Baszinszkij, Pavel - Szökés ​a paradicsomból

 Lev Tolsztoj élete és futása

 

Ennek a monumentális alkotásnak elsőre a címe fogott meg. Eredetiben is szökés, menekülés a paradicsomból. De vajon mi lehet az a hely, ahonnan maga Tolsztoj is menekült? 

A történet 1910 október 27-ről 28-ra virradó éjszaka veszi kezdetét, amikor a Lev Tolsztoj gróf az éj leple alatt, nyolcvankét évesen ismeretlen helyre távozik a családi birtokról, Jasznaja Poljanáról. A korabeli újságok azonnal felkapják a rendkívüli hírt, ami pillanatok alatt elterjed nemcsak Oroszországban, hanem az egész világon. Pavel Baszinszkij kötetében arra vállalkozik, hogy kiderítse, mi állt az elismert író cselekedetének hátterében. Elég hamar kiderült számára, hogy már a szökés  eseményei is különböző módon lettek rögzítve akár Tolsztoj, akár a vele menekülő Makovicky (felvidéki származású) orvos vagy a későbbi szemtanúk  beszámolóiban. Ezért akkurátus módon elkezdi felfejteni a szálakat, melyek a múltba vezetnek. Elsőként az derül ki, hogy valójában nem ez volt az első szökése Tolsztojnak. Érdekes összevetni a menekülések motivációit és kimeneteleit. Van-e hibás, okolhat-e bárki? 

A távozás körüli okok megértéséhez a szerző megvizsgál minden fellelhető iratot, levelet, jegyzetet, naplóbejegyzést és legendát. Természetesen a tökéletes megértés megköveteli, hogy visszatérjünk a múltba, belelássunk az író fiatalkori éveibe, családi történetébe és a feleségével, Szofja Andrejevnával való megismerkedésébe, házasságuk minden szegletébe. Koncentrikus körben haladva, egyre nagyobb panorámából szemlélhetjük ezt a roppant bonyolult helyzetet, aminek legnagyobb feszültségét az adja, hogy Tolsztoj gondolkodásmódja, hite és életszemlélete óriási fejlődésen ment át az idők során, amit környezete nem volt képes igazán átélni. Baszinszkij nem bocsátkozik feltételezésekbe, mellőzi a spekulációkat, csupán néha említi meg saját véleményét. Ő a tényekre, adatokra támaszkodik, már-már olyan, mint egy oknyomozó. A 700 oldal egy gigantikus forráskutatás eredményeinek összefésülése.

Az olvasási élményem elég hullámzó volt. Az első száz oldal rendkívüli erővel behúzott, mindig is érdekelt Tolsztoj élete és az a bizonyos tolsztojánizmus, amiről 19 éves koromig nem is hallottam. Az akkori német tanárom kérdezett rá, hogy tolsztojánus vagyok-e, hogy nem eszek húst?  Ebben a kötetben viszonylag keveset olvashatunk erről, valamint vallásbölcseletéről, bár az 1880-as évek fordulatának következményei bemutatásra kerülnek. Fiatalkorának életélvezete és "étvágya" nehezen volt befogadható számomra, ezekkel nehezen haladtam, sőt majdnem fel is adtam. De mindenképp kellenek ahhoz, hogy egészben lássuk a tolsztoji képet. Mert bár megélte a fordulatot, a valódi metanoia (megtérés) nagyon nehéz volt számára. Élettörténete számomra pontosan azt hozta közelebb, hogy még az is, aki meglátja az igazságot és aszerint is akar  élni, milyen iszonyatosan nehéz helyzetben van. A vagyonról, fényűzésről való lemondás, a húsmentes táplálkozás, a társadalmi különbségek megszüntetése, az igaz (egyházmentes)  hitben  való élet örök feszültségben maradt benne, annak ellenére, hogy ő folyton igyekezett. Ennek az örök küzdelemnek ékes példája, hogy amikor elmenekül otthonából minimális személyes holmijával, pár napon belül már hiányolja a körömkeféjét vagy egyik jegyzetét. De a sokszorosan átírt végrendelet is a két világ közti őrlődés bizonyítéka. Tolsztoj örökös önmarcangolása és Szofja Andrejevna  hisztérikus személyisége már önmagában is megnehezítette házasságukat. Ennek ellenére 48 évig, ama bizonyos szökésig együtt maradtak, ami a feleség lelkierejéről tesz számomra tanúságot. 

Aki rászánja idejét a könyv elolvasására, az megtapasztalja, hogy milyen sok információ is kevés ahhoz, hogy megértsünk egy embert. Döbbenetes, hogy mennyi irat, levél, dokumentum volt fellelhető az orosz íróról. A kötet Lev Tolsztoj halálának 100. évfordulóján jelent meg, s bőven tartogat mindenki számára érdekességet. Természetesen megtaláljuk benne, hogy műveinek figuráit kikről mintázta Tolsztoj, olvashatunk tizenhárom gyermekéről, akik közül öten kisgyermekkorunkban meghaltak, de betekintést nyerünk V.G. Csertkovval való barátságáról, aki szellemi apostolának tekintette Tolsztojt, még a száműzetést is vállalta miatta Angliába. A könyv végén számos fotót és alkotást találunk, melyek segítenek megeleveníteni a Tolsztoj családot.

Végezetül feltehetjük a kérdést magunknak, hogy ez szökés volt a paradicsomból, vagy a pokolból? Hogy mi lehetett Tolsztoj számára a paradicsom/pokol, Jasznaja Poljana vagy maga az élet? 

Hozott pontszám: 4

"És tartotta, egyre tartotta magát. És ugyanígy tartani fogja magát még majdnem egy héten át, már fekve, Ozolun házának kis szobájában, halálos kínok közepette, de mindenkinek és mindenekelőtt magának azt bizonygatva, hogy a halálba való átlépés a legméltóságteljesebb, legemelkedettebb pillanat. Sokkal emelkedettebb, mint az öntudatlan születés, vagy a félig öntudatlan élet. A személyes tudás és a kiérlelt bölcsesség tetőzésének ideje. Az élet csúcspontja."

 

                                          Heritage Images / Getty Images Hungary

 

Stefánsson, Jón Kalman - Hiányod ​maga a sötétség

Jón Kalman Stefánsson legutóbb megjelent könyvének számomra az a mondandója, hogy "ahol kezdődik, az nem a kezdet!" Bár mindannyian azt éljük meg, hogy létezésünkkel indult minden, valójában láncszemek vagyunk, akik a múltba kapaszkodunk és erős kötelékkel fog minket a következő generáció. Ez a kötelék és lánc pedig gyakran bánatból, lemondásból és halálból kovácsolódott, melyek meghatározzák életünket. A címadó hiányt pedig fél szemmel mindig látjuk, s ha alaposabban ránézünk, akkor szomorú valósággá válik. De talán ez nem is baj, hiszen a jelen realitása ugyanez. 

A közel másfél évszázados izlandi családtörténet felgöngyölítésében egy amnéziában szenvedő író és egy hasonlóan homályos szereplő, egy pap vagy buszsofőr beszélgetése ad lehetőséget. A múlt feltárásában segítenek még néhányan, akik a család ma élő tagjai, ismerősei. Izlandon járunk természetesen, ahol bár évszázadokat ugrálunk a történetben, mégis a regényre jellemző egy időtlenség, lelassulás. Itt mindenre van idő; mesélni, utazni, csak üldögélni a temetőben, senki nem siet, a kötelezettségek is foszlányosak. Mindez abban segít, hogy kiszálljunk a hétköznapok pörgéséből és a lényegre fókuszáljunk. A már eltávozott családtagok életében kiemelkedik és erős fénnyel sugároz a kapcsolataikban megélt szeretet és szerelem, illetve azok hiánya. A lassan összeálló történet mindegyik alakjának életében volt egy meghatározó szerelem, ami hajtóereje lesz a családregénynek. A szerző most is azzal a szépséges lírával dolgozik, mint korábbi műveiben. A zord időjárás helyett most inkább az izlandi táj kopársága és szikársága a hangsúlyos. Annak ellenére, hogy nagyon szeretem Stefánsson történeteit és írói stílusát, ez alkalommal már sokká vált számomra ez a rengeteg érzelem. Pedig nagyon izgalmas történetekkel mutatta be a felmenőket, bár a velük történt események olykor már paródiába mentek át. Hihetetlen voltuk azt emeli ki, hogy bármi megtörténhetett a múltban, s így a jelenben és a jövőben is. 

