Kárason, Einar - Viharmadarak

A természet és az ember töretlen harcát sokan megénekelték már, ősi és vég nélküli küzdelem ez, ahol az ember diadala csak részlegesnek és ideiglenesnek tűnhet. Minél messzebb kerülünk a civilizáció adta komforttól, annál gyakrabb és erőteljesebb lehet ez az összecsapás. A Viharmadarakban egy izlandi halászhajó, a Máfur legénységének sorsát követhetjük nyomon, amikor 1959 februárjában féktelen viharba keveredve, ők is kénytelenek harcba szállni a természet elemi erejével. 

A harminckét fős legénység az Új-Fundlandhoz közeli Csüllő-talapzatra tart, ami egyheti hajózást jelent normál esetben is. Abba a szerencsés helyzetbe kerülnek, hogy a kivetett háló hamar megtelik zsákmánnyal, de aztán beakad a fenékbe, megtekeredik s mikor felhúzzák, cafatokban lóg. Az elszakadt eszközöket javítgatják, közben újabb hálót vetnek ki, és folytatódik a reményteli halászat tovább. És ezek a férfiak, akik az odautazás során szinte ki sem józanodtak, most mechanikai pontossággal csomózzák újra a hálót. Az eseményeket egy fiatal matróz, Lárus szemén keresztül láthatjuk, aki egyszerre tanul bele a férfi- és a hajóséletbe. Éberen figyeli a hajótestből származó megmagyarázhatatlan zajokat, a legénység szokásait, de hegyezi a fülét a tengeri legendák mesélése közben is. Emberpróbáló élet ez akkor is, ha nincs baj; az összezártság, a különbözőség, a nehéz fizikai munka, az otthon hiánya. 

Ez az út is majdnem kútba esett a negyedik napon, amikor elromlott a rádiójuk. Vészjósló jelből pedig nem volt hiány, a megjavult rádión egy dán süllyedő hajóról kaptak hírt, aztán viharjelzés érkezett, márpedig egy téli vihar ezen a környéken halálos is lehet. 

"Más jelek is arra utaltak, hogy valami készül: például senki sem látta a csüllők szokásos reggeli repülését a terület fölött, noha az szinte sosem maradt el."

 Aztán hatalmas hullámokkal, széllel megérkezik a vihar, mellyel a legtapasztaltabbak sem találkoztak eddig. Hamarosan rá kell ébredniük, hogy már nem a zsákmány vagy  a hajó, hanem az életük a tét. Einar Kárason rögtön belevág a közepébe, így indítja regényét:

 "Első látásra lehetetlen feladatnak tűnhet lecsákányozni a jeget a hajóról: a jég nemcsak úgy néz ki, mint az üveg, hanem olyan kemény is, amikor pedig annyi rakódik fel belőle, mint a mi hajónkon, egyáltalán nem hasonlít a vékony üvegréteghez, amelyet egy gyerek is szét tud morzsolni egy kődarabbal, hanem inkább hatalmas kristályszoborra emlékeztet, amely mindenféle alakzatot felvéve formálódik-púposodik, mintha egy művészi tehetségű mesterember gyúrta volna meg saját ízlése szerint, ám valójában a hajó, illetve elsősorban a hajótesthez rögzített tárgyak alakját veszi fel; a kormányállás előtti csörlők órási, domború formákat hoznak létre, amelyek talán kisebb hegyre vagy sípályára emlékeztetnek, a fedélzetből kiálló, a halasrekeszeket tartó vasoszlopok az amerikai felhőkarcolókat idézhetik az ember emlékezetébe,a mellvéd korlátja sáncfallá vált, a sodronyok és merevítőkötelek pedig, amelyek rendesen nem vastagabbak egy markos matróz ujjánál, most lefolyócső átmérőjűek, a hálókötő állványok a hajó mindkét oldalán jégtömbbé változtak, ahogy a felépítmények és a csónakfedélzet minden egyéb tartozéka, köztük a megmentésükre szolgáló eszközök, a mentőcsónakok is."

Innen, a tengeri háború közepéből térünk vissza a korábbi napok vagy hetek eseményeibe. A legnagyobb káoszba érkezünk, egy elképzelhetetlen erejű, tépázó viharba, ahol a legnagyobb fejetlenség közepette is mindenki tudja a helyét, végzi a dolgát, férfiasan, hősiesen küzd a végsőkig. Az életben maradás reménye egyre csekélyebb, a súlyos haltömeggel terhelt hajótest nehezebb, mint a környéken portyázó bármely halászhajó. Hiába vannak egymáshoz közel, a vízár tetején hánykolódó hajók nem tudnak egymáson segíteni, ők maguk is küzdenek. A legénység napi két órát tud csak aludni, a végkimerülés szélén vannak, az étkezés is nehézkes, a szakács munkája kárba vész, a háborgó tengeren főzni sem könnyű. 

