna megállni ezt vagy ezt, mi segített neki, mit ajánl ilyenkor. Igaz leír egy egyszeri megingást, egy ebook olvasó volt a gaz csábító. Másrészről azt is láthatjuk, hogy milyen anyagi sikereket érhetünk el megtakarítás terén, ha nem leszünk áldozatai a nagy leárazásoknak, akcióknak, csábító reklámoknak. 
 
Mivel ez egy önéletrajzi történet, ahol őszintén láthatjuk az író legmélyebb bugyrait, olvasunk a sorok között és olyan is meglátunk, amit maga a szerző még most sem lát, ezért rossz érzés kritizálni a könyvet. Viszont nem tehetek mást, mert egyáltalán nem tudott engem inspirálni, nem váltotta be azt, amit ígért. És itt jön az a bizonyos csapda, amire az írásom elején utaltam, hogy én magam is azért veszek meg egy könyvet, mert azt remélem, hogy általa megszerzek valamit. Mondjuk ezt is ígérte a fülszöveg, az ajánló. Másrészt a szerző, aki egész évben nem vett semmit, még könyvet sem, azt akarja, hogy vegyem meg a könyvét. Természetesen ez már kisarkítása a dolognak, hiszen az ő célja remélhetőleg az, hogy minél többen észbe kapjanak és minél több emberhez eljusson a tapasztalata. 

Talán az is megtévesztő ebben a könyvben, hogy az önsegítő könyvek, életmód kategóriába sorolták, a cím is ezt sugallja és a tipikus, minimalista borítója. De ha  memoárként, önéletrajzként olvassuk, akkor egész más elvárásokkal vesszük kézbe. A kötet utolsó körülbelül harminc oldala oldotta bennem a feszültséget, mert egyrészről elmondja, hogy nem ez az egyetlen út létezik, ami a valódi szükségleteken alapuló fogyasztás felismeréséhez vezet, másrészt kapunk egy összefoglalót, egy iránytűt a kevesebb felé vezető úton. Nem is létezhetnek itt merev szabályok, hiszen nem mindegy mennyi jövedelemnek teszem félre a 10-20-50 százalékát.  Azt is borzasztó volt azt olvasni, hogy "TILOS" valami. Elgondolkodtató, hogy mit jelent a mi nemzedékünknek, a mi társadalmunkban a tilos kifejezés, és mit jelenthet ez máshol.
 
Mindennek dacára azért elgondolkodtatott engem is Cait Flanders története, hogy mit, mennyit és miért vásárolok, gyűjtök, nézek, eszek-iszok, és hiszem azt is, hogy a tudatosodás segíthet abban, hogy megtaláljuk a lényeget a fizikai, lelki, szellemi és spirituális síkon is. 

Hozott pontszám: 3
 
 
 
 

2024. szeptember 7., szombat

Darvas Iván - Lábjegyzetek

Nos, ezt a könyvet is ajánlásra vettem kezembe, egy podcast adásban mesélt róla Dékány Barnabás. Kíváncsivá tett, hogy mi  inspirál egy színészt egy másik színész életében. Gondoltam, hogy az érdekes szerepek, a megugrott akadályok, szakmai praktikák lesznek előtérben, de nem így volt. Természetesen a Lábjegyzetek témái elvonatkoztathatatlanok a színház világától, de mégis ez a könyv nem erről szól. 

Darvas Iván, akit eredetileg Szilárdnak hívtak Prágában nevelkedett. Sorsát alapvetően meghatározta orosz származású édesanyja és újságíró apja, akiknek megismerkedéséről is olvashatunk a kötetben. Az első fejezetekben a gyermekkori évekbe,  a szerzőben kavargó identitásokba, a testvérével való kapcsolatába kapunk betekintést. Nem árulok el nagy titkot, ha leszögezem, igazi csibész gyerek volt ez a Darvas. Ez a habitusa végigkísérte szerintem egész életét. Volt benne valami alapvető lázadás minden formai kötöttséggel és rendszerrel szemben. A színészi karrierje sem indult simán, a Színiakadémiát be sem fejezte, többször el is tanácsolták. Aztán persze előadói tehetsége révén mégis színpadra került, de az 1956-os eseményekben való "részvétele" miatt hamarosan a rácsok mögött találta magát. Igaz addigra már ismert művész volt, ami néha segítette, néha hátráltatta boldogulását.

Több hangsúlyos önéletrajzi rész van a kötetben, de szerintem ezek a börtönben töltött évek azok, melyek legnagyobb hatást gyakoroltak rám. Az az egyedi látásmód és reakció, amit kialakított magában a megőrülés elkerülése végett átmegy egy fejlődésen. Teljesen lebilincselt az a hozzáállás, amit végül kialakít magában. Ennek alapja egy önreflexiós folyamat, amit el tudott juttatni a feloldásba. Bár oldalszámban nem képezi a kötet gerincét, tartalmában igen. A fogva tartás utáni évek természetesen nem voltak zökkenőmentesek, nem csak karrierje, hanem magánélete is zátonyra jutott ezekben az esztendőkben. Egyébként az egész írásra jellemző, hogy nagyon szubjektíven válogat Darvas az életéből. Hatalmas hézagok vannak, majd részletesen beszél egy-egy témáról. Történetmesélése lineáris, de egyenetlen. Ez adja egyediségét, valamint a lábjegyzetek. Ugyanis az a furcsa helyzet áll fenn, hogy a szövegtörzs és a lábjegyzetek hasonló fontossággal bírnak. Mondhatni, teljesen értelmetlen volt számomra ezeket a dolgokat betenni alulra. Ebben is azt lázadást érzékeltem, amit a szerző a normákkal szemben képviselt. Összességében egy hű korrajzot kapunk arról az elsősorban politikai helyzetről, ami 1945 után jellemezte hazánkat,  különösen a színházi életet. A kiemelt részek között helyet kap a négy év is, amit a Szabad Demokraták Szövetségének színeiben parlamenti képviselőként töltött el. Őszintén ír arról a tehetetlenségről, amit megélt, holott a tenni akarás vezette erre az útra. 

Apró betekintést kapunk szerelmi életébe is, s ennek kapcsán megtudhatjuk, hogy mikor jelent meg életében igazán az a kapcsolat, ami a legteljesebb szerelemmel tudta megajándékozni.

