Nagyon ritkán olvasok friss megjelenésű könyveket, valahogy sohasem
izgatott magában az a tény, hogy „juj, elcsípjem a legfrissebbet”. De
ezt a kötetet már akkor kinéztem magamnak, amikor még csak vártuk a
megjelenését, és be kell vallanom, hogy nagyon jó választás volt.
Nem is tudom hol kezdjem, kavarog bennem minden.
Nos, ha mondjuk adva volna, akár egy kreatív írás órán a téma, (soha
nem tanultam ilyet) hogy mutassunk be egy emberi sorsot, egy
élettörténetet, akkor ez egy csillagos ötös dolgozat lenne. Cecilie
Enger ugyanis olyan ötletet húz elő kalapjából, hogy az édesanyja
életét, az elmúlt évek karácsonyi ajándékaiból bogozza ki. Az
Alzheimer-kórban szenvedő idős asszony egy otthonba kerül, és a
gyermekeire hárul a hajdani családi ház kiürítése. A gyerekek
megosztozva veszik magukhoz a hagyatékot, de nem holmi ékszeren, tévén
vagy nyaralón osztozkodnak, hanem a család szellemi hagyatékán. Cecilie
az egyik fiókban megtalálja az édesanyja jegyzeteit, mely az elmúlt
évtizedekben ajándékozott és kapott karácsonyi ajándékok akkurátusan
lejegyzett listája, mellékelve a karácsonyi menü, egy-egy megjegyzés.
Így rejtve betekinthetünk az 1900-as évek, norvég kulturális életének
pezsgésébe is, mert ők, velem ellentétben, mindig a legújabb
megjelenéssel lepték meg szeretteiket. Knut Faldbakken, Putte
gyermekkönyvei, Nordahl Grieg, Henrik Sørensen, Rolf Jacobsen, Dag
Solstad, Hans festményei, Normann Dahl, Astrid Lindgren, Harpo és még
sorolhatnám a színen feltűnő neveket, akik karácsonyi ajándékokká
válnak. Emellett a gyerekek saját készítésű apróságai, a nagyszülők
festményei, fényképek, szánkók és sítalpak, sapkáék, ruhák és megannyi
emlékké vált tárgyiasított szeretet. Ezeknek az emlékeknek a
kibontásával kibontakozik az Enger család élete is, s legfőképp az
édesanyáé, akinek ennek a könyvvel állít emléket lánya.
Hans Normann Dahl
Nehéz eltalálni egy könyv jó lezárását, különösen azt figyelembe
véve, hogy mindannyian tudjuk mivel zárul az élet. Cecilie Engernek
sikerült az egyértelműen lírai hangvételű könyvet szépen, minden giccs
nélkül befejeznie.
Igazán megnyugtató, békés könyv volt ez annak ellenére, hogy a szereplőknek nagyon is felkavaró lehetett ezt végigcsinálni.
Cecilie Enger újságíróként dolgozik Asker-ben. 1994-ben jelent meg
első kötete a Szükség (Nødvendigheten). Az Anyám ajándékai első magyar
nyelven olvasható könyve, mely 2013-ban megnyerte a Norvég
Könyvkereskedők díját. Ez a kötet nekem is nagyon tetszett, és szerintem
jó húzás volt a Typotex Kiadónak karácsony előtt előhozakodni vele,
mert jó választás lenne ajándékként a karácsonyfa alá.
Cecilie Enger
Legkedvesebb karakter: ? Talán az apa
"...Megszagolhatom az ajándékokat, megérinthetem őket az ajkammal. Azokat a dolgokat, amelyek nincsenek szem előtt, előveszem a fiókok és a szekrények mélyéről, és mintha csak véletlenül történ-ne, olyan helyekre teszem őket, amelyek megfelelőnek tűnnek számomra..."
"..A tárgyak, amelyeket tőlük kaptunk vagy örököltünk, önmagukban is kerek elbeszélések voltak, és a történetek, amelyek ehhez a két emberhez kapcsolódtak, egyszerűen nem eresztettek engem..."
"..– Gyere ide hozzám,
Cecilie – mondta kislánykoromban, amikor annyi mindentől féltem, és
amikor nem tudtam megszabadulni az álmoktól, hiába voltam már ébren: –
Ne engedd, hogy a buta gondolatok fogva tartsanak. Gyere ide! Ide, a
valóságba. Hagyd a félelmeket, gyere ide!
– Gyere ide, Hønbe – mondta a telefonba, amikor idősebb lettem, amikor az élet nehéz volt, és felhívtam.
És én elmentem Hønbe. Motorkerékpáron, vonattal vagy autóval.Befordultam a kapun, felhajtottam a vörös kavicsos úton. Nem beszéltem vele sokat a gondjaimról, de odamentem, ahol ő volt. Készítek neked egy csésze teát. Minden rendben lesz. Most már Hønben vagy.
Anya most az ágy szélébe kapaszkodik.Nekem már nincs Hønöm, amellyel hívogathatnám, eladtuk idegeneknek. Eladtuk idegeneknek! Ha azt mondom, „gyere ide”, nem értené.
Kinyitja a szemét és riadtan néz rám. Az összezavarodott valóság követi őt, bármerre is indulnak a gondolatai. Az egyetlen hely, ahová elcsalogathatom, hogy biztonságban érezze magát, azok a régi dalok. Így aztán odamegyünk.
Neked éneklek, kicsiny gyermek,
Neked éneklem újra és újra
Az ezüst és arany szavakat,
Csak neked énekelek, anya,
Csak neked énekelek, anya..."
– Gyere ide, Hønbe – mondta a telefonba, amikor idősebb lettem, amikor az élet nehéz volt, és felhívtam.
És én elmentem Hønbe. Motorkerékpáron, vonattal vagy autóval.Befordultam a kapun, felhajtottam a vörös kavicsos úton. Nem beszéltem vele sokat a gondjaimról, de odamentem, ahol ő volt. Készítek neked egy csésze teát. Minden rendben lesz. Most már Hønben vagy.
Anya most az ágy szélébe kapaszkodik.Nekem már nincs Hønöm, amellyel hívogathatnám, eladtuk idegeneknek. Eladtuk idegeneknek! Ha azt mondom, „gyere ide”, nem értené.
Kinyitja a szemét és riadtan néz rám. Az összezavarodott valóság követi őt, bármerre is indulnak a gondolatai. Az egyetlen hely, ahová elcsalogathatom, hogy biztonságban érezze magát, azok a régi dalok. Így aztán odamegyünk.
Neked éneklek, kicsiny gyermek,
Neked éneklem újra és újra
Az ezüst és arany szavakat,
Csak neked énekelek, anya,
Csak neked énekelek, anya..."
