Ivens, Sarah - Erdőterápia

 Sinrin-joku, avagy zöld út a boldogsághoz

 

Folytatva az erdőfürdőzés témáját  került hozzám ez a könyv  a könyvtárból. Érdekes, hogy hány oldalról lehet  a témát megtapasztalni, ugyanis Csing Li doktor könyvéhez képest ez a kiadvány egyetlen fotót sem tartalmaz. Elsőre talán ez volt a legszembetűnőbb különbség. Aztán az, hogy a  fényképek hiánya ellenére,  majd 250 oldalas kiadvánnyal van dolgunk. Persze ez még inkább felkeltette a kíváncsiságomat, hogy vajon mik azok a plusz dolgok, melyek a japánból indult kezdeményezést Amerikában tovább gazdagították. Aztán szép lassan körvonalazódott, miről is van szó.

Kettős érzés van bennem az olvasás után, mivel nincs a könyvvel semmi baj, leszámítva, hogy nem kellett volna ráírni a "shinrin-joku" és az erdőterápia kifejezést. Egy rendkívül tartalmas, gyakorlatias, praktikus és kreatív feldolgozása a boldogsághoz vezető zöld útnak, de aki elmélyült már az erdőfürdőzés eredetében, annak feltűnik a különbség. Remélem, hogy érzékeltetni tudom majd ezt az eltérést. Sarah Ivens módszere nekem leginkább azt juttatta eszembe, hogy hogyan lehet megszerettetni a természetben levést bárkivel, köztük a gyerekekkel is, és hogyan lehet a természet ritmusára hangolódni. 

A tudományos háttér bemutatása után a szerző egy-egy fejezetben az évszakok adta lehetőségeket részletezni. Megdöbbentő, mennyi jó ötletet volt képes összegyűjteni és azt  is számításba vette, hogy lehetnek itt egészen kezdők is, akiknek a legegyszerűbb feladatok is meglepőek lehetnek. Motiváló tippeket kapunk a kezdéshez. Ez a címe a fejezet is. Mutatok pár példát, hátha valakinek épp erre lenne szüksége: bemelegítés gyanánt lakásunkban cseréljük le az ősrégi bikinis képeiket varázslatos látképekre; vezessünk naplót, hogy érzékeljük, milyen változást idéz elő bennünk az erdőjárás; csatlakozzunk egy természetjáró körhöz; tűzzünk ki magunknak jutalmakat, hogy több időt töltsünk a szabadban; kevesebbszer kapcsoljuk be a tévét; menjünk sátorozni; menjünk piknikezni és hasonlóak. A szerző javaslata, hogy ne csak mi menjünk ki a természetbe, hanem az is jöjjön be hozzánk. A fák hazahozatalát illóolaj formájában gondolta, így a párologtatók, illóolajos fürdők és például illatosított zsebkendőink  révén folyton magunk körül érezhetjük őket. 

Aztán jönnek az évszakos felosztások. A tavasz kapcsán Sarah Ivens azt írja, hogy üljünk kenuba, kerekezzünk a városban, táncoljunk mezítláb a vízparton. Láthatjuk, hogy nem egy szokásos erdőfürdő terápiáról van szó. Aztán jönnek az évszakhoz kapcsolódó slágerlisták is, ezt már a nagy Wellness almanachban is megtapasztaltam, szóval már nem is csodálkoztam. Jönnek a tavaszi-lelki nagytakarítások, bár ezen a ponton nem sikerült a szerzőnek megragadni azt, mi zajlik valójában a kint-ben, ami segít, hogy ugyanezt megéljük a bent-ben. Sebaj, az ötlet ettől még jó, mint ahogy azok a tippek is, "hogyan stimuláljam új és üdítő módon a testemet és a szellememet". Be kell vallanom, hogy azért akadtak itt számomra nem tetsző ötletek, vagy csak a megfogalmazás volt közhelyes. (például cseréljem le a barátaimat, akik negatív hatással vannak rám, vagy egy másik, versenyezzek, de inkább magammal). A tavaszi zenék után, tavaszi hangulatú könyveket is ajánl a szerző. A szöveg sokszínűségét még az is felpezsdíti, hogy rövid, 8-10 soros -valószínűleg olvasói- gondolatokat és élményeket is találunk itt-ott, keresztnévvel és életkorral jelölve. Ugyanez az ötletgazdagság jellemzi a többi hónapot is. 