Darvas Iván alakja szerintem mindannyiunk szeme előtt ott van. A könyv végére beválogatott fotók mégis képesek olyan többletet adni, ami hozzátesz a róla alkotott képről. Szülei fiatalkori portréi, a hajdani Prága látképe és a kis, akkor még Szilárdról készült felvételek mellett a szerző kiválasztott néhány, számára nagy jelentőséggel bíró színházi plakátot vagy felvételt is. Egy ilyen hatalmas és gazdag pályáról képtelenség tökéletes lenyomatot készíteni, amivel megkínál minket a színész-szerző az mégis egyszerre tud egyedi és különleges lenni, ugyanakkor beilleszthető abba a nagy egészbe, amit művészként tudunk róla. 

Azóta láttam, hogy a kötet hangoskönyv formájában is megjelent. Nagyon sajnálom, hogy nem úgy ismerhettem meg a történetet, szerintem sokat ad hozzá a saját előadás. 

Hozott pontszám: 4

2024. május 10., péntek

Oravecz Imre - Alkonynapló

Már több, mint két hete befejeztem a könyvet, azóta három másikat is elolvastam,  és mégis itt ragadt bennem Oravecz Imre hangja. Szerintem nem csak két hétre, hanem alapvetően belém költöztek gondolatai és megélései.

Olyan, mintha az énünknek lenne egy része, ami örök fiatalként látja önmagát, és lenne egy másik, aki azért tud arról, hogy telik az idő és öregszünk. Ez a fiatal darabunk azt gondolja, hogy  a halál az majd egyszer, a távoli jövőben érkezik el, miközben az öregedő darabkánk egyre másra érzékeli az elmúlást. Gyengülünk, lassulunk, felejtünk, tűnnek el mellőlünk az emberek, és ennek még számos aspektusa jelenik meg az idővel. Vitathatatlan, hogy az elmúlással való szembenézés életünk talán legnagyobb kihívása. Jelenlegi életünk elmúlása azonban nem egyik pillanatról a másikra következik be. Ennek ezer árnyalata - maga az öregedés - mindig részünk,  épp csak nem merünk ránézni. Oravecz Imre viszont most pont ezt teszi. 75 éves korában kezdi el írni naplóját, aminek 80 éves koráig tartó szakaszát olvashatjuk a kötetben. 

Tetszik a könyv borítója, ami hűen hozza a tartalmat. A kezdőbetűk már nem nagybetűvel jelennek meg, hanem szépen beleolvadnak a többibe. Az egyetlen alak, ami a borítón van, az egy szürke gém. De nem csak mi szürkülünk el idővel, hanem eltűnnek mellőlünk a barátok, szülők, kortársak, szerelmek. Alakjuk a vízben fekete foltokká halványulnak, ami zsírfoltokra emlékeztetnek a védőlapon. Ami  jelen van még, az a mi saját árnyékunk, tükröződésünk a vízen, ami múltunk rezgő, elhalványuló és akár nagyobb valósága, mint jelenünk. A gém előre néz, kémleli, hogy mi jön még? Nem hajtja le fejét. Vár.

Az öt évet, amiről Oravecz ír pontosan ez jellemzi. Mivel nem dátumozott bejegyzések soráról van szó, így jobban kirajzolódik az alkonyodás íve is. Ebben az alkonyodásban a lenyugvó nap még felsercenő forró izzása is ott van, egy felbukkanó és megélt szerelem bő éve. Amikor kapunk még egy lehetőséget. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a sebek ilyenkor jobban fájnak, nehezebben vagy soha nem gyógyulnak, mert nincs már szőr, amivel a kutyaharapást gyógyítani lehetne. Őszinte bejegyzéseket olvashatunk, vagyis azt gondolom, hogy sokszor engedi láttatni a szerző a csupasz valóságot; a félelmet, a kiszolgáltatottságot, a szépítés nélküli megkopott embert. Mindemellett, ami nagyon hangsúlyos még az életben maradás céljának fókuszban tartása, jelen esetben egy fiúgyermek. Abból a távolságból, ahonnan mi olvassuk a kötetet, azt is láthatjuk, mennyivel több hatalommal bírnak azok, akiknek csupán csak annyi az érdemük, hogy fiatalabbak. 

Valahol nagyon szép az, ahogy  szerző bizalmába fogad bennünket, megmutatja azt, hogy mi vár ránk. Hiszen már nem élnek együtt a generációk, öregeinket száműzzük az életünkből, emiatt rettegünk attól, hogy mi jöhet még? Ezért sokaknak nem is ajánlanám az Alkonynaplót, mert a kötet túlmutat egy irodalmi alkotás keretein, garantáltan megérinti az olvasót. Az a közeg, amit elénk tár Oravecz Imre, az a vidéken élő, elmagányosodó férfi szociológiai tanulmánya is lehetne, akárcsak annak az embernek a foszlányos memoárja, aki korunk egyik még ma is élő legnagyobb költő-írója. Ezért az utazás Szajlától Amerikáig, gyermekkortól az idős korig vezet, miközben A rög gyermekeinek hátteréről is sokat megtudunk. Minden utazás és tervezgetés ellenére a kötet  a megállás momentuma, az önmagára és természeti környezetére figyelő ember összhangba kerülésének lenyomata. 

Mi mást is mondhatnék így a végén, mint hogy még sok írással lepjen meg minket Oravecz Imre!

Hozott pontszám: 5 

2023. október 8., vasárnap

Knausgård, Karl Ove - Tavasz

Knausgård Évszakok sorozatának harmadik része sokkal közelebb állt hozzám, mint az előző két kötet, pedig ahogy emlékszem, azzal sem volt bajom. A Tavasz mégis egy sokkal masszívabb, átérezhetőbb történetet mutat be számunkra. 

Az önéletrajzi könyv egyetlen nap eseményét tárja olvasói elé, és mint az eddigiek, úgy ez is, az akkor pár hónapos legkisebb lányának íródtak. Miközben kirobbanó energiával beköszöntött a tavasz, a család életében egy szürke árnyék húzódik végig, a depresszióval küzdő édesanya egyre romló állapota kritikussá válik. Az apa egyedül marad négy gyermekével, ami mindenki számára óriási kihívást jelentene, de ő látszólag kitűnően állja a sarat.