Erejük utolsó morzsáit gyűjtik össze, az otthonra gondolnak, a család távoli képe szítja fel bennük újra- és újra a még pislákoló erőt. Férfias, minden tiszteletet megérdemlő, fel nem fogható munka ez. A szerző egy valós esemény használt fel történetének megírásához, bár a szereplők kizárólag képzeletének szüleményei, mégis úgy érzem,  sokan magukra ismerhetnek a regényben.

Olvasás közben Jón Kalman Stefásson Menny és pokol sorozata jutott eszembe, annak is az eleje, ahol szintén egy  tengeri vihar tragédiájának lehetünk tanúi.  De első hasonló élményem is beugrott, melyet Ajmatov A tengerparton futó kutya -jának köszönhetek.  Ez a történet nem jobb vagy rosszabb az említetteknél, hozzáadja a maga nézőpontját, távoli tájakon való kalandozásra invitálja olvasóit. A megjelenítés nem egyszerű az írók számára, hiszen legtöbbünk nem volt még hasonló helyzetben, a halászattal kapcsolatos csörlők, oszlopok, láncok és technikák elképzeltetése nem egyszerű feladat. De az se igen nagy baj, ha nem látjuk át pontosan a halászat menetét, hiszen egyébként is mindent beborít a szélben finoman porlasztott vízcseppek, arcot maró jeges szilánkja. 

Egyetlen csalódásom a könyvvel kapcsolatban pici, filigrán volta, valami nagyobbra számítottam. Ez Stefánssonnál egy fejezet (se). Egyetlen délután alatt elolvasható, így élményszinten sem tud olyan erővel hatni. Természetesen szép történet, Patat Bence csodálatos fordításának köszönhetően a hazai olvasótábor még inkább örvendhet, de én olvastam volna még, akár jobban, mélyebben kibontva az egészet.

Hozott pontszám: 4/5

 

                                                                    Einar Kárason

Magvető ajánlója, hátha meghozza az olvasáshoz a  kedvet!

Molnár V.József - Újraszülető világ

Molnár V. József szinte minden könyvét elolvastam már korábban, most tanulmányaim miatt vettem elő újra ezt a kötetet. A szerző gondolataival való első találkozásom katartikus élménnyel ajándékozott meg. Ennek idestova húsz éve, de akármikor előveszem könyveit, hallgatom előadásait az idén 90 éves Jóska bácsinak, felizzik bennem valami, a rácsodálkozás élménye tölt be, és rengeteg energia kezd cirkulálni bennem. Egy ősi tudásra történő rácsodálkozás, valami olyasmi, mint egy bennem örökké jelenlévő kincs újbóli megtalálása. 

Az alábbiakban a házi dolgozatomat olvashatjátok, ami kicsit a könyvbe, kicsit pedig Molnár V. József gondolkodásába enged betekinteni a teljesség igénye nélkül. Amiről a dolgozatban nem írtam, hiszen nem is igazán a kötet bemutatása volt a cél, az a további fejezetek tartalma. Érdekes írások vannak a későbbiekben is,  egy-egy rajz bővebb elemzése, számos egyéb motívum felfedése.

 

Sokan mondják, hogy a gyermek nem egy kis felnőtt, hanem egy sajátos világban élő, a maga nemében tökéletes létező. Ahhoz, hogy megsejthessük, hogy mi zajlik abban a kis zárt világban, hogyan látja a környezetét, milyen hatással vannak rá a külvilág ingerei, hogy beléphessünk a gyermek szentélyébe, egyetlen dolgot tehetünk; megfigyeljük ők. Viselkedése, szavai, játékai és rajzai elárulják ezeket. Molnár V. József több mint negyven éve figyeli a legkisebbek firkáit, rajzait, ábrázolásait. Már egészen korán megtapasztalta, hogy a rajzolni nem tudó kisdedek is hoznak valamit magukkal, közölnivalójuk van.

A fejlődéslélektannal foglalkozó szakemberek már közel száz évvel ezelőtt nagy hangsúlyt fektettek a gyermekrajzok üzenetére. Sokan vélik úgy, hogy ezek egy kollektív tudattalanból származó szimbólumrendszerrel rendelkeznek. Így megvan a spirál, a kör vagy a kereszt jelentése is. Molnár V. József néplélekrajz-kutató a magyar hagyomány- és jelképrendszerből kiindulva alkotta meg tapasztalaton alapuló gondolatrendszerét. A Nap arca, az Ég és Föld ölelésében, és az Újraszülető világ című könyveiben foglalkozik a témával.

