2021. május 31., hétfő

Smith, Michael Acton - Belső csend

Alapvetően nincs jó meg rossz könyv erre már nagyjából rájöttem, csak rossz találkozások vannak. Ha mondjuk ezt a könyvet 16 évesen olvastam volna, valószínűleg minden tekintetben kedvencemnek éreztem volna, pláne, hogy a kilencvenes évek előtt ilyesfajta könyv nem is létezett. Márpedig akkor mi kedves Michael Acton Smith soha nem találkoztunk volna jókor. 

A HVG Könyvek  önismereti sorozatába tartozik a kötet, s aki ismeri ezeket, az tudja, hogy ez igényes külsőt, kreatívan megtervezett dizájnt, motiváló és magával ragadó stílust jelent.  Így van ez a Belső csend 2018-ban megjelent darabjánál is. 

A könyv megírásának ötletét a saját tapasztalat adta Michaelnek és Alexnek, akik ennek a belső csend megteremtésének gondolatát összegezték és a könyv mellett egy applikációt is létrehoztak. Érdekes, hogy én hamarabb találkoztam az applikációval. (Calm) Igaz nem veséztem ki a benne rejlő lehetőségeket, hamar kiderült, hogy nem erre volt akkoriban szükségem. Szóval a kötet szerzőjének 2014 környékén szembesülnie kellett a rá nehezedő, egyre fojtogatóbb stresszel, ami élvezhetetlenné tette életét. Ahhoz, hogy ezen változtatni tudjon alaposan meg kellett reformálnia az életét. Változásaira leginkább a tudatos életminőség megválasztása gyűjtőszót használhatnám. Ennek a csomagnak első és egyben legfontosabb eleme a meditáció, amit véleménye szerint be kellene csempészni mindannyiunknak az életébe. Aztán sokkal közelebb kellene lennünk a természethez. Ennek lépcsőit is felvázolja a szerző. Felnőtt fejjel és jelenlegi életállapotomban azt hiszem mérföldekre vagyok ettől a szemelvénytől, de bizonyára vannak, akiknek ez még jól jöhet. Tehát akiknek még sokat mond az, hogy a belső csend és harmónia eléréséhez virágot kellene préselniük, mezítláb kellene járniuk a fűben, pásztázniuk kellene a felhőket és verseket kellene olvasniuk (különös tekintettel Anne Bronte, Emily Dickinson stb) azok számára az egész könyv egy tökéletes választás lesz. Akiknek viszont már itt megszólal a vészcsengő, azok a későbbiekben sem fogják kedvüket lelni a kötet ötleteiben. Mondom még egyszer, nem azért, mert igénytelen kiadvány lenne, hanem azért, mert a fejlődésében már egész máshol tart. 

Gyönyörű minőségű képekkel hozza közel hozzánk a szerző mondandóját, igazán jó kézbe venni a könyvet. Vannak benne az olvasó által kitöltésre váró kisebb feladatok is, amik még személyesebbé tehetik a fejlődésük útját. Aki becsületesen végigjárja ezt az egész folyamatot, az biztos, hogy nagy önismeretre tesz szert, és biztos, hogy eredményesebben és egészségesebben veszi majd az akadályokat a későbbiekben is. Tehát valóban jó könyvvel van dolgunk, ha épp megtaláljuk, hogy kinek való. 

Véleményem szerint kb.  14-24 év közötti lányoknak és talán fiúknak lehet ideális kezébe nyomni a Belső csendet, főként, ha kissé szét vannak csúszva valamiért. Akár közös lányos programként is ki lehet próbálni egy ilyet; megbeszélni például, hogy ki miért érzett ma hálát, azt hogyan élte meg? No és épp ez a lényeg, hogy a könyv számomra minden csinossága és ötletessége ellenére is sovány mondandóval rendelkezik. Viszont a hozzáadott plusz munkával igazi értékké válhat!

Összességében tehát ez egy ideális könyv lehet mindenkinek, de azért mégis azt ajánlom, hogy megrendelés előtt mindenki lapozzon bele és mérlegeljen, hogy vajon mennyire újszerűek és használhatóak számára az információk. 

"Sétálj egyet úgy, hogy nincs úti célod!
Próbáld ki a csokievéstmindfulness-módra!
Ültess növényeket és figyeld a fejlődésüket!
Kapcsold ki a telefonod egy rövid időre!

Mosolyogj, lélegezz és lassulj le!" 