Az a bizonyos nap, amit írásában rögzít egyetlen cél felé hajlik, hogy eljusson kislányával Lindához, az édesanyához a kórházba. A reggeli felkeléstől kezdve az apában elindul a belső film, az események egymáshoz kapcsolódó láncszemei, melyek számára is magyarázatot adnak arra, miért van az, ami. Nagy veszteségben teszünk így, amikor a fájdalmat olyan nehéz viselni, hogy csak a következő cselekedetre fókuszálunk, és szinte parancsoljuk magunknak, hogy "most felkelek, megmosakszom, megfőzöm a teám". Az apa belső motorja a gyerekek ellátása, ébresztése, iskolai dolgainak intézése, a pici leány gondozása. Közben egy folyamatos megfelelési kényszer irányítja, hogy a gyermekvédelem hibátlannak tartsa, hogy a szomszédokkal megmaradjon a kapcsolat, hogy jó anya és apa legyen egyszerre. A tények felsorakoztatása és az események pontos rögzítése eredményezi azt a hatást, hogy miközben egyetlen megjelenő érzelemről sem beszél a férfi, az olvasók mégis végig tudatában vannak annak, hogy mit élhet át. Megrendítő lelkierővel párosul az a magány, amit látunk. A társ nélkül maradt apa, a robot üzemmódban létező férfi, aki élesen érzékeli a valóságot, csodálatosan visszatükrözi a környezet virágba borulását vagy a gyermekei élményeit, mégis egyfajta hibernált állapotban vegetál. Ebben a beszűkült állapotban mégis érezzük a benne is megszólaló reményt, hogy a felsége hamarosan jobban lesz, hogy nem sokára haza érkezik, hogy az élet visszatérhet a maga medrébe. Mindeközben folyamatosan hozza, viszi magával kislányát; belső monológjába bekapcsolja őt is, mesél neki a múltról, a jelenről, zenéről, írásról, mindenről. Az általa átélt magánynak legerőteljesebb kifejezői voltak ezek a jelenetek, amikor úgy éreztem, mint egy kabalát tartja közelében kislányát, belőle meríti legtöbb erejét, pedig a csöppség a nap nagyobb részében csak aludt. A csöndes jelenlét támogató ereje, a fel nem adás, a le nem csúszás támfala volt a gyermek. Ráadásul ez az alkalom talán pont azért maradt számára is emlékezetes, mert a baj frappánsan összecsomósodott ebben a csalfa, légies tavaszi napban, amikor könnyűnek tűnhet minden. 

Knausgård sokszor említi a könyvben Ingmar Bergman alakját, filmjeit, könyveit magánéletének eseményeit. Mivel évekkel ezelőtt magam is végigolvastam életművét, éreztem a két család között némi párhuzamot. Ez persze óhatatlanul behúzta azt is nálam, hogy olyan volt, mintha Knausgård magát állította volna párhuzamba Bergmannal, aki bár óriási dolgokat tett le az asztalra, mégis nehéz volt megtalálnia azt a párt, aki társa tudott lenni alkotómunkájának kiteljesítésében.

Knausgård túlélni tanít ebben a kis kötetben; nem tagad le semmit a nehézségből. Félelmetes, ahogy a depresszió démona beférkőzik az ártatlan gyermekek boldogsága mellé, ahogyan ki akarja kezdeni a család életét, de az apa állhatatos kitartása, egyszerű, férfias jelenléte képes megtörni ezt a rombolást. Jó volt észrevétlen társa lenni ebben a harcban, mintha a jövő olvasói álltak volna sorfalat mögötte. 

Hozott pontszám: 5

Karl Ove Knausgård
Fotó: Thomas-Wågström


2021. október 16., szombat

Macdonald, Helen - H, mint héja

 " széthasadnak a felhők - odanézz"
(Wystan Hugh Auden)
 
 
S mi az, mi a leginkább széthasíthat bármit is, ha nem a bánat? Helen Macdonald önéletrajzi könyvét az édesapja halálának feldolgozhatatlan vesztesége ihlette. A szeretett személy elvesztése olyan fájdalmat képes kicsalni az emberből, mely a legkülönfélébb módon ölt alakot, s láthatjuk, ezek megjelenési formája az irodalomban épp oly sokféle. Az elmúlt évben  Max Porter A bánat egy tollas állat könyve jól példázza az irodalom eszközeinek széles tárházát e tekintetben is. 
Helen a megküzdéshez egy még nagyobb küzdelmet hív segítségül, egy héja felnevelését. Könyvében ennek a lépéseit rögzíti, miközben láthatjuk, hogy ő maga is milyen harcokat vív az élet legelemibb dolgainak tekintetében. A történetnek van egy harmadik szála is, amely T. H. White The Goshawk (1951) című könyvének eseményeit öleli fel Helen által elmesélve. Apja halála után a lány begubózik önmaga fájdalmába, egy  távoli házba és White könyvébe. Folyamatos átjárás van az idősíkok között, ahogy Helen hol az apjával való kapcsolatában van, hol a White könyvben, hol pedig a héjája, Mabel emberhez szoktatásának sziszifuszi részleteit meséli el. 
 
Nem könnyű olvasmány ez a könyv, ezt előre leszögezem. Hozzám is a második olvasáskor  érkezett meg igazán. Első olvasásnál nem tudtam belehelyezkedni a történetbe, valahogy nem élt bennem a cselekmény. Talán a szituációnk volt most hasonló Helennel, ami miatt könnyebb volt megérintődni? Tény, hogy szinte hívott a könyv, hogy  most vegyem le a polcról. Megadtam neki azt az időt is, amit kívánt tőlem. Három hétig voltam együtt a könyvbeli csapattal. Tehát ennél a műnél, ha valóban át akarjuk élni a főszereplő küzdelmét, nem érdemes sietni. Valahogy a madár "megszelídítése" is sokkal kézzelfoghatóbbá válik, átérezhetjük a fiatal lány útját, ahogy a bánat különböző bugyraiban kószál, valamint a T.H.White  és madarának viszonyát is el tudjuk helyezni ebben a komplexumban. Pont ez a múltbeli szál világít rá mindenféle kapcsolódás jelentőségére. 

Az említett nehézség mellett azonban el kell mondani, hogy Helen Macdonald csodálatosan ír. A természeti képei, a madár viselkedésének ábrázolásai, a kettőjük összecsiszolódásának bemutatása a legnagyobbakat idézte meg számomra. Érdesen keverednek mondataiban a depressziós állapot kiváltotta szikárságok, a madár vadságának ábrázolásával és azzal a könnyedséggel, amivel a környezetet láttatja olvasóival. A mondandója szinte mindig nyers, de érzékelünk egy mélyen megülő melegséget is a szavakon túl. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a héja egy ragadozó, egy gyilkos, s tapasztalhatjuk is a történetben a fékevesztett ösztön tombolását. Ez a zabolátlan erő olyan, mint a lányban elhatalmasodó bánat. Ez egy gyönyörű metaforája a megélt belső küzdelmeknek. 
 