Majd a szülőknek szóló fejezet abban segít, hogyan szerettessük meg a gyerkőcökkel a természetben való tartózkodást. Ez a rész is jobbnál-jobb élményekre ad lehetőséget. (Vigyük ki a benti játékokat, tanuljunk a szabadban, legyünk állati nyomozók, szerezzünk parcellát, rákásszunk, keressünk környékbéli hősüket, számoljuk meg a séta közben felbukkanó állatokat mondjuk.) Több oldalnyi lehetőség szerepel itt. 

A könyv utolsó harmadában eljutunk oda, hogyan éljük meg egységünket a természettel, s ezen belül, miként legyünk egyedül az erdőben. Itt már Henry David Thoreau-t hozza idézetként az író. Mondjuk róla egy szó sincs, de lehet, hogy az amerikaiak számára ez teljesen egyértelmű, mint számunkra Petőfi és a szabadság eszméje. Röviden tehát képet kapunk arról, miért jó szólóban lennünk. De ha van párunk, az sem baj, mert a következő fejezetben éppen ők kapnak ötleteket akár a szabadtéri hancúrozás lehetőségeire.  S ha már párkapcsolat, nem maradhatnak el a természetes afrodiziákumok  sem. Úgy igazságos, hogy erről is írjak, szóval az avokádó, a csili, a fahéj, a görögdinnye, a mandula mellett még sok-sok hasonló hatású finomságot találunk. A következő fejezet a természetes szépségápoláshoz ad tippeket. Itt azért megjegyezném, hogy legyünk óvatosak. Korábbi olvasmányélményeim, melyek pont ebben a témában adtak eligazítást, felhívják a figyelmet, mire kell ügyelni. Szóval anélkül, hogy természetgyógyász vagy kozmetikus lennék, javaslom, hogy vigyázva kísérletezzünk! Nincsenek pontos adatok sem megadva, sőt itt azért van nyomdahiba is! 

A kötetben ezen kívül még szó esik a természetben való étkezésről, valamint néhány ehető vadnövényről is. Remélem, mindenkinek lesz annyi esze, hogy alaposan tájékozódik máshonnan is, mi ehető és mi nem. De ha felismerjük az ibolyát, az árvacsalánt vagy a loncot, akkor  akár a piknik közben is belekóstolhatunk a természetbe. S hogy ne csak magunkat kényeztessük, hanem az állatokat is, több inspirációt kapunk az ő téli etetésükhöz is. 

A kötet zárófejezetében Sarah Ivens azokat a tanácsait gyűjti csokorba, melyek arra emlékeztetnek, milyen szemléletet kellene átörökíteni a jövő nemzedékének, miként kéne nekünk magunknak is megváltoznunk, hogy ennek eredménye látható legyen évtizedek múlva. 

Ahogy írtam, csak a címnek kellene másnak lennie, mert ez valójában Természetterápia, és elég messze áll az eredeti shinrin-joku szemlélettől. Ha ilyen várakozással vesszük kézbe a kötetet, akkor egy kincsesládát kapunk a természettel való összhangba jutáshoz. Az általános bemutatók, a felvillantott ötletek egyike- másika lehet, hogy elindít majd minket egy új úton, ami alaposabb tanulmányozás után, alkalmazhatóvá válik. 

Ezt most nem pontozom... 