A méltóságteljes időbeli utazás könnyen követhető, a hirtelen ugrások nem hatnak zavaróan. Az olvasó is kap lehetőséget arra, hogy megalkossa a maga verzióját a  látszólag két szálon futó eseményekkel és a nem felismerhető figurákkal kapcsolatban. Érdekes volt megtapasztalni, milyen szépen rázódott helyre minden kis mozaik darabka. Nagyon érdekesnek találtam az amnéziás narrátor író alkalmazását, számomra ez megbillentette a történet struktúráját. A nyolcvan évvel ezelőtti események hitelességét állítja kontrasztba azzal, hogy a jelenben élő mesélő nem tudja még a saját kilétét sem.

Noha szívesen olvastam a könyvet, az egyik legszebben író kortárs szerzőnek tartom Stefánssont, sajnos volt egy mondata a könyvnek, ami eléggé leblokkolt egy időre és heves, negatív érzelmeket váltott ki belőlem. Ennek kapcsán elgondolkodtam azon, hogy vajon megbocsátható- e minden annak, aki tehetséges? Az ambivalens érzéseim miatt most nem pontozom az olvasási élményemet. 

 

 

Jón Kalman Stefánsson

 

 

Stefánsson, Jón Kalman - Csillagok sercegése

 "Megálltam az ablaka alatt, körbepillantottam és végignéztem azon a tájon, amely életéből tizennégy évet őriz. Itt látta nőni a füvet, itt hallgatta a legyek zümmögését és a csillagok sercegését, ott változtatta a szavakat madarakká és indította útnak őket, hogy megtalálják Istent; itt nőtt fel, és itt ébredt öntudatára..." 

 

Jón Kalman Stefánsson erőssége számomra mindig az, ami -ennek a sokunkat vonzó- címnek a hátterében áll. A csillagok sercegése; a hallhatatlan, de mégis jelen lévő, egyszerű, az életet összetapasztó apróságok kihangosítása. Az igazi motivációkra való rávilágítás, és annak bemutatása a teljesen hétköznapi apró lépések tükrében. Stefánsson írása nagyon a jelenben tud lenni, miközben mást sem csinál ebben a kötetben, mint ugrál a generációk férfi felmenői között. Ez a jelenlevés a zord izlandi tájon játszódó regényeibe ágyazódva teljesen érthető, hiszen mondhatni, az a túlélés záloga. A mostani történetében egy jóval komfortosabb világba vezet bennünket, ahol másféle elemekkel küzdenek a szereplők. 

A narrátorunk napjaink gyermeke, a fiú, aki így kezdi meséjét:  "Egy tömbházban élek, Reykjavík városában, négy egyforma ház közül a legmagasabban fekvőben." A kisfiú, aki elvesztette édesanyját, aki most apjával él, és aki megrettenni látszik, mert idegen nő költözik hozzájuk, akinek haja fekete, álmos varjúra emlékeztet, és aki zabkásával eteti. Még szerencse, hogy egy egész talpig felfegyverkezett hadsereg áll készen, kivont szuronnyal, hogy ha kell megvédjék a fiút. A terepasztal élete szépen folyik össze a valósággal, és az ólomkatonákon átnézve egész elviselhető ez a világ. Az életükben megjelenő nő és az apa közti érzelemről szó sem esik, nem úgy a felmenőknél. A kisfiú bevezet minket dédapa, nagyapa és apa életének sorsalakító részeibe, ahol a szerelem jövőt csiholó ereje a tettek, s nem a szavak valóságában van jelen. A kalandvágyó dédapa egy kápráztató férfi volt, egy örök vándor, nagy magasságokat és mélységeket élve meg. A padlásszobából indulva, az alagsoron át vezet az út a jelenbe, ahol a legmagasabb tömbházban lyukadunk ki. Van ebben egy mély szimbólum, a jelenből kihozható legjobb állapot ajándéka. 

A dédapa, s egyben a leszármazottak életét egy nagy szerelem lendülete alapozta meg, melynek beteljesülése akár szét is foszolhatott volna. A létezésben minden magában hordozza ezt a formátlanságot, ezt jelképezi ez a képlékenységből alakot öltő, s végül utódokkal megajándékozó vonzalom dédapa és dédanya között. Stefánsson szinte játékosan ugrál a generációk között, ha érteni akarjuk az eseményeket, akkor nagyon kell figyelni, de ha érezni, akkor nem. Ugyanis számomra pont azt az átjárhatóságot jeleníti meg az apák sorsa és élete, ahogy az egymásra fektetett életek egy tömbbé, a dédunoka jelenében válnak kézzelfoghatóvá. Mindannyian magunkban hordozzuk apánk vágyát, nagyapánk küzdelmét és a dédszülő erejét. Mégsem súlyos és vaskos ez a jelen, hanem éppenhogy könnyű, amely képes meghallani azt a bizonyos sercegést. Létezésünk mindig egyetlen mondatból ered, és ezt az egy mondatot csípi el a regény, ennek a  fonalát megragadva szövi egésszé történetét. 

A szerző a tőle megszokott gyengédséggel mutatja be szereplőit, elfogadva és szinte szeretve esendőségüket. Érdekes és izgalmas életmeséket mutat be a huszadik századi izlandi-norvég-cseh család alakulásából, ahol a jelenbe való kapaszkodást olyan emblematikus elemek adják, mint egy piros fedelű Trabant, egy bejárati ajtó felett lógó világító olló, egy spakli vagy az orosz hadsereg ólomkatonái. 

Amikor a szerzőtől olvasok általában  úgy érzem, hogy ez a legjobb könyve, ezt szeretetem a legjobban. Benne lenni az ő szemlélődésében, látni az eseményeket az ő szemszögéből maga a tökéletesség számomra. Ezt a minden háborgás mellet megjelenő nyugalmat erősíti lírai prózája, a folyton belopakodó selymes természeti képei, szavai egyszerre hatnak észre és lélekre. Ennek a könyvnek eltagadhatatlan jellemzője, hogy egyszerre tekint a jelenre a csillagok, az időtlenség magasságából, másrészt pedig  erősen ott van a személyes pillanatban. Számomra ez az egység, a teljes harmónia.

Hozott pontszám: 5

 

Jón Kalman Stefánsson

 

Szeifert Natália - Örökpanoráma

"Hogy miközben úgy érzem, az idő rohan, sőt száguld, hogy a nap úgy kel fel, hogy már éles a fénye, és szinte látom hanyatlani a hegy mögött, mert a napok csak peregnek, az évek csak peregnek, addig a másodpercek, ezek a még éppen értelmezhető parányi egységek mégis kitágulnak."

Az idő fogalmának megragadása számtalan irodalmi alkotásban központi helyen szerepel, hiszen az emberi mulandósággal való szembenézés elkerülhetetlen, s olykor elviselhetetlen szorongató tud lenni. Számomra Szeifert Natália negyedik könyvének alaptémája pontosan ez a szorongató idő. Érdekes végkifejlet felé terelte el történetét a szerző, ami látszólag megtöri a generációs regény ívét, de lehet, hogy talán épp ezzel süvegelte meg.

Egy látszólag valóságos helyszínen, Magyarországon, a fővárostól két órányi távolságban, Szegélyen vagyunk. Ez a bányaváros olyan, mint bármilyen más kisebb település. Trenk vonzáskörébe tartozik,  van orvosi rendelője, iskolája,  jó ideig boltja is. Ide érkezik, s alapít családot  körülbelül  száz évvel ezelőtt Mariana és Karel. Történetüket lányuk, Catalina sorsán keresztül követhetjük, majd az ő lánya, Gilda kerül előtérbe. A családregény valóságosnak tűnő helyszínen, akár még történelmi korban is jól behatárolható időben játszódik, de mindvégig érezhető benne egyfajta darabosság,  egy folyamatos morzsolódás. A szöveg is mállik szét a kezünkben, amit azzal ér el a szerző, hogy folyamatosan ugrál az időben, a generációk egymásra vetülő árnyképként alkotnak meg egy összképet. Egyáltalán nem kényelmes olvasni, mert éppen csak elhelyezkedtünk egy szituációban, máris dobódunk tovább. Mégis ez a nyugtalanító érzés berántott a történetbe és képtelen voltam kiszállni belőle. Valami ősbizalommal hagytam, hogy csináljon velem a szöveg azt, amit akar. Gyakran nem értettem a "túlírtságát", miért ez a részletesség, ami nem alaposságot jelent, hanem inkább "sokaságot". De hittem, hogy helye s szerepe lesz mindennek. A könyv körülbelül kétharmadáig egy családregényben éreztem magam, érdekes karakterekkel megajándékozva. Nem egy klasszikus értelemben vett teljes, plasztikus családot kaptam, de mégis felállt ez a szellős szerkezetű történetmesélés. Aztán az időnek egy másféle értelmezése lépett színre. Ahogy a testen láthatóvá válik az öregedés, úgy Szegély is a szemünk láttára sorvad el. 