Hozott pontszám: - 

 


 

2021. május 30., vasárnap

Weiner Sennyey Tibor - Gül baba

Olyan, de olyan jó volt ezt az ici-pici könyvet olvasni, fokozatosan átitatódni a múlt titokzatos, de annál inkább regés alakjával, Gül babával, s nem utolsó sorban rózsaillatban hemperegni.

A szerző invokációval kezdi művét, mely nem csak lírai stílusát, hanem a múltba való szárnyalást is megteremti. A költő alázatával fordul felénk, amely látja korlátait, de mondandójának fontossága felül emeli a tévelygés kételyén. Ki volt Gül (rózsák) baba (atyja), mi lehet az ő története, hogyan kapcsolódhat hazánkhoz és a rózsákhoz? 

Aki hallotta akárcsak egyetlen egyszer is Budapest második kerültének, a Rózsadombnak legendáját, annak már útra kelt a fantáziája és elképzelte, mi is történhetett ötszáz évvel ezelőtt ezen a vidéken. A meseszerű legenda megihlette Weiner Sennyey Tibort is, egy szúfi történet hangnemét követve 33 cikluson át bemutat egy lehetséges utat. A cselekmény Ada-Kalé szigetére vezet vissza, ahol az ár elől menekülőkkel szemben fut Gül baba, hogy megmentse a rózsakertjét, ezt az utolsó kísérletét. De mi mást is tehetne, hiszen, ahogy írja: 

"Rózsa vagyok én is itt. Gyökerem a mélyben, töviseim száramon bimbóm a napsütésben. Hiszen már éppen megvolt, már majdnem megtaláltam..."  

De mi is az, amit megtalált, mi is az, amit keresett? Pont ezért a nyitottságáért tudtam élvezni a szerző gondolatait, mert bárha meg is mutatja a rózsa mibenlétét, az képes továbbra is a mélyben lakozó titok maradni. A rózsa, a többértelmű szimbólum, most mintha veszítene  szerelmi jelképéből és inkább valami jutalom, vagy érdem, egy megdolgozott "élettalizmán" szerepében ragyogna fel. Érdemes erről az oldalról megközelíteni az egész tanmesét. Aztán ott a dombon ülve-árra várva Gül baba elmeséli életének történetét ifjú kísérőjének. Életét Budán, annak rózsáit, majd elestét, szerelmét és ellenségét. 

De mondandója nem egy élete izgalma, hanem a mag keresése, önmagunk középpontja s a létezés értelme. " A tünékenyt próbálom megragadni. Már éppen kezembe lenne, de máris elillan." Nálam százszorta szebben szedi csokorba Weiner Sennyey Tibor ezeket a gondolatokat, és noha csak műalkotás a története, számomra sokkal többet volt képes adni, mint hangulatot, sztorit vagy egy fiktív regényt. Minden fejezetben, ezekben az apró tanmesékben felbukkan egy olyan párhuzam, szimbólum vagy bölcselet, amin érdemes egy kicsit elmélázni. 

Nekem igazi meglepetés volt ez a korábban véletlenül megvásárolt könyv. S nem lenne teljes az értékelésem, ha nem tennék említést Szarka Fedor Guido illusztrációiról, melyek megkoronázzák az egész verses novellafűzért, vagy minek is említhetném? Jókor találkoztam ezzel az alkotással. A szerző az utószóban személyes érintettségét meséli el, s egyben eligazítást ad a hajdani bektasi dervis kilétének tényszerű adatairól is.

Hozott pontszám: 5*kedvenc lett

 
 
"-Mondd, Gül Baba - szólt a legifjabb dervis a budai rendből -, honnan jött hozzánk a mester, akit benned tisztelhetünk? 
- Onnan jöttem, ahová érek - mosolygott válaszában a szent. - Jöttem Bolgárföldről és jötten Badgadból, jötten Anatóliából és jöttem Perzsiából, jöttem Lhászából és jöttem az eget érintő Himalájából. 
– Mondd, Gül Baba- szólt a legifjabb dervis a rendből-, néked nincs olyan város sehol a földön, amire azt tudnád mondani: haza?
És Gül Baba a szívére mutatott. "

Fekete István - Hajnal Badányban

Már nagyon régóta szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, sokan ajánlották is, és nem utolsó sorban egyik kedves barátnőmnek A Kedvenc Könyve. Mohó kíváncsiság élt bennem, hogy megtudjam, mi az, ami ennyire képes hatni rá, hogy folyton erőt tud meríteni ebből  a regényből? 

