Kidd, Sue Monk - A méhek titkos élete

Öt évvel ezelőtt ismerkedtem meg Sue Monk Kidd nevével, amikor A sellő legendája című kötete a kezembe került. Ahogy akkor éreztem, egy könnyed és kellemes olvasmányélmény volt,  rögtön meg is néztem, hogy mit írt még a szerző. A méhek titkos élete című első könyvének címe ismerősen csengett, hiszen a zseniális filmadaptációt láttam magam is, és szerettem. Igen ám, de a könyv már akkor is beszerezhetetlen volt. Igazán szép kiadványnak tűnt a Tercium Kiadó gondozásában megjelent kötet, mely 2004-ben került a magyar könyvesboltokba. (Létezik két furcsa kiadvány is belőle, amihez azonban nem volt bizodalmam, 2008-ban és 2005-ben) Elég az hozzá, hogy elkezdtem kutakodni egy megfizethető példány után, ami 2015-ben sikerrel is járt. Azóta pihent szegény a polcomon és várt türelmesen a találkozásunkra. 

Ahogy mondtam, a filmes adaptációt már láttam, de nagyon régen volt az is, és mint minden dolog, ez is csak egy emléket hagyott bennem, nem a pontos tartalmat. Most azért megnézném újból. Mert tényleg máshova estek a hangsúlyok számomra a könyvben és a képi élmény alkalmával. 

A tizennégy éves Lily egy dél-karolinai farmon él apjával és színes bőrű dadájával, Rosaleennel az 1960-as évek derekán. A kislány tíz évvel korábban egy véletlen baleset alkalmával megölte az édesanyját, így idejekorán félárva sorsra jutott. Senki nem tudja pontosan mi történt, hiszen a végzeten pillanatban csak Lily és szülei voltak jelen. Mivel T.Ray -ahogy a kislány az apját szólítja-,  nem bánik szeretettel egyetlen gyermekével, a kiskamaszt egyre jobban foglalkoztatják a baleset körülményei. Mi van, ha nem is ő követte el a gyilkosságot? A környezete is ridegen bánik a lánnyal, igazi barátja nincs is. Egy veszekedés után Lily összepakol és megszökik otthonról,  hogy féltve őrzött kincsei segítségével az édesanyja korábbi nyomára bukkanjon. Menekülni kényszerül, mivel kimenekíti Rosaleen a rendőri felügyelet alól. Az egyetlen támpontjuk egy kis kép, mely egy fekete bőrű Madonnát ábrázol, és a hátulján Tiburon városának neve áll. Valószínűleg az édesanyjáé volt, valamiért fontos volt a számára. Így kerül Lily és Rosaleen a Tiburon városbéli Boatwright családhoz, ahol August, June és May, a három színes bőrű testvér él. August méheket tart és  ellátja a környéket csodálatos mézével. A mézes üvegek címkéjén pedig a kislány számára is ismerős kép díszeleg, a Fekete Madonna. 

Noha a család befogadja a két nőt, az egész város szúrós szemmel néz a kislányra, aki fehér bőrű létére egy néger családnál lakik. Elkerülhetetlen, hogy a rengeteg hazugság, melyeket Lily kitalál, egyszer ne derüljön ki, és T. Ray ne akadjon a szökevény nyomára. Tudja ezt az olvasó is, de akárcsak a lány, ő sem akar szembenézni ezzel, hiszen olyan szép az élet Augusttal, a lányokkal,  a kedves Zach-al és a csendben döngicsélő méhekről még nem is beszéltem. 

Amíg az előtérben Lily anyja után történő kutatás áll, addig a regény velejét ez a maga módján erős család adja. Három fekete bőrű nő, egyedül, dacolva a fehérek és férfiak világával. August egy hihetetlen erős asszony, aki bölcsességgel tartja egyensúlyban életüket, gondozza a méheket, intézi az ügyeket. A lelkében sérült June, akinek egyetlen menedéke a csellójátéka, és May, aki egy szörnyű tragédia után, szinte tébolyult állapotban gyűri a mindennapokat. Képlékeny, de mégis megtartó kapcsolat ez. A két menekült ebbe a harmóniába próbál beépülni, és úgy tűnik, hogy  a kezdeti nehézségek után, a maguk módján sikerül is. Lily apró lépésekkel, de egyre közelebb kerül az igazsághoz, és szívébe egy eddig ismeretlen érzés, a szerelem is beköszön. 

De ez nem az a világ, ahol csak úgy meg lehet úszni a valóság árnyoldalát. 1964-ben, Dél-Karolinában a feketék jogai sok esetben csak papíron léteztek. Lőporos hordó az egész vidék. A robbanáshoz szükséges szikra sajnos ki is pattan, és nem várt következménye a Boatwright lányokra is hatással lesz. Nem kevesebb fejtörést jelent, hogy Lilynek hazugságához igazodva, el kellene mennie végre a városból. S közben az apja is kutat lánya után. 

