Murakami Haruki - Világvége ​és a keményre főtt csodaország

Ha új év, akkor aki ismer tudja, hogy Murakami Haruki következik. Ez volt a nyolcadik alkalom, hogy együtt vágtunk neki a reményteli jövőnek. A japán szerző történetei éppen olyan ködösek, mint az újonnan elénk tárulkozó jövő. De számomra nem csak ködösek, hanem telve vannak tisztasággal és egyszerűséggel. Hallom közben a kis gonoszkodó belső hangomat, aki azt motyogja nekem,

 "- Hogyan merészeled egyszerűnek nevezni ezt a gazdagon burjánzó szöveget, fantáziát,  és irodalmi-zenei háttérrel megalapozott alkotást?"

Belátom, hogy van benne némi ellentmondás, de mégis muszáj ezt az egyszerűséget is hangsúlyoznom, mert pont ez az, amibe olyan jó belemerítkezni mindig, de legfőképp január elsején.

A világvége és a keményre főtt csodaország két egymás mellett futó szálból komponált regény. Az egymást követő páros-páratlan fejezetek a történet előrehaladtával fokozzák az olvasóban az érzést, hogy a két szál össze fog kapcsolódni. Így elolvasás után én még inkább egy Möbiusz-szalagnak tartom a cselekményt, mely soha nem is vált el, csak a találkozásuk volt  előlünk leplezve.

Mivel a páratlan fejezetek  A keményre főtt csodaországban játszódnak, így óhatatlanul is azt a szálat tartjuk az események fővonalának, egyébként is cselekményében  fordulatosabb, terjedelmében és kidolgozottságában is részletesebb. 

A keményre főtt csodaországban mindenki névtelen, az esemény középpontjában egy harmincöt éves,  matematikus numerátor áll, aki egy félig illegális feladattal van megbízva. A világra vonatkozó titkosított adatokat kell még egy magasabb szinten elbújtatnia, úgy nevezett keveréseket kell végrehajtania.  A vele szemben álló erők a Rendszer és a szemiotikusok, meg valamiféle setétek. Ebben a  világban a legfőbb érték az információ, azért harcol mindenki, s az ütközetben a tettlegességtől sem riadnak vissza a felek. 

Közben a Világvégén sokkal csendesebben telnek a napok. A fallal körülvett városban furcsa, megmagyarázhatatlan törvények uralkodnak, ezeknek az okait nem is igazán tudjuk meg. A szereplők itt is név nélkül szerepelnek, jelenlétük sokkal éteribb, megfoghatatlan. Ezen oldalon is egy férfi a főszereplő, akiről leválasztották az árnyékát, és új helyzetével nem igazán tud megbékélni. Foglalkozása hasonlóan furcsa, mint csodaországi párjáé, koponyákból kell érintéssel adatokat kiolvasnia. 

A két történet tele van szimbólummal, szabad kezet kapunk ezeknek az értelmezésében. 

Murakami Haruki most sem szakít a rá jellemző mágikus-realisztikus ábrázolással. A két valóság összemosása ez alkalommal is mesterien sikerült neki. Amikor már épp képesek lennénk belekapaszkodni valami érthető vonalba, akkor odadob elénk egy sugárzó unikornis koponyát, vagy jelzőmorzsául szolgáló gemkapcsokkal hinti meg a földet. Közben, mint mindig,  most is végig ott  lüktet a zene, Bob Marleytól a Duran Duranon át, a Brandenburgi versenyig ezer árnyalatban. 

Hozott pontszám: 5

Valaki a történetet egy M. Cornelis Escher litográfiához hasonlította. Ezt párhuzamot én is rendkívül találónak érzem.

M.C. Escher -Relaritivity 1953

M.C.Escher-Spirals

Murakami Haruki- Köddé vált elefánt

Hetedik éve Murakami Harukitól olvasom az év legelső kötetét. Először csak véletlenül alakult így a dolog, aztán rájöttem, hogy mennyire jól esik ez nekem. Tudom, ezt már sokszor mondtam, csak nem emlékszem, hogy hol és kinek, szóval elnézést, ha ismétlem magamat.