 

Wulf, Andrea - A természet feltalálója

 Alexander von Humboldt kalandos élete

 

Alexander von Humboldt  (1769-1859) német természettudós, felfedező, utazó, geográfus, meteorológus, csillagász, botanikus, esszé író, szóval polihisztor nevét nem lehet sem elfelejteni, sem elkerülni, hiszen a világon róla nevezték el a legtöbb dolgot,  többek közt; pingvint, delfint,  tintahalat, borzot,  kosbort, liliomot, tölgyfa félét, fűzfafélét, almafa fajtát, gólyaorr félét, egyetemet, könyvtárat, várost, utcát, áramlatot, földrajzi helyeket, sőt két kis bolygó is viseli nevét. Maga Nádas Péter is volt ösztöndíjas a Humboldt Egyetemen.

 

Andrea Wulf kötetében ugyanazzal a lelkesedéssel és szellemi gazdagsággal mutatja be  Humboldt életét, mint amilyen szenvedély áthatotta magát a tudóst is. A 90 évet élt polihisztor életének egyetlen pillanata sem nélkülözte a kalandot, a kutatást. Az ő életéről könyvet írni szinte a lehetetlennel vetekszik. Gyermekkorát meghatározta anyja szigorú nevelési módja, így szó sem lehetett arról, hogy hivatását kedve szerint botanikusként, felfedező utazóként gyakorolja. Bányászati-kohászati ügyekkel foglalkozott egészen addig, amíg édesanyja 1797-ben meg nem halt. Az anyai örökség lehetővé tette, hogy immáron beutazza a világot, de a napóleoni háborúk okozta felfordulásban erre nem volt mód, egészen 1799-ig. Akkor IV.Károly, spanyol király engedélyezte, hogy a latin-amerikai spanyol gyarmatokon tanulmányozza a dél-amerikai flórát és faunát. A következő 5 év minden pillanata olyan dolgok felfedezését jelentette, ami meghatározóvá vált a jövő természettudósai számára. Nem csak földtani vizsgálatai voltak példaértékűek, hanem a földmágnességre vonatkozó kutatásai is. A fauna felfedezése napról napra közelebb hozta  őt olyan felismerésekhez, melyeket manapság mi már általános iskolában is tanulunk. A feltételezése, hogy a földrészek valamikor összefüggő egységet alkottak, mára beigazolódott. De ő volt az első  a magassági szintek sajátos élővilágának meghatározásában is. A Chimborazo vulkán hegyét tartották akkor a világ legmagasabb hegyének (6267m) (Innen a magyar csimborasszó kifejezés is.) Humboldt nemcsak hogy majdnem bevette teljes egészében a hegyet, hanem folyamatosan mérte a föld hőmérsékletét, kőzet- és növénymintákat gyűjtött. Ennek a kivételes útnak az emlékét őrzi Humboldt híres munkája a Naturgemälde - természetfestészetnek lehet fordítani. 

 

 

 

Útja 5 évig tartott, melyben Aimé Bonpland francia botanikus volt mindvégig kísérője. Bejárták az Amazonas és az Orinoco vidékét, eljutottak Mexikóba és Kubába, sőt a visszaúton Washingtonban is töltöttek egy hónapot, ahol a tudós megismerkedett Thomas Jefferson amerikai elnökkel is. 1804-ben tértek vissza Európába, ahol Párizsban telepedett le. Az elkövetkező évtizedek főként a tudományos munkái megírásával teltek, bár Humboldt mindvégig készült második, soha be nem következett indiai útjára. Előadásokat tartott mindenhol, ismeretlen kutatókat pártfogolt. De hiába próbált a lehető legtöbb ideig Párizsban maradni -mivel  itt találkozhatott a korszak legnagyobb tudású embereivel-, idővel vissza kellett térnie a porosz udvarba, hogy III. Frigyes Vilmos királyt szórakoztassa, aki mellesleg kinevezte Humboldtot kamarásává. Mivel nem volt állandó jövedelme, az örökségét már rég felhasználta utazásának fedezésére, így kénytelen volt elvállalni ezt a posztot. Közben szakadatlanul írt, 30 kötetben adta ki dél-amerikai úti beszámolóját.