Ebben a kuszaságban egy békeszigetet jelent a feketék körében jelenlévő Leláncolt Miasszonyunk kultusz. Nemcsak a mézesüvegeket ékesti a kis madonnás kép, hanem a mindennapjaikat is meghatározza. A Leányok, ahogy a követők hívják magukat egy ősi legendát felidézve ülik meg minden évben legnagyobb ünnepüket Mária mennybemenetelét, Nagyboldogasszonyt. Az már csak véletlen, hogy éppen én is ekkor olvastam a könyvet. A hagyományos katolikus hithez alig van köze , bár azért találkozunk hasonlósággal. A Bibliát tekintik szent iratuknak, naponta fohászkodnak, összegyűlnek és közösen is tartanak imaalkalmat, az Angyali üdvözletet imádkozzák. A Leláncolt Miasszonyunk kultusz kialakulása a rabszolgaság idejére nyúlik vissza, amikor Obadiah segítségértés szabadulásért fohászkodott Máriához. Egy nap a folyó egy faszobrot, egy fekete Madonnát úsztatott Obadiah felé, aki kifogta s talpra állította a szobrot, mert az beszélt hozzá. Azt mondta, hogy "Nyugodjanak meg! Itt van velük és vigyáz majd rájuk". A tisztelethez érdekes rituálék is kapcsolódnak, így a mézes süteménnyel történő "áldozás" vagy Miasszonyunk szívének megérintése, a szobor mézzel való megkenése.  Sue Monk Kidd maga is Dél-Karolinában él, de a könyv végén nem találni utalást ennek a vallási ágnak a létezésére, a köszönetnyilvánításban nem említ meg senkit e tekintetben. Igaz, azt sem írja le sehol, hogy a kötetben megjelenő Mária kultusz a fantáziájának gyümölcse lenne. Sajnos eddig én sem bukkantam nyomára a közösségnek. 

Ez a kis kitérő is jól mutatja, hogy Sue Monk Kidd nagyon élethűen teremti meg kötetének környezetét. Ugyanezt a teljesen átérezhető és létező valóságot tapasztalhatjuk meg a tájleírásokban, a napszakok ábrázolásában, a fojtogató kaliforniai forróság tapinthatóságában. S ha ez nem lenne elég, itt vannak nekünk ezek a pici kis lények, a méhek, melyeknek élete nagyobb hasonlóságot mutat a miénkkel, mint azt gondolnánk. Végigzümmögik az egész regényt, kitűnő hátteret biztosítva Lily történetének. 

A végére természetesen mindenről lehull a lepel, a keresett igazságokat megtalálják, mindenki megleli helyét az életben, még akkor is, ha én személy szerint, nem erre a befejezésre számítottam. 

A méhek titkos élete egy nagyon olvasmányos kötet fontos dolgokról. Nem megy ugyan túl mélyre az írónő, de a felszín kapargatásánál azért igyekszik többet nyújtani. Egy-két dolgot leszámítva elégedett vagyok a történettel,  pár apróságban  nehezen tudok hinni. Viszont mindenért kárpótolt az olvasás közbeni lendület, és a szívemnek kedves erős női karakterek. 

Hozott pontszám: 4/5

Sue Monk Kidd

"Hozzám hajolt, és megcsókolt. Először olyan volt, mintha lepkeszárnyak simogatnák az ajkam, aztán ezek a lepkeszárnyak kinyíltak, és a számra tapadtak. Zach gyengéden, de édesen csókolt. Éreztem a bőre illatát, és finom volt a szája, ahogy lassan kinyílt és bezárult. Egy fénylő folyóban úsztam. Halak kísértek. Gyönyörűnek éreztem magam, s ez az érzés szinte szétfeszített belülről. A bőröm alatt lüktetett az élet, elöntöttek a szerelem hullámai."

"– Ez a Szűzanya teste -mondta Mabelee, és beledobta a sütit Neil kitátott szájába.
Semmit sem tudtam a katolikus egyházról, de a fejemet rá, hogy a pápa összeesett volna, ha ezt látja."

"– Ez majdnem lila!- kiáltottam fel.
– Amikor nagyon meleg van, és a virágok kiszáradnak, a méhek fekete bodzát szopogatnak. Ettől lesz lila a méz. Két dollárt adnak egy üveg lila mézért."

 "June lehunyt szemmel játszott, mintha egyedül rajta múlna, hogy May lelke felszállhat-e a mennybe. Még sosem hallottam ilyen zenét: teljesen elhitette velünk, hogy a halál csupán egy karnyújtásnyira van tőlünk."

"A csendnek van egy különös, szivacsos zúgása, amely majdnem beszakítja az ember dobhártyáját."

Lispector, Clarice - A csillagok órája

Nagyon szeretem az olyan irodalmi felfedezéseket, mint például hogyan ad jellemezést szereplőiről egy adott könyvben a szerző?

Van, amikor céltudatosan, már-már nyersen, felsorolás jelleggel mutatja be figuráit. Találkozhatunk azzal a jelenséggel, amikor mások beszélgetése révén bontakozik ki előttünk egy alak. Izgalmas, amikor egy krízisből indulunk, és az arra adott reakciók jellemeznek. Az sem elhanyagolható, amikor ellentétes vélemények ütközéséből kell az olvasónak kibogarásznia, hogy a történet szereplője milyen is.? Clarice Lispector könyvében egy külső szemlélő, egy 3. személy mesél szerelme tárgyáról. Nagyon messziről indít és rendkívül lassan halad.  Olvasás közben sokáig érezhető ez a szinte mozdulatlan pásztázás. Higgadtságával, precizitásával egy obszervatórium képét hívta elő bennem. Az egész könyv olyan, mint egy nagy-nagy jellemzés. Macabéa a könyv feléig csupán név nélkül úgy szerepel, mint az "északkeleti lány", aki bekerül a nagyváros forgatagába, gépírókisasszony lesz belőle. A csendes, visszahúzódó nőt teljesen semlegesnek ismerjük meg, igazából legnagyobb jellegzetessége jellegtelensége. Beleolvad a tömegbe, és láthatatlanná válik. 