Molnár V. József hangsúlyozza, hogy minden ember rendelkezik egy őstudással, melyet a Teremtő Isten oltott belénk. A kisgyermek még közel van a Teremtőhöz, ő sok olyan dolgot tud és ismer, amit az ember a későbbiekben elfelejt. Az idősek már közel vannak a Teremtőhöz, ők pedig azért tudnak sok dolgot. De amíg a gyermek nem rendelkezik olyan beszédkészséggel, szókészlettel, hogy ezt kifejezze, addig számára az ábrázolás marad egyedül az a terület, ahol megmutathatja tudását.

Már az egészen pici gyermek is rajzol. Ahogy a falat vagy a levegőt szántja, ahogyan a homokba ír. Ha papírt és ceruzát kap, akkor pedig egészen korán megjelennek nála az egyetemes ősképek. A legalapvetőbb formák kultúráktól, földrészektől, koroktól függetlenül ugyanazok; a szálka, a fészek és a pötty.

A szálka

Szinte az első elem, amit rajzol egy gyermek az az egyenes vonal, a vessző vagy szálka. A szálka megrajzolásához erőre van szüksége, a mozdulatban indulatosság, erős akarat jelenik meg. Ez a hevesség megtapasztalható a szálkát rajzoló gyermeken. Szívesen használ erős színeket, pirosat, feketét, kéket. Indulatosságában gyakran még a papírt is átszakítja. Arca kipirulhat, mimikája is ezt a határozottságot közvetíti. A szálkát papírra szántó gyereknek szüksége van arra, hogy megtapasztalja önmagában ezt a határozottságot, ezt a nyers erőt. Hol és milyen mértékben van meg benne ez a „szálkásság”. Nem is kétséges, hogy a szálkafirka férfias természetű, erős, tüzes, akárcsak a Nap. A férfinek pedig a Nap útját kell járnia. Így a szálka rajzolása megidézi a Nap erejét, mely a férfiség fönti rokona. „A gyermek eredendő, rokonító gondolkodásában, a gyermekben gondolkodó Teremtőben e kettő, a szálka és a vonzata egybetartozó”[1] A Nap tehát a szálkához tartozik, annak erejét, verőfényét varázsolja a gyermek elé. Amikor lerajzolja a Napot, akkor apa jut eszébe. Szinte minden gyermekrajzon megjelenik egy napocska. Gyakran befeketítve, eltakarva, olykor lilával ábrázolva. Ez mind arra utal, hogy a Nap rossz emléket idéz fel a rajzolóban.  Ugyanakkor a fenti szálkásság a lent virágába szelídülhet. A virág a Nap földi kedve, éltetője, táplálója. Aki szereti a Napot, annak megmutatja az arcát. Ez az arc sokszor, vagy szinte mindig megjelenik a kicsinyek rajzain. A gyerek szereti a Napot, számára az éltető erő, maga az Isten.

 

A fészek

De nem mindig a szálka a gyerekek első megrajzolt mintája, gyakran találkozhatunk a fészek motívummal, mely egy lekerekedett szálka, egy elcsöndesült, megszelídített rovás. Minden nemű gyermek rajzolja a fészket, anélkül, hogy valaha is látott volna madarat fészkelni. Amikor ezt rajzolja, akkor maga is megnyugszik, elcsöndesül, gyakran valamilyen szeretet megnyilvánulás is társul hozzá, megöleli a felnőttet, ringatja magát. Amíg a szálka erősen férfias vonás, az apát és a Napot hívja elő a gyermekben, addig a fészek nem a szárazságot, hanem a nedvességet, puhaságot és teltséget hozza magával. Rajzolás közben a gyermek számára az anya és vele kapcsolatban a Hold jelenik meg. Az édesanyához az éjszaka tartozik, a Hold ideje. Ő kel fel az éjszaka síró gyermekhez, ő az álmok őrzője. A havi ciklusát is a Hold szabályozza. A fészkét rakó madár, az anyaméh fészke a létezés teljes egységét, a mindenséget idézi meg. A fészket rajzoló gyermek jól érzi magát a fészket adó világban, ahol körülöleli az anyai szeretet és gondoskodás.