A kötet utolsó harmada pedig laboratóriumba helyezi a túlélőket, és az idő fogalmának egy harmadik nézetét hozza be, a túlélés, a halhatatlanság kérdését. Zavarba ejtő váltás, nem is gondolnánk, hogy erre ment ki a játék. Sokféle  olvasói értelmezésre ad ez lehetőséget, azt hiszem megosztó könyv lesz. A valóság és a lehetséges jövő  közti zizegő hártya olyan vékony, hogy talán nem is tudjuk, melyik oldalon állunk. Szeifert Natália behoz egy genetika etikai kérdést, van-e jogom a saját genomomba beavatkozni, génsebészeti eljárással megváltoztathatom-e magam, vagy ki rendelkezik a testem felett? A kötetben említett CRISPR -szisztéma egy valóságos, létező dolog, igenis vannak "kutatók", akik genetikai kísérleteket folytatnak -mondjuk úgy-, sufni tuningban, bárki megvásárolhatja az ehhez szükséges berendezéseket és akár egy fehérjeláncolatot. 

A lassan elnéptelenedő világban a három főszereplő, a Doki, az asszisztense Gilda és Valter az író, túlélésre játszanak. A soha meg nem született, de folyamatosan készülő regény megköveteli magának az időt, ezzel az írónő allegorikusan megjeleníti azt, ami túlél minket, magát a mesét. 

Valójában tényleg nem lehet tudni, hogy ez valóság vagy mese? Benne van egy jó adag mágia, maguk a szereplők nevei is ezen a határmezsgyén billegnek, a jelenben újra s újra felbukkanó vírusok és járványok is a kihalás felé való sodródást erősítik, miközben talán kezünkben való az örök élet lehetősége. 

Nagyon szerettem ezt a történetet,  leginkább a megteremtett világot, a bennük megjelenő szereplőket és azt a kapcsolatot, ami az utolsóknak adatott. Számomra ott megjelent az időtlenség, a világ sürgető zajától való eltávolodás, amit leginkább a haldoklással tudok azonosítani; amikor mindennek már csak  az esszenciája marad fent a létezés szűrőjén,  az emberi kapcsolatok, a gyönyörködés, az apró gesztusok egyedülállósága, a kimerevített pillanatok. 

Más ez a könyv, mint a szerző korábbi munkái, én még a nyelvezetében is megtapasztaltam egy váltást, másképp tetszett nekem, de tetszett. 

Hozott pontszám:5 

 

Szeifert Natália

Fotó: Merész Márton

Kaldmaa, Kätlin - Izlandon nincsenek lepkék

"A seb el volt rejtve a szív szívében."

A realizmus és a meseszövés nászából született Kätlin Kaldmaa könyve, melynek középpontjában a nők állnak, tele örök várakozással, a csodákba vetett hit  reménykedésével, a fáradhatatlan Pénelopék szilárdságával. 

Sokféleképpen lehet egy generációs regényt megalkotni, ahol úgy akarunk mindent elmondani, hogy ne kelljen mindent elmondanunk. A szerző öt fokon át követi nyomon Gudrún és Jón leszármazottainak sorsát. Egyetlen célja, hogy a végpontba érve megmutassa, hol lehet Izlandon fellelni ama bizonyos lepkéket, melyek talán nem is léteznek? 

A történet helyszíne az az Izland, ami egy jó ideje az olvasói figyelem fókuszában áll. Próbáljuk megtalálni azokat a pontokat, ahol kapcsolódni tudunk az ottani életérzésekhez. Izgalmas kihívás ez mindenki számára, ezért is annyira vonzóak ezek a regények. S milyenek is ezek a helyek? Nem tájleírás által lesznek láthatóak, hanem a szereplők viszontagságai és viszonyulásai azok az ecsetvonások, melyek megfestik a képet. A sötétségbe burkolózó hónapokat, a ház fogságában belső életet élő családokat, a kalandos lelkű férfiakat, kik a tengerek gazdagságában remélik boldogulásuk zálogát. A természettel való szoros együttállás ebben a történetben is kézzelfogható, hisz nem csupán a táplálék jön az óceánból és a föld áldásából, hanem a hegyek vadonjában megbújó növények a gyógyulást ajándékozzák az ittenieknek. Eyriben vagyunk, itt kezdi meg közös életét Gudrún és Jónsi, akik az első telepesek kitartó megszállottságával küzdenek az elemekkel. De a ház urának el kell hagynia az otthont, hogy megélhetésük reményében tengerre szálljon. S a kellemesebbnél hosszabb útról visszatérve magával hozza a reményt és sok-sok történetet, melyek parazsai lesznek a téli hideg és sivár napoknak. Ezek a mesék pedig egyre színesebbek, egyre bujábbak, ahogy telnek az évek. A születő történetek inkább az utódok lelkében, mint emlékezetében élednek újjá, és ez az, ami valójában építi a regény. Létezésünk életmesék láncolata.

Kätlin Kaldmaa költő és prózaíró. Költői énje az, ami igazán egyedivé teszi a könyvet. Képversi stílusok keverednek benne, mindenféle tipográfiai elem jelenik meg és vannak oldalak, ahol csak pár sor, vagy akár betű szerepel. Nem könnyű ezeket helyükön kezelni, és nem gondolom, hogy nekem sikerült volna, csak próbáltam elfogadni, és az írói szabadság eszközeként kezelni. Így foghatóak fel a matematikai képletként megjelenő címek is például. 

Ahogy teltek az évek, haladtam a könyvben, úgy vált egyre szerethetőbbé a regény. Műfajilag viszont tényleg nehezen kategorizálható, egyszerre lírai és posztmodern, avantgárd, gyermetegen egyszerű és szürreálisan homályos. Szépen hozzátesz ahhoz az egész képhez, amit a titokzatos Izland és irodalma jelent. Egyetlen hiányérzetet a terjedelme jelentett számomra, mert nekem túl laza és hézagos lett, szívesen olvastam volna tömöttebb, vaskosabb szöveget. 

Kicsit a Bronz és Napraforgó kötet jutott róla eszembe, és tudom, hogy az is mennyire megosztó volt, pedig én hogy szerettem. Az Izlandon nincsenek lepkék viszont sokkal érzékenyebb és líraibb. 

Hozott pontszám: 4,5

Kätlin Kaldmaa

 

 "Hogyan válik az emberből valaki más, amikor minden sejtje és minden szövete egyvalamiért létezik, egyetlen gondolatért, egyetlen emberért, hogyan válik egy nőből nem-nő, hogyan válik egy nőből fadarab, almacsutka, úszókő, mely eleinte üresen ringatózik a vizek színén, majd lassanként napfényt, vizet és sót gyűjt magába, és mind súlyosabbá válik, mind nedvesebbé, mind sósabbá, sósabbá, sósabbá, mígnem egy napon, heten múltán, félig a vízbe merül, majd háromnegyedig, alig marad tere lélegezni, és már csak a szája a hullámok felett, hogy levegőt vehessen, és már benne lebeg a víztömegben."

 

Jacobsen, Roy - Fehér tenger

 A teljes egyedül maradás és a gyógyulás regénye. 

Így jellemezném egy mondatban az Ingrid Barrøy sorozat második kötetét. S mivel a gyógyulás regénye, így a gyógyításé is, talán ezért tetszett még jobban, mint az amúgy is kedvelt első rész. A láthatatlanokban az észak-norvég sziget életének viszontagságai között hánykolódnak főhőseink, míg a Fehér tengerben - bár ugyanott játszódik-,  eltörpülni látszódnak a környezet adta zordságok ahhoz a vak rémülethez képest, amit a II. világháború utáni veszteségek és kiüresedések jelentenek. Amikor nem látod, de tudod és érzed, hogy ott a halál. 

Majd látod is. 