Nagy fokú szegénység, indulat és vágy nélküliség jellemzi. Három lánnyal bérel egy lakást, jövedelme minimális, öltözete, étkezése egyaránt igénytelen. Ebből a homogén felületből emelkedik ki a narrátor tekintete révén, aki beleszeret a lányba. Tulajdonképpen mindent szeret benne, az összes népszerűtlen jellemvonását, hibáját, kishitűségét. 

Bár  mindvégig megmaradt bennem az az érzet, hogy egy gigantikus jellemzést olvasok, a könyv körülbelül felénél ez az ábrázolás kiegészül Macabéa társas viszonyainak bemutatásával. Nevezetesen életében először szerelmes lesz. Olimpico de Jesus Moreira Chaves, a hazudós fiú lesz a lány szíve csücske. A gépírókisasszony és a kohász összeillő pár lenne, de Jesusban megvan az ambíció és valamiféle vágy is, ami a lányból hiányzik. Akárcsak a regényt, az ő kapcsolatukat is az egy helyben való topogás uralja. Lassan érintik meg egymást, nehezen jutnak el az első csókig, tovább pedig végképp nem. 

A cselekmény akkor vesz fel egy gyenge kis mozgást, amikor Macabéa életében először szeretne valamit. Elmegy egy jósnőhöz, aki saját érdekeit szem előtt tartva - magyarán szólva, megkopasztva  ügyfelét-, de végre eléri, hogy megcsillanjon valami az északkeleti lányban. Elülteti szívében a reménység magját, ami végre szegény olvasóban is felszít egy csepp lelkesedést. Más kérdés, hogy ez majdhogynem a regény utolsó mozzanata. 

Van ebben az egész történetben valami posztmodern. Bár írói eszközeiben Clarice Lispector nem alkalmaz semmi különlegeset, puritán módon haladunk előre, de  talán  a távolságtartás okán mégis formabontó a kisregény. Egy másik nagyon érdekes vonás, hogy noha a történet Brazíliában játszódik, nem voltam képes elképzelni riói környezetben az eseményeket. A szürkeség, igénytelenség, egysíkúság nekem a kelet világát, s elsősorban Kínát, Japánt juttatta eszembe. A dél-amerikai latinos hangulatnak nyomát sem leltem. Ez egy időn túli Brazília lehet, egy kihűlt kontinens. 

Azt a szegénységet, amiben a lány nyomorog nem éreztem társadalomkritikának. Talán pont azért nem, mert nem hihettem, hogy ez egy valós társadalom, egy valós jelenség. A latinos temperamentum legfőbb vonása, hogy bárhol képes felbukkanni. Hát itt nem. 

Azon szintén nagyon meglepődtem, hogy Clarice Lispector már nincs közöttünk.   1920-1977 között élt és alkotott. Az írása viszont nagyon mainak hat, friss, kísérletező jellegű. 

Összességében érdekes jelenség A csillagok órája, mely nem cselekményében és történetében, hanem elsősorban irodalmi jellegénél fogva jelent különleges csemegét az olvasónak. 

Hozott pontszám: 4/5

Clarice Lispector

Ulickaja, Ljudmila - A lélek testéről

Igen, ez kellett nekem. Már olyan régóta szükségem volt valami ilyesmire. Van az írónőben egy olyan plusz, ami a legtöbb esetben megérint bennem egy láthatatlan szálat, ami csak keveseknek sikerül. Olyan nektárral etet, ami csak úgy csurog át belém, megfoghatatlan, mint a fény, a zamat vagy a vitamin.

A kötet 11 novellája a lélek anatómiáját kutatja, hol van a lélek határa, van-e egyáltalán ilyen? Ezért szinte mindegyik írás központi kérdése az élet vége, a halál. 

A szerző két blokkba csoportosította a novellákat, a "Barátnők" és "A lélek testéről" ciklusba. Mindkettőt egy Kántor Péter által fordított Ulickaja vers vezet be, ahogy jelezve is van, Előszó helyett. 

A "Barátnők" bevezetője a "Nekem nem kellenek mások" vers a nőket prózai valóságukban ábrázolja, mellőzi a költői árnyalást, kicsit kopogósak, nyersek sorai. Így terel rá rögtön az első, a szó nem éppen hagyományos értelembe vett barátnői történetére, a  Sárkány és Főnix-re. A pár egyik, haldokló tagja, dacolva a lélek határával, egy másféle határt is kutat; miért nem tudnak leülni végre egy asztalhoz a két család tagjai, örmények és azeriek? Ugyancsak az élet végét akarja szabályozni  a második történetbeli Alisza, akinek rá kell jönnie, hogy az életben sokszor több van, mint azt halandó eszünkkel elgondolnánk. Olyan tartalékai vannak az embernek, és a sorsban is oly végtelen erő lapul, amit nem is hinnénk. Az "Egy külföldi nő" című novella picit kilóg számomra a kötet egységes hangulatából, talán nagy léptékűsége okán, vagy mert nem oly módon keresi a lélek természetét, mint a többi mű. Ettől függetlenül maradandó élményt jelentett számomra Lilja tudatos és kitartó alakja. A ciklust záró novella az "Áldottak mind, kik..." egy lánytestvérpárról szól. Egymáshoz és anyjukhoz való viszonyáról, életük terhéről, s egyben a női szerepek ütközéséről.