A pötty

Létezik egy harmadik alapmotívum is, ami nem szálka, nem görbe. Nem a fent és a lent ellentéte, nem a kint és a bent, vagy a férfi és a nő kettősége, hanem az önmagában létező  moccanatlan mag. A gyerek a tér-időn kívül létezik, hétesztendős koráig az Isten tenyerén él, ahogy a régiek tartották. Ezen az isteni tenyéren pihen a százszínű jövő, a minden lehetőséget és termékenységet magába foglaló mag, melynek megjelenítője a pötty, vagy a kicsi karika, vagy a vele rokonítható gyöngy. A gyöngy a szüzességet idézi és gyermekállapotát tükrözi. A kicsinyek nemcsak a Napot szeretik, hanem a pöttyöket is, a babos kendőket, a katicabogarakat, a pöttyös labdát. A leszentülő Napban is ott van a pötty, amely a bentet jelenti, a magot. A gyermek számára magok laknak a Napban, fénymagok. A gyermekrajzok mindegyikén megjelenik a pici pötty, a karika, kör. Van, hogy pöttyöket hullat a Nap, van, hogy pöttyök veszik körül az egyes alakokat. A szüzességet, védettséget idézi meg a gyermek ezzel. A pillanatban, a mostban létezőt, melyben tisztán magként ott szunnyad a jövő. A gyermek őrző-védő állatai a macskák és nyuszik is gyakran pöttyösek, de a királylányok tiszta alakjában is gyakorta ott a gyöngysor. Égi mása pedig a csillag, a szerző szerint maga az Esthajnalcsillag, a Vénusz.

Molnár V. József számos népművészetben, a magyar és egyetemes keresztény kultúrkörben fellelhető szimbólummal veti össze a gyermekrajzok üzenetét. Ahhoz, hogy megérthessük, ráérezhessünk a rajzok igazi tartalmára nekünk is sokkal mélyebbre kell nézni, a felszín alá. Mai szemléletünk, a benyomások alapján adott azonnali válaszreakciók világa, ahol a média képi megjelenítéseinek egész más célja van, mint a régiségben való ábrázolásnak. Manapság a reklámok és filmek az ember arcába tolják akaratukat, erős hatásukkal manipulálják a nézőt.  „Vedd meg!” „Kívánd meg!” „Mert te megérdemled” és hasonló üzenettel robbannak a potenciális vásárlók elé. De századokkal ezelőtt a festmények, hímzések, faragványok nem ezzel az eszközkészlettel dolgoztak. Mutatni akartak valamit és nem befolyásolni, pláne nem manipulálni. A természetben gyökerező, ősi jelképekkel dolgoztak. A gyermek, aki közel áll még ehhez a tiszta léthez, akit még nem fertőződött meg a modern világ varázsa, az még érti ezeket a szimbólumokat. A három alapmotívumon kívül megismerkedhetünk a ház, a királylány, a létra, füst-kémény, kereszt, csiga, madár és egyéb állatok és még számos, a gyermekek rajzain megjelenő motívum tudatalatti jelentéstartalmával, akárcsak a méretek, arányok, színek és térbeli viszonyulások mondanivalójával.

Amikor a felnőtt ember úgy alkot, hogy összerendezi teste-lelke és szelleme hármasságát, amikor a saját valójának mélyéből alkot, akkor ugyanezek az alapmotívumok jelennek meg keze nyomán. Jó ezekkel tisztában lenni, és picit ebből a szemszögből megvizsgálni a látottakat.

---

[1] Molnár V. József: Újraszülető világ, Örökség Könyvműhely, Budapest 2001, 11. oldal

Gazan, Sissel-Jo - Tintagomba

 Az őszi Margó fesztiválon volt szerencsém élőben látni és hallgatni a dán írónőt, aki igazán izgalmasan mesélt "A dinoszaurusz tolláról" című magyarul is megjelent könyvéről. Maró hiányérzetet keltett bennem, hiszen az említett kötetet nem olvastam. A barátságos beszélgetésből átjött egy rendkívül természetes, de ugyanakkor elkötelezett írói habitus, és amint láttam, hogy a Jaffa Kiadó meglep minket Sissel-Jo Gazan "legújabb" könyvével, várólistára is tettem. A duci kötet első pillanatban is jó érzéssel töltött el, ízléses borítója és több, mint 500 oldalas vastagsága nagy reményeket ébresztett bennem. Örömmel tapasztaltam, hogy nem kellett csalódnom.

Rendkívül pergőn, izgalmasan kezdődik a történet, egy titokzatos betegségben szenvedő takarítónő esetét olvashatjuk, aki  valószínűleg gombamérgezés miatt betegedett meg. A különleges tintagomba, melynek egy parányi darabkája is életveszélyes vesekárosodást okoz, valahogy kapcsolatba került a nővel. De vajon hol és hogyan történhetett ez? Választ csak a kötet legvégén kapunk, addig viszont megismerkedhetünk Hellével, Dánia legelkötelezettebb gombaszakértőjével és az ő lányával, a történetet mesélő Rose-al.

