Cognetti , Paolo - Lent ​a völgyben

Lent a völgyben van egy kutya, öntörvényű, szilaj, a maga útját járja. Valesia folyóvölgyét járja egy nőstény kutyával. Életüket vesztett ebek maradnak arra, merre elhalad.

 

Ezzel a képpel indítja rövid prózáját az olasz Paolo Cognetti, megadva az alapot annak, hogy ami itt történik, annak szálai mélyebbre vezetnek a látszatnál, valahol a természetben keresendők a válaszok. 

Van a völgyben azonban más is, többek közt egy erdőőr, Luigi, aki hét éve nem látott öccsét, Alfredot várja. Másfél éves börtönbüntetése után Kanadába menekült és favágónak állt. Most azonban hazatért, hogy meghalt apjuk után rájuk maradt apai örökségen, egy hegyi viskón osztozzon bátyjával. Ők a Balma testvérek, akiknek születését apjuk egy fa elültetésével ünnepelte. Az árnykedvelő jegenyefenyő Alfredo fája, az erős vörösfenyő pedig Luigi születésekor került a ház elé. Honnan tudhatta az apa fiai születésekor, hogy melyik fiú, milyen lesz? Vagy ahogy Hermann Hesse teszi fel a kérdést a Demian című regényében, lehet, hogy Kainon eleve ott volt a jel? Előre meg van határozva sorsunk? 

Úgy tűnik, hogy Alfredo  természete meghatározta sorsát, hogy mindig bajba keverte magát, hogy nem bírt egy helyben maradni, hogy szakítania kellett a csendes, joviális hétköznapi élet reményével - már, ha volt ilyenje. Ő az a szilaj kutya, akinek életét össze lehet állítani a mellette elhullott darabokból. 

Ahogyan Cognetti korábbi regényében, a Nyolc hegyben a hegy jelenti a dráma mélységét, öblét, befogadó közegét, úgy ebben a regényben ezt a szerepet az erdő tölti be. Az erdő, ahol menedéket vesz a vad kutyapár, az erdő, amelynek jelképes részei a fiúk, a maguk szimbolikus fáival (jegenye és vörösfenyő) és melynek szerepe a regény végén is megmarad, hiszen kiirtásuk a tét. 

A látszólag egyenesvonalú, a legkisebb buckát is mellőző cselekmény története sokkal vaskosabb, mint azt elsőre gondolnánk, ha együtt látjuk a Balma fiúk sorsát az erdőjével, a fákéval. 

Ahogy a kutya útja bevégeztetett, Alfredo sorsa is beteljesedik. Mindvégig érzi az olvasó, hogy hiába a testvéri szeretet és elfogadás, nagyon nehéz a természet törvényeivel szembemenni. 

A váltott szemszögből ábrázol események mindig visszatalálnak a két kóbor kutya olvasatához, ezért olvasás közben nem is akarjuk kettéosztani a két cselekményszálat, egységben vannak. 

 

Sajnáltam, hogy ennyire rövid és tömör volt ez az írás, mert bár élvezet volt olvasni, bennem nem tudott erősen megmaradni ez a könyv. 

 

Hozott pontszám: 4,5 

Csing Li - Sinrin-joku A fák gyógyító ereje

 Az erdőfürdőzés tudománya és művészete

 

A japán nyelvben létezik egy szó azoknak az érzéseknek a kifejezésére, melyeket szavakkal nem lehet leírni, ez a szó a júgen. A júgen az univerzum misztikájának és szépségének a megtapasztalását közvetíti - írja a kötet bevezetőjében Dr. Csing Li. A látható világon túli láthatatlanságot írja le, ami olyan, mint amikor "a bambusz halovány árnyéka egy másik bambuszra vetül" vagy amikor egy hatalmas erdőben sétálunk és nem gondolunk arra, hogy vissza kellene mennünk. Ebből a sokunk számára megtapasztalt érzésből bontja ki a szerző az erdőben levés, a sinrin-joku művészetét. 

A kötet egy rendkívül gazdag, fotókkal illusztrált kiadvány, ami gondosan kiválogatott képanyagával arra törekszik, hogy az aránylag röviden leírt információkat átérezhetővé tegye. A viszonylag hosszú, körülbelül 60 oldalas bevezető sem egy szó szerinti bevezető, inkább egy sokszínű érzékenyítés. Bár a szerző maga is a világ legzsúfoltabb nagyvárosában, Tokióban él,  mégis elmondhatja magáról, hogy egy híres szentélyt övező parkra néz irodájának ablaka, és napi szinten tud  fák között bolyongani. Ezeket a parki sétákat megosztja hetente egyszer diákjaival is, közben pedig segít nekik -és nekünk is-, felhívni a figyelmet olyan dolgokra, melyek még erősebben átélhetővé teszik az erdőfürdőzést. Az erdő atmoszférájában való megmerítkezés gyakorlatilag úgy valósul meg, hogy érzékszerveink megnyitása révén magunkba engedjük az erdőt. Ezek tehát nem testgyakorlatokat, nem túrázást, futást jelentenek, hanem a friss levegő megízlelését, a föld, a levelek és virágok megszaglását, vagy a fák susogásának és madarak énekének meghallgatását. 

A szerző hídnak tartja a sinrin-jokut, ahol az érzékszerveink küzdik le a szakadékot, mely ember és természet között keletkezett. 

A hosszú bevezetőben magyarázatot kapunk arra is, miért pont Japán lett az erdőfürdőzés szülőhazája. Ebben fontos szerepe van a sintoizmusnak, ahol a természetben mindenütt jelen lévő szellem, más néven kami tisztelete is megvalósul. A sintoizmus mellett a japán népmesék is a fákban lakó természeti istenségekről, a kodamákról mesélnek. De az ikebana (virágrendezés), a virágnézés (hanami), a holdnézés (cukimi), valamint számos hagyomány is a természettel való együttélés harmóniájából gyökerezik. Éppen ezért megdöbbentő az a távolság, ami mára a japánok és az erdők között létrejött. 

 

A kötet lassan áttér az erdőfürdőzés bölcsőjéhez, Akaszavába, ahol 2006 óta nyolc sétaösvény, nyolc különböző terápiás lehetőség várja az ide látogatókat.  Módszeresen mutatja be Csing Li azt a tudományos hátteret, mely az erdőfürdőzés mögött húzódik. Emlékeim szerint, egy már korábban általam is bemutatott sinrin-joku könyv pontosan a műszeres vizsgálatok eredményeit taglalja. Itt is találkozhatunk stressz méréssel, alvásvizsgálattal, de leginkább egy POMS tesztet emleget a szerző, mely egy hangulatra vonatkozó kérdéssor, és amelyet mi is elvégezhetünk,  a kötet végén található melléklet segítségével. A kérdőívet kétszer kell kitölteni az erdőséta előtt és után. A kötet körülbelül feléhez érkezve a szerző rátér az erdőfürdőzés módszerének taglalásához. Az érzékszerveink bekapcsolásának részletezése öleli fel a kötet nagy részét. Az érzékszervek használatai közben pedig számos erdőfürdőzési lehetőséget mutat be a szerző. Ezek a helyszínei pedig nem feltétlenül jelentik a saját lakó- és munkakörnyezetünktől való eltávolodást, hanem éppen azokat a lehetőségeket emeli ki, melyeket a mindennapok mókuskerekezése közben is megvalósíthatunk. Egy közparkban is átélhető a sinri-joku, ha a leírtakat betartjuk. A hallás, tapintás, látás, ízlelés mellett a szaglás részletezése után  Csing Li megmutatja nekünk azt, hogyan vihetjük be az erdőt az otthonunkba. Ez egy igencsak inspiráló szakasza a könyvnek, mert azon kívül, hogy a szerző sorra veszi az olyan lehetőségeket, mint a szobanövények, illóolajok, párologtatók, illatgyertyák, faforgácsok, füstölők, a természet hangjainak becsempészése, lehetőséget is ad arra, hogy mi magunk gondoljuk tovább most már ennek mentén, hogy mik azok az egyéb lehetőségek, amiket meg tudunk tenni. Eszembe jutott, hogy én is állandóan behurcolom a munkahelyemre és otthonomba a természetet. Óbudán például sok a mogyoróbokor az utcákon, és amikor a kis barna gömböcskék lepotyognak, mindig megtöltöm zsebeimet és viszem be az íróasztalomra. Körülbelül egy hónapja minden kollégám asztalára egy gesztenyét tettem, becsempészve ezzel az őszt a szobába. Igaz, mi el vagyunk kényeztetve, mert az iroda egyik oldala végig hatalmas ablakokkal határolt, és egy belső zöld udvarra néz. Így sokszor van arra lehetőség, hogy könnyen megjelenjen egy birsalma, egy datolya, egy füge a helyiségben, vagy egy ág aranyvessző, fenyőgally, egy csokor kutyatej az asztalon álló poharakba. Ilyen ötleteket ugyan nem tartalmaz a könyv, de ahogy írtam, erősen késztet arra, hogy megtaláljuk a magunk lehetőségeit. 