Több gondolat is megszületett bennem olvasás közben, mert miközben a szerző saját tragédiáját dolgozza fel, folyamatos összecsengéseket találtam az én mindennapjaimmal. Terápiás hatású könyv, erőssé képes tenni, de a nyitva hagyott vég miatt számomra áthelyeződik kicsit a hangsúly és visszatér az elengedés képességének fontosságához. 

Hozott pontszám: 4/5 
 
Helen Macdonald 
 
Fotó:  Courtesy Mike Birkhead Associates
 
 


Fotó:  Courtesy Mike Birkhead Associates

"Az ember keze arra való, hogy megfogja más emberek kezét; és biztos nem egyedül arra, hogy rajta héják üljenek."
 
"Ami az elmében a nagy megrázkódtatások után történik, az csak később nyer értelmet...Amit azonban szintén fel kellett volna ismernek, miközben azokon az északi utakon autóztam, hogy az apaelvesztése után az elme nemcsak új apákat keres a nagyvilágban, hanem új személyiségeket is, hogy azokkal szerethesse őket. "  
 
"Mint súlyos üveggömbök, olyanok az emlékek.  Letehetem őket ide vagy oda, de nem beszélik el a történetet."
 
 

 

2020. január 16., csütörtök

Csernus Mariann - Eszterlánc


Bárkinek az élettörténete érdekes lehet, de a művészeké valahogy mindig nagyobb izgalommal kecsegtet. Már ha beengednek a lélek labirintusába is. Csernus Mariann nyitott szívvel várja olvasóit. Nosza, merítkezzünk!

Három összefonódó sodrony van jelen a könyvben mindvégig: a  női princípium, a színész- művészvilág és a történelem. Valahogy mindhárom elválaszthatatlanul alakítja főhősünk életét, ahogy a földlabdákká gömbölyödő gyökerek egybecsavarodnak, és  kitéphetetlen, szétbonthatatlan egységet hoznak létre. Kezdetben volt a gyermek, az 1928-ban született kislány, az anyja lánya, Ómama unokája. A család meleg kötelékében nevelkedő leányka már ekkor megismerkedik az irodalom mágiájával, a főzés közbeni felolvasások hamar elrabolják lelkét. De a történelem zajos mozdulatai   is mélyen belenyúlnak sorsába. A mag,  a tehetség azonban csírát ereszt, és sorra termi majd gyümölcseit. Iskolai szereplések, versenyek, felkérések, majd Babits Laodameiája az aquincumi amfiteátrumban, s végül az 1972-ben bemutatott Psyché, ami a szerző kiteljesedésének zenitje.  Olyan, mintha az egész regény ebben csúcsosodnak ki, hisz a hatvanas években némaságra ítélt művésznő igazából ebben a darabban tárhatja ki  hatalmas szárnyait, ugyanakkor a mű sajátosságaként önnön női mivoltát is megfogalmazza. Ezek a részek hihetetlen részletesen, már-már átélhetetlenül aprólékosan mutatják be Csernus Mariannt. 
Szokatlan önéletrajzi kötet ez, mely nem ragaszkodik az idő linearitásához, mélyen belemegy a művész és  a nő lelkébe, az alkotás átstrukturáló erejébe. Ízes, szagos, és legfőképp rendkívül személyes. 

Csernus Mariann végigélte a huszadik századot, s ma is köztünk van. Deszkára léphetett a legnagyobb művészeinkkel, befolyása alá került néhány tehetségnek, köztük is kiemelendő Tőkés Anna művésznőnek, akivel baráti kapcsolatban állt, s akiről áhítattal mesél. Csernust Major Tamás leszerződtette a Nemzeti Színházhoz, de a hatvanas években politikai okok miatt nem kapott szerepeket, csak a fizetését kellett felvennie. Kijutott neki  a megaláztatásból  bőven, erről is őszintén és megrázóan vallanak sorai.  1970-ben megkapja  a Jászai Mari díjat, de a nagy visszatérést Weöres darabja jelenteti számára. Könyvében mesél a külföldi utazások egy-egy izgalmas mozzanatáról is. Tetszett, hogy mindvégig megmaradt a színészi létet madártávlatból szemlélő állapotnál.  Nem megy bele személyes csatározásokba, intrikákba, nem tör pálcát senki felett.


A történetet személyes jellege miatt nem is igazán érdemes irodalmi szempontok alapján megítélni. Nyilván az őszinte vallomások, naplójegyzetek nem tükröznek tudatos szerkesztést. Naplóként értékelve viszont az olvasó valóban a művészi intimitás világában érezheti magát, ahol viszont egy idő után terhessé válik ez a rendkívül szenzitív, bőven referáló hozzáállás. Biztos vannak, akiknek ez élvezetesebb, én a végére kicsit kifulladtam.
Csernus Mariann  (90 évesen)















A könyvet karácsonyi ajándékba kaptam Varga Írisz Dórától, aki elvarázsolta nekem a csúf borítót, és  igazi kuriózummá tette. Köszönöm neki!

Hozott pontszám: 4/5


"És ahogy együtt dolgoztunk hónapokon át, ketten, csatlakozott harmadik társul a hála azok iránt az asszonyok iránt, akik segítettek felismerni magamat, és akik féléves tanulásom, munkám, küszködésem alatt megfogták egymás kezét és az én kezemet – lánc, lánc, eszterlánc, –, és éreztem, hogy egy-egy villanásra megvalósíthatom mindannyiukat, mert Psyché mi vagyunk mindannyian, minden nő együtt (…)"

"Anyámnál sohasem lehetett érezni, hogy az idő fontosabb érték annál, mintsem hogy órákig társasjátékkal töltsük el. Anyám idejét más óra mérte, mint a többiekét. Ebben is rejlett az ő csodája."

2019. július 2., kedd

Eger, Edith Eva - A döntés

Háromnapos képzésen voltam a múlt héten, ahol az egyik téma a családon belüli erőszak, a másik az emberkereskedelem és gyermekkereskedelem volt. Számos oldalról közelítettük meg a témát, elemeztük az általános nézőpontokat is, és sajnos megállapítottuk, hogy a közvélemény addig jut el például a kapcsolati erőszak nehézségében, "Miért nem megy el az illető, miért nem menekül? " Sajnos nem ilyen egyszerű a kérdés. Anélkül, hogy elmerülnék a témában, csupán jelzem, hogy egyrészt olyan mértékben traumatizáltak az erőszakot megélő személyek, hogy képtelenek a logikus döntést meghozni, másrészt a lehetőségeik is szűkösek, arról már nem is beszélve, hogy kiszolgáltatott vagy megzsarolt helyzetben vannak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy innen már nincs kiút. Van, csak nem olyan egyszerű, ahogy azt elképzeljük. Mindig van döntési lehetőségünk. 