"Eljön az új év, és valami hihetetlen erős vágy kerít hatalmába, hogy ő legyen az első. Szeretem az írásait, de nem ő a kedvencem. Talán a letisztultsága miatt kell a tiszta lappal induló évet is vele kezdenem." -írtam 2014 januárjában A ​színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei könyvével kapcsolatban. Kicsit már elmozdultam erről az álláspontról, de nem tudom, hogy jövőre váltok-e. Megfordult a fejemben, hogy Hermann Hesse lesz az új választottam, de nem tudom.

 

Való igaz, hogy ez most egy novellás kötet volt, ami mondjuk eltér a nagyobb ívű Murakami regényektől. Sokkal több érzést és színt hoz be az olvasó világába, de eddig pont az volt a jó, hogy a kevesebb több alapon,  jéghártya vékonyságú, finom érzékenységgel kezdjem az évet. 

Nagyon jók ezek az írások, melyek körülbelül 1980-1991 között keletkeztek. Biztos ismeritek azt az érzést, hogy olvasol valamit, és az hú, de jó volt, majd jön a következő, és azt érzed, hogy az még jobb volt stb. (Így szoktam megenni egy marék szaloncukrot) Itt sem voltam képes eldönteni, hogy melyik novella a legkimagaslóbb. Persze nem is kell, hiszen pillanatok alatt komfortosan érzi magát az olvasó az újabb írás, újabb közegében. Pedig ez a környezet, egy csöppent sem ismerős japán világ élettere. Mégis Murakami kiválasztja az emberi élet összetettségéből azokat a szálakat, melyeket meghúzva megrándul bennünk a fájdalom. Fájdalom, mert a legtöbb esetben olyan megfoghatatlan dolgokat materializál a szerző, mint az elmúlás, a veszteségek, a kihagyott lehetőségek, a halálfélelem, az erőtlenné válás, vagy a hitetlenség -nem feltétlenül vallási értelemben. Mindezt nem úgy hozza be a horizontba, hogy teljesen egyértelmű kijelentéseket tesz, ő elvont képekkel ábrázol. A novellák legnagyobb hányadára mégsem volt jellemző a murakamis ködfelhő. Nagyon érdekes, hogy a mágikus jellemző, amit a szerzőtől megszoktunk, most sokkal reálisabb formában alakította az eseményeket. Egy megmagyarázhatatlan telefonhívás, egy találkozás formájában mondjuk, ami csak annyiban lépi túl a megszokott találkozásainkat, hogy aránytalanul intim lesz. Túlságosan sok levegőt vesz el a másik embertől. 

De az se aggódjon, aki pont azért szereti  a japán írót, mert varázslatos mágiával tűzdeli meg írásait, hiszen a Köddé vált elefánt vagy a  Tv-emberek, kicsit még  A kis zöld szörny is ez utóbbi kategóriában jeleskedik. 

És a  könyv természetesen hemzseg a macskáktól is.

Hozott pontszám: 5 

 Murakami Haruki

"Egy július eleji nyári reggelen hosszú levél érkezett a barátnőmtől: szakítólevél. Egész idő alatt szerettelek, és most is szeretlek, és ezután is… blablabla. Lényeg, hogy szakítani akar. Új barátja van. A fejem csóváltam, elszívtam hat cigit, kimentem meginni egy dobozos sört, visszamentem a szobába, és megint rágyújtottam. Aztán eltörtem három, az asztalon heverő HB-s ceruzát. Nem, nem dühöngtem. Egyszerűen csak nem tudtam, most mit csináljak. Utána átöltöztem, munkába indultam. Akkoriban sokan mondták, hogy „milyen vidám vagy mostanában”. Ki érti ezt?"

 A könyvespolcom Murakami részlege