 

Az utolsó karcsú fejezet a jövőre vonatkozó gondolatokról szól. Természetesen van hova fejlődnünk, de jó azt is látni, hogy a világ városai törekednek a zöldítésre. A világ legnagyobb zöld területtel rendelkező tíz városa: Szingapúr (29,3%), utána Vancouver, Sacramento, Frankfurt, Seattle, Toronto, Miami, Boston, Tel-Aviv és Los Angeles zárja a sort, a maga 15,2 százalékával. Ennél a feldolgozásnál például olyan interaktív térképet használtak adatgyűjtéshez, ahol nem műholdas felvételek, hanem Google utcaképek adják a fák számát. Ezzel kapcsolatban érdemes böngészni a könyvben hivatkozott  Treepedia oldalán! 

A kötetet végül egy olyan zöld világtérkép zárja, mely a világ negyven gyönyörű erdejére mutat rá, legyen az Romániában, Srí Lankán vagy Costa Ricán. A mellékletben az említett POMS teszt mellett további olvasmányokra mutató webhelyek és könyvek is találhatóak.

 

Ahogy most bemutattam a kötetet, ismét átlapoztam az egészet és hihetetlen jó érzés volt újra átélni ezt az óriási sétát. Kicsit olyan, mintha olvasás közben kint járnánk a fák között. Úgy érzem, hogy az erdőfürdőzés bemutatása közben lehetőséget is kap az olvasó arra, hogy megfogalmazza és tudatosítsa magában, hogy számára milyen gyógyító erővel bír a természet, és ha ez megvan, akkor a jövőben e szerint cselekedjen. Nekem nagyon kellemes olvasmány volt, és a legnagyobb elismerések egyikét kapja tőlem, éjjeliszekrény könyv lesz belőle. 

 

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett)  

 

 

 

Kagge, Erling - Csend ​a zaj korában

 A világ kizárásának öröme

 

Erling Kagge egy olyan norvég felfedező és könyvkiadó, aki megjárta a Föld mindhárom pólusát; az Északi-sarkot, a Déli-sarkot és a Csomolungmát. Bizonyára sok mindent megtapasztalt útjai során, de az biztos, hogy a csendet valami egészen egyedi, semmihez sem hasonlítható módon élte át. Erről a csendről szeretne mesélni nekünk, hogy mi a csend, hol van, és miért fontosabb manapság, mint valaha. 

 

Harminchárom rövid esszében szeretné megadni számunkra a választ. Ezek az írások  harminchárom  ösvényt jelentenek, néha kicsit girbe-gurbák, olykor messziről indulnak, de mind segít megérteni ezt a megfoghatatlan dolgot, amitől sokan inkább viszolyognak, mint keresnék. Pedig a csend sokat segíthet az embernek, ha úrrá lesz a szinte leküzdhetetlen késztetésen, hogy zajt csapjon abban a pillanatban, amikor beáll a némaság. Elviselni azt, hogy kilépjek a mindennapok káosz uralta színteréről, nem kis teljesítmény. Egyáltalán hol találkozhatunk a csenddel? Kagge mesél arról a mozdulatlanságról, melyet az Antarktiszon, az  ötven egyedül töltött napon tapasztalt meg, a végtelenen is túl nyúló jégsivatagban. Mi az a csendesség, amit egyáltalán mi tapasztalhatunk meg saját életünkben?  A szerző nem hétköznapi kérdésekkel szembesít minket. 

 

A csend a hangok hiánya a zenében is. Szerves és elválaszthatatlan része az egésznek. Beethoven teljesen megsüketült, és ez a világ zaja felől érkező némaság szabaddá és eredetivé tette alkotásait. A IX. szimfóniát hozza példának a szerző, mert annak bemutatóján Beethovennek a mű levezénylése után meg kellett fordulnia, hogy tudja, siker vagy bukás várja? Olvasás után ilyen figyelemmel hallgattam meg én is az említett szimfóniát.  De nem csak a komolyzenében, hanem a könnyű zenében, a popzenében is óriási dinamikai ereje van a csend alkalmazásának, erről is olvashatunk. 

 

Kagge csendútjai elvezetnek Basóhoz, a japán poétához, aki haikuin keresztül érinti meg ugyanezt a csendet. A felszín alatt futó lényegre világítanak rá, ami két ember között húzódik. A szerelemben azonban sokszor nincs meg a csend - állítja a szerző. Majd ugyanitt hoz egy egészen kivételes kísérletet Arthur Arontól azzal kapcsolatban, hogy mi történik akkor, ha 4 percen keresztül nem szólunk a másikhoz, csak csendben nézzük egymást. 

 

A csend egy olyan barát többek közt, ami engedi, hogy egyedi nézeteink és gondolatmeneteink sikerhez vezessenek. Példának éppen Elon Muskot hozza, aki bár nevet a feltételezésen, hogy ő és a csend egy lapon legyen említve, de a rövid levezetésből kiderül, hogy mennyire szükség van a külső befolyásolások lenémításához. 

 

Nagyon jó és megnyugtató volt olvasni ezt a könyvet, mert magam is hiszek abban, hogy a hallgatás képes többen mondani, mint a felesleges csacsogás. S mennyit is beszélünk felesleges naponta? S miért is? Mert félünk szembesülni, vagy mert a szavak falat vonnak körénk és úgy gondoljuk, hogy megvédenek. Kagge válaszra készteti olvasóját, de most olyan válaszra, melyet a maga belső csendjéből tud csak felszínre húzni. Segítenek mindezt megérteni a kötetben előforduló személyek, az említett Basó, Beethoven mellett a norvég Nobel-díjas író, Jon Fosse, Rolf Jacobsen, Pascal, Olav Hauge a költő és még sokan mások, többek közt Rúmi, akinek szavaival zárom most gondolataimat: 

 

"Most elhallgatok, és hagyom, hogy a csend elválassza az igazságot a hazugságtól!"

 

Hozott pontszám: 5 Szeretném elolvasni a szerző másik magyarul megjelent kötetét is, mely a gyaloglásról szól. 

Vodolazkin, Jevgenyij - A ​Sziget krónikája

 "Nem hasonlít-e a nép élete az egyes ember életére?"

 

Vodolazkin első magyarul megjelent könyve, a Laurosz több szempontból is megérintett, bár tagadhatatlan, hogy a történet hangulata volt rám a legnagyobb hatással. A Lauroszban besűrített idő a Sziget krónikájában kitágul és egy körülbelül 350 éves végtelenbe nyúló fövennyé szélesedik. Valójában mindkét történetben az idő teljesen szabadon használt, talán nem is olyan lényeges tényező, ami csak éppen arra akar szolgálni, hogy bemutassa, milyen értelmetlenség is az időtől várni a csodát.

A Sziget a maga névtelenségében, szeparált kis autonóm világként létezik valahol. A Sziget élete pedig körkörösen haladt, akárcsak az állatok élete, a nappalokat éjszakák váltották, a tavaszokat nyarak, s az írásbeliség nem létezett. Míg egy nap el nem jutott a Szigetre a kereszténység, és ezzel belépett az idő fogalma mellett a történetiség is az életükbe. Az éppen uralkodó Feodor fejedelem az egész birodalom ura volt, s felvetette a kereszténységet mindenkivel. A fejedelmet Figyelő Agafon próféta jövendölései támogatták. A Sziget történetét ettől a pillanattól kezdve leírja az éppen aktuálisan kinevezett krónikás, általában egy egyházi személy. S már ekkor megismerkedhetünk két emberrel, azzal a Parfenyijjel és Kszenyijával, akik az évszázadok tanúi lesznek egészen napjainkig. Parfenyij és Kszenyija a Sziget történetének legismertebb uralkodópárja lesz majd, alakjuk mindvégig megkerülhetetlen.