Erről a döntési lehetőségről mesél Edith Eva Eger, aki nem egy bántalmazói kapcsolatban sínylődött, hanem 16 évesen koncentrációs táborba került, egy szemvillanás alatt veszített el mindent, amit addig fontosnak tartott. Családját, jövőjét, lehetőségeit, otthonát, nyugalmát. Amint ránéz ruháitól megfosztott, lenyírt hajú nővérére, aki azt kérdezi tőle, "-Hogy nézek ki? Mondd meg az igazat!", egy pillanat alatt megérti, hogy van döntési lehetősége. Dönthet úgy, hogy arra figyel oda, amit elvesztettek, vagy arra, ami még megvan. 

"-A szemed - mondom a nővéremnek - annyira szép! Még soha nem tűnt fel, mert mindig eltakarta az a rengeteg hajad."

Ez a felismerés olyan elementáris erővel hat a fiatal lányra, hogy egész életében képessé válik arra, hogy a legnagyobb kétségbeesésekben is iránytűje és mécsese legyen. Nem csak a láger borzalmainak átélésében, hanem a túlélésben is ebbe kapaszkodik. A világ másik részén kezdi újra életét, megromlik a házassága, nem találja a hivatását. De az a tény, hogy hatással lehet saját életének alakulására, mégpedig tisztán a hozzáállásának köszönhetően, lehetővé teszi számára, hogy megoldja a problémákat. Önelfogadási filozófiáját szívesen viszem magammal, mert ez sem elmélet, hanem maximálisan átélt, önmagán tesztelt csodaszer. Vallja, hogy önmagunk elfogadásának abból kell erednie, hogy "amit meg tudok tenni, azt csak én tudom úgy megtenni, ahogyan én tudom megtenni." Ez pedig azt jelentette számára, hogy megtanulja újrakeretezni a traumát: hogy a fájdalmas múlt, a benne rejlő erő  a fejlődésének a tanúbizonysága, nem pedig a veszteség és kár igazolása. Van rá egy egész élete, hogy ezt a tökéletességig csiszolja. Áldozatból olyasvalakivé válik, aki képes virágba borulni, csakis azért, mert dönthet úgy is, hogy szabad lesz, dönthet úgy, hogy felelősséget vállal a nehézségeiért, a gyógyulásáért.

Edith Eger ötvenhárom évesen fejezi be tanulmányait és lesz klinikai pszichológus. Munkájával többek közt a poszttraumás szindrómában szenvedő amerikai katonáknak segít, hogy felépüljenek, de tevékenyen részt vesz a holokausztról szóló emlékek felidézésében és megőrzésében is. Szerepelt a CNN különkiadásában, amely az auschwitzi tábor felszabadításának hetvenedik évfordulójára készült, valamint a holland televízió által forgatott dokumentumfilmben is.

Filozófiája, életének története és munkássága annak a ténynek az igazolása, hogy van lehetőségünk választani. Elmeséli ezt nekünk olvasmányos, közérthető formában. Életének alakulása számos izgalmas, sokszor  véletlennek tűnő események láncolata. Táncol a hírhedt Joseph Mengele előtt, barátja és mentora lesz a szintén holokauszt-túlélő Viktor Frankl pszichiáter, és legnagyobb sikere, hogy képes meggyógyítani önmagát.

A magyar származású pszichológus és írónő könyve inspiráló segítő kötet, melyről így vall:
"-Azt szeretném, hogy meghallgassák a történetemet, és azt mondják: -Ha ő meg tudja tenni, akkor én is meg tudom!"   Úgy legyen!

Hozott pontszám: 4/5

 Edith Eva Eger
 



 

2018. október 13., szombat

Péterfy-Novák Éva - Egyasszony

"Boldog vagyok, hogy kislányom született: mint mondtam, nagyon azt akartam. Valamiért még most is úgy gondolom, hogy nem tudnék mit kezdeni egy fiúval. Karomba adják halkan sírdogáló, de – milyen fura – közben kíváncsian nézelődő lányomat. Gyönyörű, tökéletes kislány. 2850 gramm, 52 centiméter. Fénylő, tündöklő, csodálatos kék szeme van. Nem engedi el a pillantásomat, percekig egymás szemébe nézünk. Nézem az arcát, erős, majdhogynem sötét szemöldökét, melynek a vége enyhén felfelé ível, ugyanúgy, mint az apjának. Egészen pici, szinte zöldborsónyi orra van, és csodálatos ívű, harmatos rózsaszín szája. Gyönyörködöm benne, hiszen az enyém, én hoztam létre."

Péterfy-Novák Évával megtörtént az, amit soha egyetlen nő sem kíván magának.
Boldog szeretettel várja első megszületendő  gyermekét, de a szülés után kiderül, hogy a gyermek nem egészséges, sőt súlyos mozgás- és értelmi fogyatékos. Megpróbál mindent, amit csak magyar körülmények között lehetséges. Maga nevelgeti, fejlesztgeti Zsuzsikát, de hamarosan kiderül, hogy a helyzet súlyosabb, mint azt bárki is előre láthatta volna.  Kénytelen intézményes keretek közé helyezni a szondával táplált leánykát. 
Hullámvasút ez a könyv, ahogy ezt valaki már előttem kimondta. Számomra is az volt. Van egyrészről a megjelenített orvosok által bemutatott közöny és bunkóság. Ezt az írónő saját bőrén tapasztalta meg, szörnyű lehetett. Stílusában ezek a részek nyersek, cinikusak, mentesek bármiféle összetettségtől. Csak a negatív dolgok vannak kiemelve, azok már-már karikatúraszerűen. 
Aztán vannak azok az apró- vagy nem is olyan apró- csodák, amiket átél az édesanya Zsuzsi gondozási helyéül  szolgáló egri intézményben. Bájosak és lenyűgözőek  mind az ottani gyerekek a maguk fogyatékosságában, mind a szakápolók lelkiismeretes, odaadó mivoltukban. Nekem ezeken a felületeken is kevesek és kopogósak voltak a dicsszavak.  
Nem szeretném teljes egészében átadni a könyv tartalmát, de mindenképp írnom kell arról is, hogy a kislányát  nélkülöző anyának el kellett szenvednie férje brutalitását, és minden küzdelmét egy bántalmazó családban kellett átélnie. S az élet még ekkor is csak pakolta a súlyokat az írónőre.
Természetesen, aki végigolvassa a kötetet, az megtudhatja, hogyan lehet mindebből kiszállni, és kap-e kárpótlást mindezekért Péterfy-Novák Éva. 

