Coetzee, J.M.- Szégyen

Ismét  Dél-Afrika a helyszíne Coetzee regényének, ugyanolyan átható minden, mint korábbi írásaiban, és változatlanul meg akarok fulladni az egésztől. Egy ismeretlen világ, ismeretlen törvényei és szokásai között vagyunk, ami ez alkalommal csak azért nem bolyongás, mert a főszereplők legalább szilárdan tudják, hogy hol élnek. 

David Lurie az ötvenkét éves egyetemi oktató romantikus költészetet tanít, amikor felizzik benne a vágy tüze egyik tanítványa iránt. Ahogy az a kötet első sorából is kiderül, az elvált férfi életében elemi igényként jelentkezik a rendezett szexuális élet, amit úgy érezte, hogy jól is kezelt.

"Ötvenkét éves, elvált, és úgy gondolja, a vele egykorú férfiakhoz képest egész jól megoldotta a szex problémáját. Csütörtök délutánonként Green Pointba autózik"  

Valóban -fogalmazzunk úgy-, kiegyensúlyozottan kezeli problémáját egészen addig, amíg a heti rendszerességgel látogatott titokzatos prostituált el nem tűnik egy szép napon. Ekkor önti el a vágy a nála harminc évvel fiatalabb Melanie iránt. Kicsit szerelmes is belé, de nem nagy ügy, hiszen szinte minden félévben belehabarodik valamelyik diákjába. De ez a viszonnyá dagadó kapcsolat botrányt eredményez és magával rántja a férfit a mélybe. A könyv első harmada erről a kapcsolatról és következményeiről szól. Olyan ez, mint egy hosszú bevezető, egy jól összeállított alap. Merthogy ezután következik csak a lényeg, hogy mihez kezd az egzisztenciát vesztett férfi. Felnőtt lányánál, Lucynél talál otthonra, aki egy vidéki farmon próbál önálló, gazdálkodó életet élni. Apa és lánya éppen kezd összecsiszolódni, amikor beüt a baj, megtámadja a fehér bőrű  családot három színes bőrű férfi és súlyos károkat okoznak. Ismét csak felmerül a kérdés,  akkor most mi lesz? Lucy és David egész más elképzelésekkel néznek a jövő felé. Ez a kibékíthetetlen ellentét mindvégig megmarad közöttük és még a regény befejezése után sem tudni, hogy mi lesz velük. 

Rengeteg érzést kavar fel az olvasóban a regény, az értetlenségtől a dühig minden lépcsőfokot megjárunk. Alapvetően persze a vágyról szólt számomra a történet, és ez lehet többféle vágy is,  de közben akárcsak villanásszerűen, de számos egyéb kérdés is megjelenik. David csöppet sem szimpatikus alakja, a komikumig fokozott ábrázolása, ellentétes jellegű önismerete is nagyon érdekes jelenség. Lucy karaktere, sorsa, döntései hasonlóan szerteágazó gondolatokat ébreszt fel az olvasóban. Két hihetetlenül erős és makacs ember jövőképének összecsapását tapasztalhatjuk meg. Óhatatlanul valamelyik fél oldalára állítja az olvasót, belekényszerít Cotzee egy döntésbe, amit igazából nem is lehet jól meghozni, mert úgy tűnik, nem is létezik itt jó megoldás. A végletekig fel tudott húzni a cselekmény alakulása. Az pedig ugyancsak megdöbbentő, amilyen egyszerűséggel vágja oda a szerző az új szituációkat. Gyakran az egyik mondatról a másikra, minden felkészülés nélkül, hirtelen ott terem a kész tény. 