Miről is szólhatnának az évszázadok, ha nem arról, hogyan alakul át a birodalom a bizánci kultúrából napjainkig. A kezdeti egyenesági öröklést különféle megoldások váltják, jönnek forradalmárok, diktátorok, manipulátorok, szemfényvesztők. Van a Szigeten egység, széthúzás, szakadás, idegen uralom. Semmi újat nem mutat be Jevgenyij Vodolazkin, mint azt, amit mi magunk ne ismernénk a történelemkönyvekből. Ami érdekes felütést ad mégis a jól ismert sémának, az a már említett uralkodópár jelenléte. Vajon mi a szerepük a regényben, miért használta az ő alakjukat a szerző? Az biztos, hogy mindkettőjükben van egy erős tisztaság, a gyökerekhez való biztos kapaszkodók ők. Más kérdés, hogy kinek is van erre szüksége manapság? Olyan értékekről tesznek tanúságot, amit napjaink embere nem is ért meg. Emellett a fejedelempár az idők tanúja, így kvázi alakjuk behívja a történelmet. A történelem szükségességének kérdése amúgy is folyton felmerülő téma az idők során. Az egyik krónikás szerint nincs rosszabb, mint történelem nélkül maradni, míg egy másik lazán kivág a Sziget krónikájából száz oldalt. Vodolazkin számára mindenképp ekörül a kérdés körül forog minden.

A Sziget krónikája erős párhuzamban áll Oroszország történelmével, ez tagadhatatlan, de a felhasznált erős bibliai képek, jelenetek, döntő szerepet játszanak a szigetlakók életében, s ezek kérdéseket vetnek fel az olvasóban. Elindulva a bizánci kereszténységből a fogyasztói társadalom bugyraiba, a szélhámosok, haszonlesők és testüket pénzért áruló emberek között lépdelve megérkezünk a Véghez, ahhoz a Véghez, amit csak egy igaz ember áldozata képes megtörni.

„Igen, mondom, folytatódik a történelem – egyelőre. De ez, én mondom, az utolsó figyelmeztetés. Béke és szeretet lett köztünk, és mindenki megbékélt haragosával a Szigeten abban a reményben, hogy még sokáig tartanak napjaink. Országunk pedig aláírta a rég várt békét Franciaországgal. ”

 

Hozott pontszám: 4,5 

 

 

Stefánsson, Jón Kalman - Árkok ​az esőben

A 2024-ben magyarul megjelent Stefánsson első prózakötetét vehettem a kezembe, amely ismét egyetlen oldal alatt képes volt elrepíteni arra  a csalhatatlan izlandi tájra, amelynek bemutatását  a szerző nem képes kimeríteni, mi meg  képtelenek vagyunk megunni. A titka számomra  különleges lírai képi világában rejlik, ami annak zamatából adódik, hogy ő egyszerre tud költő és prózaíró lenni.

 "A nappal világossága átszűrődik a felhőkön, akár egy lassú szimfónia."  - kezdi hajdani meséjét. Az időeltolódás sokkal inkább térbeli eltolódás, ami Izland  érintetlen sziget voltából adódik, ahová szűrve érkezik minden. Az izolálódás arra tanította meg az izlandiakat, hogy észrevegyék azokat az apróságokat, amiből nagy dolgok adódhatnak. Ebbe az aprólékos, mindenre figyelő, érzékeny rezdülésekre reagáló világba tekinthetünk bele, ahol elhangzik a nagy kérdés, hogy "van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?" 

A lazán kapcsolódó novellák leginkább életérzést vetítettek belém, nem a cselekmények alakulásán volt a hangsúly. A történések menetét nehéz is lenne követni, mert a szerző többször nézőpontot vált; hol egy fiú, hol egy elbeszélő  szemüvegén át látjuk a világot. Bár mindkét szemlélő ugyanazt látja, a távolban olykor feltűnő autó, busz, tudós vagy egy turistacsoport adta időfordulatot, mégis a fiú magában hordoz egy elindulást, a férfi zsendülő erejét, mely minden idegszálában a lányokra rezdülő, moccanó energiával látja önmagát ugyanabban a világban. 

Ez a világ tele van furcsábbnál furcsább emberekkel, a már megszokott izlandi jeles gazdák, apostolok, öregek és a zord vidéken edzett alakokon kívül most feltűnnek a trollok is, akik talán soha el sem hagyták ezt a vidéket. Vannak viszont mások, akik elmennek, s olyanok is, akik messziről jönnek, hogy végre otthonra leljenek. 

Ez a könyv ismét elhozta a lassulást, olvasni olyan, mint az olvadó jégcsapokat nézni. Talán líraibbnak éreztem, mint a szerző bármelyik korábbi kötetét, de az is lehet, hogy a cselekménye volt elmosódottabb, mint azok. Picit hiányoztak is a stabilabb körvonalak, de jól látszik, hogy honnak indult Jón Kalman Stefánsson, kötete szépen illeszkedik életművébe. 

Hozott pontszám: 4/5

 

 

Jón Kalman Stefánsson (2024)

fotó: Kocsis Zoltán

 

Hiro Arikawa - Az ​utazó macska krónikája (Az utazó macska 1.)

Csak most jutott eszembe, ahogy ezt a bejegyzést elkezdtem átgondolni, hogy én egyáltalán nem szeretem az olyan könyveket, ahol az elbeszélő egy állat. Az utazó macska krónikájánál azonban sokkal jobban összesimultak bennem az állat és az emberi gondolatok. Nana, a kóbor kismacska meséli el történetét, hogyan talált rá Szaturo, miként vitte magával egy autós kalandra, egy nagy utazásra, hogy új gazdit keressen neki. Nana egy igazi vagány macsek, epés megjegyzései, jó humora elrejti, hogy valójában milyen érző szív és hűség lapul benne. 

Évekkel ezelőtt, amikor elkezdtem olvasni Murakami Haruki könyveit, azt gondoltam, hogy nocsak, ez az ember hogy szereti a macskákat! Azóta a könyvespolcomon a kötetei elé beköltöztettem egy kis faragott cicát is. (Aki most épp elkóborolt, de hát a cicák már csak ilyenek.) Viszont, ahogy egyre másra kezembe kerülnek japán könyvek, azt tapasztalom, hogy ez a macskaszeretet mintha az  egész japán kultúrára kiterjedne. Az biztos, hogy amikor a történetekben megjelenik egy macska, aki ha csak annyit tesz, hogy átvonul a színen, megtöri az események menetét, elágazásra viszi a cselekményt, kitágítja a figyelmet. Hiro Arikawa regényének központjában mindvégig Nana marad, mert valahogy minden őróla szól, még akkor is, amikor gazdája gyerekkoráról és diákéveinek alakulásáról beszélgetnek a szereplők. 

Szaturo életét egy tragédia árnyékolja be, veszteségeiben valahogy egyedül marad lelkének legmélyén, egészen addig, amíg meg nem találja kocsijának motorháztetőjén a kis gazdátlan cicát. A sokat veszített gyerekek magánya szinte feloldhatatlan marad, legyenek bár százával barátaik, a másik elvesztésének féleleme örökre tanyát ver bennük. Szaturo ezzel a kismacskával tudja  megosztani életét, s amikor arra készül, hogy elajándékozza őt, egy olyan utazásra viszi, ami igazi bakancslistás kívánság lenne. Nem ül repülőre, hogy annak csomagterébe bepakolva cicáját órák alatt ott legyen a célállomáson, hanem napokon keresztül együtt zötykölődik vele ezüst színű furgonjában. Mint minden utazás, így ez is tele lesz találkozásokkal idősekkel, gyerekekkel, állatokkal, barátokkal, kihívásokkal no és élményekkel,  hogy annak végén, immáron mindent megértve visszaérkezzünk a kiinduló ponthoz ugyanúgy, de egészen máshogyan. 

Az egész könyvet egy kifinomult, érzékenység járja át. Apró mozdulatok, figyelem, amivel Szaturo a macskája igényeire reagál, miközben ez nem egy ajnározó, kényeztető, tömény szeretet. Ez a szeretet nem fojt meg, nem lehet belefulladni a túlzásokban, hanem az a gyöngéd, gondoskodó, de szabadságot biztosító kapcsolat, amire valójában szüksége van mindenkinek. Eszembe jutott róla a gyermeknevelés is, a minőségi szeretetet adó kapcsolatok, de leginkább a jelenben levés művészete. Most megadni a másiknak azt, ami örökké vele marad. 

Van a könyvben egy jelenet, ami annyira megragadott: 

"Ha néha Szatoruéknál aludt, egy padlóra tett matracon, a barátja ágya mellett, gyakran ébredt a hajnali órákban, hogy négy mancs trappol végig rajta. Kevés dolog tudja felülmúlni azt az érzést, amikor az ember az éjszaka közepén megérzi egy macska négy mancsának súlyát a vállán. Ha átnézett barátjára, láthatta, hogy Hacsi labdává gömbölyödve alszik Szatoru mellkasán...." 