Ahogy elkezdtem olvasni Fekete István sorait, hogy "Az erdőben a haldokló tél sóhajtott, az utakon langyos párák ringatták a tavaszt, és az égen, túl tavaszon és télen, felhőselymek hamvában úszott a hold"  - abban a pillanatban elkezdtem lassulni. Egyetlen mondattal megérkeztem abba világba, melynek titkát be akarja mutatni nekünk a szerző. Képekkel dolgozik, számunkra ismeretlen érzésekkel ajándékoz meg, amikor a természet arcait és a fák között lopakodó ezerféle élő valóságot ábrázolja. Valaha ismertük és tudtuk ennek a világnak a nyelvezetét, de mára végtelen távolságba kerültünk attól, ami valaha az igazi életterünk volt. Mondhatni genetikailag örökölt ősképekkel, ősérzésekkel, ősvalósággal találkozunk. Azzal a harmóniával, ami az ember eredeti természete. 

Fekete István elvarázsol minket és azáltal, hogy a természet nem csak a díszlet tárgyát képzi művében, kicsit el is hiteti velünk, hogy ez a tökéletesség helye. Romantikus ábránd, amiben jól esik a realitásvesztés. De ahogy bontakozik ki a történet, azért kénytelenek vagyunk mi is visszatérni a valóság mezejére, ahol a kis Pannit látjuk, ahogy szüleivel megérkezik az újonnan épült Badányi malom fekete fali közé. Távol mindentől, az erdő mélyén, a zúgó patak csobogása dallamára kezdi meg munkáját Pallós Gyula molnár feleségével és az akkor hétéves Panni lányukkal. Rögtön másnap bekopogtat hozzájuk egy árva legényforma fiú, hogy szolgálatba álljon, Csík Mátyás, azaz Matyi. Az öreg molnár maga mellé veszi, s azontúl fiaként is gondját viseli. Panni és Matyi jó pajtások lesznek, barátság alakul ki közöttük, mely az évek múltával észrevétlenül és kimondatlanul szerelemmé forrja magát. De Panninak más jövőt képzelt el apja, s a jobb élet reményében a lány elkerül a háztól. De a két fiatal összetartozását nem szakíthatja el sem távolság, sem idő. 

Fekete István egy olyan térbe és időben visz el minket, ahol még minden sokkal egyszerűbb és érintetlenebb volt. A romlatlan szerelem tisztasága mindannyiunkban felidézi a magunk ártatlan odaadásának korszakát, bármikor és bármennyi ideig tartott, vagy épp tart is. Ez a romlatlanság számomra nem csupán a szerelem, hanem minden emberi kapcsolat játssza mentes szépségét jelenti. Természetesen a történet hűséges az adott korszakhoz. Az 1850-es éveknek is megvolt a maga küzdelme, kilátástalansága, de gyönyörűen kidomborodik belőle a kisember vágya és öröme. Jól esett úgy részese lenni ennek a regénynek, hogy bátran hagyatkozhattam arra, nem ér majd elviselhetetlen sokk a következő lapon, mert a nehézség és tragédia is csak a maga valóságában terheli az életet. 

Bevallom, rám leginkább a szöveg szerkezete hatott, ahogyan a természet képeivel vezetett a szerző. Ugyanakkor, ez a környezeti világgal szoros összeköttetésben lüktető élet a maga tisztaságában, szinte elválaszthatatlan hódolatomtól. Itt még a betyárok is úri emberek. 
Mire a regény végére értem, egészen tisztán tudtam és éreztem, hogy miért képes menedéket adni a mindennapok őrjítő taposómalmában a Badányi malom küzdelmes élete. Egyetlen nehézségem van még mindig Fekete Istvánnal kapcsolatban, képtelen vagyok komolyan venni az életre kelő, egymással társalgó állatokat és fákat. A kifejezetten ilyen típusú regényeit nem is szeretem. Számomra nem kellemes a Vukot, Uhut vagy Csít olvasni. Ebben a történetben szerencsére, bár ez is jelen van, de nem uralja az egészet, hanem csak még érzékletesebbé teszi a teremtett világ összetartozását.

Hozott pontszám: 5

  Fekete István 
fotó: a PIM honlapjáról

 "A napok megnyúlnak, s az éjszakák megmelegednek. Mire a búza kihányja a fejét, és a kis vadrécék felágaskodnak a vízben, szárnyukat suhogtatva, a malomra már a tetőt húzzák rá."

 

* * * * *                

 "Nevetnek a füvek, a fák, a méhek, a madarak, nevet a béreslegény,  nevet az egész világ, és a tavasz édes, álmos ragyogása ránevet az egész világra." (12.oldal)

 * * * * *       

"A fiatalember vérében születő idők nyara lobogott, az öreg a tavasznak csak bársonyos melegét érezte." (9.oldal)