 

1829-ben kap, majdnem 60 évesen egy visszautasíthatatlan ajánlatot az orosz cártól, hogy gyémántlelő helyeket keressen az Urálban. Humboldt elvállalja a feladatot, tele van ötlettel, de utazásának útvonala sajnos eléggé kötött, úgy tűnik, hogy nem lesz lehetősége igazi tudományos munkára.  Amikor elérkezik utazásának végállomásához, a szibériai Tobolszkba, gondol egy nagyot és azt gondolván, hogy a cár keze úgysem ér el idáig, továbbmegy, s immáron a vadregényes, érintetlen vidéket  rója. Egy hurkot leírva belső Ázsiában utazgat, majd Barnaul érintésével a kínai határig megy. Innen fordul vissza, majd egy újabb kitérőt tesz a Kaszpi -tengerhez, amit kifejezetten tilos volt érintenie, majd  8 hónap múlva visszaérkezik Moszkvába az új gyémántlelőhelyek adataival. A könyv sajnos erről az útról eléggé röviden számol be, de ebből is kiderül, hogy Humboldt összehasonlításokat végez a két utazás, a két földrész adatai között. 

 

Az elkövetkező közel harminc év munkáinak rendezgetésével, újabb kísérletekkel, tudományos munkájának kiterjesztésével telik, előadások végtelen sorát adja és természetesen új könyvek is születnek. Legkiemelkedőbb ezek közül a Kosmos, melynek utolsó részét életének alkonyán adja közre. Ez a négykötetes munka a világegyetem rendszereit dolgozza fel. Bár Humboldt igen termékeny író volt, nem csak levelezése, hanem könyveinek száma is óriási, magyarul összesen két munkája érhető el, köztük az említett Kosmos. Minden vagyonát utazásaira, felfedezéseire, később pedig fiatal tudósok patronálására használta fel. Volt olyan általa írt könyv, amiből neki sem volt példánya. Soha sem házasodott meg, nem volt társa sem, számára csak a tudomány létezett. 

 

A könyv további fejezeteiben Andrea Wulf  azt a néhány legkiemelkedőbb személyiséget mutatja be, akikre óriási hatással volt Humboldt. Így a Darwinnal való kapcsolatáról és a tudományos munkáira gyakorolt hatásáról is olvashatunk, majd  Henry David Thoreau, George Perkins Marsh, Ernst Haeckel és John Muir személyeket emelte ki a szerző. 

  

Arról még nem írtam, de kihagyhatatlan, hogy már a dél-amerikai út során észrevette Humboldt az emberi tevékenység környezetpusztító hatását. Látta, hogyan hat a földre az őshonos növények kiirtása, hogy helyükre Európába exportálható indigót ültethessenek például, hogy az érte kapott pénzből ételt vegyenek, amit eddig megtermeltek a saját földjeiken.  Már a beavatkozások első évtizedeiben látható volt, hogy ennek katasztrófa lesz a vége. Pedig akkoriban hol volt még az erdőirtás igazi mértéke. 

 

A kötet utolsó közel 50 oldalát egy olyan gazdag epilógus teszi ki, mely a tárgy és névmutatón felül megjelöli a forrásokat, bibliográfiát és jegyzeteket Humboldt műveihez. Mind a kivételes német kutató, az ő munkássága, gondolkodása, mind pedig ez a könyv  maga teljesen elkápráztatott, élvezettel és lelkesedéssel olvastam minden sorát. Rendkívül jól sikerült  áthozni a huszonegyedik század olvasóinak azt a szellemi miliőt, melyben az akkori kor tudósai éltek. Önfeláldozásuk, végtelen kitartásuk, elhivatottságuk és érzékenységük valami új felé, varázslatosan hatott rám. A felvilágosodásnak azt az időszakát terítették elém, amikor a tudományok nem váltak még szét, amikor a költészet és a filozófia ugyanolyan szerves része volt a botanikának, mint a földrajznak, földtannak. 