Ahogy írtam, a második blokkot is egy vers nyitja meg, az "Egyetlen leckéből sem okultál..." című, szerintem ismét kemény hangú, a záró epizódhoz érkezőt megszólító, összegző költemény. 

"Véget ér a szünet,

kezdődik a harmadik felvonás.

Minden megvolt; az utolsó rák és az első kék folt.

Minden elfolyt; a lépes méz a lépből, a genny a sebből...."

Így érkezünk el a kötet legemelkedettebb írásához, az "Aqua allegoria" címet viselő novellához, mely a magyar kiadás borítóját is megihlette. Szonya Szolodova metamorfózisa az, ami leginkább meg tudta ragadni a lélek testét. Szonya fokozatosan válik le az anyagi világról, elválik férjétől, lebontja maga körül a sültzsírszagú életet, a padlóeresztékből is kitakarítja a zugban porladó korábbi életét. Végül csupán almát vesz magához egészen addig, amíg át nem lényegül. Óhatatlan, hogy ne jusson az ember eszébe Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje. A két alkotás összecseng, kiegészíti egymást számomra. Nem is csodáltam, hiszen a könyvet fordító Morcsányi Géza, a film férfi főszereplője. Az ezt megelőző írás pedig a "Tetemek, tetemek, hol lehet a lelketek"  eleve egy vágóhídon játszódik, akárcsak az említett film. A novellában csodálatos módon jelenik meg a mágikus egymásba születés, a test és a lélek egymásba olvadó membránja. Az egyik legkedvesebb írás volt számomra. Akárcsak az "Ember, hegyi tájban", ami abból a szempontból kilógott a sorból, hogy főszereplője férfiember, a fotográfus Tolik. Édesanyja Valentyina foglalja keretbe fia életét, lelkének csodás barangolását. Nemcsak a zárómozzanat okán meghatározó novella,  hanem hangulata is kivételes, melyben a magány olyan különleges, belső utakra vezeti főszereplőjét, ahonnan egyedi kilépés is várható. 

De a többi írás is bővelkedik érdekes, mágikus szálakban, jelen van az öregedést kísérő emlékezet elvesztése éppen úgy, mint egy valaha élt angyal boncolása is. 

Izgalmas módon keveredik a kötetben az ember testi és lelki valósága. Számomra mindegyik novella egy izgalmas kísérletet jelentett a megfoghatatlan, szavakba és képekbe öltésére. Hiszen hogyan ragadható meg illékonyságunk, a megmagyarázhatatlanhoz legközelebb álló valóságunk, a lélek természete.

Hozott pontszám: 5* Kedvenc lett. 

 Ljudmila Ulickaja

"Így kezdődött a szerelmük – zuhanás az ifjúságba és véletlen érintéstől, első csók a lépcsőház sötétjében, a meglepődés heve, a hirtelen föllobbanó teljes bizalom Alisza lelkében egy férfi iránt…

És Alisza többet bízott erre a férfira, mint amennyit a nők ifjúkorukban szoktak – nem az életet, hanem a halált."

"Ahogy közeledett, Szalih észrevette, hogy a lányon is szemüveg van, amitől váratlan gyöngédséghullám öntötte el, annak az érzete, hogy van bennük valami közös.(…)
Lilja szemüvegében annak a jelét vélte fölfedezni, hogy ebben a lányban nincs semmi csalás."

"Hatalmas szépség volt ez, amiről gyanította, gyanította, hogy létezhet, ahogy ült a könyvtárában, az új szerzemények osztályán, de nem gondolta volna, nem remélte, hogy egyszer itt fogja találni magát, és most csordulási, saját határait sem érzékelve megtelt boldogsággal, mert megérezte, hogy ide örökre be van fogadva, és amit a legjobban szeretett az életben – tanulni, új dolgokat megismerni, a tudását kiterjeszteni a beteg, túlterhelt, munkában megfáradt tudata számára még befogadható, legtávolabbi pontokig –, mind megadatott neki, most és mindörökre."

 

Mörk Leonóra - A ​herceg és a lányka

Mörk Leonóra könyveivel idén már tettem egy próbát,  érzem és tudom, hogy érdekesen és jól ír, ám mi ketten mégsem  passzolunk össze. Könyveinek  címe, külalakja, fülszövege nagyon ígéretes és tetszetős, azonnali elolvasásra ösztökél.  Így van ez
"A herceg és a lányka" című, legutóbb megjelent köteténél is. Egyszerűen minden megvan benne, amire én ugrok. Művészet, zene, kutakodás, mese, múlt és egy belevaló, karakán lány, aki meg akarja találni soha nem látott édesapját!

A tizennyolcadik életévét betöltő Nóri, teljes nevén Leitner Leonóra édesanyjától egy flopilemezt kap születésnapjára, az egyetlen emléket az apjától. 2019-ben nem kis teljesítmény egy ilyet megnyitni, s amikor feltárul a tartalma, akkor Ludwig van Beethoven idejében találjuk magunkat egy történet közepében.