Az 1980-as évek derekán járunk, Rose tizenhárom éves, és a legégetőbb kérdés számára, hogy ki lehet az apja? Édesanyja,  Helle elkötelezett hippi volt, egy kommuna közösségében élt lányának fogantatásakor, és nem igazán tud válaszolni Rose kérdésére. A kamaszlány életében nemcsak a vérségi kötelékek fontosak ebben az életszakaszban, hanem minden, a most kialakuló identitásához hozzáadó részlet. Így a barátok is. Török származású barátnőjével utcai falfirkákat kezdenek el gyűjteni, egy füzetbe másolják, és hamarosan nemcsak regisztrálók, hanem maguk is alkotókká válnak. A street art világa nem kevésbé különleges, mint amilyen az édesanyjáé volt. Hamarosan izgalmasabbnál izgalmasabb eseményeknek lesz a tanúja, melyhez nagyban hozzájárul Krudt, mondjuk úgy, Rose  nevelőapja is. A hobbinak induló graffitizés azonban élete hivatása lesz, az édesanyjától örökölt szenvedélyes hivatástudattal éli meg majd munkáját, melynek legnagyobb kihívása a "Tintagomba" néven működő utcaművész munkáinak nyomon követése lesz. 

Ez a többszörösen összetett regény számomra olyan volt, mint egy feneketlen bőrönd, mely magát Dániát képviseli. Helle szenvedélyesen be akarja gyűjteni az országban fellelhető összeg gombafajtát, s időközben hatalmas felfedezéseket tesz a gombákkal kapcsolatban. Gyógynövénynek, a jövő zálogának tartja őket. Közben továbbra is minden porcikájával lázasan küzd a kapitalizmus ellen. Rose egy születőben levő művészetbe csöppen, sajátos önkifejezése azonban a bandaháborúk célkeresztjébe sodorja őt, aminek súlyos következményei lesznek. Beleszeret egy illegális házfoglalóba, aki nem kevesebbet akar, mint megváltoztatni a világot. Mégis a konzervativizmusáról híres Jacok barátnője lesz. Megpróbál egy normálisnak tűnő életet élni, de folyton akadályokba ütközik. Jacob apja is nagy kihívás a lány számára, hiszen pont azt az illegális házbitorló bandát üldözi, akinek vezetőjébe Rose belehabarodott. És ott van még nekik a nagyi is, aki ártatlan Pablo Neruda rajongónak tűnik, ismeri a chilei költő szinte minden versét, de a kötet végére kiderül, hogy mélységes mély titok lengi körül. 

Megtalálható ebben a regényben minden, a nácizmus öröksége, a komfortos világ elleni küzdelem, a szociális egyenlőséget követelő fiatal réteg, az utcaművészek politikai tartalmú üzenetei, de a homoszexualitásról és a droghasználatról is kendőzetlenül olvashatunk. 

Olyan gazdag és burjánzó a regény, hogy képtelenség bármit is kiragadni belőle úgy, hogy az önmagában álljon. Minden olvasó számára egyedi üzenete lesz, én csak a sajátomról beszélhetek. Nekem a történet végére a "titok" lett a kulcsszó. Így utólag persze látszik, hogy a titok mennyire velejárója volt minden egyes szálnak a könyvben. Az éj leple alatt felkerülő falfestmények, a háztetőről leskelődő lányok, a megfigyelés alatt tartott ház, Rose igazi apjának kiléte, Jacob húgának halála vagy Krudt amerikai eltűnése. Nem túlzok, de még közel sem soroltam fel az összes rejtélyt, melynek feltárására vállalkozik a kötet. Nem egyszerű az élet ebben a folyton zsizsegő világban, ahol a szereplők is igazán karizmatikus, nagy alakok. A látszólagos középszerűség mögött is fontos személyek húzódnak meg, akik mind képviselnek valamit. Bevallom, ettől a kötet számomra kicsit olyan "megcsinált" lett, férjen még valami bele abba a bőröndbe: egy öngyilkos figura, egy bevándorló, egy szklerózis multiplex-es, egy vérfertőzés...

Ettől eltekintve a "Tintagomba" egy hihetetlenül olvasmányos, letehetetlen kötet. Olvasás közben az jutott eszembe, hogy ez könyv ugyanúgy szól a fiataloknak, mint a korábban született generációnak, egyszerre kultúrtörténet és tudományos módszertani bemutató, de legfőképp társadalomismeret. A dán társadalom keresztmetszetét nézhetjük meg közelről. Igen, azokét a dánokét, akik állítólag a világ legboldogabb emberei. Habár Sissel-Jo Gazan jelenleg Berlinben él, de jól ismeri ezt a világot, hiszen maga is a történetbeli Aarhusban nevelkedett. Sokszínű világba lépünk be a regény által, ahol nem csupán a graffiti művészet, a poszterek és utcai installációk  varázsolják körénk ezt a pezsgést, hanem mindenfelől árad  a gazdagság. 