Mindez  már harminc éve történt. 
Az eredetileg terápiás céllal íródó blogbejegyzésekből született ez a könyv. Azt gondolom, hogy nem szabad a kötetet szépirodalmi alkotásként kezelni,  hiszen ez egy önvallomás. Hihetetlenül bizalmas, egy nőt érintő legintimebb dolgok szentélyébe nyerünk bebocsátást, ahol tényleg csak lesütött szemmel, összeszorított szájjal leskelődhetünk.  

Lehet így utólag  sok mindenben reménykedni. Vajon mi változott a harminc év alatt?
-Az egészségügyben előfordulhat még mindig hasonló eset? ....
-Megszűnt a családon belüli, nők ellen elkövetett erőszak? ...
-Megoldható, hogy a tartósan beteg és fogyatékkal élő, állandó ellátásra szoruló gyermekeket családi környezetben nevelje a szülő? ....

-Szerencsére nekem soha nem kellett megtapasztalnom a szüléseim körül bármilyen megaláztatást. Velem mindig kedvesek voltak, de nem kevés éveim alatt sokszor hallottam mások negatív élményeit.
 -A családon belüli erőszak sem szűnt meg természetesen, de egyre hathatósabb segítséget kaphatnak  a bántalmazást elszenvedők. Létezik a távoltartási végzés, a veszélyeztetettek pánikgombos vészjelzőkészüléket  kaphatnak. Számos civil és állami kezdeményezés létezik. A legfontosabbak:
NANE:  www.nane.hu
Eszter Alapítvány: www.eszteralapitvany.hu
Igazságügyi Szolgálat : 06-80-244-444 
Patent Egyesület: http://www.patent.org.hu/ 
Ökumenikus segélyszervezet, "meddigmehet" programján belül:
https://www.segelyszervezet.hu/hu/meddigmehet
-A harmadik kérdésben sem szeretnék állást foglalni mélyebben, de épp a napokban jelentették be, hogy 2019 január elsejétől az ápolásra szoruló gyerekek után járó ápolási díj mértékét jelentősen megemelik. Tudom, hogy ebből még mindig nem lehet méltó módon megélni, csupán az elmozdulást szeretném érzékeltetni. 


Tenki Réka
A könyvet karácsonyra kaptam ajándékba, és annak apropóján kerítettem sort az olvasására,  hogy egy nagyon kedves felajánlás révén elmehettem a Jurányi Házban bemutatott színdarabra. Abban reménykedtem, hogy talán sikerül ennek a feldolgozásnak jobban megérintenie engem, mint a könyvnek. 
Tenki Réka monumentális monológja hűen adja vissza az édesanya kálváriáját. 
A minimális kelléktárral dolgozó alkotás segít, hogy a néző csak a kimondott szóra koncentráljon. A színházi feldolgozás megtartotta a könyv hangnemét. Volt ugyan számomra néhány megdöbbentő részlet is, de a színésznő alakítása mindenért kárpótolt. Ahogy hallottam, sokakat nagyon megrázott az előadás. Talán jobb lett volna nem is olvasni előtte a könyvet. 

Mindenképp lelkileg megterhelő olvasmányra készüljön, aki el szeretné olvasni a könyvet, vagy meg fogja nézni a darabot!
 
Péterfy-Novák Éva

Hozott pontszám: 3/4











 

2018. március 9., péntek

Monsaingeon, Bruno- Richter, Írások és beszélgetések

Bruno Monsaingeon filmet akar készíteni Szvajtoszlav Teofilovics Richterről. A majd nyolcvan éves zongoristához úgy közelít, mint egy veszélyes vadhoz. Lassan, nagyon lassan képes csak aprókat haladni felé. Óvatosan készíti elő a terepet. Azt a terepet, melyet végül nem tudott uralma alá hajtani.
Richter miután beleegyezik a film elkészítésébe, váratlanul meghal.
Csupán néhány beszélgetés marad fenn a filmrendező és a zenész korábbi próbálkozásaiból. De Monsaingeon olyan értékesnek tartja ezeket a morzsákat is, hogy a zongorista zenei élményeivel kapcsolatos naplószerűen papírra vetett gondolatait összerakta ezekkel a korábban rögzített beszélgetésekkel, megtoldotta egy függelékkel, valamint számos fényképes emlékkel illusztrálva, egy vaskos kötetbe rendezte.
Így született meg az Írások, beszélgetések, mely egyáltalán nem törekszik történelmi tablót alkotni a XX.századi orosz művészélet viszontagságos mibenlétéről, richteri portéhoz is kevés lenne, mégis az anekdotákban sziporkázó zongorista elbeszél mindent, ami művészetének megértéséhez kell.
Kivételes látásmódja érdekessé teszi még a laikus ember számára is a zenét.
Néha tudományos megközelítést éreztem benne, precizitást, tudatosságot; de a bevezető és Richter vallomása is azt erősítették bennem, hogy emellett egy végtelenül érzékeny, művészi finomhangolással megáldott emberrel van dolgunk. Florian Illies 1913 című, nem rég olvasott kötete ugrott be, ahol bőven megtapasztalhatjuk ezt, a művészekre jellemző neuraszténiás érzékenységet.
De Richter sokkal inkább mesél, anekdotázik, és aki ezt kedveli, az nagyon jól fogja érezni magát a könyv olvasása közben.
Egyébként időközben (1998-ban) elkészült a film is, ami hűen követi a könyv tartalmát, sok régi felvétellel és zongoradarabbal kiegészítve eleveníti meg a zenész géniuszt. 


Rengeteg zenedarabot hallgattam meg olvasás közben, ami önmagában is elvarázsolt, és még közel sem értem a könyvvel a kaland végéhez, hiszen Richter jegyzetein is szeretném átrágni magam, legalábbis nagyjából, bár tudom, hogy egy hétköznapi embernek ez óriási falat, jó, ha a tizedével végzek hátralévő életem során.

Hozott pontszám: 5 

"Néhány hónapos moszkvai tartózkodás után Arhangelszkbe és Murmanszkba küldtek. Kalandos, világítatlan-fűtetlen vonatokkal jutottunk el a frontig és a lövészárkokig, ahol katonáknak és sebesülteknek játszottam. Az egyik megkérdezte, hogy hívnak, s amikor meghallotta a nevemet, felkiáltott: „Ugyanúgy hívják, mint a moszkvai Richtert?” Nagyon fiatalnak látszottam, a koromnál mindenesetre fiatalabbnak, és Richter az ő számára csak professzor lehetett, nem az a suhanc, aki előtte állt."