A regény három idősíkban és térben játszódik. A gitárművésznek készülő Nóra Berlinbe utazik tanulmányai végett, s nem utolsó sorban apja felkutatására. Közben idegenvezető édesanyja az afrikai Zöld-foki Szigetek egyikén dolgozik. Innen gondol vissza és ismerteti meg olvasóit saját életével. A harmadik időszak pedig Frieda, vagyis a címben szereplő "leányka" az 1800-as évek elejébe enged bepillantani. A három történetet pedig összekapcsolja a zene szeretete, Bach és Beethoven varázsa. A regény olvastatja magát, képtelenség eldönteni, hogy melyik szál sodorja jobban az olvasót. Erika, Nóri édesanyjának élete is  eleven, erős színekkel és hangulattal ábrázolt. Ő a  '70-es években élte gyerekkorát, története tipikusnak mondható, jól elképzelhető. Későbbi szárnybontogatása és útkeresése hitelessé teszi figuráját. Bonnba nemcsak Beethoven szülőházát találja meg, hanem élete szerelmét, Thomas Eckhardtot is. De bármilyen erős is közöttük a vonzalom, Erika úgy érzi, hogy nem köthetik össze az életüket. A fiú ekkor írja le azt a történetet, melynek főszereplője Louis Ferdinand, Poroszország hercege, aki életét veszti a napóleoni háborúk idején, 1806-ban. Ehhez az alapötletet egy könyvtárban talált levél szolgáltatja. De a herceg nemcsak kitűnő katona, hanem korának egyik tehetséges zenésze és zeneszerzője és Beethoven ismerőse is volt. A Thomas által megírt regényben észrevehetetlenül keveredik a valóság és a fantázia, s mindez a zene égisze alatt. Olvasás közben készítettem egy playlist-et is, végig hallgattam a megemlítésre kerülő darabokat, átütő időutazás élményében részesültem. A romantikus történet nem tartogat nagy meglepetéseket, egyik szálban sincs  semmi csűr-csavar, aki ilyenre számít, csalódni fog.

Louis Ferdinand
 Jean-Laurent Mosnier alkotása
A portré fontos szerepet tölt be a könyvben.

Nagyon szépen és alaposan van felépítve a regény gerincét alkotó tizenkilencedik századi eseménysorozat, melynek Poroszország végnapjai adják a hátteret. Innen emelkedik ki, akárcsak egy fali szőttesből a herceg és  a lányka alakja. Tracy Chevalier - A hölgy és az egyszarvú könyvének olvasási élményét juttatta eszembe, talán a cím miatt is. A brit szerző hasonló akkurátus munkájával gyűjti össze a múltbeli események alapját, mint Mörk Leonóra.

Kivételes élményt nyújt ez a kötet, melyben a zene csak emeli tovább az ember lelkét.

Szépirodalmi igényességgel megírt történettel van dolgunk, és éppen ezért esett megint csak rosszul, amikor hirtelen kidobott a szöveg. Képtelen vagyok befogadni azt a didaktikusságot, amit a szerző használ. Ennyire profánul nem lehet nevelni az embereket. Egy ilyen szép és kedves regényben, ahol elmélázva szendergünk a csodás zenei futamokban, kijózanító pofonként hatnak a környezetvédelem érdekében tett, amúgy nagyon helyes intézkedések. Sajnos a járulékos nyereség beiktatása, járulékos veszteséget eredményezett nálam. Akárcsak a gyereküket egyedül nevelő,  főként anyákról szóló állandóan előkerülő apróságok. Nagyon félrevihet ez mindent. Erőszakos betoldásnak érzem az egészet. Nem azt mondom, hogy nem fontos a kis teknősök megmentése, vagy a társadalom érzékenyítése az egyszülős családokra, csupán azt, hogy nem ebben a szépirodalmi alkotásban lenne a méltó helye. Aki ettől el tud vonatkoztatni, az egy nagyon olvasmányos és kedves történettel ismerkedhet meg, tartalmas időtöltésben lesz része. Én összességében nagyon örülök, hogy olvashattam a regényt, és tudom azt is, ki fog örülni majd, ha kölcsön kaphatja tőlem.
 (Talán környezetvédelmi szempontból, talán nem, de a könyv rendkívül vékony papírra van nyomtatva, már attól is hullámosok lettek a lapok, hogy a kezemben fogtam. Megnyugtatásul, később el fognak halványulni és tűnni ezek a bosszantó kis jelek. De azt nem sikerült megfejtenem, hogy miért hiányoznak olykor az oldalszámok??)

Hozott pontszám: 4

Rambala Éva - Az erőszakmentes kommunikáció alapjai

Van úgy, hogy az ember lánya melléfog. Én is így jártam most.

A karantén időszakában  a Nyitott Akadémia Erőforrásaink című kétnapos, ingyenes online programsorozatán szinte végig ott ültem, és egyre másra hallgattam a neves pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek előadását. Nagy élmény volt, hiszen számos új megközelítést is végiggondolhattam, egy-egy jó mondatatot mindenkinél találtam. 

Közben a Nyitott Akadémia jóvoltából a hallgatóság a Kiadó könyveiből is nagy kedvezménnyel vásárolhatott. Mondhatni jó bevásároltam én is, zömében már olvasott, de eddig nem birtokolt könyveket vettem. No meg újakat is. Nehéz volt választani, mert egyrészt engem szinte minden érdekel, másrészt pedig a kiadványok címe, fülszövege inspirálóan hatottak rám. Ekkor jött szembe velem Rambala Évának ez a kis kötete, mely egy számomra alig ismert témát, az erőszakmentes kommunikáció mutatta be. A címben ráadásul ott van, hogy alapjai, tehát tökéletesnek tartottam kezdésnek. 