Szatoru barátja, a történetet mesélő Koszuke ugyanezt szeretné átélni. Valójában ebben a jelenetben nem azon van a hangsúly, hogy de jó lenne, ha valaki nyomná minden éjjel a mellkasunkat, hogy alig kapjunk levegőt, hanem valakivel megélni egyfajta tökéletes egységet. 

Hiro Arikawa regénye a meghitt barátság, a hűséges kapcsolat, egység és szeretet utáni vágyunk megjelenése egy macska - ember kapcsolatban. 

A borítón megjelenő "nemzetközi bestseller" meg "szívfacsaró" kiemelések kifejezetten riasztanak engem. Annyira el kellene most ettől vonatkoztatni! De tényleg, minek az ilyen?

Hozott pontszám: 5

 

 A kép csak  illusztráció. Az egyik kedvenc képen a pinterestről.

Kácsor Zsolt - Pokoljárás ​Bipoláriában

Sajnos csak most, több, mint két héttel az olvasás után tudok írni Kácsor Zsolt könyvéről, s ami még inkább eltávolított a történettől, az nem is a két hét, hanem, hogy épp szabadságon voltam. Ideális napok szemben azzal a hétköznapi valósággal, amit a szerző pokoljárásként nevez meg. 

Mivel olvasója és nem terapeutája vagyok a szerzőnek, így inkább irodalmi oldalról közelítek a kötethez, mely teljes mértékben elhiteti olvasójával, hogy bekerült egy mennyet és poklot megjáró ember legbelsőbb énjébe. S nem csak bekerült, hanem be is záródott mögötte az ajtó, innen már nem is vezet kiút. Muszáj az ő szemével látni a dolgokat, muszáj vele skandálni a versikéket, számolni a számlálhatót, keresni az ellenséget és beleveszni az önleértékelés megkötöző gombolyagjába. Reménykedni, hogy egyszer majd jobb lesz, talán már holnap is elmúlik ez az átok, leállni a gyógyszerrel, majd tapasztalni, hogy naiv kis ábránd volt mindez. 

Rabjává tett ez a történet, mindvégig áltatott és altatott. A magát teljesen bemutató főhős, darabokból összerakott élete, ahol minden pici csavar kell, hogy működjön a kóceráj. Egyszerre önmagát uralni képtelen kiszolgáltatottság és hideg fejjel lemondani képes apa. A legmegindítóbb ez az apai szeretet volt, amely mindent megtett volna a kislányáért, az egyetlen vigasz és értelem, a legerősebb reménysugár. Hinni és remélni akarok én is a főhőssel, miközben másról sem olvastam, csak arról, hogy mi a totális valósága a bipoláriának. Egy ketrec, ahonnan nem szabadulhatok, amiben az önmagunk értékességébe vetett hitünket nyiszálják szét a napok. 

RTLMTLNSG lenne mindez? A kihagyott magánhangzókkal jelölt szavak -mely a héber nyelv sajátja- nem csak a fejezetek címei lesznek, hanem a főszereplő töprengéseinek tárgyai is. Ezek a gondolatok okosak és tündökölnek, mint a nap, logikusak és szárnyalnak, nem pokoljárás, hanem utazás Bipoláriában. Magyarázzák a nyelv gyökerét és beültetnek a mánia hintájába, hogy onnan húzzanak le majd a mélybe. A fikciós elemek mibenlétét megsaccolni sem lehet, de nem is kell, mert kénytelenek vagyunk átadni magunkat a kilengéseknek. Egyszerre nem lehetünk kontrollálói és élvezői is az eseményeknek. Legyünk bátrak és belevalók az igazi megértéshez, ami egyben lehetőséget ad egy zseniális nézőpontban végigélt irodalmi élményre. 

Vége lehetett volna az összegzésemnek az előző mondatnál, ha a regényt tényleg csak irodalmi alkotásként kezelnénk. De ahogy magunkban sem lehet szétválasztani az emberi tényezők konténerét az alkotás konténerétől, úgy azt sem lehet eltávolítani a könyvtől, hogy önéletrajzi talajból nőtt ki. Kácsor Zsolt tesz is arról, hogy odakötözze szövegét a valóság bójájához;  nyomok vezetnek hozzá, nyomok a jelenéhez és múltjához. A szöveg egyszerre képes reagálni a jelenre és feltárni a múltban gyökerező okokat, lerántani lepleket, és önmagát is szembesíteni a tényekkel. Az esendőség végletekig megmutatkozó igazsága Ádámhoz, a testvéréhez vezet, hiszen az ő alakja szintén szerves része ennek az egésznek. 

Így tud egyszerre zseniális és megrendítő lenni Kácsor Zsolt kötete. Egy régen hallott mondat jut eszembe minderről, amikor a "Láthatatlan kiállítás"-sal kapcsolatos riportot hallgattam a rádióban. Ott mondta egy nem látó ember, hogy bemehetünk a láthatatlan kiállításra, érezhetjük azt, hogy ez szörnyű, meg nehéz, de a végén csak kijövünk és leszedjük a kötést a szemünkről és újra látunk, de ők nem. Becsukhatjuk a Pokoljárást Bipoláriában, elfeledkezhetünk minderről, de Kácsor Zsolt nem.

Végül az egyik legkedvesebb visszatérő öngyógyító sort idézem a könyvből: "Cs. Sz. A. is szeret téged, E. Z. is szeret téged, K. I. is szeret téged, K. E. is szeret téged, K. Cs. is szeret téged, Z.G. is szeret téged, M. S. is szeret téged, P. N. L. is szeret téged, P. S. Zs. is szeret téged, ebből meríts erőt, meríts erőt..." 

Hozott pontszám: 5 

Puchla Nikolett - Ha újranő a sorsfonal

Puchla Nikolett elsőkönyves szerző verseskötete nem régiben jelent meg a Dr. Kotász Könyvkiadó gondozásában. A fiatal költőnő a Kotász Károly 150 irodalmi pályázaton tűnt fel.  A Vétek-cseppek, Harmatos dal és a Hajdanvolt hajadon című díjnyertes versei ebben a válogatásban is megtalálhatóak, de most ennél több kinccsel is találkozhatunk.

A közel ötven verset magába foglaló kiadvány három téma köré csoportosul, ami behoz egy időbeli fejlődést. Az első rész címe az Álomfogó. Ez a szó jól összefoglalja az ide került tizenöt verset. Bevallom zavarban is voltam olvasás közben, mert az egész annyira megfoghatatlan, mint egy buborék. Az alaktalan, homályos, ködös szófüzérek sokkal inkább egy életérzést tükröznek, mintsem bármi konkrétumot. Jól látszik, hogy Puchla Nikolett számára fontos a kezdet, ez több helyen is feltűnik.  

"Vassal szeretnék kezdeni..." írja rögtön az első versében. De hiába jelennek meg emellett a kövek és a bronz is, már itt is érezhető egyfajta súlytalanság. Teljesen szabad gondolatkapcsolások jellemzik a verseket, melyeket beleng a titok, az ismeretlenség, a láthatatlan árnyak. Olvasás közben "alany vesztettséget" éltem át, nem lehetett tudni, mi hova tart. Ezek a versek valóban az álmok mezején születtek, s csak azok a képek váltak láthatóvá, melyeket az álomfogó magához ragadott. Olyan szorongató képekkel találkozhatunk, melyek leginkább az ifjú kor félelmeinek jellemzői. Már ebben a részben is feltűnnek a haikuk, melyekre nem igazán a zárósor csattanója jellemző, hanem inkább az egész képben van egy meglepő, s a harmadik sor épp csak beteljesíti ezt. Az Álomfogó verseire az időtlenség és parttalanság jellemzőek, egy különös science fiction hangulat. Két kedvencem lett közülük, a Fikció és a Kimondatlan című versek, de be kell vallanom, hogy több verssor önmagában is megragadott. 

Sokkal közelebb álltak hozzám a Vétek-cseppekben szereplő írások. Valahogy alakot kezdenek ölteni a dolgok, legalábbis megpróbálják, vagy ahogy Puchla Nikolett írja:

 

"kisujjunkon az aranyfonál, mi jó eséllyel

sosem ölt materializált fogódzkodót." 