"A mi országunkban mindig mindent agyonhallgattak, nem nehéz kitalálni miért. Apámmal kapcsolatban soha senki nem merte elmondani, hogy valójában mi is történt. Senki egy szóval sem beszélt a kivégzéséről -1941-ben agyonlőtték a szovjetek, mielőtt a németek megérkeztek volna Odesszába. Én csak 20 évvel később tudtam meg az igazságot, mivel mindez a háború elején történt. Néhány héttel azelőtt jöttem el Odesszából; Moszkvában éltem, elvágva a szüleimtől. Ez életem legsötétebb fejezete."


Édesanyjával és édesapjával

 "Emlékszem, június 27-én röviddel azelőtt, hogy útnak indultunk volna a Krímbe, ez egyszer tényleg jól játszottam Csajkovszkij zongoraversenyét a Balti-parti Dzintariban, Riga mellett. Senkit nem engedtem be a művészszobába -soha nem engedek be senkit-, és egy oldalajtón át megszöktem. Egy jó kilométert futottam, a parton ledobtam a frakkomat és beugrottam a tengerbe. Már csaknem egészen besötétedett, igazi gyönyörűség volt belemerülni a hullámokba. Ez a koncert valóban jól sikerült!"


 "Ezután a turné után, Moszkvába hazatérve, kezdtem pasztelleket készíteni. Megragadt bennem néhány vizuális benyomás, s egy nap amikor belefáradtam a gyakorlásba, Anna Ivanovna Trojanovszkaja, Szerov, Paszternák és Matisse régi tanítványa, akinél gyakoroltam, egy festékes dobozt adott a kezembe és azt mondta:
„ Ha elege van a gyakorlásból ezzel csináljon valamit!” Így történt , hogy aznap este elcsalt engem a munkámtól. Három napig festettem egyfolytában."




„Tudja mi a legnehezebb a festészetben? Egy tökéletes kört rajzolni. De kevésbé nehéz, ha mindkét kezét használja, és egyszerre rajzol két kört.” (Robert Falk mondta Richternek.)
A zongorán pontosan ugyanerről van szó. A szimmetria! Mindennek szimmetrikusnak kell lennie! Azután még azt is mondta, hogy ha az ember sokáig dolgozik eljön a pillanat, amikor „forrni kezd a víz” és ez a pillanat a lényeg."


1958, Kijevben
 
"Az első koncertet Pilzenben adtam. Nem volt siker, minden bizonnyal azért, mert Oroszországból jöttem. Meg aztán gyárakban kellett játszanom. A termekben nagy vörös transzparenseket feszítettek ki a szovjet csehszlovák barátságot dicsőítő jelszavakkal és hasonló ostobaságokkal. Megérkezvén a koncert helyszínére és látva ezeket az idétlenségeket, nem bírtam rávenni magam, hogy ilyen környezetben játsszam; rákérdeztem; „Ez meg mi? Pártgyűlés van vagy micsoda?” A felelősök összerezzentek, mint a felriasztott verebek. Nem tágítottam: „Minek aggatták fel ezeket a rongyokat?”
– De hát… az Ön tiszteletére…
-Én nem gyűlés tartok!
Úgyhogy leszedték az egészet."


 A beszélgetések közben készült kép 1997-ből, Bruno Monsaingeon-val

A képek a könyvben találhatóan, kivéve az utolsó kettőt, annak forrása itt. 

2017. szeptember 7., csütörtök

Vida Gábor- Egy ​dadogás története

Minő meglepő, ez a könyv egy dadogós ember története. Ez a triviális, első beszélgetésből rögtön kiderülő tény azonban nem áll egyedül az univerzumban, úgy, ahogy kimondták, hanem ezer idegszállal kapcsolódik mindenhez. Látszólag arról ír Vida, hogy mikor jöttek rá a hibájára, hogyan élte meg, mi segítette őt ki ebből a ketrecből. Valójában pedig  ezer oldallal alátámasztja azt, hogy semmi nem áll egyedül önmagában, hanem minden ok-okozat következménye. Nála is. Az okok a felmenőkkel kezdődnek, a hellyel, ahol él, amiként él, amilyen hatások érik, amivé válni szeretne és minden, minden együtt. Ez egy önmeghatározó regény, nem túl vonzó címke címmel. 
A regény sajátossága az, hogy Romániában él, magyar családban él, magyarként Romániában, ennek minden "áldásával". Rezignált nyugalommal meséli el életét, akkor is, amikor mi már összeszorult ököllel és gyomorral vagyunk kénytelenek tudomásul venni a kollégiumi élet vagy a katonaság megpróbáltatásait, vagy a visszautasításokat, amikkel számolnia kell. 
Felüdülést, akárcsak a szerző, az erdőben és a nádasban való bóklászásokkor élünk át. Valamint a történet végén, amikor végül is tudjuk, és tapasztaljuk, hogy milyen jó is, hogy ez a srác kitartott álmai mellett, hiszen most öröm olvasni prózáját. Egy minden pátosz nélküli erdélyi történet a maga egyszerűségében, rendkívül őszinte hangon megír önvallomás magáról, a gyökerekről, az iszákba pakolt cókmókról. 
Ahol gyengébben érződött a regényesség, ott lassabban haladtam az olvasással, ahol gördülékenyebb volt a mesélés, ott meg azért haladtam lassan, mert állandóan felolvastam belőle a környezetemnek. Az értékelés meg azért fog lassan menni, mert rengeteget szeretnék idézni.

Hozott pontszám: 5

Vida Gábor

"...az erdő a legjobb pszichiáter" 

"A világot, talán az egészet is, viszonylag könnyen át tudnám gondolni, de magamat roppant nehéz. Az életem nem a letelepedésről, hanem  a vándorlásról szól, keresés, de nem alapítás, hosszú távra én már nem tudok sehol berendezkedni, minden feltételes módba kerül, se földem, se más vagyonom nincs, a tudásom egyre kevesebbet ér, gyakran érzem, hogy itt ragadtam, és már nem is tudom, hova indultam eredetileg. "

"...apám szerint a mezőre csak dolgozni jár ki az ember, vagy lopni, a normális falusi torkig van a természettel."

"...a falusi emberek általában, akik az óra által mutatott időt valami hamisságnak érzik, nem bíznak megbízni benne. Pontosság az, hogy nem késünk el, és mindent megteszünk ezért."

"A sport volt a 20. század közepének igazi tömegvallása, fel is használták a nácik és a kommunisták egyaránt, a tévé jóvoltából tulajdonképpen mindenkihez eljutott, és csak bámulni kellett az angyalok és ördögök mitikus csatáját, ingyen volt. "

"Ilyen volt Guzman keresztapám, élete utolsó akkordjában a Székely himnuszt játszotta templomi orgonán, onnan vitte a mentő el, meg is halt, utolsó mondata az volt, hogy : mennyit lehetett volna hegeszteni ezzel az oxigénnel, doktor úr."