Rambala Éva is az önismereti utak szövevényén keresztül jutott el ehhez a témához, mely mellett idestova 26 éve elköteleződött, ahogy a kötet végén levő rövid ismertetőből kiderül. Megtalálta azt az értéket benne, amiben hinni tud és érdemes. Azóta maga is trénerként dolgozik, erőszakmentes kommunikációs tanfolyamokat tart, mellette a témával kapcsolatban publikál.

Ebben a kötetben röviden bemutatja az erőszakmentes kommunikáció (EMK) mibenlétét és sikeres  működésének zálogát. A baj csak az, hogy tényleg nagyon röviden. 

A folyamat áttekintése után, a felhasználásról ír a szerző, majd egyenként kielemzi azokat a paneleket, melyek a folyamat létrejöttét garantálják.  A törekvésnek az a célja, hogy  olyan kapcsolat jöjjön létre a kommunikációban résztvevők között, mely mindeki szükségletét kielégíti. Ennek alapja, hogy képesek legyenek a partnerek meghallgatni a másikat. Meghallgatni együttérzéssel, nem feltétlen egyetértéssel. Másrészről elengedhetetlen a sikerhez az őszinte kommunikáció, egy olyan önkifejezés, amely nem a másik kritizálására, hanem saját érzésekre fókuszál. Ehhez viszont nagyon kell tudni, hogy "Mi él a szívünkben?" Mindkét félnek tisztában kell lenni önmagával. 

A könyv a megfigyelés fontossága után részletezi,  hogy milyen alapvető szükségleteink vannak, hogyan lehet ezeket felismerni, kimondani. Milyen érzések lapulnak viselkedéseink mögött? Hogyan kell egy kérést megfogalmazni. Ezek az erőszakmentes kommunikáció feltételei. Egyáltalán nem könnyű, hiszen  nem csupán önuralmra, hanem egy folyamatosan bővülő, mélyülő önismereti munkára támaszkodik a rendszer. Ebben az egymásra ható áramlatban nagy szerepet tölt be az empátia, amire a szerző kicsit jobban ki is tér.  A könyvben továbbá szó van a dühről és a belső szabadságról.

Ám mindenből csak egy kicsi, teljesen kidolgozatlan formában. Olvasás közben az volt az érzésem, hogy noha én sem vagyok oda azokért a könyvekért, melyek a semmit járják körbe, körbe, de ez a kiadvány inkább jegyzet, vagy  vázlat. Akkor tudtam volna jól használni, ha mondjuk elvégzek egy ilyen tanfolyamot, és utána a kezemben marad ez az összefoglaló róla. 

Megismertem az erőszakmentes kommunikáció alapjait, de azt hiszem nem ez a legtökéletesebb formája annak, ha valaki egy új dologgal szeretne barátkozni.  Érdekes gondolat így bemutatni a kommunikáció egy formáját. Már az olvasottakból is kiderül, hogy az egy rendkívül nehéz és hosszú folyamat, amíg valaki képessé válik átstrukturálni magában a párbeszédeket. Nagy fokú önismereten alapul, ami egyúttal önbizalmat is kell, hogy indukáljon. Azt mondja a szerző, hogy az sem baj, ha egy kommunikációs folyamatban csak az egyik fél alkalmazza ezt, már az is megváltoztathatja a korábban bekoptatott sémákat. 

Szerkesztés szempontjából nagyon jó lett volna, ha Rambala Éva példákat hoz az elmondottakra. Tereli kicsit az olvasó gondolatát. Nehéz így a semmihez kötni állításait. Én például egy saját kudarcos kommunikációmra gondoltam közben, de ebben annyira sok  érzelem, düh, frusztráltság volt már jelen, hogy képtelen voltam a szerző "nyelvére lefordítani" a dolgokat. Talán ez a könyv legnagyobb hiányossága. 

Emellett dühített a sok ismétlés is, holott tényleg nagyon szemelvényezett írásról van szó.

Az is furcsa volt, hogy a témakifejtés nem egyszer oldalakon át tartó felsorolásban merült ki. 

Aki most hall  erről először, az képtelen helyén kezelni az ilyenfajta listákat. 

Elkövettem azt a hibát, hogy olyan könyvet rendeltem, amiről előtte nem tájékozódtam kellően. Könyvesboltban, ha belelapozok, akkor rögtön kiderült volna, hogy nem ezzel kellene kezdenem. 

Nagyon sajnálom, bár nem volt egy nagy összeg, a csalódás annál nagyobb. 

Hozott pontszám: 2

Moldova György - Gázlámpák alatt

Még soha nem olvastam a szerzőtől semmit, de egy régi ígéretemet teljesítettem ezzel a könyvvel. Valakinek ez volt a kedvence, és megígértem neki, hogy elolvasom. De bármilyen vékony kis kiadvány, az olvasás valahogy csúszott, csúszott...egészen mostanáig. 

A Gázlámpák vidéke ismerős tájék számomra is. Budapesten a nyolcadik kerültben nőttem fel, így a Gázgyár, Kun utca, Köztársaság tér (II. János Pál pápa tér), Keleti pályaudvar, Fecske utca mind a szemem előtt volt olvasás közben. Noha az 1950-es években játszódott az írások zöme, nem sokat változott a környék az utána következő 20-30 évben sem. Legfeljebb  még több vakolat hullott le, és még fakóbbak lettek a házak amúgy is szürke falai. Jól emlékszem a köztereken bóklászókra,  a kőasztalokon sakkozó egyszerű emberekre, a karéjba köréjük sereglett kibicekre,  a koldusfélékre, ügyeskedőkre. Persze mindezt gyerekszemmel szemléltem, de én mondom, már akkor is szociológiai tanulmány volt ott minden. 