Hozott pontszám: 4/5

 

                                              Sissel-Jo Gazan a 2019 őszi Margó fesztiválon

 

Aarhus utcaművészeti fesztivál

Gyurkovics Tamás - Migrén

Gyurkovics Tamás a Migrénnel számomra megteremtette a Mengele bőröndje  című könyvének  ellenpontját. Tükörképét? Ahogyan tanúi lehetünk a "Halál Angyalának" minden lelkiismeret-furdalást nélkülöző dél-amerikai bujdosásának, úgy a Migrénben láthatjuk, hogy Spielmann Ernő egy pillanatra sem tud szabadulni tettei súlyától. Pedig hol van az ő vétke Mengele tetteihez képest? Egy megnyomorított élet örökös migrénes görcsében, egy besötétített szoba legmélyén járunk, ahonnan az olvasó is csak fejét fogva távozhat. 

Spielmann Ernő azoknak a fiú  ikergyerekeknek a "Zwillingsvater"-ja, akiket Josef Mengele maga választott ki kísérleteinek célcsoportjául. Bár maguk az orvosi kísérletek szörnyűek voltak, de ezeknek a kicsiknek mégis jobb sors jutott, mint az Auschwitz-Birkenau táborba került többi gyermeknek. Spielmann meg is tesz mindent értük, sőt akiket lehet bevon ebbe a kiválasztott csoportba, vásárra viszi a bőrét, hogy minél több magyar zsidó gyermeket megmentsen. A láger felszabadítása után magára vállalja a negyven gyerek hazahozatalát. A megerőltető téli út cseppet sem egyszerű. A vonatok nem járnak, a sínek lefagytak, az élelmezés szinte nem is létezik és hol a tífusz, hol a tetvek kínozzák a csapatot. Az egész küldetés reménytelen.

Spielmann Ernő egy külső szemlélő számára számos hőstettet hajtott végre, de önmagának nem tudott megbocsátani azért, hogy nem védte meg a tábori ikreket, a rábízottakat a bántalmazásoktól. Egész életét örökös bűntudatban élte le. Folyton azt várta, hogy mikor állítják a vádlottak padjára. Az életben maradottak bűnhődésében tengette napjait, ennek kivetülései lettek az egyre erősödő fejfájási rohamok, melyek lassan elviselhetetlenné tették a férfi életét. Csak ekkor meséli el feleségének, hogy milyen szerepet töltött be a táborban. Bár látszólagos nyugalomban élnek Izraelben, de az események kicsúcsosodnak, amikor Jeruzsálemben megkezdődik Eichmann pere, az évszázad pere. Spielmann arra számít, hogy őt is megtalálják, rájönnek tetteire és a vádlottak padján fog kikötni. Egy ilyen horderejű dolgot nem is lehet elfelejteni. 

A regénynek van egy magyarországi szála is, mely először picit váratlanul ugrott elő, aztán lassan, a regény vége felé helyére került, de még így is kicsit erőltetett lett számomra. Pedig önmagában megérne egy külön regényt. 

Gyurkovics Tamás könyvét olvasva számos gondolat tódul az ember fejébe, csak úgy kavarognak; szégyen, bűntudat, trauma feldolgozás, a túlélés mibenléte, titkok, megalkuvás. Számomra két erőteljes sodrása volt a könyvnek, az egyik, az örökké foglalkoztató túlélők sorsa, a másik, a gondolat hatalma. Sokáig úgy éreztem, hogy akik túlélték a borzalmat, azoknak onnantól kezdve boldog életük volt. A fellélegzés eufóriája azonban nem tartott sokáig. Számos irodalmi és filmélményem segítségével kezdtem kijózanodni. Ennek árnyalatait nem is részletezném, de az életben maradottak bűntudatának ilyen mély ábrázolásával még nem találkoztam. A gondolat ereje volt a másik számomra lényeges üzenete a kötetnek. Spielmann úgy éli le életét, hogy aki életben maradt az csak bűnös lehet. Az ember, aki beleragad önmaga gondolataiba, képzeteinek valóságos voltában él. A benne megjelenő önértékelés ugyanolyan erővel bír, mint a valóság. Innen egyedül nincs kivezető út, hiszen a tudatalatti nem képes megkülönböztetni egymástól e két létezőt.
Ez a szélsőség ugyanolyan hajmeresztő, mint a „Mengele bőröndjében” alakot öltő, minden bűnösség tudata nélkül élő menekülő orvos. Már-már groteszk ez a két figura. Természetesen, mire Spielmannal végigjárjuk a maga kálváriáját, mély empátia alakul ki bennünk, s a kezdetben kissé szenvtelenül ábrázolt ikerfiúk „kápójának” sorsa nagy hatással lesz mindannyiunkra.
Gyurkovics Tamás megközelítése nagyon tetszett. Szépen egyensúlyoz a regény a józanság és az összetett érzések között. Van a kötetben egyfajta higgadtság is, de a lapok előrehaladtával mégis részeseivé tudunk válni az eseményeknek. Külön örültem, hogy nem akart a szerző manipulálni a gyerekek kínzásának mibenlétével, halványan, már-már leegyszerűsítve mutatja be a lágerbeli életüket.
A kortárs magyar irodalom egy fontos darabjával találkozhattam. A Migrén önálló olvasásra is alkalmas, de én erősen ajánlom mellé „Mengele bőröndjét”, mert a kettő valahogy együtt még jobb.