 

Egyetlen bánatom, hogy Andrea Wulf kötete csak néhány könyvtár polcain érhető el -ezért is iratkoztam be a Kőbányai Szabó Ervin Könyvtárba-, pedig 2017-ben adták ki. Bizony néha nehéz jól felmérni, hogy hány példányban kellene valamit kiadni. 

Mi jöhetne ezután, ha nem Kehlmann és A világ fölmérése. 

 

Hozott pontszám: 5 * kedvenc lett 

 

 Alexander von Humboldt 

 

 Humboldt első útjának útvonala - 1799-1804

 

Humboldt második útvonala - 1829 

 

Kimmerer, Robin Wall - A szentperjefonat

 Őshonos bölcsesség, tudományos ismeretek és a növények tanítása

 

Robin Wall Kimmerer a potavatami, amerikai őslakosok leszármazottja. Már nagyapja se beszélte az ősi nyelvet, hiszen az indiáneltávolítási irányelvek erőszakos kitelepítésének és kényszer amerikanizálásának áldozata lett az a generáció. A népet elszakították a hagyományos életformájától, hagyományaiktól, növényeiktől és attól az ősi tudástól, mely évszázadok óta öröklődött. Mégis, minden brutális intézkedés ellenére, valami ősi csíra, a tudás legapróbb rezdülése a mai napig jelen van azokban, akik erre oda figyelnek, így Robin Wall Kimmererben is.

A Szentperjefonat könyv veleje egy ősi mitikus történet,  az Ég asszony zuhanásának meséje. Ami valójában a  növények, állatok és emberek közötti harmónia tökéletes állapotának leirata, egy teremtéstörténet. A jelenben tapasztalható felborult állapot, amit manapság klímaválságnak nevezünk, ennek a tiszteleten és segítségen alapuló kapcsolatnak a megszűnésére vezethető vissza. Az ember helyzetének és életének allegóriája egy ártatlan kis gyógynövény, a címben szereplő illatos szentperje. 

A szerző botanikus, elismert tudós lesz, majd ezzel a megszerzett tudományos háttérrel visszafordul oda, ahonnan indult, saját gyökereihez. Egyszerre lesz a kulturális újjászületés hírnöke és az ökológiai tudatosság példaképe. Tanulni kezdi ősapáinak nyelvét -amit a világon csupán heten beszélnek-, és egyre jobban látja és érti, hogy elei mindent tudtak. Már maga a nyelvük is egy csoda, mely 70 százalékban igékből áll, míg az angol szavak 30 százaléka ige. Jól illik ez egy olyan kultúrához, mely a tárgyak megszállottja - jegyzi meg  a szerző. Így nem csoda, hogy milyen kevesen beszélik a potavatami nyelvet.

Életeseményeinek tükrében teszi az olvasó számára láthatóvá Robin Wall Kimmerer hogyan jelenik meg az élővilág misztikuma a mindennapokban. A szamóca szedésében, egy vegyszerekkel elárasztott föld és tó tisztításában vagy éppen a juharfák megcsapolásában. Nem tagadja, hogy manapság nagyon nehéz harmóniában élni a természettel, nagy kihívás szertartásokat, rítusokat előhívni, hiszen mindenből hiányzik az emberen túlmutató, aktív kölcsönösségen alapuló kapcsolat, így silányul minden kommersz eseménnyé. Sőt ezen is túlmegy és azt állítja, hogy az ipari szennyezés miatt egyáltalán nem biztonságos hagyományos életmódot követni. Végigvezet bennünket egy környéküket beárnyékoló vegyipari szennyezés esetén, bemutatja, miként "alkalmazkodik" az élővilág a mostoha helyzethez és a civil felelősségvállalás lehetőségéből is kapunk ízelítőt. 