 

Valóban nehéz realitásában nézni a versekben megjelenő képeket, mégis sokkal megfoghatóbbak ezek, mint az álom mezsgyéjén születettek. Hisz már a vétek is arra utal, hogy valami megtörtént, aminek nyomán megrezdül a lég. Nagyon érzékeny szókapcsolásokkal találkozunk az alkotásokban, és sokszor bennünk marad az értetlenség zavarodottsága. Légiesek, finomak, éteriek a szerző képei, semmi konkrétum, csak a megtörtént események nyomait nagyítják fel a szavak.Olyanokkal találkozunk, mint "felajzott vásznak, karmazsin rózsa-pamacs, borzongató jégpercek, langyos glória, medúza-lágy golyóbis..." Különösen tetszettek a Súlyos pelyhek, Mérhető görbe, Hajdanvolt hajadon, Anyagtalan fegyver, Csillámporos, Mint a filmekben, Semmi sem sikerül, előrelÉpés, Illékony művészet.  Az ismétlésekkel kezdődő versek nem szokták elnyerni a tetszésemet, mégis  a Csillámporos című versre nem jellemző a helyben topogás, hanem sokkal hangsúlyosabbak benne azok az érdekes képtársítások, melyeket említettem. Nem is vers didaktikus zárósora okoz eufóriát, hanem  az olyan sorok, mint a "cérnakerítést vonni az erdő köré", vagy a "Megpróbáltam kétszemélyes naplóval bizalmat nyerni" 

A harmadik rész címe maga a címadó vers, Ha újranő a sorsfonal  Van ebben valami jövőbe tekintés. Ez már nem a meg sem született dolgok álomtalaja, vagy a megtörtént események miatti belső osztottság érzése, hanem a befejezetté válás óhaja. A sorok közt már a halál is ott lopakodik és megjelennek a visszafordíthatatlanság lökései is. Több versben átérezzük a sors nem várt és nem kért ajándékait. Itt már egész konkrét szituációk köré is felépített a szerző egy képet, például a Hangtalan vita című versben. 

Több vers utolsó sora úgy hat az olvasóra, mintha követ dobtak volna a vízbe. Csattan, loccsan és karistol egyet az emberen. Én csak úgy jegyeztem fel, mintha  meg nem született haikuk végszavai lennének. Ezt éreztem a Révész, a Ki itt belépsz vagy a Ha újranő a sorsfonal című versnél is. A Portré, a Hangtalan vita, a Harmatos dal és a Ha újranő a sorsfonal versek lettek a legkedvesebbek számomra ebből a blokkból. 

Puchla Nikolett verseskötetének egyedisége képszerű látásmódjában, fátyolszerű szövegalkotásában jelenik meg. A témái is még képlékenyek, a jelenségnél és nem annak gyökerénél kezdenek nőni. Óvatosnak és kicsit tapogatózónak érzem őket, olyanok, mint a ki nem mondható fájdalmak, ahol még a jelenség álomszerű szerkezete jelenik meg és nem maga a kín. Érzékenysége mégis jelen van, és ez épp a szokatlan képalkotásaiban érhetőek tetten. Viszont egy kicsit nagyobb vezetettséget szívesen vettem volna. Úgy érzem, hogy épp ez az óriási szabadság - amit kaptam-, távolított el a versektől. Az űrben lebegés szabadságát és érthetetlen úttalanságát képzelem ilyennek. 

 

Remélem, hogy  a jövőben is olvashatunk még Puchla Nikolett verseket! 

Hozott pontszám: 4/5

Portré

Búg a csönd tartományán túlról
Egy megeredt, távoli csap,
Langyos és hűvös közti
Zaj-cseppeket adagol,
Míg a csosszanó papucsok
el nem halkulnak.
Elnémultak, mind egy szálig elnémultak.
A sápatag csönd rátelepszik a bal orcára,
Míg a jobbot éles fény-szilánkok
Szabdalják széjjel.
Nem tudom, mit keresek itt.
Gyomrom háborog, bár lelkem
Síri nyugalomra lelt.
Talán csak egy simogatás
Hiányzik, mint egy festménynek
Az utolsó, gyöngéd vonás.
Befejezetté akarok válni,
De pont e szűnni nem akaró
Vágytól maradok
Mindig tökéletlen.

Tóth Kinga - Annamaria énekel - AnnaMaria ​sings/singt/énekel

Tóth Kinga könyve túlmutat az irodalmon, az írott szövegi léten. Talán sok művész álmát valósította meg ezzel a kiadvánnyal, mely leginkább az elragadtatás állapotát mutatja be olvasóinak. 

A lehető legtöbb érzékszervre próbál hatni az alkotó. Mivel mégis egy könyvről van szó, legyen szó elsőként a versekről. Három nyelven íródtak: angolul, németül és magyarul. Ebben a sorrendben, mindig ebben a sorrendben. Szeretném tudni, hogy ez azt jelenti, hogy Tóth Kingának is angolul jelentek meg, fordított vagy kereste azt az utat, mely a többnyelvűségben rejlő pluszokra épít? Talán ez utóbbi lehet igaz, mert mind a szövegrétegek, mind a vizuális és akusztikus élmények is ennek a fiktív szerzetesnői létnek egy multifokális megközelítései. A hét fejezet, hét verset takar, és leginkább úgy érdemes ezeket olvasni, ha nem verses kötetként értelmezzük a könyvet, hanem hét élményként. A hetedik fejezetben nincs is vers, csak képek és egy performansz linkje, ami a hetedik napon való megpihenést és az elégedett körbetekintés érzését hozza be. A katolikus hit és vallásgyakorlat, valamint a liturgia szimbólumait, kegytárgyait használja a szerző, főleg a kötet első részében. Mária ábrázolások, imakönyvek, gyertya, rózsafüzér, ostya, kereszt szimbólum, angyalok különböző megjelenéseivel találkozunk, amiket a 108. oldalon betesz egy organza zsákba, és attól kezdve nem is találkozunk ezekkel.

Maguk a versek egyfajta imaként is felfoghatóak, nem is szókészletükben, sokkal inkább azzal az életérzéssel, amit behoznak. Mondanom sem kell, hogy formailag sem imákra hasonlítanak. Egy posztmodern apácalét megélései lehetnek, ami - mivel ezzel kapcsolatban nincs tapasztalatunk- sokkal inkább fikció, mint valóság. Tóth Kinga szakít a hagyományos vallásgyakorlattal, bár eszközként felhasználja a tárgyakat, mégis inkább arra a lényegre fókuszál, ami számára központi. Teljesen személyesek a megélései, számomra képtelenség volt bármivel is azonosulni és legfőképpen azért, mert hiányzott belőle az Istenélmény. A tárgyak mindig csak szimbólumok maradnak, amik az Istennel való találkozást jelenítik meg, de ezekben a kontextusokban idegenül hatnak számomra. 

Ha az ember engedi, hogy hasson rá Tóth Kinga, nem csak átpörgeti a kötetet, akkor érzi majd, hogy minden idegenség ellenére jelen van egy tisztelet a könyvben a kultikus tárgyak és a szerzetesnői  életformával  kapcsolatban. A képek kifejezőek és érdekes alapok lehetnek.  QR kóddal beolvasható linkek pedig zenei kiegészítői ennek az egésznek. A hangeffektusok, performanszok, audio poetry-k, videók a médiumok egyidejűségében alkotnak egy egészet, magának Tóth Kingának a művészetét. 

Nagyon érdekes a könyv oldaláról megközelíteni valakinek a művészi megéléseit, hiszen jóval gyakoribb, hogy a versek a kísérői a többi előadásmódnak. Számomra ez a kiadvány ennek az újfajta útkeresésnek egy izgalmas példája.

AnnaMaria cím miatt kaptam ajándékba a könyvet, ami kicsit elgondolkodtatott a címmel kapcsolatban is. Tudva vagy véletlenül, de az AnnaMaria megszemélyesítéssel tulajdonképpen Jézus édesanyját (Mária) és öreganyját  (Anna) hívta be a szerző, amikor a szerzetesnői alteregónak ezt a nevet adta. Robert  Bresson 1943-as filmjének, a Bűn angyalainak apáca főszereplője épp egy Anne-Marie. Ez a film egy olyan dominikánus zárdában játszódik, ahol a bűnbe esett lelkeknek lehetősége nyílik visszatalálni az Istenhez vezető útra. Mind a filmben szereplő kolostori keret, mind a Tóth Kinga által megfogható világ anyagi minőségében próbálja megragadni a materiális módon nem elérhető és felfogható isteni minőséget, vagy legalábbis ezen az úton akar elindulni. Ez a könyv leginkább az egyedi művészetnek, a kortárs alkotói feszültség magának utat törő erejének tiszta példája. Éppen egyedi látásmódja miatt nem kap mindenre választ az ember, a szerzői szimbólumok használata olykor nyitott mondatként ott marad. 

Az alábbi kollázst én készítettem a könyvből befényképezett képekből:

Dusapin, Elisa Shua - Tél Szokcsóban

Néha elkap az érzés, hogy mindenfélét olvassak, tágítsam a horizontom, és ez a kötet bizonyos szempontból ilyen volt. 