Hozott pontszám: 5 

Gyurkovics Tamás

Fotó: Draskovics Ádám

"Aki túlélte, az ártatlan nem lehet, a bűnösség vélelmét kéretik a tanú esetében is figyelembe venni!"

"Évek óta és kedélyes nyíltsággal tervezgetik, hogy egyszer továbbállnak innen, nagyobb otthonba és talán új szomszédságba költöznek, ahol az élet máshogyan van kikeverve a múlt, a jelen és a jövő színeiből, mint itt, ahol az ember hiába elegyíti a paletta színeit, a hétköznapok árnyalatát végül mindig a múlt határozza meg; a tábor szürkéje."

Kőrösi Zoltán - Orrocskák

Beleszeretni valakinek a prózájába, valami ilyesmit jelenthet. Írhat az bármit, csak önmagához, egy előző könyvéhez képest lehet csupán gyengébb, de gyenge sohasem. 

Így vagyok én Kőrösi Zoltánnal, akitől ez volt a tizenötödik olvasásom. 

Van a hangjában egy olyan egyéni árnyalat, ami vagy tetszik az embernek, vagy nem. Az egyediség mindig ezzel jár. Az ő hangjában pedig súlyosan és mélyen keveredik a látásnak és az érzésnek az elegye. A valóságnak egy megunhatatlan és kiaknázhatatlan ábrázolása. 

Ennek a regénynek csúnya hátránnyal kellett indulnia, mert érzésem szerint a világ egyik legrondább borítóját mondhatja magáénak. Minden szempontból primitív és kifejezéstelen, mintha egy szabotázs áldozata lenne a kötet. A címe sem tetszett, gyerekes és félrevezető, szerintem nem jó választás. No, innen szép nyerni! És a nyeréshez minden megadatott. Először is  a könyvet ajándékba kaptam; nagyon kedves meglepetés volt, akitől kaptam, ahogyan kaptam. Aztán, amint kinyitottam, csak úgy ömlöttek rám a szavak, mint a napsugár...

"Forró és moccanatlan levegő nehezedett a városra, mintha egymáshoz préselt üveglapok súlya nyomná össze a házakat."

A "Milyen egy női mell - Hazánk szíve" (2006)  óta  bennem is így fejeződik ki a nyári hőség. Moccanatlan, leválaszthatatlan tapadás. Keletkezését tekintve az Orrocskák (2000) a fent említett regény és a "Budapest, nőváros" (2004)  előtt keletkezett. A három regény szoros összetartozását érzem, még ha nem is a szokásos tekintetben. Ugyanis nem sorozatról van szó, sokkal inkább nyomon lehet követni egy téma kibontakozását és csúcsra futását, ami egyértelműen a "Milyen egy női mellben? " történik meg. 

Az Orrocskák négy égtájra, négy részre osztott regény, melyben Bárány Ádám célba érését követhetjük nyomon nyugalommal, a biztos siker tudatában, hiszen már az első oldalon kedvese ölében pihenteti fejét. Főhősünk igazi hős módjára, erényt és érdemet kovácsol testi sajátosságából, nevezetesen nagy orrából, ami mindvégig - akár- gúny tárgya is lehetne. Persze ott vannak azok a fránya viccelődők, akik ha nem is mondják, akkor is sugalmazzák a "tréfát". Gellert kapott golyó módjára, Ádám sikert és karriert csinál környezete piszkálásából. Mert kinek ekkora van ugye, az menjen csak szimatolni! És Ádám megy is, azaz jön is. Budapestre érkezik. Budapestre. És beleszeret. Ódák hangzanak el a városról, s néha azt hittem, hogy a könyv célja nem más, mint ennek megéneklése. 

"Budapesten nyitott szemmel alszanak az emberek, nem is forgolódnak, csak a mennyezetre néz sápadt arcuk, zárva maradnak az ablakok, mégis meg-meglebbenek a függönyök, mint, amikor köd kúszik a házak közé, üvegből vannak a falak. 