Ez a szerkesztésmód és a jellemek egyedisége méltón igazolja a dél-afrikai Nobel-díjas író tehetségét, még akkor is, ha közben bennem hiányok is megjelentek. Pont ezek a hiányzó részletek vagy hiányzó magyarázatok teszik lehetővé, hogy a szöveg önálló életet éljen mindenkiben. Olyan apró kis kanyarok, szűk sikátorok nyílnak meg, melyek szabadon értelmezhetővé teszik a cselekményt. Irodalmi szempontból kalandosnak tartok egy ilyen regényt, szívesen beszélgetnék róla másokkal is. Érdekelne, hogy kinek hol van a történet hangsúlya, ki hogyan értelmezi Lucy döntését, vagy akár egy tárgyalást is el tudok képzelni? Ugyanilyen érdekes David útja Melanie családjához, vagy az, hogy volt-e benne megbánás például?

Ez nem a bongó dobok Afrikája,  nem az átörökített kultúra, a fűszeres, perzselő hangulatok világa, hanem egy kegyetlen, a megszerzés és uralom, a férfiuralom hona. Abszolút nem kellemes, mégis remek regény. 

Hozott pontszám: 4/5

John Maxwell Coetzee

Fotó

 

Michael Ondaatje -Az angol beteg

Michael Ondaatje a Srí Lanka-i származású, kanadai író munkásságára egy ideje az irodalmi Nobel-díj esélyének sugara vetül. 2017 októberében Kazuo Ishiguro lett az aktuális díjazott, miközben nem is szerepelt a fogadási listákon. Ondaatje viszont, a most olvasott könyve által, a biztos várományosa  személyes Nobel-díjamnak. 

Idézettel szoktam kezdeni a bemutatóimat, de most képtelen vagyok egyetlen dolgot kiemelni ebből a csodából, mert legszívesebben  minden oldalról hoznék pár sort, ha nem épp az egész fejezetet. Rendkívüli emelkedettség volt bennem az olvasás során végig. Ez a szerző úgy tartotta pórázon a szívemet, mint egy fickándozó kutyát. 

Az angol beteg című könyv természetesen a többszörös Oscar-, Golden Globe, Bafta díjairól ismert, 1996-os filmes adaptáció révén vált közismertté. Nekem is rögtön a kedvencek sorába került, és sokáig nem is gondoltam, hogy egy ilyen remekművet, egy szintén remekmű alapból hoztak létre. 

A történet lényege, hogy az 1930-as években létrejött nemzetközi sivatagkutató csoport, melynek egyik tagja a magyar származású Almásy László (gróf), beleszeret a csoport másik tagja, Geoffrey Clifton feleségébe, Katharine-be, aki elkíséri férjét az expedícióra. Az évek során azonban kialakulófélben van, majd ki is tör a második világháború, melyben az afrikai sivatagoknak is nagy jelentősége lesz. Hát még azoknak, akik ismerik a sivatagot, van térképük róla. A végzetes szerelem a bűntudat árnyékában bontogatja szárnyait, és pont attól válik ilyen lidércnyomásossá, hogy nem adhatja meg a párnak a beteljesülés lehetőségét. Szakítanak, de ezzel önként léptek be a maguk poklába. Évekkel később egy összeégett embert találnak a sivatagban, akit először a bennszülött törzsek ápolnak, s hajtanak saját hasznukra, majd Olaszországba kerülve, egy ápolónő, Hana veszi fejébe, hogy kilépve a háborúból, ami már a végéhez közeleg, életét szenteli ennek a roncs embernek. A hajdan volt zárda épületben berendezi a kis magánkórházát, s hamarosan csatlakozik melléjük még két személy, a szhik származású utász, Kip, és Hana hajdani ismerősei, a kanadai tolvaj Caravaggio. A félholt ember nem tudja, hogy ki ő, ápolása során ráragad "Az angol beteg" név. Ha a beteg nem is mondja ki soha  a nevét, származását, de morfiumos állapotában feltárja a többiek előtt a múltját. Részlegesen, hézagosan, darabokból épül fel a történet, sok homályos folttal.