Azt mindannyian tapasztaljuk, hogy globalizáció ide vagy oda, a kultúrák valahogy mégis képesek egyedi irányba fejlődni. Vannak ugyan homogén részei a világszemléletnek, de szerencsére bőven akadnak sajátos vonásai is. Ilyen különleges vonásokkal rendelkező modern kori kultúrát jelent Dél-Korea. Az utóbbi körülbelül 5-10 évben egyre erősebben érezhető a távol keleti ország kulturális behatása hazánkban is. Én ezt leginkább a disztópikus sorozatok elterjedésében, a K-pop sztárok és a dél-koreai gasztronómia ismertté válásánál tapasztaltam meg eddig. A "hallyu" néven ismert koreai hullám már az 1990-es években elkezdte térhódítását. Úgy tűnt, hogy körülbelül 2010-ben hanyatlásnak indult, mégis 2022-re a koreai kultúra rajongóinak száma világszerte elérte a 178 milliót. Mivel gyerekek között dolgozom, velük élem  mindennapjaimat, én azt tapasztalom, hogy a mai napig hihetetlen népszerűségnek örvend a dél-koreai világ és életérzés. 

Az irodalom területét sem hagyja érintetlenül ez a jelenség, megjelentek a kortárs dél-koreai könyvek is a magyar polcokon. El tudom képzelni, hogy számuk ugrásszerűen megnő majd a közeljövőben. 

Elisa Shua Dusapin könyve eredetileg francia nyelven íródott, de egy dél-koreai tengerparti kisvárosban, Szokcsóban játszódik. A szerző kiteszi történetét a téli kietlenség és sivárság tengerpartjára, ahol ebben az időben senki nem jár, csak az, aki el akar rejtőzni. A lepukkant panzióban dolgozó fiatal lány szemszögéből látjuk az eseményeket, melyek nem is igazi események, hiszen szinte semmi sem történik, csak lassan láthatóvá vállnak azok a sebek, melyek mindannyiuk életében jelen vannak. Talán a magány, az útkeresés, a képlékeny vagy nem is létező jövőkép ismerősek számunkra is, de megjelennek azok a tipikusan huszonegyedik századi nehézségek is, melyek ezzel a generációval léptek be. Ezek bennem is megteremtették a szomorúságnak egyfajta döbbenetét. Az érvényesülés gátlástalansága, de még inkább a plasztikai sebészeti beavatkozások természetessége és elvárása egyaránt rámutat arra, mennyire távol áll már ez a világ a harmóniától. A magányos, tépelődő figurák; a rajzolásba belefeledkező Kerrand nevű fiatal férfi vendég, aki narrátorunkkal kerül közeli kapcsolatba; vagy a fővárosban modellként szerencsét próbáló Dzsun-o a mai Dél-Korea társadalmának korhű lenyomata. 

A kötet meglepően vékony és ezen felül is lazán szerkesztett, ennek ellenére olyan kérdéseket is felvillant, mint Észak és Dél Korea helyzete vagy a generációs problémák. Szerintem a kötet érdeme pont ez, s talán éppen ezért népszerű is ez az irányzat, mert nagyon kevés szóval, ugyanakkor erős természeti képekkel, gyakran naturális ábrázolással egy komplett világot képes megteremteni a szemünk előtt. Apróságokkal behozza a keleti misztikát, és az ételek szimbolikáján át pedig egy új rétegét is a történetnek. 

Elismerem az elsőkönyves szerző tehetségét, a műnek rengeteg érdeme van, de ennek ellenére kívülálló maradtam, nekem kevés volt ez a bevonódáshoz. Amíg olvastam tetszett, de ahogy becsuktam a könyvet eltávolodtam tőle. A zárásnak hozott idézet talán sokaknak meghozza a kedvét, hogy tegyen egy próbát Szokcsóval: 

"A hős találkozott egy madárral. Egy gémmel. Tengerparton álltak, nézték a vizet, tél volt. Hátuk mögött hóba burkolódzó hegy őrködött. Vaskos, egyenetlen képregénykockák. Szavak sehol. A madár öregnek tűnt, egy lábon állt, a tolla ezüstös; szép volt. Csőréből víz fakadt, folyó, és ez a folyó táplálta a tengert."

Hozott pontszám: 4 

 

 

Elisa Shua Dusapin

 

Stefánsson, Jón Kalman - Hiányod ​maga a sötétség

Jón Kalman Stefánsson legutóbb megjelent könyvének számomra az a mondandója, hogy "ahol kezdődik, az nem a kezdet!" Bár mindannyian azt éljük meg, hogy létezésünkkel indult minden, valójában láncszemek vagyunk, akik a múltba kapaszkodunk és erős kötelékkel fog minket a következő generáció. Ez a kötelék és lánc pedig gyakran bánatból, lemondásból és halálból kovácsolódott, melyek meghatározzák életünket. A címadó hiányt pedig fél szemmel mindig látjuk, s ha alaposabban ránézünk, akkor szomorú valósággá válik. De talán ez nem is baj, hiszen a jelen realitása ugyanez. 

A közel másfél évszázados izlandi családtörténet felgöngyölítésében egy amnéziában szenvedő író és egy hasonlóan homályos szereplő, egy pap vagy buszsofőr beszélgetése ad lehetőséget. A múlt feltárásában segítenek még néhányan, akik a család ma élő tagjai, ismerősei. Izlandon járunk természetesen, ahol bár évszázadokat ugrálunk a történetben, mégis a regényre jellemző egy időtlenség, lelassulás. Itt mindenre van idő; mesélni, utazni, csak üldögélni a temetőben, senki nem siet, a kötelezettségek is foszlányosak. Mindez abban segít, hogy kiszálljunk a hétköznapok pörgéséből és a lényegre fókuszáljunk. A már eltávozott családtagok életében kiemelkedik és erős fénnyel sugároz a kapcsolataikban megélt szeretet és szerelem, illetve azok hiánya. A lassan összeálló történet mindegyik alakjának életében volt egy meghatározó szerelem, ami hajtóereje lesz a családregénynek. A szerző most is azzal a szépséges lírával dolgozik, mint korábbi műveiben. A zord időjárás helyett most inkább az izlandi táj kopársága és szikársága a hangsúlyos. Annak ellenére, hogy nagyon szeretem Stefánsson történeteit és írói stílusát, ez alkalommal már sokká vált számomra ez a rengeteg érzelem. Pedig nagyon izgalmas történetekkel mutatta be a felmenőket, bár a velük történt események olykor már paródiába mentek át. Hihetetlen voltuk azt emeli ki, hogy bármi megtörténhetett a múltban, s így a jelenben és a jövőben is. 

A méltóságteljes időbeli utazás könnyen követhető, a hirtelen ugrások nem hatnak zavaróan. Az olvasó is kap lehetőséget arra, hogy megalkossa a maga verzióját a  látszólag két szálon futó eseményekkel és a nem felismerhető figurákkal kapcsolatban. Érdekes volt megtapasztalni, milyen szépen rázódott helyre minden kis mozaik darabka. Nagyon érdekesnek találtam az amnéziás narrátor író alkalmazását, számomra ez megbillentette a történet struktúráját. A nyolcvan évvel ezelőtti események hitelességét állítja kontrasztba azzal, hogy a jelenben élő mesélő nem tudja még a saját kilétét sem.

Noha szívesen olvastam a könyvet, az egyik legszebben író kortárs szerzőnek tartom Stefánssont, sajnos volt egy mondata a könyvnek, ami eléggé leblokkolt egy időre és heves, negatív érzelmeket váltott ki belőlem. Ennek kapcsán elgondolkodtam azon, hogy vajon megbocsátható- e minden annak, aki tehetséges? Az ambivalens érzéseim miatt most nem pontozom az olvasási élményemet. 

 

 

Jón Kalman Stefánsson

 

 

Győrffy Ákos - A csend körei

A jelenből hiányzik az, amit csak a jövő adhat meg a múltnak -válaszolom magamban a szerzőnek arra, hogy "a jelen hártyavékony felületén ugrabugrálunk a magunk ostoba módján, és szinte soha nem jut eszünkbe, hogy ez a törékeny jelen egy beláthatatlan és megismerhetetlen múltat fed el."