Alszanak nyitott szemmel a budapestiek, és mintha ezüstös nyál lenne, végigcsorog rajtuk a Hold fénye." 

De nemcsak Budapest, hanem a történelmi kor is megkoronázódik ebben a regényben. A körülbelül 1970-1999-ig terjedő időszak pillanatképeit élhetjük át. Nem is átélés ez, hanem átérzés. IFA-val, a Hősök tere díszőrségével, építőtáborral, Balatonnal, az apró ügyeskedő vállalkozásokkal kapjuk meg ezt a csomagot. Ez az az időszak, amikor a műanyag fröccsentett Lenin relikviákból Árpád vezéres figurákat illett készíteni. 

A szöveg barokkosan pompás, már-már sok is. Annyira intenzív, hogy könnyű elveszteni a cselekmény szálát, és csak a kifejezésmódra figyelni. Akár egy Kőrösi eszközkészlet, a színes paletta szétterítése ez. De a kötet végére valahogy átrendeződik minden. Itt van minden, ami Kőrösi Zoltánban megvolt; Budapest szeretete, a mágikus vonal, az angyalok jelenléte, a rá oly jellemző ismétlések felbukkanása a szövegben, a végtelen ember tisztelete. Minden itt van, de minden nagyon sok, burjánzó, intenzív. Innen tudnak majd kinőni későbbi csodás regényei, csírájában itt lappangott az "Ítéletidő" is. 

Nagyon hálás vagyok, hogy most olvastam ezt a könyvet, nem a többiek előtt, mert így sokkal érthetőbb volt számomra, méltó helyre tudtam emelni életművében. Olvasás közben olyan érzésem is volt, hogy ez aztán még jobb alkotás, mint az eddigi kedvenceim tőle. Irodalmi kísérletnek is éreztem, de közben a szerző szemével is láttam. Minden mondat olyan, mint egy tökéletesre kerekített gyöngyszem. Ízlelgetni kell az összes sorát. Szinte a fél könyvet ki szeretném idézni, osztoznék mindenkivel ebben a szépségben. Lassan is olvastam, totyogva, élvezkedve. A legszebb október fuvallata söpör végig a könyvön. Ha vannak városok, melyek nővárosok, akkor vannak regények, melyek "októberek". Ez az.  

Csak hálásak lehetünk, hogy ezt a sok szépet nekünk ajándékozta Kőrösi Zoltán, mielőtt megfosztott volna minket magától. 

Hozott pontszám: 5 

A könyv elektronikusan is olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtár adatbázisából. 

 Kőrösi Zoltán

"Az ezerkilencszázkilencvenkilencedik esztendő októberében, nevezetesen október végén, egyhétfői napon végre felszakadt a városra fekvő füstös, gomolygó pára: a hegyek felől kékesszürke, puffadt felhők ereszkedtek alá, félretolták és szinte kilyuggatták az alacsonyan lebegő felhőtakarót, ami már napok óta mozdulatlanul hevert a házak, a folyó fölött, s előbb csak szemerkélni kezdett az eső, apró cseppekben, de olyan sűrűn, mintha nem is eső, inkább valami permet volna, behatolt a kabátgallérok alá, átszivárgott az ajtók és az ablakok eresztékein, nyirkos hidegséggel szívódott a falakba, a ruhákba, a papírlapokba, aztán, talán megint a hegyek közül, vagy az is lehet, hogy egyszerre sokfelől, hiszen úgy hullámzott végig az utcákon a hang, hogy nem is jöhetett máshonnan, csak egyidőben sokfelől, halk roppanás hallatszott, akárha egy roskatag fal maradványa dőlt volna le néhány utcával odébb, vagy egy korhadt törzsű fa fordult volna ki a földből, hogy minden feltűnés nélkül a sárba feküdjön, s még az ágai sem recsegtek szanaszét, csupán megroppantak a zuhanástól, s mindjárt egypillanatnyi átható csend támadt, olyan csend, hogy nem töri meg se motorok zúgása, se szirénavijjogás, nem kopognak lépések és nem kiált fel senki, s aki szólna, hát visszatartja inkább még a lélegzetét is, egészen addig, míg nagy, lebegő pelyhekkel hullani nem kezdett azaz évi első hó"

"Mert ami lesz, az már megtörtént, és ami megtörtént, az sohasem változik. És ami volt, az van is, és ami van, az volt.
Nem ketyeg az óra, nem pereg a homok, a folyón hangtalanul siklanak a hullámok, eltűnnek,és már jönnek is vissza."

"Hinnéd-e például, hogy ott, szemközt, a pályaudvaron hány és hány álom érkezik nap mint nap a vaspillérek alá? Kistáskák és nagybőröndök, nagy vágyak és kis remények (…)"