Moldova György nem tett mást, csak megjelenítette ezeknek az embereknek a történetét. A huszonhét írás mindegyike a maga nemében nagyszerű. Általában rövid, tömör történetmesélés jellemző rájuk, éppen csak annyi körítést mond el, ami feltétlenül szükséges a megértéshez. Talán emiatt sem tud igazán irodalmi értéket képviselni. Ettől függetlenül viszont rendkívül érdekes esetekkel ismerkedhetünk meg. Egy-egy sztori után azért jó volt szusszanni egy nagyot, hiszen mindegyik mesélőnek megvolt a maga tragédiája. Elmondható, hogy nem a szerencsés változások, hanem a szerencsétlenség által előhívott keserűség hangjait olvashattam. Így viszont egymás után felsorakoztatva a válogatott tragédiák, sajnos a szenzációhajhászás utóízét hagyták bennem. Tudom, hogy nem ez volt a szándék, hiszen az is csoda, hogy ilyen mérvű társadalomkritika megjelenhetett 1968-ban, de attól még így hat. Az első kiadáshoz képest is eltelt fél évszázad, azt gondolom, hogy ezt sem szabad elfelejteni. Most olvasva szociológiai tanulmánynak tűnhet a kötet, melynek történetei megérintik az olvasót. 

Gázlámpa

Kép: Fortepan Kurutz Márton KÉPSZÁM: 12099

A lapok között az elmagányosodott és megsebzett férfiak kapnak többnyire hangot, akik még magukon cipelik a háborúk nyomát, sorsuk tragédiáját.

A hosszabb írások jobban tetszettek nekem, főleg azok, ahol a szerző kicsit teret engedett a történet kibontakozásának. Így talán legjobban a "Zöld-fehér menyasszony" nyerte el a tetszésemet, s bevallom még Kőrösi Zoltánt is eszembe juttatta, hiszen volt ebben is annyi mágia, annyi humor és csíny, mint nála. No és a téma is; hiszen a fociról, Fradiról és egy aranylábú jobbszélsőről szól a fáma. De nem ez az egyetlen futballos történet, itt is találhatunk csemegéket. 

Viszont nagyot nyeltem "A sötétkék ruha" történetén, ahol  nem csupán az eset szomorúsága, hanem a megközelítés is segítette a nagyobb átélést. Hasonló volt "Pál Dénes" esete a latin nyelvvel. Mindkét mű azokat a férfiakat idézi meg, akik a családfenntartás okán nem tanulhattak, később aztán minden valahogy úgy elfolyt mellettük. 

Sok nagysúlyú történet is található a kötetben, kettő mellett képtelen vagyok szó nélkül elmenni. Az egyik a "Joszif Sztálin Szárnyvasút", ami egy bányász vasútvonal megépítésének abszurd históriája. Itt is, és több másik novellában is megjelenik érintőlegesen a bányászélet nem gyerekjáték valósága. A másik pedig a Páter Fáber jezsuita atya esete, amiről egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy igaz-e. Nehéz is, hiszen Moldova már a fülszövegben elhinti, hogy az író az idők kezdete óta hazudik. A hallott történetek hiteles voltát nem keresi, ő csak elmeséli.

Voltak kicsit vidámabb hangvételű írások, például "A házmester lányán" hangosan kacagtam, vagy a záródarabon, az  ""Egymillió forint" -on is, ami mai szemmel is elképzelhetetlen. De alapvetően nem a könnyedség gyűjtötte közös táborba ezeket a szereplőket, hanem valami súlyosabb dolog. Így találkozhattam Hammerral, aki nem tudta magáról lemosni a holtestek szagát, a szétroncsolt arcú Dürrel, aki a tolvajok réme lesz vagy a nagyapával, aki mellett meghal az unokája. 

Alapvetően tetszett a könyv, ezek a kis történetek közelebb hozták hozzám a kor emberét, ám, mint irodalmi alkotást nem tudom így kiemelni. Noha mindegyikből lehetett volna egy tökéletes regényt felépíteni.

Hozott pontszám: 4 

"Mi újat tudunk mi mondani egymásnak? Olyan ez, mintha egy piacon csupa szőnyegkereskedő volna, és egyforma szőnyegeket árulnának egymásnak. Hát érdekes volna ez?"

"Találkozom mindenféle emberrel a tanfolyamokon, megpróbálok szóba elegyedni velük, de abban a pillanatban, ahogy megszólítom őket , megérzik rajtam, hogy én magányos ember vagyok, akinek nincs társasága, és elhúzódnak tőlem.
Az úristen tudja, miről lehet rájönni, hogy a másik ember magányos."

"– Életem során, kedves uraim, már sokfelé megfordultam, sok csirkefogóval akadtam össze. Emlékszem rá, mikor egy magyar eladott harminc mázsa timsót étkezési sónak; ismertem Bubajt, a cigányt, aki a háború idején kirabolt egy dohányraktárt, és egyetlen fillér nélkül, csak a cigarettákat osztogatva beutazta a félvilágot; találkoztam azzal a bandával, mely sorra járta a falvakat, és az utcák páros házszámait kicserélte a páratlanokkal – persze, nem ingyen; mégis azt kell mondanom, hogy ha az életemben látott összes linkséget egy halomba raknám, akkor sem érnének fel a Joszif Sztálin szárnyvasút építkezésének még a lába ujjához sem."