 
 

2013. október 3., csütörtök

Winterson, Jeanette-Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

          "A történetek tényleg veszélyesek, anyámnak ebben igaza volt. A könyv varázsszőnyeg, más világba repít. A könyv ajtó. Kinyitod. Belépsz rajta. De visszajössz-e?"


Ugye, megdöbbentő a cím? Szerintem  a szerző már ezzel is felkelti az olvasó figyelmét, és elgondolkodtat. Kinek fontosabb a normalitás, mint a boldogság? Elárulom, hogy  ez a mondat nem az önéletrajzi könyv szerzőjétől származik, hanem annak anyjától, de igen is kardinálissá válik Jeanette életében, tehát nem kell csodálkozni, hogy könyvének épp ez a címe, ami annyira  nem vonatkozik rá.
 Jeanette 6 hetes volt, amikor örökbe fogadták és a Winterson család harmadik tagja lehetett. Valószínűleg az örökbe adást végző társaságnak nem szúrt szemet Mrs.Winterson "furcsasága", bigott vallásossága, bigott nemisége, és egyáltalán abszolút rugalmatlansága az élethez. Ez a merevség válik az egész család mélybe húzó malomkövévé. Nem képes elfogadni azt a kislányt, akihez a sors vezette, leginkább egész életében az az érzés hatottá át, hogy "rossz kiságyhoz vezette az ördög." Hogyan is juthatott pont neki ez a gonosz, verekedős, megátalkodott gyermek, aki egész lényével, egész életében csalódást okozott ennek a derék asszonynak. Pedig ő küzd a lelkek megmentéséért, bibliai idézeteket tesz a kislány reggelije mellé, párnáját is ilyen cetlikkel tömi meg, csütörtök kivételével délutánjaikat a templomban töltik, de semmi nem segít, Jeanette marad olyan, amilyen. Megharapja a tanítóját, felégeti a babakonyhát, a lányokat szereti, hazudik, csökönyös, míg végül tizenhat évesen végleg elhagyja otthonát. Büntetésinek köszönhetően már így is több időt töltött a  pincében vagy a küszöbön gubbasztva, mint normális körülmények között, a csöves életmódból adódó kényelmetlenségeket már fel sem vette. Egyetlen dolog tartotta a létben, a könyvek. A könyvek iránti fogyhatatlan vonzalma, ahogy a későbbiekben is, amikor élete újból zátonyra fut, azt érzi, hogy életében a vers a mentőkötél, a könyv a tutaj. Igaz itt már a saját maga által írt könyv lesz az, ami képessé teszi őt a túlélésre.
 "Ha a vers mentőkötél, a könyv tutaj. Legingatagabb állapotomban egy-egy könyvön egyensúlyoztam, és miután bőrig áztam, összetörtem az áradatban, a könyvek átsiklottak velem az érzelmek vadvizén."
     Ahogy azt sejthetjük Jeanette egész életének fő célja az édesanyja megtalálása lesz. Minden leírt sorban üzen, árulkodik és reménykedik. Az örökbefogadott gyerekek eltaszítottságának őrlő magányában és önvádjában szenved, képtelen a boldogságra. Be kell vallanom, hogy a történet végkifejletét ismerve, sem maradt bennem kevesebb kérdés. 
     Átmeneti gyermekotthonban dolgozom. Nap, mint nap találkozom olyan gyerekekkel, akik az anyjuk iránti olthatatlan szeretetéhség miatt szenvednek. Semmi, de semmi nem tudja pótolni az anyai szeretetet. Elvihetem én a gyereket moziba, állatkertbe, festhetünk, gyurmázhatunk, adhatok neki finom ételeket, meleget, bármit, ő az anyja után fog vágyódni. Még akkor is, ha az bántotta, verte, negligálta, becsapta. Örök tátongó seb marad egy ilyen gyermekben, felnőttben. Itt nincs jó megoldás, csak kevésbé rossz. Jeanette bár képessé vált talpon maradni, mégsem vált képessé a boldogságra. 
    Mint minden önéletrajzi könyv, ez is leginkább a tiszteletet ébreszti fel bennem. Hogy a szerző megosztotta velem legintimebb dolgait, legnagyobb fájdalmait, szégyenét. De túl a tiszteleten, Jeanette történetében a könyvek iránti szerelme villanyozott fel legjobban. Neki tilos az anyai házban olvasni, ezért titokban gyűjti őket, fizetéséből garasoskodva, lecsípve innen-onnan. 

"A pénzemen könyveket vettem. Hazacsempésztem, a matracom alá rejtettem őket.
Aki átlagos méretű ágyban alszik, és gyűjti az átlagos méretű puhafedeles könyveket, tudja, hogy rétegenként hetvenkét könyv fér a matrac alá. Fekhelyem apránként, de egyre észrevehetőbben emelkedett, mint Borsószem királykisasszonyé, vagyis kezdtem közelebb kerülni a plafonhoz, mint a padlóhoz." 

Izgalmas élmény lehetett így közeledni a plafon felé. Más részről a könyvtárban szisztematikusan elkezdi olvasni a köteteket, A-Z- ig, de szó szerint így! Hihetetlen. Élete nehéz pillanatában mindig állt mellette egy hős, egy láthatatlan segítő. 
      Joggal tesszük fel a kérdést a kötet végén, nos, akkor lehet a szerző boldog, vagy lehet normális? Az, hogy manapság mi számít normálisnak, arról nem is érdemes vitát nyitni, annyira széles a határ. Bizonyos szempontból Jeanette normális, de nem boldog. Más megvilágításból Jeanette nem normális és nem is boldog. Számomra viszont nem normális, de képessé kell váljon boldognak érezni magát,mert igen is lehet boldog, még ha nem is normális.  
      Izgalmas olvasmány Jeanette Winterson története, amely az örökbefogadás érzelmi örökségének feldolgozását  tárja elénk, miközben egy rendkívüli érzékenységgel és írói tehetséggel megáldott személyt is megismerhetünk. Köszönjük J.W. !

       Jeanette Winterson

 A kötetért hálás köszönet a Park Kiadónak! 

Hozott pontszám: 5
Kedvenc karakter: Jeanette 



Park Kiadó, Budapest 2013
Eredeti cím: Why Be Happy When You Could Be Normal? 
Fordította: Lukács Laura 
Ár: 3500,-Ft