Ingrid visszatér Barrøy szigetére, ahol egyedül, magányosan, szoros összhangban a természettel, a sziget adta lehetőségek közt próbálja felvenni a korábbi élet fonalát. Hiába a megszokott vidék, az otthon érzete, képtelenség elfelejteni azt, amin keresztülment. Jacobsen a tényszerű adatokon kívül nem mond semmit, de ennek konok szikársága is hűen tükrözi azt a keménységet, amivé a veszteségek gyalulták a lányt. S a partot nyaldosó hullámok újabb keserű hordalékot vetnek a partra; katonák tetemei jelennek meg. De az egyikük még életben van. Ingrid minden erejét bevetve életben tartja a megtalált orosz hadifoglyot, s közben megélheti élete eddigi legszebb szerelmét. A közös nyelv a remény. Habár szavakkal nem tudnak kapcsolódni, a tekintetek, érintések és a mosoly hidat ver a két ember közé. Úgy éreztem, hogy ez a jövő csírája, ama bizonyos gyógyulásnak az első szikrája, amit sorra követnek újabbak. Ahogy alakul és változik az élet, úgy lépnek színre újabb és újabb sugarak. Az emberi kapcsolatokba vetett hit, a megmaradt családtagok visszatérése és az építkezés lendülete adja meg az életben maradáshoz elégséges muníciót. 

Persze nem leányregény az egyik legnagyobb kortárs norvég  író kötete. Ha kifejezésében nem is szálkás, de mondandójában mindenképp egyfajta komorság jellemzi, mint a világot, ahová megérkezünk. Egyedül lenni ott, ahol egy ingaóra kattogása a legmeghittebb társ embert próbáló feladat, s közben emlékeink tükröződésében látni a hajdani szép napokat.

" ...az újságok abból az időből maradtak itt, amikor Barrøy még közösség volt, emberekkel, állatokkal és egy világítótoronnyal, viharokkal, rendíthetetlenséggel és munkával, nyárral és téllel és jómódú élettel..."

De Ingridben megvan az a makacsság, hogy annak ellenére, hogy anyja halálos ágyán azt mondja neki, adja el a szigetet, mert nem elég erős hozzá, ő állhatatosan kitart mindvégig. Ezt a szilárdságot pedig éppen a sziget adta életforma nevelte belé. Így válhat a robinsoni földdarab a továbbélés magjának termő táptalajává. 

Jóleső minimalizmus jellemzi a könyvet, amit éppen ezért nagyon élvezetes olvasni. A megelégedettség érzésével ajándékoztak meg a halként sikló mondatok. Minden a helyén volt. Pap Vera-Ágnesnek köszönhetjük ezt a remek fordítást. Nagyon jó, hogy a  Scolar Kiadó átvette az eredeti borítókat, annak letisztultsága összhangban áll a beltartalommal.   Jó volt ott lenni Ingriddel a szigeten, és bizony olvasás után napokig űr maradt bennem, mert visszakívánkoztam a könyv világába. Nagyon várom a harmadik részt. 

Hozott pontszám: 5 

 Roy Jacobsen

 

 

                                                       Az eredeti borítók (norvég színekben)

 

 

 

Péntek Orsolya - Hóesés Rómában

 "Milyen az a hely, ahol késő van valamire tizenöt évesen? Eszter éles hangja, mint egy mérgezett nyíl, repült át az asztal felett..."

"Ebben a családban mindenből kettő van", hangzik el a regényben, és nemcsak, hogy kettő, de valahogy ez a kettő is összegubancolódik folyton. Júlia és Borka unokatestvérek, de a megtévesztésig hasonlítanak egymásra. És ha valóban létezne bármily keveredés is, a sorsukban megvan az a végtelen egyezés, amit magukon viselnek egyazon kor, egyazon társadalmi helyzet szülöttei.

Borka Magyarországon marad,  Júlia Rómába emigrál a hatvanas évek reménytelenségében. Vajon melyiküknek sikerül jobban kiteljesíteni önmagát? A művészetet választó Júlia hirtelen eltűnt apját kutatja Olaszországban. Gyökeret keres, menedéket vagy valakit, akihez tartozhat? Miközben nem engedi el a magyar szálakat sem, Borkát, akihez valódi ikerkapcsolat köti, s be nem teljesedett anyaságát az ő lányaiban, Eszterben és Dorkában próbálja megélni. Borka pedig itt próbál boldogulni,  végletekig beszorított keretek között, a rendszer, a házasság, a boldogtalanság betonpaneleinek nyomása alatt.

Az jutott eszembe a könyv elolvasása után, hogy jobb lett volna soha nem olvasni ezt a könyvet. Jobb lett volna nem tudni azt, amit csak sejt az ember.  Péntek Orsolya  hihetetlenül precíz és türelmes hóhérom volt. Éveken át csiszolta élesre a lányok sorsának kőszirtjeit, s amikor szétaprózta az időt és az eseményeket, morzsákra bontotta a múlt emlékeit, akkor beleengedett ebbe a tűkristályos verembe, ahol minden mondat és mozzanat megsebezett. Rendkívül fájdalmas női sorsot sikerült megalkotnia, ami horzsol és mar. S közben, mint egy fáradt metronóm, amely egyre lassabban kattog, az idő is lelassul, a mondatok is szinte szétlapulnak, elég észrevehetetlenül keveset mondaniuk és úgyis sokak. A mellkasban szorító pihegés fájdalmai ezek. A regény körülbelül felénél beáll ez a kimerevített fájdalom, és innen csak nagyon lassan lehet feljebb, de nem feljutni, valami elviselhető világba. Belőlem kiszívta a remény minden szikráját. Ebben a tekintetben képes volt tökéleteset alkotni a szerző, még ha nem is kellemes az összkép. 

Egyedülálló Péntek Orsolya stílusa, mind a háromkötetes regény koncepciója, mind ennek a résznek a felépítése és jellegzetességei. A korábban olvasott Dorka könyvét most már biztosan jobban tudnám kötni, de bevallom hogy semmi kedvem ebben a közegben maradni, sőt talán jobb volt úgy, a háttér nélkül követni a lány sorsát. A Hóesés Rómában egyfelől érzékelteti a női támogatás erejét, a sorsközösség jelentőségét, de még így sem volt képes egy pászmányi napsugarat belopni a történetbe. Egy kósza mosoly sem futott végig az arcomon, hiába láttam a szerző szép természeti képeit, belevakult a lelkem ebbe a kigyomlált reménytelenségbe.  

Hozott pontszám: 4

Finy Petra - Marlenka

Ahogy felkapja a szél a kóbor őszi faleveleket és táncba viszi, úgy kapott most engem is vállára Finy Petra. Bekeringőztünk a Városmajor utcái közé, a parkokba, a kórház kertjébe, a fogaskerekű hídja alá, felhúzott a lombkoronába, hogy megmutasson nekem egy családot. A legszerethetőbb családok egyikét, akikkel Lázár Ervin óta  találkoztam. Volt itt Berzsián és Dideki, Maminti,  Szörnyeteg Lajos és Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon is. De volt más is; átörökölt sors, ki nem mondott családi tragédiák, testet-lelket bénító bélyegek a múltból. 

Marlenka, történetünk főszereplője egy 77 éves özvegyasszony, aki lányával, Pannival és két fiával, Fülöppel és Ferenccel egy városmajori virágüzletben tevékenykedik még mindig. A nagyszájú cukrászlány, Náncsi és Dr. Dobos tartozik még a szűk körhöz. Az egész környék, mint egy nagy család lélegzik együtt. És erre az együttlétre, egymás támogatására szükség is van, hiszen a környéken garázdálkodik a Major banda, akik megnehezítik mindenki életét. A történet éppen úgy kezdődik, hogy Fülöpöt, az örök álmodozó fiút helybenhagyja a renitens csapat, melynek élén a Cipzár nevezetű srác áll. Marlenka körül mindenki egy kicsit furcsa. Ferenc a természettel van szoros kapcsolatban, a fák tetején szeret ücsörögni, amúgy beszél is hozzájuk, Panni nem képes autóban vagy bármilyen járműben utazni, egyébként is szörnyű rémálmok gyötrik, Fülöp menetrendszerűen álmodozik, és Dr. Dobos, az idős úr pedig egy láthatatlan kutyával sétálgat. Marlenkát pedig láthatatlan szellemként öleli körül a múlt. Ez az ölelés inkább behálózás, egy ozmózisszerű egymásba hatás, egy kibogozhatatlan viszony. Marlenka életének egyik legnagyobb tragédiája, hogy valahogy sohasem tudott kiállni önmagáért, hiányzott belőle az erő és az akarás. Így aztán élete egy leheletkönnyű sodródás volt, ami bár bőven meg volt tűzdelve az álmok és vágyak elengedésével, a keserűség hangjai nem szűntek meg létezni, csak lényének mélyére szivárogtak be. Olyan mélyre, hogy már mindenki azt hihette nem is léteztek. Pedig él még a vágy az idős asszonyban, van ott akarat is, mely a történetmesélés közben szépen napvilágra is kerül. 