Nem könnyű olvasmány, ezt belátom, sokan fel is adták már, de engem minden kezdeti kuszasága ellenére beszippantott. Igazából ráhagyatkoztam a szövegre, amely annyira felemelő, hála M.Szász Anna és Szász Imre fordításának, hogy azt se bántam, ha néha egy kukkot sem értettem a cselekményből. (Nem először történik ilyen, ugye Taligás?) 

Ez a töredékes szöveg pedig a szereplők közeli és távoli múltjában való barangolásokból, valamint a jelen eseményeiből adódik össze. Vannak nagyon tömören álló, kompakt kis szigetek benne, mint például -a filmből kimaradt- indiai utász, Kip története. Itt a harcászati dolgokat kedvelő olvasók is elmélyedhetnek, hiszen például, a bombák hatástalanításának okos és izgalmas menetét ismerhetjük meg, vagy a  beceneveiket, vagy az emberi gondolkodás szerepét egy aknamező elleni küzdelemben. 

A sivatagkutatás, a feltevés, miszerint hajdan tenger hullámzott ezeken a helyeken, a múlt nyomainak feltárása, szintén olyan hátteret biztosít az olvasmánynak, ami más dimenzióba helyez mindenkit. Ondaatje pedig nem kímél bennünket, mert a történetírás atyja, Herodotosz is beszáll a játszmába,  akárcsak a még le nem mállott freskók túlvilági arcai a templomok falain, amit a fáklyák fénye tükröz vissza. 

És akkor még nem beszéltem arról a szerelemről, ami Almásy és Katharine között alakul ki. Szerintem ez a szerelmi kapcsolatábrázolás, az általam eddig olvasott legszebb, miközben rendkívül tapintatos, és úgy hozza be a szereplők közti vonzalmat, hogy egyetlen szóval sem említi a dolog mikéntjét. A szerző sikere talán ebben a helyzetben éppen az, hogy az olvasó egészíti ki a saját képi világából a hiányzó részleteket. 

Nagyon tetszett nekem a szereplők háborúhoz való viszonyának érzékeltetése. Az angol beteg, Hana, Kip és Caravaggio egy évet töltenek a házban összezárva. A legkülönbözőbb helyekről és szituációkból kerülnek és vegyülnek össze, érzéseik folyamatosan változnak, de ezek nem drámai, hangzatos pálfordulások, hanem nagyon érzékeny félre-lépések. Egyébként az egész könyvre jellemző ez az érzékenység. 

Összevetve a könyvet a filmmel egy lényeges különbség adódott, ami szerintem eléggé megváltoztatja a hangsúlyokat. Erről többet nem is szeretnék elmondani. Valamint olvasás közben azt éreztem, hogy ennek a történetnek Hana, az ápolónő  a központi alakja, még akkor is, ha a leghangzatosabb dolgok nem vele történnek. 

El kellene már búcsúznom a könyvtől, de legszívesebben még hosszan mesélnék róla. Időbe telik, míg feltöltöm az idézeteket, lehet, hogy közben fel is adom. Azt hiszem akkor szerettem bele ebbe a történetbe, amikor Almásy Katharine-be, amikor a nő elmeséli Kandaulész és Gügész történetét.

Azóta sáfrányos gyűszű  a könyv nyakláncomon, mely sárga foltot hagy a kulcscsontok tövében. 

 Michael Ondaatje

Hozott pontszám: 5* -kedvenc lett

"Napokon át alig bírom ki, hogy ne érjek hozzád.
Máskor meg úgy érzem, nem számít,
ha sose látlak többé. Nem az erkölcs diktál,
hanem az, te mennyit bírsz elviselni."

"Kalamint csorgat csíkokban a férfi mellére, ahol kevésbé égett meg, ahol hozzáérhet. Szereti a legalsó borda alatti árkot, annak bőrszirtjét. A válláról érve hűs levegőt fúj a férfi nyakára, mire az dünnyög."

"Ismer egy növényt El-Tadzs közelében, ha kivájja az ember a szívét, az űrt növényi serkentőket tartalmazó folyadék tölti ki. Minden reggel megihat az ember annyi folyadékot, amennyinek a kivájt szív teret ad. A növény még egy évig él, mielőtt ilyen, vagy olyan hiány miatt elpusztul."

"Amikor azokkal találkozunk, akikkel szerelembe esünk, lelkünknek egy darabja történész, némileg fontoskodó, aki elképzel egy találkozást, vagy emlékezik rá, holott a másik gyanútlanul ment el mellettünk, mint ahogy Clifton egy évvel korábban talán kinyitott neked egy kocsiajtót, nem véve tudomást élete végzetéről. De a test minden részének késznek kell lennie a másikra, minden atomnak egy irányba kell ugrania, hogy megjelenjen a vágy."

"Úgy halunk meg, hogy szeretők és törzsek gazdagságával telítődünk, ízekkel, amelyeket lenyeltünk, testekkel, amelyekbe belehullottunk és felúsztunk bennük, mint a bölcsesség folyóiban, személyiségekkel, amelyekre felindáztunk, mit a fára, félelmekkel, amelyekben elrejtőztünk, mint barlangokban. Szeretném, ha mindezt jelölnék a testemen halálom után. Hiszek az ilyen térképészetben- ha a jeleket a természet rajzolja, nem csak felírjuk magunkat egy térképre, mint gazdag férfiak és nők nevét épületekre. Közösségi történelem, közösségi könyv vagyunk. Nem birtokolnak és nem vagyunk monogámok ízlésünkben és tapasztalatainkban. Csak arra vágytam, hogy olyan földön járjak, melyről nincs térkép.
Kivittem Katharine Cliftont a sivatagba, a holdfény közösségi könyvébe. A kutak suttogásai között voltunk. A szelek palotájában."

Byatt A. S.- Mindenem

"...Randolph minden áldott nap felolvasott feleségének, amikor egy fedél alatt tartózkodtak..."

Este fejeztem be a könyvet, nem is tudtam éjszaka aludni, ezer apróságon gondolkoztam, meg azon, hogyan ragadjam meg ezt a könyvet. Nagyon összetett történettel van dolgunk, és kivételesen nem azért nehéz írni róla, mert annyira megrázó, vagy elkeserítő lenne. Hanem azért, mert annyira szép és érzékeny, hogy nem is tartom magam alkalmasnak arra, hogy írjak róla.

A London Library Roland Michell kedvenc helye volt. Ott bukkant rá egy Vico kötetben Randolph Henry Ash a nagynevű angol költő két félbehagyott levelére, ami azt engedi sejtetni, hogy egy titokzatos hölgynek írta azokat. Egy delejes pillanatban elemeli a két levelet és nyomozásba kezd. A gyanúja igazolódni látszik, és lassan eljut a levél címzettjéhez is, aki nagy valószínűséggel egy Christabel LaMotte nevű költőnő lehetett. Mivel Roland csak R.H.Ash munkásságának szakértője, így felkeres egy Christabel LaMotte szakértőt, aki talán kiegészítheti a hiányzó részleteket. Maud Bailey nemcsak, hogy szakértője a területnek, de egyben Christabel leszármazottja is, valamint  a Nőtudományi Gyűjtemény vezetője  Lincolnban. Mivel Christabelt a feminizmus jeles úttörőjének bélyegezték, aki köztudott, hogy egy Blanche Glover nevű hölggyel élt együtt, a levelek napvilágra kerülése nagy felfedezés lehet, akár felforgathatja - és mondjuk ki,- lejárathatja az egész feminista társaságot is. Maud és Roland saját szakállukra nyomozni kezdenek, de közben szagot fognak mások is, és egy egész kis csapat liheg a nyakukban a levelek értéke miatti nagy pénz reményében. A lassan kibomló szálak pedig nagyon különös  dolgokat tárnak fel.

Ez a kutatás adja a történet vezérfonalát, mely letekerve elvezet bennünket az 1860-as évek homályába, ahol valóban egy titkos szerelmi viszony lassú, de gyönyörű beteljesedésének lehetünk tanúi. Már amilyen kibontakozás várható egy világ szemében leszbikus nő és egy nős férfi között. 

És most jön az, amitől lélegzetelállító ez a könyv. 

Ugyanis a nyomozás, ahogy utaltam is erre, tulajdonképpen egy kutatás. A kutatás alapja és tárgyai a két költő versei. A szerző felépített egy komplett lírát, - mit egyet?,  kettőt. A könyv magában foglal minimum két költő, majdnem teljes életművét. A versképekből, halvány utalásokból kell kiválogatni azokat a morzsákat, amik beilleszthetőek lesznek a nagy egészbe. Maud és Roland pedig végigjárják a pár útját. Elmennek oda, ahová ők is elmentek, megnézik azokat, amiket megnézhetett Ash és Christabel  is. Végigélik velük szinte ezt az egész nagy vonzalmat, miközben ők maguk is egymásba szeretnek. Nem egyszer éreztem azt, hogy rákeresek erre vagy arra, aztán le kellett állítanom magam, hogy hé, ez fikció. De így voltam Blanche festményivel is. Teljesen szuggesztív ahogyan elhiteti velünk a szerző a karakterek létezését.

A könyv nagyobb része a múltban játszódik, illetve az egész angol irodalom alapjaiban bolyong, s aki ezt jobban ismeri, annak még nagyobb élmény fog majd nyújtani. De így is varázslatos  volt belesimulni ebbe a környezetbe. A fajsúlyos szöveggel nehéz haladni, sok dolgot kell közben is átgondolni, így tényleg lassú a haladás, és ez vezet ahhoz, hogy besző minket a könyv nyelvezete, nyugalma, költőiessége. Nem csak Roland érzi úgy az egész végén, hogy írnia kell, hanem a közönséges olvasó is képekben kezdi látni a valóságot, ki akar szakadni a huszonegyedik századi életéből, le akar lassulni, és mindenekelőtt szerelmes akar lenni. Biztos vagyunk páran, akik azért szeretik meg ezt a könyvet, mert  ilyen szerelemre vágynak. Romantikus ábránd ez, kiszakítva a realitásból, a kellemetlen részes elmaszatolásával, de a magja, akkor is egy ilyen, tiszteleten alapuló, és egymást magasba röpítő, szárnyakat adó szeretet. 

Órákat lehetne erről a könyvről beszélni, kimazsolázni belőle részleteket, megemlítésre méltó mozzanatokat.

Meghajlok Byatt írói tehetsége előtt, nem véletlenül nyerte el a könyv a legrangosabb brit irodalmi kitüntetést, a Booker-díjat. A történetből készült film (Költői szerelem ), pedig emlékeim szerint szépen összegzi az eseményeket, talán nagy változtatás nincs is az alapműhöz képest. 

Egyetlen bajom volt csak a könyvvel, hogy végtelenül súlyos. Egy év kellene ahhoz, hogy az ember mindennek utána nézzen, elemezze a verseket, próbáljon maga is rátalálni utalásokra, végigolvassa a nagy angol gyökereket, hogy a maga teljességében értse meg a fenti két szerző költészetét. Így csak felületes olvasó tudok maradni, és képtelen vagyok a maga nemében igazán nagyra értékelni az írónő monumentális munkáját. Mégsem merem leírni azt, hogy túlírt lenne a könyv, inkább azt mondom én vagyok kevés ehhez. 

Az eredeti cím, Possession is elgondolkodtató. Mire utalhat a birtoklás, megszállott tulajdonlás? A szerzői jogdíjakra? Vagy Ash szerelmére? A magyar fordítás, és a film címe is inkább a szerelmet rajzolja körbe, szerintem is ez a helyesebb. 

Egy biztos, nehéz ebből a hangulatból kimászni. Bátran ajándékozzátok érzékeny lelkű, vagy szépirodalomért lelkesedő ismerőseiteknek!

 A.S.Byatt

Antonia Susan Drabble

Hozott pontszám: 4/5

Tenyér nyomok fehér

Ablak-keresztre,

Áttűnsz, sötét személy,

Áttűnsz üvegen?

Kísértőkön vajon

Ruha, tollas kalap,

Vagy márvány- csupaszon

Dermednek-igazabb?  

Emlékük visszajár-

Csukló-mozdulat

Szerettük -gép akár-

S elkapjuk, csókra csók

Olvad, messzire ment

A hús, a csont,

Örökös kegyelem

egybe font

Egyedül ne menj

Tűrni fagyot,

Vakmerőn, meztelen

Társad vagyok.

Hegyesek ujjaid,

Vássák le húsomat

A redves csontomig,

Míg életem apad-

Fagyod falja hevem,

Míg levegőm kihűl,

Szánk vértelen

Összesimul -és elegyül-

(20. fejezet) 

Kang, Han- Növényevő

"Vékony kulcscsontja, gyermekien kicsi melle, mely fekve még kisebbnek tűnt, kiálló bordái, szétvetett lába, mozdulatlan, a legkevésbé sem érzéki módon kitárt combja, nyugodt tiszta arca, nyitott mégis alvást tükröző szeme. Mintha apránként minden eltűnt volna a testéről, ami felesleges. Sohasem látott még testet, amely ennyire sokat tudna mesélni, mégsem több önmagánál."

 Jonghije-ről eltűnik minden, ami felesleges. Nem csak kívülről, a testéről, de belülről is. Egy rossz álommal kezdődött az egész, de kezdődhetett volna egy felkavaró film megnézésével, egy könyv elolvasásával vagy egy sokkoló pillanat végignézésével, vagy csak úgy semmivel. Ahogy reggel felkel az ember, és másként néz a világra. 

Jól berendezett világunktól való eltávolodása a húsevés befejezésével indul, ami automatikusan beindít egy olyan gépezetet, ami  a férjétől, majd a családjától való elidegenedést eredményezi. A lány némaságba burkolózik, amit ki is mond, azt nem akarják meghallani. Ennek a némaságnak érzékeltetésére Han Kang az első fejezetben a férjet választja, aki saját szemszögéből meséli el a történteket, majd a sógor nézetét, s végül Joghije nővére mondja el, hogyan alakul húga sorsa. Kívülről nézve a skizofrénia mester példánya, de az olvasó azért érzi, hogy a lány áldozat. Áldozata a társadalomnak, mely nem engedélyezi, hogy az ember saját maga döntsön sorsáról, azaz nem engedi őt meghalni; de áldozata a saját szűk környezetének is, amely még a legelemibb dolgokban való szabadságát is korlátozza, azaz, hogy vegán legyen. 

Nagyon érzékeny kis írás ez, mely a keleti próza titokzatosságát ez alkalommal,  minimalista stílusával teremti meg. 

Én nem éreztem a sokak számára megjelenő kafkai átváltozás folyamatot, számomra sokkal erőteljesebb volt az az érzés, hogy "nem engednek megváltozni, nem értik, hogy el akarok szabadulni ebből a világból".  Szóval ez nem a hogyan lettem vegetáriánus alcímet viselő legújabb kötet, hanem egy lélegzetelállító, suttogó könyv. Ezért is gondolom, hogy felkavaró olvasmány, és csak óvatosan közelítsetek!

A szerző, Han Kang 2016-ban elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat, mely egyben első kötete. Mi jöhet még?

Han Kang

Hozott pontszám: 5

Kedvenc karakter: Jonghje