Egy csendes párbeszédben álltunk mindvégig; együtt léptük az utakat, együtt néztünk az emberek tekintetébe, együtt szembesültünk azzal, amire Győrffy Ákos rácsodálkozott, meglátott és megérzett. A találkozás különböző rétegeibe bocsát be  a szöveg, egészen az eksztatikus élményekig, aszerint, hogy ki mit járt meg a maga életében. Csak megyünk, visz a szöveg, rázódunk bele egy mély szemlélődő, kontemplatív állapotba, ahol minden tárgy valami sokkal összetettebb, magán túlmutató valósággal bír. A két-három oldalas témák sok kérdést, sok foszlányos választ tárnak fel. Nincs főkérdése, nincs követelése. Ami van, az a táguló csenddel felbukkanó és folyton bővülő üzenet, ami a megajándékozottság élményéből léphet csak elő. Miközben a szerző ősképekre bukkan, azt érezzük, hogy mi bizonyítjuk ezeket az ősképeket a magunk megélésével. 

Valahol egy végtelenül személyes és intim közegbe engedi olvasóit Győrffy Ákos, hiszen saját élménye a szöveg, nem mű-alkotás, nem fikció. Megérlelt, jól megdolgozott gondolatok ezek, talán ezért is válik felvállalhatóvá a legjelentéktelenebb apróság is számára. A sorok  valójában a mindennapi életben futó elmélkedések, amiket áthat a transzcendencia végtelensége. Hamvas Béla, Mészöly Miklós, Carl Gustav Jung, Ernst Jünger, Kafka, Fekete István, W.G.Sebald, H.David Thoreau idézeteinek a szerző önnön életében való megtapasztalása alkotja a szöveget. Míg az elején vissza kell vonulnia Pannonhalma bencés kolostorának csendjébe, addig ezek a csend körök lassan képesek átszőni a napokat, egyre terebélyesebben hatnak át mindent a szerző életében és talán kimondhatjuk, hogy ezáltal egyre szembetűnőbb lesz Győrffy Ákos boldogsága. Hiszen a kötet elején beidézett Hamvas szöveg azt mondja: "Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni." Ezek a körök képesek tágulni az olvasóban azzal az érzékeny figyelemmel és lelki igényességgel, ami átjön a  sorok között. 

Miközben összességében is képes hatást gyakorolni Győrffy prózája -számomra ez igazolja, hogy szépirodalmi alkotással van dolgunk-, emellett muszáj lesz visszatérni még soraihoz. Bár a kötet a Hegyi füzet folytatásának is tekinthető, sokkal kidolgozottabb és sűrűbb tartalommal bír. Eddig is nagyon szerettem Győrffy Ákos munkáit, szociális munkásként is megtapasztalom e területről születő gondolatait, de ez a kis könyv még közelebb került hozzám.

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett)

Győrffy Ákos

 Fotó: Valuska Gábor

Száraz Miklós György - Apám darabokban

Sajnos az utóbbi pár hónap nagy kihívások elé állított, így az értékelések rendre elmaradtak. Bár mindvégig volt olvasmány, ami kísért ezen az úton, de éreztem én, hogy felszínes észlelésre vagyok csak képes. Talán rendeződnek lassan soraim, visszatalálok ebből a ziláltságból saját magamhoz, és lesznek megosztásra méltó gondolataim is. Száraz Miklós György könyvének címe egy hasonló szétesés érzést juttatott eszembe, de közel sem hasonló cipőben jártunk. 

Száraz  a szüleiről ír, az ő megismerkedésükről, a sorsukról, a korszakról. Érdekes hogy a szerelmespárt egyszerre teszi egy hatalmas családi és történelmi kontextusba. Mint egy óriásplakát a ház falán, ahol a szülők csak  pici kis figurák; összekötve az apja apjának és anyja apjának és a ki mindenkinek kötelékével. Mint ahogy létezni sem lehetett a történelmi háttér nélkül, pláne az 1950-es években. De  a szerző egész ártatlanul indít, az édesanya testvérének történetével, majd lassan lapátolja be a szereplőket sorban a család életének felségterületére. A sokszereplős dioráma alakjainak szinte nincs is saját életük, mindenkit az édesapával,  Száraz Györggyel való viszonyában láttam. Miközben olvassuk hogyan alakul a sorsa, egyidőben az édesanya, Marek Márta naplóbejegyzéseibe is beleleshetünk. Számomra az ő szerelmük volt a fókuszban, a boldogulás lehetséges útja, s a lassan megszilárduló, forradalom utáni Kádár korszak sunyi kis részletei. 

Őszinte regénynek tartom Száraz kötetét, ami nem csak amiatt őszinte, mert kimondja az apa ügynök múltját, hanem azért is, mert nem akar semmiben sem nagyot mondani. Ugyanakkor néha már szinte érzelmileg semlegesnek éltem meg az események alakulását. Mindenki elfogadja, ami jön, nagy érzelmi kilengéseknek, érintődéseknek nem vagyunk tanúi. Talán a legizgatóbb kérdések lettek elkendőzve? Tények tekintetében mondanám inkább őszintének, ami nem azt jelenti, hogy ne hihetnénk neki, inkább azt, hogy nincs mindenre válasz. S valóban, valahogy így van; nem kapunk mindenre feleletet, amit szeretnénk tudni a múltról. 

Ami most jobban zavart  az a Száraz Miklós Györgynél megszokott lírai szépség, az igényes, szemet és lelket gyönyörködtető mondatfüzérek hiánya.  Pedig milyen régóta várakozott ez a könyv a polcomon. Szerettem volna a másik két kedvencem, a Lovak a ködben és Az Ezüst Macska élményét átélni. Annak ellenére, hogy ez most egy kicsit másfajta stílusú történet volt, mondjuk, hogy dokumentumregény, mégis volt egy lebilincselő hatása; vágytam olvasni tovább, visszaültem a múltba robogó vonatba. Könnyű most innen nézve másként látni az eseményeket, de a jelenbe szorulva, kicsi szegletét látva a világnak, a kis emberek egyszerű vágyainak erőterében minden másként festett. 

Sajnos most nem tudtam úgy beleélni magam a kötetbe, mint korábban, nem lesz kedvenc, de végül is, rossz lett volna kihagyni. 

Hozott pontszám: 4

 

                                                 Száraz Miklós György

 

Molnár T. Eszter - Hidegkút

Amikor elkezdtem olvasni Molnár T. Eszter könyvét úgy éreztem magam, mint egy Jodi Picoult regényben. Picoultnál nagyra értékelem, hogy igazán húsba vágó, mély és összetett kérdésekkel kínálja meg olvasóit, és most ugyanezt tapasztaltam meg Molnár T.Eszternél is. Ráadásul az események feltárása mindkettőjüknél úgy történik, hogy a szereplők belső monológjába egymás után tekinthetünk bele. Kétségtelen, hogy az igazság feltárása valahogy így történhet meg igazán, csak az az egyetlen bajom ezzel, hogy nem szeretem ezt a stílust. Valahogy a tényirodalom, esettanulmány kategóriájába sodorja számomra a történetet. Pedig, az egész szituáció remek alapja egy összetett kérdés kibontásának.

Az események egy helyi tanár brutális gyilkosságával kezdődnek, s a rendőrség számára a nyomok az egyik diákhoz, Czobor Attilához vezetnek. Azt feltételezik, hogy a fiú annak ellenére, hogy hosszú évek óta nem beszél, vezetője az iskolában működő bandának. Egy korábbi családi tragédia, amely szétzilálta a Czobor családot súlyos nyomot hagyott bennük; ennek kapcsán némult el Attila, váltak el a szülők.  Mindenki őrlődik a maga poklában, szétforgácsolnak minden értéket, és innen kellene most felkelni. A korábbi rákbetegségének okán morfiumfüggővé vált anya észlelése kissé beszűkült. Az apa a legújabb párkapcsolatának végnapjait éli meg, s gyakorlatilag a lakhatása is kétséges. Mi történt azon a bizonyos napon, amikor végérvényesen megváltozott mindannyiuk élete, ki ölte meg a tanárt, s vannak-e még áldozatok? Bár a kérdések feszítőek, a regény mégsem csúszik bele a krimi műfajába, hanem azt járja végig, milyen kilátástalan útvesztőbe sodródik  a család. A szereplők belső párbeszédébe az idősotthonban levő nagymama is bekapcsolódik, és akad itt még egy ismeretlen hang is, akinek kiléte csak lassan lepleződik le. 

Az egész történet levezetése izgalmasan alakul, ennek feszültségét az adja, hogy az olvasó úgy érzi, egyre közelebb kerül ahhoz, hogy átlásson mindent. De valahogy ebben a sztoriban nem is az a fontos, hogy ki a hibás, ki az elkövető, hanem sokkal inkább az, hogy mit kezdjünk a körülöttünk ólálkodó árnyakkal, bűnnel és veszteségekkel? 