De titkai nem Marlenkának vannak egyedül. Itt van mindjárt ez a Cipzár nevezetű fiatalember, a környék fenegyereke,  a nagyszájú, kötekedő alak, aki egy váratlan találkozás által lehetőséget kap az élettől, hogy fordítson sorsán. Amolyan múzsai csók ez. 

Az egész regény két színtéren játszódik az olvasóban, mert egyfelől itt van ez a furcsa család a jelenben, és fut egy szál a múltban, ahol sokáig megmagyarázhatatlannak tűnő női sorsok tragédiái bukkannak fel. Szép az, ahogyan a szerző folyamatosan hozzáad egy újabb magyarázó információt az egészhez, és lassan megszületik az olvasóban a mozaikokból felépülő archívum a maga egészében. A kegyetlen múlt, az 1945 januári Maros utcai nyilas vérengzés eseményei, az egyéni tragédiák, árván maradt gyermekek, feldolgozhatatlan sérülések öltenek alakot a homályban, ami mégis  valahogy derengő marad. A jelenben manifesztálódnak ezek a végzetes emlékek. Csak cipelik főhőseink múltjukat, amíg nem válnak képessé arra, hogy lehántsák magukról a hordozott terheket. Szép és meseszerű ez az újjászületés. 

Finy Petra egy pillanat alatt beszippantott a budai környezet világába, amit ismertem, láttam szemem előtt, szerethető és emberléptékű volt. Elvarázsolt az a világ, amit a szereplők védőburokként maguk köré emeltek, és fájt, kegyetlenül fájt a múlt. Legjobban mégis az ártatlan nemzedék hordalékcipelése volt bénító. 

Ez a könyv minden érdeme mellett számomra egy avantgárd festményre emlékeztet, egy újszerű kísérletre, ahol a stílusok keserédesen keveredtek. Sajnos bennem nem tudtak szintézisre jutni a meseszerű elemek, a varázslatos fordulatok a vérfagyasztó történelmi eseményekkel, a bénító női sorssal. Nem is a kettősség zavart, hanem  a megoldás túlságosan élesen ábrázolt, világos valósága. Ettől függetlenül érdekes megközelítéssel találkozhat az olvasó. Nekem mindenképp ezek a szerethető, kedves figurák maradnak meg emlékül, a mágikus világ realisztikus emberei, avagy a reális világ mágikus alakjai.

Hozott pontszám: 4

 

Finy Petra

Pulkkinen, Riikka - Igaz

"Az egész így kezdődik.

Itt vagyok hát. Az ajtóban állok, megnyomom a csengőt. "

 

Minden így kezdődik, egy csengetéssel, egy megérkezéssel, és minden úgy végződik, ahogy ez a könyv maga, életünk végével, a halállal. 

Elsa, a neves gyermekpszichológus életének végéhez érkezett, otthon, családja körében éli meg utolsó napjait. Ott van mellette  férje, a festőművész Martti, a lánya Eleonoora, aki maga is orvos, és két unokája Maria és Anna. Elsa napjait a hullámzás jellemzi, vannak rosszabb napok, fájóak, de vannak olyan, amikor ugyanolyan az idős nő, mint korábban. Ezeken a napokon pedig mindenki úgy éli meg az együttlétet, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Egyszerű dolgok ezek, semmi különös; kocsikázás a tengerhez, közös étkezés, piknik. Egy ilyen alkalommal, mint egy láthatatlan szellem belopakodik közéjük a múlt egy alakja, Eeva, Eleonoora gyermekkori bébiszittere. Anna, aki éppen egy megszakadt szerelmi kapcsolat sérüléseitől szenved, érzékenyen reagál a hallottakra. Eeva és Martti ugyanis egymásba szerettek, és bár újból és újból próbálták megszakítani kapcsolatukat, képtelenek voltak meglenni egymás nélkül. Végül egy szörnyű tragédia vetett véget  kapcsolatuknak, de ennek pontos képe csak lassan tárul fel az olvasó előtt. 

A két idősíkban  pergő események egyrészt az 1960-as évek hangulatát idézik meg, másrészt a jelen finnországi nyugalmát. Az egész történetre jellemző ez a nyugalom. Számomra mindenképp ez volt a legkülönlegesebb a regényben. A sors és az események alakulásának elfogadásából adódó megbékélés simasága. Pedig Eeva és Martti kapcsolata minden volt, csak nyugodt nem. 

Nagyon sok dolog lapul a dolgok látszata mögött. Érdekes színfoltként rajzolódik ki például  Eeva és a kis Eleonoora kapcsolata. Kettejük ragaszkodása, a bőrük alá bekúszó, soha el nem tűnő szeretet. Aki volt valaha bébiszitter az tudja, milyen sorsformáló tud ez lenni, mint az is, akinek a gyereke mellett volt ilyen személy. Riikka Pulkkinen-nek sikerült nem klisékben gondolkodni még akkor is, amikor valójában egy szinte unalmasságig megtörtént szituáció is lehetne. 

Több dolog is megérintett a regényben. Egyrészt itt van ez a végső búcsú, egy felkészülés Elsa halálára, ami szerintem nagyon szépen és érzékenyen lett megmutatva. Másrészt a múlt titkainak kezelése, vagy még inkább feldolgozása. A soha meg nem élt lehetőségek, a vágyak és titkolt szerelmek sorsa. Ezek hogyan épülnek be a személyiségbe, a kapcsolatokba? Hány igaz érzésnek kell végleg meghalnia velünk életünk végén? 

A harmadik, számomra  érzékeny terület a történetben a kötődések voltak. Ez a ki nem mondott, de mindvégig jelen lévő valóság. Elsa nem volt egy szerethető figura számomra. Habár teljesen tisztában vagyok azzal, hogy viselkedése egy társadalmilag elfogadott normából adódik, a nők építik karrierjüket, a gyerekükre más vigyáz, azért nem gondolom, hogy ennek nem lesz meg a következménye. Érdekes, ahogy Eleonoorban elraktározódik mélyen Eeva iránti szeretete, akárcsak az, amit Eeva a kislány iránt érez, és a sors fintoraként Anna majd ugyanazt éli át Lili kapcsán. 

Elhiszem, hogy sokaknak nem sikerült közel kerülni ehhez a regényhez, mert a szereplők valahogy olyan rezignáltak, mintha nem is velük történnének az események. Két aktív figura van a történetben Eeva és Anna, akik valahogy próbálnak saját sorsuk kovácsai, és nem csak elszenvedői lenni. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem...Fájó igazsága ez az életnek, akárcsak az, ami a későbbiekben lejátszódik körülöttük. 

Emiatt az összetettség miatt volt számomra kedves ez a történet amellett, hogy Riikka Pulkkinen írói stílusa letehetetlenné teszi a könyvet. Millió kötelezettségem miatt nem tudtam úgy haladni az olvasással, ahogy szerettem, volna, és ennek oka nem elsősorban az izgalmas cselekmény, hanem az apró kis részletekből felépülő történetmesélés, és kivételes hangulatteremtés volt. 

 

Hozott pontszám: 4/5 

 

Riikka Pulkkinen

"Mindig lesznek pillanatok az életben, amikor úgy érzed, hogy a világ úgy áll előtted, akár egy kibontásra váró ajándék."

 

"Álmokból szőttek minket, az álmokat pedig belőlünk."

 

"Az élők semmit sem tudnak a halálról, de a haldoklás, ez a hosszan elhúzódó aktus beszüremlik az élők mindennapjaiba. Az idő lelassul, a valóság körül felépül a fájdalom fala, melynek belsejében a haldokló és kísérői a maguk áhítatos rituáléit végzik."

 

 

 

 

 

 

Boström Knausgård, Linda - Isten hozott Amerikában

Két hete hallgattam egy beszélgetést Valuska Lászlóval és Rostás Enivel az Összekötve sorozatban, ahol Karl Ove Knausgard Harcom sorozatának Álmok című új kötetéről folyt a diskurzus. Ott hangzott el, hogy a szerző volt felesége, Linda Boström Knausgård első magyar nyelvű könyve most fog megjelenni, bár a járványhelyzet miatt egyelőre csak elektronikus formában. Én azon emberek táborába tartozom, akik még nem olvasták a norvég szerző önéletrajz jellegű könyveit, így mondhatni teljesen ismeretlenül, minden befolyásoló tényező nélkül vettem kezembe Linda rövidke kötetét. 

"Jó ideje  már, hogy felhagytam a beszéddel. Mindenki megszokta. Az anyám, a bátyám. Az apám meghalt, így nem tudom, ő mit szólna. Talán azt, hogy ez az örökségünk(...)Talán mindvégig bennem lakozott a csend. " 

Ezzel az erős és nyers felütéssel kezdi meg mondandóját az írónő, mint láthatjuk egy gyerek szemszögéből mesélve. Pár oldallal később azt is megtudjuk, hogy a lány önmagát vádolja apja halála miatt, mert ő kívánta, hogy meghaljon. Sőt, imádkozott érte. Lassan bontakozik ki az egész család története, ami egy alapvetően  pszichés betegségekkel terhelt kisközösség mindennapi esetét tárja fel. 

Az, hogy a tizenegy éves kislány felhagy a beszéddel, nem is olyan ritka eset. A szelektív vagy totális mutizmus valamilyen stressz vagy lelki terheltség esetén léphet fel az ember, és főleg a gyermekek életében. Állítólag elég ritka jelenség, de én már két ilyen gyerekkel is találkoztam. Tehát nem egy ismeretlen dolog ez, és azt mondhatnám, hogy jelen helyzetben teljesen érthető a gyermeki reakció. Ellen, aki megtapasztalta szavainak mágikus erejét, a kimondott ima beteljesülését, nem mer beszélni. Teljes bezárkózása azt jelenti, hogy sem az édesanyjával, sem bátyjával, sem pedig barátaival nem kommunikál. Berendezkedik kis világába, különösebben nem is érez késztetést, hogy kilépjen onnan, és alapvetően a szobáját sem hagyja el, csak, ha iskolába megy. Ez utóbbi tünettel azonban nincs egyedül, mert nagy testvére is ugyanezt csinálja, sőt ő még a mosdóba sem igen akar kimenni. Mindenki egész jól elvan a szuverén  keretei között egészen addig, amíg  valamilyen külső tényező nem kényszeríti  ki őt a langymeleg nihilből. A testvérek kilépési törekvésének lehetünk tanúi a későbbiekben. És ott van még a családban harmadikként az édesanyja, aki  a maga meggyőződésétől sugallva próbálja megtartani az egyensúlyt, és élni a saját ambiciózus, színésznői életét. 

A könyv nagyon gyorsan olvasható, valahogy késztetést érzünk arra, hogy minél előbb kiderítsük az okokat, melyek ide vezettek. A szöveg összemosódva szemezget a némaság előtti, az apa halála körüli és a jelen időszakból. Ő maga is keresi a magyarázatot, gomolyog körbe-körbe, miközben újabb morzsákat kapunk. 

A szöveg maga elég szikár, kissé nyers, jól igazodik a gyermeki kifejezésmódhoz. Ugyanakkor jellemző rá egy bizonyos, már-már aforizmaszerű bölcsesség is, ami rövid tagmondataival rendkívül kifejező tud lenni. 

"Mindennap kell valamit tenni azért, hogy jobb legyen."

"A specialista az akaratát fogja összemérni az enyémmel; melyikünk lesz az erősebb? Mindig ugyanez a kérdés merül fel, ha emberekről van szó. Kinek az akarata erősebb a másikénál?"

Egy megsebzett családot ismerhetünk meg a lapokon keresztül, ahol mindenki áhítja a harmóniát, miközben küzd a maga démonjaival. Ellen is visszavágyik az édesanyja karjai közé, az ő szeretetébe, az anya is szeretné megélni a teljességet, és a nagyfiú kimondatlan óhaja is  saját helyének megtalálása. Mondanom sem kell, hogy mindhárman a maguk eszközeivel dolgoznak; érdemes megismerni ezeket. Amellett, hogy a kislány, Ellen döntését érzékeljük a leginkább, az anya megértő, semmit sem erőszakoló szeretete is elgondolkodtató. Számomra egy bátor szeretet hangja ez, ami nagy magabiztosságot, erős hitet feltételez, és ez valahol nem bohémség, hanem egy jófajta liberalizmus. 

A szerző átható írása erősen önéletrajzi jellegű. Noha tagadja azt, hogy saját életét  vetette volna papírra, azért sok a hasonlóság. Linda édesanyja is színésznő volt, hasonló kettősségekkel, mint a  regényben szereplő családanya. Akárcsak a köteteben, úgy a való életben is pszichés betegséggel, bipoláris zavarral küzdenek az apák, sőt Linda B. Knausgård-nál 26 évesen ugyanezt a betegséget diagnosztizálták. De egyezés van a szerző és a kislány befelé forduló, kontemplatív jelleme között is.

Végül felmerült bennem a kérdés, hogy mi végre született ez a kisregény. Mert minden érdeme mellett nekem kicsit kevés volt. Élvezetes, ugyanakkor nehezen befogadható írás, ami lógva maradt, keresi a helyét még most is. Amit leírt, ahogy leírt az nagyon tetszett, de hiányoltam köré a rámát.

Mivel nem olvastam Karl Ove Knausgård-nak a sorozatát, amiben alaposan kitárgyalja életének szereplőit - a fenti hivatkozás beszélgetésében is erre utalnak-, felmerült bennem, hogy lehet, hogy Linda kicsit válasznak, vagy kiegészítésnek, egyfajta mellékletnek is értelmezhető írásnak szánta kötetét. Így lenne vajon teljes az egész? 

Nem tudom, de számomra mindenképp érdemes volt elolvasni Ellen némaságának történetét !

Hozott pontszám: 4/5

  Linda Boström Knausgård

 

Lesznai Anna - Kezdetben volt a kert

Ennek a könyvnek súlya van. Minden szempontból súlya van. El sem tudom képzelni, hogy abból  a sokszínű mondanivalóból, amit Lesznai Anna közvetít felénk, mi az, amit kiragadjak? 1320 oldal tömény, minden sorában üzenetet tartalmazó regény. 

Az 1800-as évek második felétől indul a történet, az akkor még Magyarországhoz tartozó Liszkán, ahol birtokot vásárol a kikeresztelkedett, zsidó származású Berkovics család. Alapvetően az ő családtörténetük adja a társadalmi és történelmi változásokat bemutató monumentális alkotás hátterét. Berkovics István egy igazi egyéniség volt, aki egész életében aktívan részt kívánt venni a politikai életben, de soha nem válhatott annyira részévé ennek, mint szerette volna. Szíve egyszerre izzott a pesti forgatagért és a liszkai kert nyugalmáért. Gyermekei, János és Lizó történetében olvashatjuk tovább a huszadik század embert próbáló  eseményeit. Liszkától jó órányi kocsiútra fekszik Jeszenő, ahol a Cserháty família, és elsősorban Cserháty Péter szeretné kastélyát és birtokát felvirágoztatni. A kétgenerációs családregény az első világháborún és a trianoni területelcsatolásokon át, a Horthy-korszakig állít történelmi tablót mind a kisemberek, mind pedig a nagybirtokosok életének. 

Egyfelől a társadalmi változásoknak, a monarchia felbomlásának, a dzsentri világ eltűnésének, a paraszti világ átalakulásának vagyunk tanúi, másfelől a szocializmus megszületésének kezdeti elképzeléseit követhetjük nyomon, de a történet ugyanúgy szól a feminizmus magyar szárnypróbálgatásáról is, mint a magyarság kérdéséről. Mivel a könyv önéletrajzi ihletésű, és Berkovics Lizi maga az írónő, így első kézből, sokszor megdöbbentő  őszinteséggel találkozunk például a női  szexualitás témájával. Ne felejtsük el, hogy Lesznai Anna majd nyolcvanévesen fejezte be könyvét, ami 1966-ban jelent meg először! Sajnos azóta sem kapja meg az őt megillető helyét. Mindenképp nagyobb elismerést érdemel alkotása, még akkor is, ha személy szerint nekem is volt vele bajom...

De mielőtt a személyes érintettségekről szólnék pár szót, hadd méltassam túl a tartalmi jelentőségen, egy kicsit irodalmi szempontból is a regényt. A Berkovics és Cserháty családon kívül számos mellékszereplő magánéleti szálát dolgozta ki Lesznai Anna részletesen. Természetesen mindenképp hangsúlyos ezekben a főalakokhoz kapcsolódó viszonyuk, de  megdöbbentő az a rugalmasság, ahogyan a szerző például egy intéző, vagy egy cselédlány bőrébe is játszi könnyedséggel bele tud bújni. Egészen elképesztő ez a teljesítmény. Itt emelném ki a sok szereplő közül Böskét. Már olvasáskor megfogadtam, hogy róla mindenképp mesélek. Böske egy egyszerű kis parasztlány, akit a Cserháty birtok körül látunk fel-feltűnni. Hol az ifjú Cserháty Józsi szeretgeti, hol az idősebb Cserháty úr törvénytelen fiának,  Lalinak a babája. Boldogulása érdekében repked ide-oda. Történetében fantasztikusan ütközteti az írónő a gyakran egészen állatias vágyakat, a megfontolt lépésekkel. Itt leginkább egy Móricz novellában éreztem magam, és jó volt. 

A paraszti naturális világ mellett nem szabad elfelejtkezni arról, hogy ott van a barokkos pompában úszó liszkai birtok, a Kert. Amikor azt mondtam, hogy elképzelni sem tudom, merre fog ez a bejegyzés kanyarogni, akkor azt komolyan mondtam. Oldalakat lehetne ugyanis írni arról, hogy mit jelent a Kert a szereplők számára. Mindenkinek megvan a személyes, hozzá fűződő viszonya. De mindenképp egy biztos pont, egy bázis, a remény egy menedéke, ami ennek a biztonságnak ellenére nagyon is ingatag, folyamatosan változik. Ha másra nem is gondolunk, de eszünkbe kell jutnia, annak a történelmi ténynek, hogy a könyv végén éppen  Csehszlovákiához van csatolva. De maga a kert valóban egyik szegletköve a történetnek.

És akkor egy-két fájó pontom. 

Körülbelül a regény egyharmadáig nehezen tudtam  felvenni a ritmust. Ez egy nagyon lassan olvasható könyv, számos régies kifejezéssel, olykor nehézkes behelyezkedéssel a történetbe. Igazából az zavart, hogy képtelen voltam bárkivel is együttérezni. Bár Lesznai Anna tényleg plasztikus szereplőket alkotott, ezek maradtak a maguk plasztikusságában rideg szobrok. Csupa visszataszító figura. Egészen addig tartott ez a hatás, amíg Lizi fel nem tűnt. Az ő színes, élménydús és izgalmas alakja végre meghozta azt a pezsgést, ami átlendített engem is a "kerítésen". Végre bent voltam. Nehéz ám úgy olvasni egy könyvet, hogy senkivel sem tudunk azonosulni!

Aztán nem könnyítette meg a helyzetemet az sem, hogy a történet véleményem szerint túlírt. Mindent bele szeretett volna sűríteni az írónő ebbe a kötetbe, amit nem lehet a végtelenségig tágítani. Szerintem, ha lett volna még ideje, biztos átgondolta volna ezt. Nem is a rengeteg szereplő egyéni története volt sok, hanem inkább azzal volt gondom, hogy nem egyszer találkozunk teljesen felesleges kitérőkkel, amik nem vitték sehova sem a cselekményt. Mivel Lesznai Anna meséket és verseket írt elsősorban, ez az egyetlen regénye, így betudhatjuk ezeket a hibákat a kezdők tévelygésének. Ahhoz képest viszont, hogy ez az  egyetlen regénye, meg kell állapítani, hogy megkerülhetetlen alkotás lett, egy kordokumentum. 

Lesznai Anna tulajdonképpen nem csinált mást, mint azt életében oly sokszor tette: mesélt. Hosszan, bőven, alaposan és részletesen, ahogyan hímzett. Hiszen ő nem csupán költőnő és írónő, hanem grafikus, illusztrátor és népi hímzéssel foglalkozó iparművész és tanár is volt. Ebből a szecessziós, buja gazdagságból mindenki kihalászhatja a számára éppen legaktuálisabb mondanivalót. Hozzám leginkább Cserháty Józsi életének tragédiája ért el, az a tipikus se ide, se oda nem tartozás. Az apja elveivel nem értett egyet, de neveltetése révén képtelen volt megtalálni a saját hangját. Mindvégig ugyanazt a lányt szerette, de nem vállalta fel őt, inkább a teljesen megalázó vég felé hagyta magát sodorni. Persze soha nem könnyű megtalálni az embernek a helyét a világban, de egy átalakulóban levő társadalomban, egy világégés poklában perzselődő Európában ez még kilátástalanabb feladat lehetett. 

Hozott pontszám: 4/5

 Lesznai Anna

"Pedig milyen kevés kellene hozzá, hogy tündérkertté alakuljon át ez a világ."

"Háborúk mindig voltak és lesznek is! Az emberiség főnixmadár. Időnként lánggal pusztítja magát, hogy újra feltámadjon."

Kőrösi Zoltán - Szívlekvár

Emlékolvasás, újraolvasás Kőrösi Zoltán eltávozásának 4. évfordulóján, 2020.02.05. 

Tapasztgathatom én a szívem, az a lyuk ott marad.

"Változnak az idők, ami annyit tesz, hogy sok mindennek eljött az ideje, ami eddig nem volt... Lehet siránkozni, lehet szomorkodni, olyan mindegy, a lényeg a kikerülhetetlen változás, és persze az alkalmazkodás. Az ember a legalkalmazkodóbb állat."

A Magyar Sándorok úgy sorakoznak egymás után, mint a napok, mint az eresz szélén függő jégcsapok. Ötödik Magyar Sándor, Sándorka,  a család legifjabb sarja,  nyolcéves kisfiú. Három hónap alatt 30 centimétert nőtt. Ő volt a legutolsó a tornasorban, de a téli szünetre ő lett az első. Hogyan lehetséges ez? Nagyapja, harmadik Magyar Sándor mesélt neki. Életmeséket. A magyarsándorok történetét, vagy csak úgy, a huszadik század magyarjainak meséit. A történetek a valóság és a lehetséges valóságok folyton gomolygó változatai. A két szálon futó cselekmény másik fonala egy szélesebb horizontba vezet be, az oroszországi testvér-sorsközösségbe, ahol a főszereplő Luda alakja szintén lehetőségét adja egy nemzettörténelmi tabló bemutatásának. 

A Magyar Sándorok a munkaszolgálat, a doni áttörés, a hortobágyi kitelepítés, a dániai vagy halásztelki sikeres megmenekülés, vagy épp a ferencvárosi visszatérés alternatíváját élhetik át. Különböző lehetőségek egy tipikus huszadik századbeli magyar család életének. Miközben az oroszországi események hasonlóan cirkulálnak. Luda apja az arisztokraták tipikus figurája, egy cárválasztó bojár, aki egy nincstelen muzsikot vesz nőül. Harcol az első nagy háborúban, utána tanszékvezető lesz, majd halálra ítélik. A siralomházból csodás szabadulás útján távozik, hogy újabb körutakat bejárva egy rézbányában dolgozzon, majd beleszeressen, és új életet kezdjen egy KGB-s asszony oldalán. Vagy éppen létezhet egy olyan valóság is, ahol Magyar Sándor és Luda sorsa összefonódik? Talán igen, talán nem. 

Ahogy a szerző elmesélte, Luda alakját Sándor Erzsi fogadott anyja ihlette. Kőrösi Zoltán több alkalommal leült az akkor 84 éves asszonnyal, hogy meghallgassa annak gigantikus sorstörténetét. A Pozsonyi úton élő asszony kisujjában  hordozza  arisztokratikus eleganciáját, miközben  tolmácsként Magyarországra jutva többször élte át a teljes létbizonytalanságot, ahogy sokan mások is abban az időben. 

Mind a magyar, mind az orosz szálban van egyfajta groteszk megközelítés. A külhoni események varázslatos alakulása, Luda apjának hihetetlen szabadulásai és abszurd szerelme, valamint a magyar oldalon Sándorka folyton növekvő szíve és teste, a konyhában kapirgáló tyúkkal zavarba ejtő képek. De mégis, nekem valahogy jólesőek. A sokszor ellentmondásos események olvastatják magukat. Gördülékeny, élményszerű a befogadás. A Kőrösi Zoltán nevével fémjelzett líraiság ebben a kötetben is megjelenik. A kulcsfontosságú, simává koptatott mondatok ugyanazt a biztonságérzetet adják, mint korábbi szövegei. Az érzelmek fontossága itt is hasonló súllyal jelenik meg, akárcsak a szerelem létben tartó ereje. 

Emlékolvasás volt -ahogy említettem-, ami mindig kicsit gyomorszorító. Feloldásra vágyok, ami még nem jött el nálam. Ezért különösen megrendítő volt ez alkalommal  rátekintenem a múltba süllyedt generációk életére, melynek nyomait megtapasztaljuk ugyan napjaink egyszerű pergamenjén, de emellett egyszerre éljük át a szétrobbant, eltűnt hiányukat. A jelenben fontosnak tartott érzések, vágyak és törekvések  évtizedek múltán láthatatlanok lesznek, és csak a cselekedetek póznái mutatják, ki merre ment. Egyszerre szép és megrendítő ez a kettősség. A hajtóerők és a történések átfedése. 

S mindeközben ott van mindannyiunk életében az a bizonyos Szívlekvár, "aminél nem csak az számít, hogy finom, hanem az is, hogy mit tesz velünk."  

Jó volt ismét elmerülni Kőrösi Zoltán világában, métereket nőni a történeteket hallgatván, beleenni mindennek szívébe.

Hozott pontszám: 5 

Kőrösi Zoltán

Fotó: Stiller Ákos

 "Úgy szopogatja a reményt, mint egy darab savanyú cukrot, pedig csak szart eszik."

"Úgyis úgy élünk csak, mintha albérlői lennénk az életünknek."

"A lélek képes lehet arra, hogy elképzelje önmagát test nélkül, de egy test soha nem gondolhat úgy magára, hogy nincsen benne lélek."

 

Kőrösi Zoltán - Magyarka

" Egy talált történet megerősíti, hogy a valóságot nem lehet semmivel túlszárnyalni, de arra is figyelmeztet, hogy maga a valóság túlságosan is irodalmias néha. Az élet gyakorta úgy ír bennünket, hogy azt az olvasó biztosan fikciónak hiszi."

(Kőrösi Zoltán- Magyar Nemzet 2013.05.20.)

Azt hiszem úgy kezdőzött, hogy tegnap a rádióban egy riportot hallgattam Rácz Aladár cimbalmosról, a cigányzenéről és természetesen néhány részletet is bevágtak a muzsikákból. Amúgy is halottak napja volt, sokat gondol az ember ilyenkor  a veszteségeire, ami nálam összefonódik Kőrösi Zoltán személyével. Ez az egész állt össze azzá, hogy újraolvassam a Magyarkát. 

Még a megjelenés évében, 2013-ban olvastam először, és akkor nem volt akkora nagy élmény, mint a Hazánk szíve, vagy a Szerelmes évek, vagy az Utolsó meccs, esetleg a Hűséges férfi. De most a cigányzene valahogy előhívta a vágyat, hogy ismételjek. És milyen jól is tettem, mert valahogy megértem erre a könyvre. Valamilyen bugyuta oknál fogva a  háromgenerációs nőregénynek az utolsó szereplőjének, Katinak az élete ragadt meg bennem, ráadásul az ő történetének is a vége, aminek okát nem is nagyon értem. Bizonyára van benne egy olyan erős plasztikusság, ami képes volt jobban gyökeret verni bennem.

A regény Nagyanya történetével indul, valamikor az 1900-as évek elején. A Nagyanya, aki maga volt a jóság, a befogadás, a fészek, a családanyaság ősmintája. Férje Bukovszi Nagyapa lengyel nemesi felmenőkkel büszkélkedhetett, de maga csupán egy székesfehérvári tímári mesterségig jutott. Így viszont, bár átélte mindkét világháborút, mentes maradt a hadi szolgálattól. Bár Nagyanya tele volt álmokkal, szerény életébe csak néha napján lopódzott be a vágyak beteljesülése. Lánya, a szőke, kék szemű, babatermetű  Ilona 1936-ban született, s élete végéig ezt a gyönyörűséget sugározta magából. Nagyanya Ilonában szerette volna látni, hogy saját álmai megvalósulnak. Ő az, aki beleszeret Varga István cigány hegedűsbe, de szerelmük kibontakozására  sokáig kell várniuk. Ilona ugyanis hozzámegy Drozdics József  erdészhez. Szívükben a szép család dédelgetett álmával vágnak neki közös életüknek, ami mindvégig a brutalitás földi pokla lesz. Ilona, az Anya sorsa áll az egész regény fókuszában. Az, hogy ő miért lett olyan, amilyen, és hogy az ő boldogtalansága milyen stigmákat okozott gyermekeinek, s elsősorban a történetet folytató Katinak, aki 1962-ben látott napvilágot, akárcsak a szerző. Itt ér össze valóság és fikció, ugyanis ez a Katiként nevezett szereplő Kőrösi későbbi gimnáziumi osztálytársa lesz. Ahogy a modernkori történetek íródnak, a hölgy face book-on keresi meg az akkor már elismert írót, és meséli el történetét.  Kőrösi rögtön megérzi azt a hatalmas kincset, amit kapott. S bár elsősorban nem az ragadja meg, hogy Kati orvosnak induló karrierje egy osztrák bordélyházban végződik, hanem a női sorsok viszontagságaiból összegabalyodó, mindent maga alá gyűrő élet puritán brutalitása, az ok okozat boruló dominói, ahol még így is ki lehet,  és ki kell horgászni az életben rejlő jót. 

Érdekessége a regénynek, hogy úgy úszunk keresztül a huszadik század cseppet sem jelentéktelen történelmén, hogy ezek az események egyszerre tudnak a háttérben maradni, miközben egyeneságú következményekkel bírnak a szereplők életében. Kőrösi hozza a tőle elválaszthatatlan csodálatos lírai sorait, szépségre kihegyezett gondolatait és látásmódját, utánozhatatlanságát. Talán épp ez a rá jellemző stílus adja meg a történet válaszát arra, hogyan lehetséges örökké reménykedni a jobb életben, de nem is csak a jobb életben, hanem a jóra ebben a zord világban. Ez a ráolvasás szinte minden szereplő száját elhagyja. Önszuggesztió, varázslás, mantrázás, gyógyító versike vagy a hit hangja?  

„Mostantól minden jó lesz, nem is csak, hogy jobb, de jó. Nem volt könnyű, de ha valamit nagyon akar az ember, az előbb-utóbb úgy is sikerül, lehet, hogy nem úgy és nem akkor, de sikerül, ez biztos. Nem csak szerencse ez és nem csak kegyelem, ez a dolgok rendje.” 

Akárhogy is, de a könyvet becsukva ezek a hangok még sokáig ott zengnek az olvasóban, mert bár a történet egyfajta meg nem bocsájtás regény, másfelől mégis  a remény üzenetével engedi sorsára jelenben élő szereplőit. Így én saját értelmezésben nem is elsősorban nőregénynek értelmezem, azt akkor tenném, ha megmaradnék a társadalmi és történelmi aspektusnál, nem is a hibáztatásra tenném a hangsúlyt, hanem annak a lehetőségére, hogy talán sokkal több múlik rajtunk, valóságérzékelésünkön, bátorságunkon, mint azt gondolnánk. 

Köszönöm ezt a csodálatos történetet!
Varga Írisz Dórát idézve: "Intek az ég felé!"

Hozott pontszám: 5* (Kedvenc lett.)

Kőrösi Zoltán

"A fájdalom jobban kitölti az embert, mint bármi más, jobban, mint az öröm és jobban, mint az élvezet. Pedig a fájdalom nem okosság, nem arról szó sincsen, a fájdalom éppen, hogy ostobává tesz." (kezdő mondat)

"
Lehajolt a paradicsomokhoz, azoknak is mondta: lassan járj, később érsz.
Érik bennük az idő."

"…, ha azt akarod, hogy úgy nézzenek rád mint egy habostortára, akkor viselkedj habostortaként, ha olyannak látszol, mint egy krumplispogácsa, akkor krumplispogácsaként néznek rád, …"