Olvastam még...

Néhány rövidebb gondolat azokról a könyvekről, melyeket mostanság olvastam:

Tallián Mariann - A tűzmadár

Egy vizualizált világban a negatív tartalmat belső képekből kell merítenie az olvasónak! 

Veszem magamnak a bátorságot és most csak úgy írok erről a könyvről, hogy nekem milyen volt. Illetve úgy értékelem. 

Engem ugyanis csodás estével ajándékozott meg, egy komplex élménnyel. Kicsit olyan volt, mint amikor színházi előadáson vagyok.
Először is ajándékba kaptam a könyvet, oroszos vonzódásom és népmesék iránti szeretetem okán. A kötet zenei mellékletet is tartalmaz, amit most nem tudtam meghallgatni (CD), de olvasás közben  azért hallgattam Sztavinszkij művét. Sőt olykor a balettjeleneteket is megnéztem. A Világszép Vaszilisza és a halhatatlan Koscsej meséjét nemrégiben olvastam újra, elevenen éltek bennem képei. Ivan Bilibin illusztrációit nem is lehet egykönnyen feledni, mégis azt mondom, hogy Szimonidész Hajnalka képes volt új megközelítést hozni, tudott újat adni, akárcsak Tallián Mariann szövege. Úgy gondolom, hogy része lehet ez a kötet ennek a nagy egésznek, amit a Tűzmadár hordoz.
A szöveg valóban nem kisgyermekeknek szól, ezt határozottan kijelentem. Én biztos nem olvasnám fel nyugodt szívvel nekik. Viszont az illusztrációk soha nem ezeket a rémisztő képeket jelenítik meg, hanem kifejezetten lágy, nőies, puha megközelítésűek. Szépen egyensúlyban tud maradni a belső képi világ. Sőt, szerintem kifejezetten érdekes ilyen szemszögből vizsgálni a kötetet. Egy vizualizált világban a negatív tartalmat belső képekből kell merítenie az olvasónak! Ehhez járul hozzá a zenei háttér, mely megadja a tökéletes élményt. Nekem a zene kissé semleges hatású ugyan, talán többször kellene meghallgatnom, ám a táncjelenetekkel együtt tökéletes. Bevallom, hogy a szemet gyönyörködtető, részletgazdag képekkel is elbíbelődtem, és ez így együtt adta meg azt a tökéletes élményt, amiről a legelején beszéltem.
Erre mondják, hogy egész estés előadás :)

Hozott pontszám: 5

 "Ez az ének a szerelemről szólt, arról a csodáról, mely minden ember szívének legrejtettebb zugában lapul. A szelíd leányok merengéséről, miközben fakunyhóikban mintás ruháikat szövik napról-napra és kitekingetnek az ablakon, hátha meglátják kedvesüket. Arról a lelket gyötrő sóvárgásról, mely a vándorokat kínozza magányukban, mikor a hegyekben járva isznak a források vizéből, hátha az csendesíti szerelmi bánatukat. Arról a feltárulatlan, lelkünkben lévő titokról, mely Iván Cárevics képzeletében egyre gyakrabban felmerült."

Forrás:FaceBook

Banana Yoshimoto -  Félelmeink

Yoshimoto Kitchen kötete után vágyva vágytam hallani még hangját. Csak most sikerült hozzájutnom egy másik művéhez, és eléggé csalódott voltam, amikor szinte semmi nem jött vissza a korábbi olvasási élményből.
A két nagyobb történetet tartalmazó kötet első írása egy szellemekkel átszőtt, gótikus jellegű irodalom, már ha japán műre lehet ilyet mondani. Csak az egész történet számomra annyira hiteltelen, át nem érezhető volt. Nem fájt a lábam a főszereplő gyaloglása közben, nem féltem vele, szinte semmi nem jött át. Gyönyörű tájleírásban nem volt hiány, de mégsem működött nálam a sztori.
A második történet pedig egy gyászról szól, de olyan sok különféle dolog elegyedett benne, hogy nem is értettem.
Ha ehhez hozzáveszem, azt a rengeteg nyomdahibát, amitől hemzseg a könyv, akkor már inkább sírhatnékom támad. Sajnos a fordításba is csúsztak hibák, vagy a szerző ír le ilyeneket, nem tudom. Őszintén merem remélni, hogy Japánban a zöldségesnél a sárgarépa mellett nem árulnak fekete nadálytövet, és az erdőben nincs közvilágítás.

 Hozott pontszám: 3 

 "Nem tudtam sírni. Az igazat megvallva, mai napig képtelen vagyok könnyet csalni a szemembe. De mindent megbántam, ki tudja hányszor. Most is. De aztán végiggondolom az egészet, töprengek a dolgokon, és ismét csak azt mondhatom: biztosan nem ment volna tovább, nem voltunk képesek többre. Szép volt, egészen az utolsó percig. Úgy ismételgettem magamban ezeket a gondolatokat, mint egy varázsigét." 

"Egy nagy bérház sok bérlővel, úgy éreztem magamat, mint egy betolakodó, és ahányszor csak elmentem valaki mellett, megdobbant a szívem. Vidám hangok szűrődtek ki az ablakokon át: gyerekhangok, apák szavai, akik elsőként foglalták el a fürdőszobát, valakit hívogató szavak, edénycsörömpölés és fazéktologatás… Finom vacsora illata járt a levegőben. Hirtelen valahogy bőghetnékem támadt."