Egyrészről tetszett ahogyan a szerző bizonyos részeket felépít, például az orvos apa füllel kapcsolatos szenvedélyét. Másrészről viszont megnyomott az a sok erős panel, ami megjelenik a regényben: pedofília, rák, függőség, új kapcsolat, szakítás, terhesség, otthontalanság, depresszió. Ezt szívesen olvastam volna összedolgozottabban. Nem könnyű történet ez, szépen rátelepszik az emberre egy ólmos szürkeség, nem sok feloldást hozhat hasonló szituációban az élet. Viszont Molnár T. Eszter nyitva hagy kérdéseket, melyek megválaszolása továbbfut az emberben. Egy sodró lendületű regényt olvashattam, ahol  visszaköszönni látszott a  magyar valóság, de mégis van az egész történet előtt egy lebegő fátyol, ami nem engedi, hogy mindent csak fehérnek, vagy csak feketének lássunk. 

Hozott pontszám: 4

Otsuka, Julie - Buddha a padláson

Egy hosszú eredet megéneklésére emlékeztet ez a könyv, ahol napjaink szereplői, a jelenből tekintenek vissza oda, ahonnan őseik jöttek, s ahol a megpróbáltatások regélése az idők során sima kővé koptatott minden mondatot. 

1900-as évek elején számos japán ember indult Amerikába a könnyebb boldogulás reményében. Ezt a jobb életet mára talán már tényleg birtokolják, de ideáig eljutni nem volt könnyű. Történetünk elején több tucat japán lány hánykolódik egy hajó belsejében, hogy a hónapokig tartó viszontagságos út végén találkozhassanak új életükkel, s  az addig csak képről ismert férjeikkel. A végeláthatatlan ringásban, a mocsokkal, bűzzel és méltatlan körülményekkel átitatott utazásban a lányok sorsa összefonódott. Eggyé váltak éjszakai álmaik, dédelgetett vágyaik, szép reményeik és a szárazföldet érintő lábaik nyomán kisarjadó életük is. A kijózanító valóság realitása pedig újabb küzdelmes éveket jelentett. Kemény, lemondásokkal teli munkás időket, megaláztatást és megvetést. Ahogy teltek az évek, egyre csak dagadt ez a gombolyag, mely minden női sors nehézségét magába gyúrta. Egy közös női tudattá nőtte ki magát, ahol már nem is létezik szuverenitás, ahol mindenki magáénak tudja a másik fájdalmát. 

Ez a hömpölygő áradat  az olvasót is magába olvasztja, és szinte már meg sem lepődik az újabb és újabb ostorcsapáson. Julie Otsuka apró tűivel láthatatlan idegsejtek közepébe szúr. A női méltóság és értékek elevenébe vág. Vér és fájdalom buzog fel mindenhol, ami csak a csatamezők kegyetlenségéhez mérhető számomra. 

A gyönyörű borító mögött egy siralom lapul, csupa veszteség és bánat. A kollektív emlékezet, a szájról szájra hagyományozott emlékek feladata, hogy soha ne engedje elfeledni azokat az áldozatokat,  melyek a jelen jóléte mögött húzódnak. S ezt a siralmat egy női kórus ölti formába. Bár szerkezetileg regénynek tűnik, mégis egy vers érzetét adja. Ezt a kollektív érzést a japán származású amerikai írónő a többes szám első személyű narratívával éri el, amitől az egész történet tömörré, egységesség válik. 

Elolvasás után bennem mégsem a fájdalom maradt meg, hanem a tűzben edzett  tartás és nemesség szilárdsága, a női küzdeni tudás és hősiesség ereje. Ennek kialakulását mutatja be számos oldalról a történet, mely rövidsége ellenére a teljesség érzetét kelti. 

Olvassátok, mert szerintem igazi különlegesség a könyvek tengerében!

Hozott pontszám: 5  

Julie Otsuka

 

Péntek Orsolya - Vénusz jegyében

A  címben szereplő Vénusz név alapján egy szerelmes történetre számítottam, s végül ezt meg is kaptam, ha nem is úgy, ahogy elképzeltem. A szerelem most nem két ember közt szövődött, hanem egy város, nevezetesen Pécs városa a szerelem tárgya. Hozzá lett címezve ez a hosszú óda, melynek se eleje, se vége. A hely szerelmese úgy sorolja a város múltjának részleteit, ahogy azt tenné, ha szívének kedveséről lenne szó. A sebhelyek, a karcok, a veszteségek felbugyogó forrásai egyaránt részei ennek a szeretetnek, melyet úgy tud tisztelni, elismerni és méltányolni, ahogyan azt egy igazi szerelmes teszi. 

Kétezer év mélységének artézi kútjából törtnek fel az első élmények, amikor megjelenik a római Száműzött Sopianae-ban. Már ő is látja a hely szépségét, érzi kötődését a vidékhez, melyhez az idők folyamán sorra csatlakoznak a leszármazottak, vendégek és ellenségek. Az idők rétegein keresztül vezet bennünket Péntek Orsolya; tanúi lehetünk, hogyan jelennek meg a vidéken az első magyar nemzetségek, láthatjuk a tatárok pusztító fellegét, a romba dőlő templomot, s vele a düledező álmokat, hogy aztán láthassuk  egyetemi várossá magasodva. Egymás után tűnnek fel a korszakok kiemelkedő pécsi alakjai. Színre lép a humanizmus előfutára, Janus Pannonius is, s lassan teret kap a város identitására legnagyobb hatást gyakorló növekvő félhold, a török megjelenése. A nevek és vérek egyre jobban keverednek, szétválaszthatatlanná téve az eredetet. Ennek  a folyamatos áramlásnak, elegyedésnek számtalan motorja van, hiszen vannak itt érzelmek, vágyak, törekvések és harcok. Pusztít a pestis, a világháborúk, a forradalmak, közben  az emberek érkeznek messzi vidékekről és menekülnek távoli országokba. Ennek a hatalmas olvasztótégelynek a habjaiból pedig fel-felbukkannak a szédületes színek és ízek, illatok és aromák, melyek elválaszthatatlanná válnak Pécs városától. A napfényben tündöklő szőlőszemek képe már önmagában elég lenne, hogy szerelembe essünk, de itt vannak még az ellenállhatatlan rózsák is, a virágzó mandulafák, a dohánnyal keveredő jázmin és levendula illata. Harmónia hullámzik ezen a vidéken, bármi is legyen a jelen rideg ténye. 

Csodálatosan ír Péntek Orsolya, sima és gördülékeny minden mondata. A monumentális történelmi háttér megalkotása mindvégig arányos tudott maradni. Képes volt olyan valós, látszólag jelentéktelen embereket kiemelni az idők tengeréből, akiknek történetét a nép ajka éltetett, akik jelenlétükkel akár a mai napig is azzá teszik a várost, ami. Egzotikusan gazdag, dús és termékeny ez a regény. Lelkesülten olvastam a történetben feltűnő Zsolnay családról szóló részleteket, akárcsak a főtéren trónoló vaskos és masszív Dzsámi legendáját. Szívmelengető volt a tettyei derviskolostor romjaira bukkanni a sorok között, akárcsak betérni a Caflish Cukrászdába, mint egykor Kőrösi Zoltán Szívlekvárjában.

Annak már többször tanúi lehettünk, ahogy egy családregényben a szereplők, mint kilincset adják egymásnak tovább életük folytatását a történelem viharain keresztül. De itt ez a bizonyos kilincs, maga a város. Kiemelkedő alkotással találkoztam, amely bámulatosan húzza korccá a kiválasztott eseményeket, egyben pazar nyelvi készlettel dolgozva ajándékozza meg olvasóit egy különleges látásmóddal.  Nehéz ezek után nem úgy nézni a városra, mint ahogy a szerző írta. "Irem a földi mennyország. A sehol sem létező, mégis meglévő város.”

Gyerekkoromban varázslatos helynek képzeltem Pécset. Nem jártam ott, az osztálykirándulásainkból valahogy kimaradt. Egyik nénikémtől azonban kaptunk levelezőlapokat, amin egy zömök, leginkább csillagvizsgálóhoz hasonlító épület tornyosult. A pécsi Dzsámi megismerése sokáig váratott magára. Mai formájában pont azt az összeforródást tükrözi számomra, amit maga a regényben színre lépő Pécs jelent. Azon gondolkodtam, hogy micsoda élmény lehet pécsiként benne élni ebben a regényben; végigjárni a  Tompa Mihály utca minden részletét, feltekinteni a Barbakán medvehátára, bolyongani a rózsakertekben, s elidőzni a  székesegyház árnyékában.

 

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett)