Sverdrup-Thygeson, Anne -Erdők

 Hogyan kapcsolódunk a fákhoz és huszonötezer másik fajhoz

"Az északi mitológiában a világ koncentrikus körökbe szerveződött. Mint a fa évgyűrűi. Ezt a mintázatot az ujjlenyomatunkban is felismerhetjük. Mert az idő, a világ, a fák és mi, emberek, összetartozunk." 

Bevallom, egy ideje semmi kedvem kijönni a természetből, előbújni a fák közül, maradnék még a maga idejét járó, az ember számára lassú élővilágunkban. Ezért  Peter Wohlleben, Byung-Chul Han, Szűcs Kinga után a norvég származású Anna Sverdrup-Thygeson könyvével a helyszínen  maradtam. A szerző egyetemi oktató, természetvédelemből doktorált biodiverzitás és rovarszakértő. Huszonöt éve kutatja az erdők élővilágát, emellett ultramaraton-futó és három gyermek édesanyja. 

Ha azt mondtam, hogy a német erdész, Peter Wohlleben írásait szerettem, akkor ezt a könyvet egyenesen imádtam. Élveztem azt a minőségbeli ugrást, ami a két lelkes természetbúvár munkája között észrevehető. 

 

Anna Sverdrup-Thygeson könyvében van egy szépen futó időbeliség, ami indul egy ükapai örökségből, a több mint 200 éves Skandináv botanikai határozóból, ami a mai napig is a család, így a szerző tulajdonában van. Az évszázadokon át örökölt könyv mellett a természetszeretet is az örökség része volt. A szerző a könyv írásakor már több mint harminc éve a fákat kutatta. "Az erdő hatással van ránk. A fák lombkoronájának zúgása megszólít bennünket, évmilliók óta, a karbon időszak óta duruzsol az  erdőben. Mert az erdők nagy időszakot fognak át." Finom humorral és az erdő iránti tisztelettel van átszőve a kötet minden sora. Így amellett, hogy rengeteget tanulhatunk belőle, még élvezni is fogjuk az olvasást. 

 

A tíz fejezetre osztott könyv fejezeteinek vezérfonala egy-egy fa lesz. Indulunk a nyírfától, ami az erdő lényegi meghatározására törekszik, s behozza azt a kedves és képszerű bemutatást, ami szerint az erdő egy gólyalábakon álló virágos rét. Természetesen fontos megállapodni abban, hogy mit is nevezünk erdőnek, mert ez nem is olyan egyszerű, mint azt gondolnánk. Leginkább Norvégia és Svédország erdeinek fáit ismerhetjük meg, ami elválaszthatatlan a növény és állatfaunától. Rendkívül sok érdekesség mellett Anna Sverdrup-Thygeson is kiemeli az erdők működésének alapvető tulajdonságait. Írásának stílusát egy természetes szabadság jellemzi, nincs benne merevség, olyan, mintha itt mesélne nekünk a szobánkban, és a gondolatok csak úgy jönnének, mennének. 

 

Vannak azonban mondandójában olyan sarkalatos tények, melyeket érdemes kihangsúlyozni, mert szerintem eddig ezek nem kaptak kellő figyelmet. Anélkül, hogy az zavaróan idegesítő lenne, a norvég szerző is elmondja, hogy nagyon sokáig pimaszul és gátlástalanul kihasználtuk az erdőket. Úgy döntögettük fáit, mintha másnapra újra ott lenne helyette egy másik. Azt gondoltuk, hogy Isten, vagy a nagy alkotó majd leemel a polcról egy ugyanolyan fajt, amit mi emberek kiirtottunk. Sokáig elképzelhetetlen volt az, hogy ennek következménye lehet. A hajózás fénykorában erdők tucatjai estek áldozatul a hatalmas flották megalkotásánál. S gyakran a tengeri csatákban hajók százai a víz alatt végezték be sorsukat. Mára létezik egy vörös lista, amin a veszélyeztetett fajokat sorolják fel, veszélyeztetettségük foka szerint. A 2021-es vörös lista több mint 20 ezer norvég faj állapotát értékelte. Arra a következtetésre jutott, hogy ha nem változnak a jelenlegi viszonyok, akkor a fajok 21 százalékát – több mint egyötödét – a kihalás fenyegeti. De vajon mi lehet ennek az oka? Hiszen azt már rendszeresen tapasztaljuk, hogy a kidöntött fák helyére újakat telepítenek. Mára már nem a fa a legtöbb használati termék, közlekedési eszköz alapanyaga. Ennek vizsgálatakor szembekerülünk azzal a ténnyel, hogy erdő és erdő között is különbség van annak korából adódóan például. A kiirtott  őserdők magoncai sokára válnak elődeikhez hasonlóvá. De azt is fontos hangsúlyozni, hogy az erdő akkor működik jól, ha nem akarunk benne "rendet" rakni. Nem kell a kidőlt, holt fákat onnan elvinni, hiszen az őserdőkben is  a faállomány egyharmadát a holt fák teszik ki. Ezek az akár  évtizedekig bomló fák otthon adnak azoknak az állat és növényfajoknak, melyeknek ez a lételeme.   

Egy másik ugyancsak fontos tényt is boncolgat a szerző; a biodiverzitás fontosságát. Azok az egyedek, melyek nem tömegével vannak jelen, hanem ritkaságnak számítanak, különösen nagy hatással lennének a környezetre, ha kihalnának. A ritka fajok egyedi funkcióval bírnak, olyan "szakképesítéssel"  rendelkeznek, melyeket a leggyakoribb fajok nem  képesek ellátni.  Persze a gyakori fajok is nélkülözhetetlenek az ökoszisztémában, de a ritka fajokat sem írhatjuk le, nem mondhatjuk, hogy  feleslegesek! 

 

Mondanom sem kell, hogy a könyvben bőven olvashatunk az erdők élettani hatásáról, a környezeti egyensúlyban betöltött szerepükről, szénmegkötő képességükről, a hőmérsékletre gyakorolt hatásukról és még rengeteg olyan hasznukról, amire elsőként nem is gondolunk. Anna Sverdrup-Thygeson megmutatja nekünk kedvenc fáját is, azt  az erdeifenyőt, ami már jóval ükapja születése előtt megkapaszkodott egy szakadék peremén. Érdekes kérdés ilyen tekintetben az idő, hiszen  a fák a legidősebb és legnagyobb általunk látható élőlények.  Generációkra kitartanak, s talán tanulhatunk tőluk valamit a változásról, amire reagálnunk kellett volna. Mára az európai erdők kiterjedése a felére csökkent, s csupán 3 százaléka érintetlen, eredeti erdő. Amellett, hogy ez a fejlődés velejárója, muszáj jól reagálnunk erre a változásra, lépéseket kell tennünk a környezetünk megőrzésére. 

Bő másfél éve költöztem a jelenlegi lakhelyemre, egy Budapest széli, élhetőnek mondható lakótelepre. Az egyik ablakom egy kutyafuttatóra és egy két éve telepített Miyawaki mini erdőre néz. Éppen a költözésemkor hallottam először a Miyawaki erdőről, egy Szécsi Noémi által tartott Tabánt bemutató sétán. Ebben a mesterségesen létrehozott mini erdőben rendkívül sűrűn ültetnek egymás mellé tájhonos fákat, hogy a fényért való küzdelem miatt sokkal gyorsabban növekedjenek, és váljanak egyfajta zöld oázissá. Hálás vagyok, hogy ennek cseperedését láthatom magam is. Régen attól rettegtünk, hogy minden talpalatnyi helyre felhúznak egy házat, most már ilyet is tapasztalunk, hogy erdő születik a nappalink tövében. 2020-ban Magyarországon 50 millió fát ültettek el az Országfásítási program keretén belül és a program azóta is tart. (Norvégiában 2021-ben 37 millió fát ültettek a könyv adatai szerint) A sok szomorú adat mellett jó ezekre a kezdeményezésekre is gondolni. 

 

Ez egy rendkívül jó stílusban megírt, olvasmányos ismeretterjesztő könyv az erdők élettől hemzsegő varázslatos világáról. Tartalmában sok átfedés van Wohlleben könyveivel, de ez még inkább emlékeztet és megerősíti tudásunkat. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

 

Sjón - A macskaróka

Olyan jó volt olvasni ezt a kis könyvecskét. Rövid is, meg pici is, de mégis a tökéletesség élményével volt képes megajándékozni engem. 

Indul az egész 1883 januárjának egy téli napján, mikor barna bundás sarki róka kushad a sziklák között, nyomában egy emberrel, a vadásszal. Szaggatott jelentéseket olvashatunk az izlandi hajszáról, mely leginkább a hóban ugráló, olykor eltűnő, majd feltűnő állat útjára hasonlít. A mondatok kurták, lényegre törőek, mintha csak egy balladát olvasnánk. Az első fejezet addig tart, míg vadászunk, Baldur Skuggason meg nem húzza a ravaszt. 

Tél van a Völgyben, minden egyhangúan kék, csak a csúcsok szikráznak. S ebben a hóban egy félkegyelmű jár küldetésben, temetéshez készülnek. Majd hirtelen 1868 áprilisába ugrunk, Reykjanes szigete mellé, a Horogszakító- szirthez, ahol zátonyra futott egy hajó, melynek gyomrában értékes hordókat és egy megláncolt lányt találnak. Elindulunk komótosan a lány sorsának követésében, hogy egy kört leírva visszaérkezzünk történetünk elejéhez, 1883 januárjának rókavadászatához. 

A történet a maga titokzatos rókájával és elesett alakjaival egy misztikus mesére hasonlít, ahol a létezést és a halált is ezüstszürke homály borít. Izland  elszigetelt világában az életben maradást, a már jól ismert küzdelmet egy csipet mágia segíti. S mire megfutja az olvasó a maga körét, jóleső érzés járja át, hogy lám-lám a szívtelen elnyeri méltó büntetését. A macskaróka története az izlandi hiedelem világába bugyolálva  mesél el egy köznapi történetet. Teszi ezt apró, tökéletes és finom mozzanatokkal, holott egy véres és küzdelmes vadászaton vagyunk. 

Felemelő irodalmi élménnyel találkoztam olvasás közben, valahogy minden a helyén a van, minden arányos és elég ahhoz, hogy az olvasó hozzá tudja tenni a maga részét. 

Hozott pontszám: 5

 

"Alkonyodik a Völgyben; a délutáni sötétség kúszni kezd a lejtőkön fölfelé. A homály mintha a nyitott sírból szállna fel a völgyalji temető nyugati sarkában; először ott sötétedik, aztán elfeketedik az egész világ."

Truc, Olivier - Sámándob

Végre sort kerítettem a molyos várólistám legkorábban felkerült könyvére, a 2017 óta várakozó Sámándob elolvasására. Egyrészről bánom, hogy csak most, másrészről viszont érdekes, hogy épp most. Amikor 2015-ben ez a könyv megjelent, lényegesen kevesebbet lehetett olvasni, tudni a számikról, más néven lappokról. (A lapp nevet a finnek gúnynévként ragasztották rájuk, ma a számik önelnevezése alapján nem használható). Addig csak Edith Klatt Rénszarvasok pásztorát  ismertem. Azóta viszont gazdagodtam a témába. Ezért gondolom azt, hogy megjelenésekor olvasva biztos, hogy sokkal nagyobb hatást gyakorolt volna rám.

A könyv leggyengébb pontja sajnos a krimi szál, ami csak akkor baj, ha valaki arra számít, hogy az Animus Kiadó Skandináv Krimik sorozatában megjelent kötet lapjai hátborzongató, izgalmas gyilkosság felderítéséhez vezetnek. Ha ezt elengedjük, akkor jó élményben lesz részünk. 

Lappföld csontig hatoló hideg napjainak homályában, amikor a nap is csupán 2-3 órára kel fel, rituális gyilkosság áldozata lesz Mattis, a rénpásztor, aki magányosan él gumpijában. Füleit levágták, őt magát pedig egyetlen erős szúrással megölték. Úgy tűnik, hogy a számi rénpásztorok közötti leszámolásról van szó, így a tapasztalt rénrendőrt, Klemetet és annak kihelyezett gyakornokát,  Ninát bízzák meg az ügy felderítésével. Mivel egy nappal korábban a kautokeinói múzeumból elloptak egy Franciaországból frissen érkezett sámándobot, így a helyi rendőrség is lázas nyomozásba kezd. Nem segíti az ügyet, hogy egy női erőszaktevő is felbukkan a környéken. Az alaphangulatot átjárja a számik ellen irányuló rasszizmus, amiben a helyi rendőrünk is erősen érintett. A lakosság egy része tüntetésbe kezd, úgy gondolja, hogy a számik ellen intézett támadásról van szó, míg sokan csak a folyton elcsavargó rénszarvasok gazdáit teszik felelőssé. A nyomozást nehezíti, hogy az eltűnt dobot még ki sem csomagolták, így gyakorlatilag nem is tudják hogy néz ki. Pedig az ügy felderítésében kardinális szerepe van annak az ábrának, amit az ősi dobra festettek. Az gyilkosság felgöngyölítése a múltba vezet, bár napjaink bűntényei is jócskán bezavarnak. Egyre világosabban látszik, hogy semmi sem történt ok nélkül, minden apró jel hozzátartozik az ügy megoldásához, melynek mélyén a végtelen kizsákmányolás és  emberi mohóság lapul. 

A történet erőssége a hiteles számi hagyomány és napjaink szociokulturális ábrázolása, ami a nyomozás hátterét nyújtja. A szimbolikus jelekkel megfestett sámándobok a mai napig is erővel bírnak, akárcsak a hagyományozott jojkák, amik szintén segítenek a nyomozásban. A hóval borított vidék mélyén kincsek rejlenek minden értelemben. Szemünk előtt megelevenedik a számi kultúra tisztasága, múltban gyökerező ereje és az az erőszakos "kényszerfinnesítés", amiről ma már nyíltan beszélhetünk. (Ehhez hasonló működött Svédországban, Norvégiában és Oroszországban is). Másrészről a számik az eurázsiai földrész egyik utolsó autentikus őslakos népe, akiknek emiatt megalázó fajkutatási vizsgálatokat is el kellett szenvedniük. Gyakorlatilag folyamatosan északra szorították őket, nyirbálták jogaikat és még ma is szembesülniük kell őket érő fajgyűlölettel. 

A számi öntudat eszmélése már elindult, ennek nyomait olvashatjuk a könyvben és szerencsére már más művészeti ágazatokban is hallatják hangjukat, illetve igyekeznek megőrizni hagyományaikat, kultúrájukat. Idén a finn filmnapok keretén belül sikerült megnéznem Je'vida-t, ami az első amatőr számi színészekkel vászonra vitt film. Ezen a rendezvények került vetítésre a Máhccan – Hazatérés című dokumentumfilm, ami Finn Nemzeti Múzeum gyűjteményében található számi tárgyak Számiföldre való hazajutását rögzítette. Azt gondolom, hogy mindezek segítenek megtudnunk a történelem eddig elhallgatott tényeit, illetve képi világukkal sokat adnak ahhoz, hogy kézzel foghatóvá váljanak a számik. A témához kapcsolódik még a NETFLIX egyik idei filmje a Stolen - Lopás, ahol szintén nem a bűntény felderítése, hanem a számi népcsoport  a fontos. Ez is igaz történet feldolgozása. A svéd Amanda Kernell a  Sameblod- Számi vér című alkotása szintén ebből a témából merít.  

Hozott pontszám: 4,5

 

Knausgård, Karl Ove - Tavasz

Knausgård Évszakok sorozatának harmadik része sokkal közelebb állt hozzám, mint az előző két kötet, pedig ahogy emlékszem, azzal sem volt bajom. A Tavasz mégis egy sokkal masszívabb, átérezhetőbb történetet mutat be számunkra. 

Az önéletrajzi könyv egyetlen nap eseményét tárja olvasói elé, és mint az eddigiek, úgy ez is, az akkor pár hónapos legkisebb lányának íródtak. Miközben kirobbanó energiával beköszöntött a tavasz, a család életében egy szürke árnyék húzódik végig, a depresszióval küzdő édesanya egyre romló állapota kritikussá válik. Az apa egyedül marad négy gyermekével, ami mindenki számára óriási kihívást jelentene, de ő látszólag kitűnően állja a sarat.

Az a bizonyos nap, amit írásában rögzít egyetlen cél felé hajlik, hogy eljusson kislányával Lindához, az édesanyához a kórházba. A reggeli felkeléstől kezdve az apában elindul a belső film, az események egymáshoz kapcsolódó láncszemei, melyek számára is magyarázatot adnak arra, miért van az, ami. Nagy veszteségben teszünk így, amikor a fájdalmat olyan nehéz viselni, hogy csak a következő cselekedetre fókuszálunk, és szinte parancsoljuk magunknak, hogy "most felkelek, megmosakszom, megfőzöm a teám". Az apa belső motorja a gyerekek ellátása, ébresztése, iskolai dolgainak intézése, a pici leány gondozása. Közben egy folyamatos megfelelési kényszer irányítja, hogy a gyermekvédelem hibátlannak tartsa, hogy a szomszédokkal megmaradjon a kapcsolat, hogy jó anya és apa legyen egyszerre. A tények felsorakoztatása és az események pontos rögzítése eredményezi azt a hatást, hogy miközben egyetlen megjelenő érzelemről sem beszél a férfi, az olvasók mégis végig tudatában vannak annak, hogy mit élhet át. Megrendítő lelkierővel párosul az a magány, amit látunk. A társ nélkül maradt apa, a robot üzemmódban létező férfi, aki élesen érzékeli a valóságot, csodálatosan visszatükrözi a környezet virágba borulását vagy a gyermekei élményeit, mégis egyfajta hibernált állapotban vegetál. Ebben a beszűkült állapotban mégis érezzük a benne is megszólaló reményt, hogy a felsége hamarosan jobban lesz, hogy nem sokára haza érkezik, hogy az élet visszatérhet a maga medrébe. Mindeközben folyamatosan hozza, viszi magával kislányát; belső monológjába bekapcsolja őt is, mesél neki a múltról, a jelenről, zenéről, írásról, mindenről. Az általa átélt magánynak legerőteljesebb kifejezői voltak ezek a jelenetek, amikor úgy éreztem, mint egy kabalát tartja közelében kislányát, belőle meríti legtöbb erejét, pedig a csöppség a nap nagyobb részében csak aludt. A csöndes jelenlét támogató ereje, a fel nem adás, a le nem csúszás támfala volt a gyermek. Ráadásul ez az alkalom talán pont azért maradt számára is emlékezetes, mert a baj frappánsan összecsomósodott ebben a csalfa, légies tavaszi napban, amikor könnyűnek tűnhet minden. 

Knausgård sokszor említi a könyvben Ingmar Bergman alakját, filmjeit, könyveit magánéletének eseményeit. Mivel évekkel ezelőtt magam is végigolvastam életművét, éreztem a két család között némi párhuzamot. Ez persze óhatatlanul behúzta azt is nálam, hogy olyan volt, mintha Knausgård magát állította volna párhuzamba Bergmannal, aki bár óriási dolgokat tett le az asztalra, mégis nehéz volt megtalálnia azt a párt, aki társa tudott lenni alkotómunkájának kiteljesítésében.

Knausgård túlélni tanít ebben a kis kötetben; nem tagad le semmit a nehézségből. Félelmetes, ahogy a depresszió démona beférkőzik az ártatlan gyermekek boldogsága mellé, ahogyan ki akarja kezdeni a család életét, de az apa állhatatos kitartása, egyszerű, férfias jelenléte képes megtörni ezt a rombolást. Jó volt észrevétlen társa lenni ebben a harcban, mintha a jövő olvasói álltak volna sorfalat mögötte. 

Hozott pontszám: 5

Karl Ove Knausgård

Fotó: Thomas-Wågström

Knausgård, Karl Ove - Tél

Hát eljött a Tél is, szépen folytunk bele a Knausgård család belső életébe. A szerző egyre beljebb engedett magába, összetettebb, érzékenyebb részleteket mutatott meg. Mindez azt eredményezte, hogy lassan-lassan engem is megszédít a  Knausgård univerzum. A három hónapra osztott tematika megmaradt, a megszülető lányának szóló beköszönő levél is ott van még, formailag még megtartott az Évszakok sorozat, de egyáltalán nem csodálkoznék, ha lassan felmorzsolódnának ezek a keretek. Ahogy enged közelebb, már nem annyira szükségesek ezek. 

De mi is ez a változás, amit említek? Karl Ove Knausgård ugyanúgy mesél, mint az előző részben, hozza azokat a betörő gondolatokat, melyek megjelennek számára egy-egy tárgy vagy esemény kapcsán. Itt is vannak állatok, úgy mint vidrák, varjak, halak, aztán tárgyak is akadnak; vattapálcák, székek, csizmák mondjuk, aztán megjelennek különböző emberek a környezetükből, és egyre több a filozofálgatásra okot adó fogalom. Egy fogalom megragadása már eleve sokkal individuálisabb, mint egy pénzérme látványából kiindulni, szóval sokkal izgalmasabb is lehet a kacskaringós gondolatmenet. Tetszettek ezek a mélázások, mert elvesztették a felszínességüket, amit eddig nehezményeztem az első részben. Észrevétlenül elhagyta a szerző az idegesítő közhelyeket is. S ha ez nem lenne elég, a szöveget is szétbontotta, számomra és egy jóval érzékenyebb, líraibb szövegalkotásra adta fejét. No nem általánosságban válnak az esszék tünékenyebbé, inkább csak átszövi őket ez a másfajta látásmód. Amíg az Őszben kerestem az írásokra vonatkozó jó kifejezést, és leginkább a füveskönyv kifejezés állt hozzám közel, addig itt már ezt nem merném olyan határozottan állítani. A megközelítés ugyanaz, de sokkal mélyebben engedi magát Knausgård megérinteni. A családi jelenetek azok, amíg még folyton bekeverednek az eseményekbe, és szétzilálják a filozofálások homogenitását. De -és ez az érdekes-, ez egyáltalán nem zavaró, hanem ez adja meg a kötet sajátos stílusát, arra késztetve az embert, hogy kialakuljon benne valami hasonló összemosódás a külső és a belső világa között. A profán eseményekből kiinduló kontemplatív szemlélődést juttatja eszembe ez a metódus, és  bevonzza számomra a szerzőt övező imázs titkát. Persze elhamarkodott mindezt kijelenteni a második könyvének olvasása után, talán, ha Harcom sorozaton túl leszek, akkor élesebbek kirajzolódik. De már most is látni vélek valamit abból a titokzatos, állandó belső küzdelmet folytató férfiből, aki egyszerre tekint magára a külső és a belső szemlélő tekintetével. 

Kedvencem a Karácsonyi ajándékok és a Georg című alkotás volt.
A karácsonyi ajándékokban például Knausgård  elindul magából a cím témájából, nevezetesen, hogy karácsonyi ajándékot vesz a gyerekeinek. Elkezdi csomagolni - eddig mindenki számára ismerős a sztori-, aztán hirtelen a papírforgatagban egy félmondattal beletekeri magát a történetbe. A fizikai mozdulatból indul ki, és szinte bepréselődik a játék és a papír közé az apa, majd ugyanilyen hirtelenséggel egy egészen más aspektusból nézi a tárgyakat, elkülönülő, rideg valóságnak, bezárt kőnek, melyek élete másnap kezdődik, amikor a gyerekek kiszedik őket merev dobozaikból. Akkor kezdik meg igazi életüket, és ezen a ponton a szerző behozza a könyvet, nevezetesen Tolsztoj Háború és békéjét, hogyan válik élővé a kis nyomdafesték és papír, miként képes hidat verni mindez egy halott világ felé. Hát rendkívül izgalmas csomagolás volt ez Karl Ove!

Januárban megszületik a kicsi leánygyermek is, akinek a könyv íródik. Itt is ugyanazt az őszinteségek kapjuk, mint eddig, hiszen a szerzőnek látszólag nem esik nehezére beszélni egy csepp gyermek iránt érzett gyöngédségéről, akárcsak a szex szerepéről az életében, vagy az apjával kapcsolatos kemény, télies érzésekről. Csak tudjunk mit kezdeni ezekkel, hagyjuk magunkról lemosódni az előítéleteket, mert az őszinteség, mellyel a norvég szerző megajándékozza olvasóit megteremti a lehetőséget arra, hogy elfogadjunk valakit úgy és olyan mélységekben, ahogyan ezt eddig még talán nem is tettük. 

Nagyon várom a folytatást, valóban jó itt lenni, a világnak ebben a különleges szegletében. 

Hozott pontszám: 5

 

                          

 Karl Ove Knausgård

 

 

 

Knausgård, Karl Ove - Ősz

Azok közé tartozom, akik még nem olvasták  Knausgård hat részből álló Harcom sorozatát, de mégis szerettek volna kapni valamit az egyre híresebbé váló norvég író hangjából. Az ősz, ellentétben a Harcom sorozattal egy viszonylag könnyen és gyorsan elolvasható könyv, a szerző születendő kislányának címezve. Három fejezetben, három őszi hónap csokrában jelennek meg azok a képek, melyek az apát megérintik és mindenképp át akarják adni üzenetét a gyermeknek. Az írás célját rögtön az elején lefekteti Knausgård, a csodát akarja megmutatni lányának, 

 "a világot, a maga valóságában, ahogyan itt van a szemünk előtt, folyamatosan. Csak így tudom én magam is felfedezni. Miért érdemes élni? (...) Talán azért az érzésért, hogyha lenyomjuk a kilincset, az ajtó mindig könnyen és készségesen kinyílik előttünk, kifelé vagy befelé is és új szobába lépünk. Igen, kitárul az ajtó, mint egy szárny, és már ezért is érdemes élni."

És valóban teljesen egyszerű, a szem elé kerülő tárgyakat, eseményeket  ragad meg, hogy mintegy markát kinyitva, rácsodálkozzon a legkézenfekvőbb dolgokban megbújó titkokra. Van némi kategorizálható jellege ezeknek a gondolatoknak, de valójában eléggé csaponganak a témák egymás után. 

Egy igazán izgalmas írással nyitja meg a szeptemberi részt, az Alma című művel. Bevallom, azt hittem, hogy ezután is valami őszies jellegű témák jönnek majd, de be kellett látnom, hogy nincs benne ilyen irány. Vannak természeti jelenségeket, illetve állatokat bemutató ciklusok, mint például a Darázs, a Békák, Kígyók, Barna delfinek, Madarak vonulása vagy a Villám. Másrészről néhány esszé középpontjaikban a testrészek állnak, ilyen a Száj, az Ujjak, a Szeméremajkak, a Szem. Tárgyak és jelenségek lehetne egy újabb csoport, és végül vannak azok, amiket úgy neveztem el magamban, hogy tabudöntögetők. Ide sorolom a Pisi, a Rágógumi, a Hányadék és a Tetű című írásokat. 

Úgy gondolom, hogy megéreztem valamit Knausgård tehetségéből. Olyan természetesen és szinte selymesen ír, hogy észre sem veszi az ember és már vége is a fejezetnek. Többször rácsodálkoztam arra, ahogyan egyik mondat szülte a következőt, szinte hullámzott az ember a sorok tetején. Minden gazdagsága mellett van benne egy minimalizmus, olyan, mintha minden szürke lenne és rezignált nyugalom övezné. Talán épp ez a sikerének a titka, hogy stílusa megnyugtatja az olvasót. Hanghordozásában mégis van valami távolságtartás nekem. Profi a legjavából, aki bizonyítja, hogy a semmiből is képes mesterit alkotni. 

A tökéletes technikán túl azonban a szöveg sokszor kidobott. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez, egy még meg nem született kisgyerekhez címzett könyv, de mégis az olvasó lett a célközönsége a kiadás okán a memoárnak -vagy nevezzük inkább füves könyvnek-, így várhatom, hogy nekem szóljon. De több írásban is a felszínességet éreztem, nem ment igazi mélységekbe, a felszín karcolgatta, és be kell vallanom, hogy úgy éreztem magam, mint akit átvertek. Sokszor találkoztam egyfajta okoskodással, üres frázisokkal, már-már közhelyekkel. A felfedezés élményét ugyan érezni véltem a különböző megragadott tárgyaknál, de nekem mindvégig kérdéses maradt, hogy valóban ezt akarja üzenni a lányának 2015-ből? 

Minden neheztelésemen túl van ebben a kötetben valami izgalmas. Nagyon tetszett benne az a hangulat, amit a szerző ráragaszt az olvasójára, és óhatatlanul is megszólalt bennem valami hasonló figyelem, ami őt jellemezte. Olyan oldalról nézett rá a hozott témáira, ami nem egy tipikus megközelítés, tetszettek az elindulások, és akadt jó pár igazán kedves gondolat is, például ez: "A fogak nem úgy öregszenek, mint a test többi része, nem fog rajtuk az idő; ebben a fogban a kislányom örökre tízéves marad."

Vegyes érzésekkel csuktam be a kötetet és megfogalmazódott bennem egy olyan gondolat, hogy talán a négy résznek egyben lehet egy nagyobb íve, hiszen a következő kötet, a Tél végén világra jön a kisleány, akihez szólnak a sorok. Alapvetően kíváncsi voltam, hogy ezek az emlékképek, melyeket felhasznált Knausgård, ezek valóban akkor, abban az őszben születtek, vagy utólagos, tudatos szerkesztés kapcsán kerültek egy válogatásba. Mindkét megközelítés érdekes lehet értelmezés szempontjából, hiszen szorosan véve nem az évszakok, így saját életciklusunk elmúlásának pillanatait és életérzéseit rögzítette, hanem azt, ami ott és akkor eszébe jutott. Ilyen oldalról nézve viszont hangsúlyossá válik, hogy ez mennyire inkább az apáról szól, egyfajta fogódzó a gyermeknek ahhoz, hogy ki is volt valójában az apja, mi érdekelte, milyen gondolatfutásai voltak. 

Az olvasmányélményt mindenképp növelte a rendkívül ízléses kötet, örülök, hogy az eredeti borítóval jött ki. Néhány illusztráció is gazdagítja a könyvet, ezek értelmezése mindig izgalmas kihívás, szeretek ezen elgondolkodni. Kicsit szellősebbé teszik az amúgy szigorú, kötött formához ragaszkodó szerkesztést.  

Hozott pontszám: 4 

Karl Ove Knausgård  

fotó 

 

 

 

 

Magnason, Andri Snær - Időről és vízről

Át meg átírom fejben, papíron, monitoron, amit ezzel a könyvvel kapcsolatban ki szeretnék emelni. Fényreklámként úszik a látóterembe a kérdés, hogy: 

"Végül is, mit akarsz elérni, mi a célod ezzel az ismertetővel?" 

A célom pedig önző, amit  tiltunk és javasolunk, a párkapcsolatokban legalább is ez alap, hogy ne akard a másikat megváltoztatni! Most pedig mást sem akarok, csak azt, hogy változzatok meg, te is, ti is, én is, mi is!

Andri Snær Magnason is ezt akarja, de ő 300 oldalt, tudományos magyarázatokat, fotókat használ hozzá. 

 

Ez a könyv arról a jövőről beszél, ami a gyermekeinkre és unokáinkra vár. Nem fantasy, hanem tények, adatok alkotta jövő. Számok építik fel, vegyi értékek, melyben a CO2 az egyeduralkodó. 

Izlandon járunk, ahol a természet sokkal közelebb áll az emberekhez. Ez egyfelől kivételes szépségekkel ajándékozza meg őket, másfelől hamarabb és élesebben látják meg a pusztulását. Az egyetlen szemüveg, ami árt, a nagyvárosok ostoba   kényelembe butító napszemüvege. De Izlandon még láthatsz enélkül az okuláré nélkül. És mit látsz?

 

Például olvadó gleccsereket. 

Ennek a nyomvonalán indul el a szerző, hogy végigjárja a klímaváltozás apró jegyeiből összeálló nagy egészet. Nagyszülei az 1956-os nászútjukat a Vatnajökullön jegén töltötték, most pedig úgy tűnik, hogy 50 év múlva a gleccserek nagy része eltűnik, és 150 év múlva semmi nem marad belőlük.  Aztán Magnason rátér a másik kardinális problémára; a "tengerek savasodására", ami a legnagyobb léptékű geológiai jelenség az elmúlt 50 millió évben. Itt lép be az idő fontossága. Rémisztő tények következnek. Egyszerre kavarog bennem düh, kétségbeesés és tenni akarás. Ordíthatnéka támad a nyájas olvasónak is, aki kényelmes  foteljében terpeszkedik, miközben apró lépésekkel folyamatosan tesszük tönkre azt, ami évmilliókon keresztül működött. A korallzátonyok sorsa sem sokkal szívderítőbb:

"Mi vagyunk az a nemzedék, amely úgy döntött, hogy feláldozza a korallzátonyokat."

A vicc az, hogy a korallzátonyok problémája csupán az 1 százaléka ennek az egész problémahalmaznak.

Viszonylag diszkréten szóba kerül a fogyasztói társadalom által generált használati normák kérdése, hogy az új, kényelmes világ mennyiben járul hozzá a klímaváltozás jelenségéhez. A végtelen mennyiségű műanyag termékek szaporodó száma, a végeláthatatlan szeméthegyek növekedése mellett csak egyetlen dolog fogy, az oxigén. S közben telik az idő. Az idő, melyet a szerző nem években mér, hanem generációkban. Tapinthatóvá válik ezáltal minden. A könyv rendkívüli személyességét a saját családtörténetekhez való kötöttsége adja. Mégsem egy legendárium, de még csak tudományos tanulmánynak sem nevezném, hanem mindez egyben. Így válik sorsunkká a klímaváltozás, mert az adatok sora és mértéke feldolgozhatatlan. Csak amit a szerző megtapasztalt a Okjöküll gleccser eltűnése, a létfontosságú, szenet megkötő mocsarak lecsapolása Izlandon, -melynek összhosszúsága 33 000 kilométer-, már ezek is kijózanítóak. 

 

Úgy tud szenvedélyes lenni Magnason, hogy hangvétele mindvégig higgadt, de összességében mégis hatalmas erejű indulatot indukál az olvasóban. Észszerű, kivitelezhető megoldások is bemutatásra kerülnek a kötetben, és megfogalmazódnak olyan aprócska vágyak, hogy miként maradhatna 2 C fok alatt az átlag hőmérséklet emelkedés. A tudomány és a családtörténet elegyébe harmadikként bekerül még a Dalai Láma is. Ennek a két kiemelkedő jelentőségű találkozásnak fontos szerepe van a mű szerkezetét tekintve. 

 

Tragikus dolgokról van szó az Időről és vízről című könyvben,  mégis minden fenyegetettség ellenére Andri Snær Magnason bízik az emberben és azt reméli, hogy ameddig az elmúlt majd száz év a kirobbanó technikai fejlődésről szólt, addig a 21. században utol érhetjük magunkat. Valahol úgy érzem, hogy nem fog senkit közömbösen hagyni, ha elolvassa ezt a kötetet, mindenki a maga módján elgondolkodik, hogyan járulhat hozzá a Föld sebeinek gyógyításához. Ezer kifogást hallani az emberek szájából, hogy  miért ők csökkentenék az ökológiai lábnyomukat, milyen apró fogaskerekek vagyunk a majdnem nyolc milliárdos emberáradatban, de az összes apró cselekedet a mi hozzáállásunknak és szándékunknak a lenyomata, ez pedig jelen pillanatban a legtöbb, amit kifejezhetünk. Arról pedig, hogy miket tehetünk meg a bolygó fennmaradása érdekében, szerintem már bőven hallottunk. 

 

Hozott pontszám: 4/5

 

 

 Andri Snær Magnason

Fotó: Ari Magg

Stefánsson, Jón Kalman - Nyári fény, aztán leszáll az éj

Minden elfogultság nélkül tudtam kezembe venni Stefánsson legújabb magyarul megjelent kötetét. Képes vagyok úgy bízni benne, hogy nem várok semmit, így aztán képes meglepni úgy, ahogy egyáltalán nem vártam. 

És milyen jó volt épp most olvasni; január kopárságában, túl az ünnepek csillogásán, amikor bár megszületett bennünk a remény, épp nem látszik még semmi a folytatásból. Ebben a kietlenségben tud igazán jelzőfény lenni az izlandi történet. 

Egy alig négyszáz fős faluban  járunk, ami a világ bármely részén magával hozná az unalom, a sivárság életérzését, de Izlandon vagyunk, ahol olyan közel van a menny és a pokol, hogy néha már látni sem lehet az elmosódó határokat. A szerző előző köteteiben is valahogy ezzel a kérdéssel találkoztunk. De meglepő módon most nem a viszontagságos természeti erők hozzák be a két valóság nászát, hanem az emberben rejlő életérzések. Mert mi a jó, s mi a rossz? A Kötöttárugyár gazdag és ambiciózus igazgatója egy nap eladja mindenét, lemond csodálatos szépségű feleségéről és gyermekeiről, hogy minden idejét a csillagoknak szentelje és antik csillagászati köteteket vegyen.  Mi a jó, s mi a rossz? 

Talán a vágy az, ami összeköti a jót a rosszal, a mennyet a pokollal, ami átjárhatóvá teszi a nappalokat az éjszakával, mely láthatatlanul lopódzik be a kisemberek szívébe, hogy erőt pumpáljon a túléléshez és fügét mutasson a halálnak. Annak a halálnak, ami folyton ott áskálódik, s az ember nem tehet mást, mint "szó szerint halottnak kell lennie ahhoz, hogy ne gondoljon halálra". 

Ebben a faluban, ahol nincs se templom, se temető, annál inkább vannak egyszerűségükben is különleges emberek. Ha lepattintjuk a külvilág kutakodó szemüvegét, a valóságot csak önmagában szemléljük, akkor valahogy mindent másként látunk. Ezzel a látásmóddal ajándékoz meg bennünket Stefánsson, az emberek szívébe furakodhatunk, oda ahol minden születik. A vágy, a szerelem, a harag, a düh, a kíváncsiság, a félelem és a fájdalom. Minden máz lecsurog erről a prózáról. Olyan eredendően szép, mint maga a létezés. 

A szerző puha érzékenységgel fordul szereplői felé. Esendőségükben, ítéletmentesen képes odaajándékozni nekünk őket.  Láttatja  hibáikat, testi csúfságukat, olykor orrfacsaró szagukat, de mindezt felülírja szerethetőségükkel. Csodálatos finomsággal ábrázolja például a nőket. Mintha mindegyikhez gyöngéd szálak fűznék, ismerné a bennük rejlő titkot, észrevenné azt, amit csak ők maguk látnak, sőt talán azt, amit csak a teremtőjük képes látni.   Az egész könyvet ez a látásmód hatja át, ezért olyan nehéz kilépni a valóságba, élni életünket a korábbi mederben. Fél napig zombiként keringtem Budapesten, mint aki sokkot kapott, mintha egy rossz bolygón landoltam volna. Ilyen értelemben tekinthetjük a könyvet romantikus regénynek, egyfajta fikciónak, mely a maga naturális ábrázolásában mégis idealisztikus és vágyott valóságot tükröz. 

Mindehhez társul Jón Kalman Stefánsson prózája, amiről már eddig is ódákat zengtem. Nem tudom most sem másként bemutatni, mint egy lélegzetelállító, páratlan költői alkotást. Az én szavaim kevesek is ehhez, szóljon inkább ő maga...

Őszinte szívvel ajánlom a kötetet olvasásra mindenkinek, aki szeretné a kíméletlen valóságot kicsit másként látni!

Hozott pontszám: 5* kedvenc lett 

 

 

Jón Kalman Stefánsson

 

" A tenger mély, változnak a színei, és mintha lélegezne. Jó, hogy itt a tenger, mert néha napok telnek el anélkül, hogy bármi történne, és olyankor kinézhetünk a fjordra, amely bekékül, majd zölddé válik, aztán sötét lesz, mint a világvége. De ha igaz, hogy a mozdulatlanság a sebesség álma, akkor talán építenünk kellene egy szanatóriumot, a stresszben szenvedő városlakóknak, és most nemcsak Reykjavíkra gondolunk, hanem Londonra, Koppenhágára, New Yorkra, Berlinre is: Jöjjön el oda, ahol semmi sem történik, ahol a tengeren, a felhőkön és a négy házimacskán kívül semmi sem mozog…Egy reklámokkal foglalkozó szakember meg tudna győzni bennünket arról, hogy ami szükségtelen, az fontos, és ez így helyes, mivel az életünk lassan megtelik fölösleges dolgokkal és jelentéktelen pillanatokkal: úgy felhalmozódik körülöttünk a kényelem, hogy alig látszik ki a fejünk búbja" 

 

*   *   *   *   * 

 "Telik-múlik az idő, átgázol rajtunk, és ezért öregszünk. Száz év múlva a földben fekszünk, csak csontok maradnak belőlünk, meg talán egy titáncsavar, amit a fogorvos ültetett be a felső fogínyünkbe, hogy a pótlás a helyén maradjon. Az ember nem olyan tartós, mint a titán, és a története így foglalható össze: ami a szívben lakozik, ami a csontokban és a vérben lakozik, meg egy kézmozdulat egy októberi este."

 

*   *   *   *   * 

"Azt mondják, élet és halál együtt jár, csak egy vékony vonal választja el őket egymástól, és ezért látjuk néha a halál birodalmának árnyékait. "

Björnsdóttir, Sigríður Hagalín - Szent szó

 "Az írás ugyanis nem csak írás. Az írásban varázserő rejlik, megváltoztatja a gondolkodásunkat, a viselkedésünket, a világot. Az írás a tűz megszelídítése óta az emberiség legnagyobb hatású eszköze."

 

Éppen két évvel ezelőtt olvastam az izlandi írónő első kötetét, és nagyon örültem, hogy újabb művel rukkol elő.  A szigetben felvetett téma egy rendkívül érdekes szituációra épül;   Izland elveszíti minden kapcsolatát a külvilággal.  Elmondhatom, hogy a Szent szó valami teljesen másról szól, mégis ugyanarról. 

A fiatal édesanya, a híres influenszer Edda egyik napról a másikra eltűnik, magára hagyva újszülött gyermekét, férjét és családját. Bár a rendőrség futja a szokásos köreit, de amikor kiderül, hogy a nő az Egyesült Államokba utazott, a család úgy dönt, hogy az egyetlen, aki megtalálhatja Eddát, az az öccse, Einar. Úgy tűnik, hogy az elmúlt években Eddának volt egy másik élete is, különös cég van a nevén, amit ki tudja, miből volt képes életre hívni? Einar félve vág neki az ismeretlen földrésznek, minden nyom nélkül keresi eltűnt nővérét. Az egyetlen, amire támaszkodhat az a megérzése és az, hogy mindenkinél jobban ismeri a lányt. Vajon elég lesz ez ahhoz, hogy megtalálja? 

A két szálon futó cselekmény egyrészt ezt a krimibe illő kutatást követi, másrészt fokozatosan beleenged a múltba és feltárja ennek a családnak csöppent sem hétköznapi összetételét. Az olvasó lapról lapra kerül közelebb a megértéshez, a szerző mindkét partoldalon tartja a feszült témavezetést. Edda és Einar apja ugyan közös, de a két hónap különbséggel született gyerekek anyja nem. Amikor a férfi mindkét nőt elhagyja, azok elhatározzák, hogy összeköltöznek és egymást támogatva, egy furcsa családot alkotva néznek szembe azzal, ami rájuk vár. Kihívásnak nem lesznek szűkében, mert a két gyerek elég különbözően fejlődik. Úgy egészítik ki egymást, mint egy ikerpár. Csodálatos volt ezeket a részeket olvasni, és egyre inkább megérezni azt, hogy a testvérek közti láthatatlan szál valóban lehet olyan erős, mint Ariandé fonala, és elvezetheti Einart a megoldáshoz. 

A jelenben játszódó események sem nélkülözik a meghökkentő megoldásokat. A feladványok, melyekkel a férfinek szembe kell néznie a megoldás oldaláról nézve persze egyszerűek, de nem is egy tekervényes krimit kell várni! Einar is lépésről lépésre érti meg, hogy mi volt az oka Edda eltűnésének.  Sigríður Björnsdóttir a kivételes képességgel megáldott lány szájába adja kérdését, hogy mi lett volna az emberiséggel, ha megmarad a szóbeliségnél, ha soha nem találják fel a sumerok az ábécét. Vissza lehet-e fordítani ezt a több évezredes folyamatot? 

Visszahelyezhető-e az emberiség a paradicsomi állapotba, az eredeti természete szerinti kommunikációba, az írás és olvasás nélküli világba? Ott vagyunk az első regényének a gócpontjánál, az ember és a természet harmóniájának visszaállításának kérdésénél? Az írónő egyéb fantasztikus ötletek útját is előrevetíti, ami manapság egyáltalán nem tűnik annyira elrugaszkodottnak. Ez a rész talán a legkidolgozatlanabb, csupán csak felvillant egy gondolatot, aztán el is engedi, de egyúttal meg is adja a lehetőséget olvasóinak, hogy ha elég merészek, kalandozzanak csak el ebbe az irányba. 

Kalandoztam én is, nem is keveset. Ez a nem mindennapi családfelépítés is szárnyra kelti az ember fantáziáját, akárcsak a gyerek különleges képessége és kapcsolata. Szellemi szinten is izgatott az írásbeliség kérdése. Összességében egy  olyan könyvet olvastam, ami szépirodalmi igényességét is kiemelve, pont nekem való. Érdekes karakterek, egy rejtélyes eltűnési eset, a hallgatás börtönébe zárt titok, s mindezekhez egy igazán érdekes kérdés felütése. Így kell tizenkilencre lapot húzni. 

Hozott pontszám: 5* Kedvenc lett. 

 Sigríður Hagalín Björnsdóttir

2021. októberi Margó fesztiválon

 "Mi történt 2400 éve, amikor az agyunk elkezdett alkalmazkodni az ábécéhez, és új kapcsolatokat létrehozni a bal agyféltekében, a jobb kárára? Amikor a régi világ néma ösztönei és kreatív emlékezete átadta a helyet a megingathatatlan, írott szövegnek? Amikor a szellemek, az istenek és a mítoszok helyébe egy szakállas öreg lépett, aki kőbe véste a parancsolatait, az alefet és a bétet.?"

 *  *  *  *  *

 "Az élet egy sűrű folyam, észre sem vesszük, és körbezár bennünket, gyorsan kell mozognunk, hogy le ne ragadjunk, minden lehetőséget meg kell ragadnunk.
Mégsem bántam meg semmit, most, hogy az élet megdermedt körülöttem, és megrekedtem, mint egy ősi légy a borostyánban."

 *  *  *  *  * 

"Ahhoz, hogy valaki jó ember legyen, bátorság kell, mondja. Szembe kell úszni az árral, a jóságért meg kell küzdeni."

 

Stefánsson, Jón Kalman - Ásta

Jón Kalman Stefánsson meghódította a magyar olvasóközönség nagy részét. Sokan ízlelgetjük ezt a sajátos nyelvezetet, ami édes-bús elegye a költészetnek és a valóság szikár ábrázolásának. Regényeinek színtere a többnyire zord Izland, ami egyszerre kelt vágyódást és rettegést az emberben. Eddig olvasott történetei számomra a környezet adta kettősség tükrébe merítettek. Folyamatosan ringatóztam prózájában, mely csontig lerágja az emberről a húst és mégis - akárcsak a létfenntartás ereje- vonzott tovább. 

 

Ebben a történetben szintén átélhetjük azt a kettősséget, amit a Menny és pokol trilógiában, de a polaritást már nem a természet kínkamrája adja, hanem az emberi természetben meghúzódó dualizmus. Test és lélek kemencéje az ember, ahol az összeolvadás folyamatos mozgásban van. Hol vannak a határok - már, ha vannak- a lélek tiszta vágyai és a test szükségletei között? Számomra pont ez lett a főkérdés, hogy a test vágyai, vajon tényleg csupán a testhez tartoznak, vagy lehetetlenség és badarság szétválasztani a lelki vágyaktól?

 Ásta egy szerelem gyümölcseként érkezik a családba, ami hamarosan egy rémálom helyszínévé válik. Anyja, a csodaszép Helga mentális állapota megborul, elhagyja férjét Sigvaldit és két kicsiny leányát. Ásta, akinek neve Halldór Laxness Független emberek történetéből származik, már anyja méhében identitást kap, hiszen nevének jelentése, az utolsó betű elhagyása után "szeretetet" jelent. A gyermek, aki szeretetből fakad, és szeretetben nevelkedik. Miután anya nélkül maradnak, Ástát egy idősebb nő, Mamácska  találja meg, veszi magához és neveli fel. De a lány konok természete tizenöt éves korában utat tör magának, aminek következtében egy nyárra vidékre, a kietlen és rideg Nyugati-fjordokra küldik. Az itt átélt események alapvetően határozzák meg jövőjét. Visszatérve Reykjavíkba már semmi sem lesz olyan, mint korábban. Egyedül próbál boldogulni, de anyai öröksége folyton démonként lebeg mellette. Hibázik, sőt hibákat vét, egészen addig, amíg ezeket már nem lehet jóvá tenni, megbélyegzi magát, és célja vesztetté  válik. Lelkében kimondatlanul ott van a vágy a boldogság után, de kimondani ezeket nem meri, csak a test szintjén kapnak hangot az óhajok. Hiába örökli anyja szépségét, a hozomány batyujába mást is belecsomóztak; a várt, de eldobott gyerek tragédiáját. Ásta a főszereplő, de apja sorsa ugyanazt a drámát hordozza. 

Az események bemutatása egy tudatos szerkesztés eredménye, ahol időben és a történetet mesélők  személyében is váltakozás van. Egy, a világítótoronyba költöző író homályos alakja rajzolódik ki, miközben Sigvaldi a halál mezsgyéjéről nyúl vissza a múltba, onnan eleveníti fel emlékeit, és Ásta is elénk tárja, amit más nem tudhat. A regényt egy népi ballada és egy skandináv dráma nászának érzem, ahol az élet nyers brutalitása találkozik a létezés csodájával. Ez a kettősség most a szövegben is megjelenik. Miközben Stefánsson hozza a jól ismert költői sorait, hangot ad a szexualitás vad ösztöneinek is. Mégis azt mondom, hogy egészben kell látni az egész regényt, úgy működik csak igazán. Furcsa volt számomra, hogy olyan nagy falatot kínált nekem most a szerző, aztán csak tudatosult bennem, hogy nem több, vagy nagyobb ez a korábbiaknál, hiszen ez sem más, mint maga az élet, éppen csak kontrasztosabb. 

A regény nem ajándékoz meg azzal  a komótos lassúsággal, mint  a Menny és pokol, de valahol mégis ugyanaz az életérzés kerít hatalmába, a magány téblábolása egy másik időzónában. Stefánsson prózája viszont gyöngéden simogat, vigasztal, s egyben folyton döfköd is, ahogyan például az aktuálpolitikát már-már bántóan ideszúrja. 

Úgy éreztem, hogy az izlandi szerző behoz, elegyíteni próbál jó pár témát.  Nem akar szakítani például az ország természeti csodájának masszív gyökerétől, az Ásta által megélt kamaszkori nyár képei ezt elevenítik meg. Ugyanakkor a költészet és az irodalom létjogosultsága is többször, különböző oldalról támogatást kap. Mindemellett az emberi természet az, ami nem veszít semmit a fókuszából, miközben a világ modernebbé válik, a díszletek cserélődnek. 

Kicsit másnak érzem ezt a kötetet, mint a szerző korábbi munkáit, de nekem tetszett ez a hangja is. Mindenképp örülök, hogy megjelenés után ilyen hamar elolvashattam. Hosszan bennem fog maradni nyelvezete, hangulata és üzenete. 

 Hozott pontszám: 5 (kifacsart ez a bitang, megríkatott és kijózanított) 

Jón Kalman Stefánsson

Fotó: Einar Falur Ingólfsson, 2017

"Micsoda igazságtalanság, hogy az üvegben nem maradt már semmi. Hogy a pohár kiürül, a mondatok véget érnek, a nap elmúlik, az álmok köddé válnak. Hogy a csókok nem tartanak örökké, hogy meg kell halnunk, hogy a kutyánk, macskánk kimúlik, meghalnak a szomszédaink, a párunk, a gyerekeink és unokáink; hogy teljesen mindegy, hogyan ragozzuk a napot, végül éjszaka lesz belőle."

"Csak néhány sort akartam írni, egy keveset. Csak elmondani neked, hogy tudd, az élet borzasztóan, borzasztóan nehéz nélküled. Borzalmas. Hogy minden nap a hiányodra ébredek, és csak várom, alhassak megint."

 

 

Pulkkinen, Riikka - Igaz

"Az egész így kezdődik.

Itt vagyok hát. Az ajtóban állok, megnyomom a csengőt. "

 

Minden így kezdődik, egy csengetéssel, egy megérkezéssel, és minden úgy végződik, ahogy ez a könyv maga, életünk végével, a halállal. 

Elsa, a neves gyermekpszichológus életének végéhez érkezett, otthon, családja körében éli meg utolsó napjait. Ott van mellette  férje, a festőművész Martti, a lánya Eleonoora, aki maga is orvos, és két unokája Maria és Anna. Elsa napjait a hullámzás jellemzi, vannak rosszabb napok, fájóak, de vannak olyan, amikor ugyanolyan az idős nő, mint korábban. Ezeken a napokon pedig mindenki úgy éli meg az együttlétet, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Egyszerű dolgok ezek, semmi különös; kocsikázás a tengerhez, közös étkezés, piknik. Egy ilyen alkalommal, mint egy láthatatlan szellem belopakodik közéjük a múlt egy alakja, Eeva, Eleonoora gyermekkori bébiszittere. Anna, aki éppen egy megszakadt szerelmi kapcsolat sérüléseitől szenved, érzékenyen reagál a hallottakra. Eeva és Martti ugyanis egymásba szerettek, és bár újból és újból próbálták megszakítani kapcsolatukat, képtelenek voltak meglenni egymás nélkül. Végül egy szörnyű tragédia vetett véget  kapcsolatuknak, de ennek pontos képe csak lassan tárul fel az olvasó előtt. 

A két idősíkban  pergő események egyrészt az 1960-as évek hangulatát idézik meg, másrészt a jelen finnországi nyugalmát. Az egész történetre jellemző ez a nyugalom. Számomra mindenképp ez volt a legkülönlegesebb a regényben. A sors és az események alakulásának elfogadásából adódó megbékélés simasága. Pedig Eeva és Martti kapcsolata minden volt, csak nyugodt nem. 

Nagyon sok dolog lapul a dolgok látszata mögött. Érdekes színfoltként rajzolódik ki például  Eeva és a kis Eleonoora kapcsolata. Kettejük ragaszkodása, a bőrük alá bekúszó, soha el nem tűnő szeretet. Aki volt valaha bébiszitter az tudja, milyen sorsformáló tud ez lenni, mint az is, akinek a gyereke mellett volt ilyen személy. Riikka Pulkkinen-nek sikerült nem klisékben gondolkodni még akkor is, amikor valójában egy szinte unalmasságig megtörtént szituáció is lehetne. 

Több dolog is megérintett a regényben. Egyrészt itt van ez a végső búcsú, egy felkészülés Elsa halálára, ami szerintem nagyon szépen és érzékenyen lett megmutatva. Másrészt a múlt titkainak kezelése, vagy még inkább feldolgozása. A soha meg nem élt lehetőségek, a vágyak és titkolt szerelmek sorsa. Ezek hogyan épülnek be a személyiségbe, a kapcsolatokba? Hány igaz érzésnek kell végleg meghalnia velünk életünk végén? 

A harmadik, számomra  érzékeny terület a történetben a kötődések voltak. Ez a ki nem mondott, de mindvégig jelen lévő valóság. Elsa nem volt egy szerethető figura számomra. Habár teljesen tisztában vagyok azzal, hogy viselkedése egy társadalmilag elfogadott normából adódik, a nők építik karrierjüket, a gyerekükre más vigyáz, azért nem gondolom, hogy ennek nem lesz meg a következménye. Érdekes, ahogy Eleonoorban elraktározódik mélyen Eeva iránti szeretete, akárcsak az, amit Eeva a kislány iránt érez, és a sors fintoraként Anna majd ugyanazt éli át Lili kapcsán. 

Elhiszem, hogy sokaknak nem sikerült közel kerülni ehhez a regényhez, mert a szereplők valahogy olyan rezignáltak, mintha nem is velük történnének az események. Két aktív figura van a történetben Eeva és Anna, akik valahogy próbálnak saját sorsuk kovácsai, és nem csak elszenvedői lenni. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem...Fájó igazsága ez az életnek, akárcsak az, ami a későbbiekben lejátszódik körülöttük. 

Emiatt az összetettség miatt volt számomra kedves ez a történet amellett, hogy Riikka Pulkkinen írói stílusa letehetetlenné teszi a könyvet. Millió kötelezettségem miatt nem tudtam úgy haladni az olvasással, ahogy szerettem, volna, és ennek oka nem elsősorban az izgalmas cselekmény, hanem az apró kis részletekből felépülő történetmesélés, és kivételes hangulatteremtés volt. 

 

Hozott pontszám: 4/5 

 

Riikka Pulkkinen

"Mindig lesznek pillanatok az életben, amikor úgy érzed, hogy a világ úgy áll előtted, akár egy kibontásra váró ajándék."

 

"Álmokból szőttek minket, az álmokat pedig belőlünk."

 

"Az élők semmit sem tudnak a halálról, de a haldoklás, ez a hosszan elhúzódó aktus beszüremlik az élők mindennapjaiba. Az idő lelassul, a valóság körül felépül a fájdalom fala, melynek belsejében a haldokló és kísérői a maguk áhítatos rituáléit végzik."

 

 

 

 

 

 

Kárason, Einar - Viharmadarak

A természet és az ember töretlen harcát sokan megénekelték már, ősi és vég nélküli küzdelem ez, ahol az ember diadala csak részlegesnek és ideiglenesnek tűnhet. Minél messzebb kerülünk a civilizáció adta komforttól, annál gyakrabb és erőteljesebb lehet ez az összecsapás. A Viharmadarakban egy izlandi halászhajó, a Máfur legénységének sorsát követhetjük nyomon, amikor 1959 februárjában féktelen viharba keveredve, ők is kénytelenek harcba szállni a természet elemi erejével. 

A harminckét fős legénység az Új-Fundlandhoz közeli Csüllő-talapzatra tart, ami egyheti hajózást jelent normál esetben is. Abba a szerencsés helyzetbe kerülnek, hogy a kivetett háló hamar megtelik zsákmánnyal, de aztán beakad a fenékbe, megtekeredik s mikor felhúzzák, cafatokban lóg. Az elszakadt eszközöket javítgatják, közben újabb hálót vetnek ki, és folytatódik a reményteli halászat tovább. És ezek a férfiak, akik az odautazás során szinte ki sem józanodtak, most mechanikai pontossággal csomózzák újra a hálót. Az eseményeket egy fiatal matróz, Lárus szemén keresztül láthatjuk, aki egyszerre tanul bele a férfi- és a hajóséletbe. Éberen figyeli a hajótestből származó megmagyarázhatatlan zajokat, a legénység szokásait, de hegyezi a fülét a tengeri legendák mesélése közben is. Emberpróbáló élet ez akkor is, ha nincs baj; az összezártság, a különbözőség, a nehéz fizikai munka, az otthon hiánya. 

Ez az út is majdnem kútba esett a negyedik napon, amikor elromlott a rádiójuk. Vészjósló jelből pedig nem volt hiány, a megjavult rádión egy dán süllyedő hajóról kaptak hírt, aztán viharjelzés érkezett, márpedig egy téli vihar ezen a környéken halálos is lehet. 

"Más jelek is arra utaltak, hogy valami készül: például senki sem látta a csüllők szokásos reggeli repülését a terület fölött, noha az szinte sosem maradt el."

 Aztán hatalmas hullámokkal, széllel megérkezik a vihar, mellyel a legtapasztaltabbak sem találkoztak eddig. Hamarosan rá kell ébredniük, hogy már nem a zsákmány vagy  a hajó, hanem az életük a tét. Einar Kárason rögtön belevág a közepébe, így indítja regényét:

 "Első látásra lehetetlen feladatnak tűnhet lecsákányozni a jeget a hajóról: a jég nemcsak úgy néz ki, mint az üveg, hanem olyan kemény is, amikor pedig annyi rakódik fel belőle, mint a mi hajónkon, egyáltalán nem hasonlít a vékony üvegréteghez, amelyet egy gyerek is szét tud morzsolni egy kődarabbal, hanem inkább hatalmas kristályszoborra emlékeztet, amely mindenféle alakzatot felvéve formálódik-púposodik, mintha egy művészi tehetségű mesterember gyúrta volna meg saját ízlése szerint, ám valójában a hajó, illetve elsősorban a hajótesthez rögzített tárgyak alakját veszi fel; a kormányállás előtti csörlők órási, domború formákat hoznak létre, amelyek talán kisebb hegyre vagy sípályára emlékeztetnek, a fedélzetből kiálló, a halasrekeszeket tartó vasoszlopok az amerikai felhőkarcolókat idézhetik az ember emlékezetébe,a mellvéd korlátja sáncfallá vált, a sodronyok és merevítőkötelek pedig, amelyek rendesen nem vastagabbak egy markos matróz ujjánál, most lefolyócső átmérőjűek, a hálókötő állványok a hajó mindkét oldalán jégtömbbé változtak, ahogy a felépítmények és a csónakfedélzet minden egyéb tartozéka, köztük a megmentésükre szolgáló eszközök, a mentőcsónakok is."

Innen, a tengeri háború közepéből térünk vissza a korábbi napok vagy hetek eseményeibe. A legnagyobb káoszba érkezünk, egy elképzelhetetlen erejű, tépázó viharba, ahol a legnagyobb fejetlenség közepette is mindenki tudja a helyét, végzi a dolgát, férfiasan, hősiesen küzd a végsőkig. Az életben maradás reménye egyre csekélyebb, a súlyos haltömeggel terhelt hajótest nehezebb, mint a környéken portyázó bármely halászhajó. Hiába vannak egymáshoz közel, a vízár tetején hánykolódó hajók nem tudnak egymáson segíteni, ők maguk is küzdenek. A legénység napi két órát tud csak aludni, a végkimerülés szélén vannak, az étkezés is nehézkes, a szakács munkája kárba vész, a háborgó tengeren főzni sem könnyű. 

Erejük utolsó morzsáit gyűjtik össze, az otthonra gondolnak, a család távoli képe szítja fel bennük újra- és újra a még pislákoló erőt. Férfias, minden tiszteletet megérdemlő, fel nem fogható munka ez. A szerző egy valós esemény használt fel történetének megírásához, bár a szereplők kizárólag képzeletének szüleményei, mégis úgy érzem,  sokan magukra ismerhetnek a regényben.

Olvasás közben Jón Kalman Stefásson Menny és pokol sorozata jutott eszembe, annak is az eleje, ahol szintén egy  tengeri vihar tragédiájának lehetünk tanúi.  De első hasonló élményem is beugrott, melyet Ajmatov A tengerparton futó kutya -jának köszönhetek.  Ez a történet nem jobb vagy rosszabb az említetteknél, hozzáadja a maga nézőpontját, távoli tájakon való kalandozásra invitálja olvasóit. A megjelenítés nem egyszerű az írók számára, hiszen legtöbbünk nem volt még hasonló helyzetben, a halászattal kapcsolatos csörlők, oszlopok, láncok és technikák elképzeltetése nem egyszerű feladat. De az se igen nagy baj, ha nem látjuk át pontosan a halászat menetét, hiszen egyébként is mindent beborít a szélben finoman porlasztott vízcseppek, arcot maró jeges szilánkja. 

Egyetlen csalódásom a könyvvel kapcsolatban pici, filigrán volta, valami nagyobbra számítottam. Ez Stefánssonnál egy fejezet (se). Egyetlen délután alatt elolvasható, így élményszinten sem tud olyan erővel hatni. Természetesen szép történet, Patat Bence csodálatos fordításának köszönhetően a hazai olvasótábor még inkább örvendhet, de én olvastam volna még, akár jobban, mélyebben kibontva az egészet.

Hozott pontszám: 4/5

 

                                                                    Einar Kárason

Magvető ajánlója, hátha meghozza az olvasáshoz a  kedvet!