De a szerző nem haragból, még csak kétségbeesésből sem beszél. Marad a tények talaján, és szelíd, de nem halk szószólója lesz az emberi beavatkozás fontosságának. Mondandója jóval túlmutat az ökológiai helyreállításon, a növények és emberek kapcsolatának meggyógyításáról beszél. Szavait átitatja a bölcsesség, melyben a tapasztalat keveredik az ősök tudásával. Mindannyiunkban ott lakozik a félelmeinkből táplálkozó önző bestia, aki mohón a maga javát keresi. Cinkosokká válunk, amikor hagyjuk, hogy a piac határozza meg, hogy mi legyen az értékes, amikor olyan világgal való függőségbe kerülünk, mely a kereskedőt gazdagítja csak, méghozzá a lélek és a földünk elszegényedése árán.  Olyan világba születünk bele manapság, ami ezt tekinti evidenciának és a pusztuló élővilágot csak azért érzi kínosnak, mert egyre nagyobb a hőség. Robin Wall Kimmerer soraiban is megjelenik az alázatunk hiánya, mely belátná, hogy mi, emberek érkeztünk ide utoljára, és ez megkövetel egyfajta alázatot.

 "Számos őslakos nép vallja, hogy mindannyiunknak van saját ajándéka, saját egyéni képessége. A madarak például énekelnek, a csillagok pedig fénylenek. De ezek a  népek azt is értik, hogy az ajándékok kettős természetűek: az ajándék egyben felelősség is. Ha a madarak ajándéka az éneklés képessége, akkor kötelessége dallal illetni a napot. A madarak feladata az éneklés, mi pedig ajándékként fogadjuk a dalukat." 

De mi az emberek felelőssége? És mi az ajándékunk a világnak? 

A szentperjefonat az ősök bölcsességének, a tudományos ismereteknek és a növényvilág tanításának összefonódó, erős köteléke. 

Az ökológiai válság gyökereit sokan kutatják, s vannak, akik filozófiai, vallási és metafizikai összefüggésekben közelítenek a  környezeti kérdésekhez. Ez a könyv szép példája annak, hogy a civilizációs problémáink eredete, így a helyzet meggyógyítása is a kapcsolati szint mélyére kell, hogy lenyúljon. 

Hozott pontszám: 5* Kedvenc lett. 

Megrendelhető olcsóbban itt. 

 

 

Robin Wall Kimmerer 

 

Sverdrup-Thygeson, Anne -Erdők

 Hogyan kapcsolódunk a fákhoz és huszonötezer másik fajhoz

"Az északi mitológiában a világ koncentrikus körökbe szerveződött. Mint a fa évgyűrűi. Ezt a mintázatot az ujjlenyomatunkban is felismerhetjük. Mert az idő, a világ, a fák és mi, emberek, összetartozunk." 

Bevallom, egy ideje semmi kedvem kijönni a természetből, előbújni a fák közül, maradnék még a maga idejét járó, az ember számára lassú élővilágunkban. Ezért  Peter Wohlleben, Byung-Chul Han, Szűcs Kinga után a norvég származású Anna Sverdrup-Thygeson könyvével a helyszínen  maradtam. A szerző egyetemi oktató, természetvédelemből doktorált biodiverzitás és rovarszakértő. Huszonöt éve kutatja az erdők élővilágát, emellett ultramaraton-futó és három gyermek édesanyja. 

Ha azt mondtam, hogy a német erdész, Peter Wohlleben írásait szerettem, akkor ezt a könyvet egyenesen imádtam. Élveztem azt a minőségbeli ugrást, ami a két lelkes természetbúvár munkája között észrevehető. 

 

Anna Sverdrup-Thygeson könyvében van egy szépen futó időbeliség, ami indul egy ükapai örökségből, a több mint 200 éves Skandináv botanikai határozóból, ami a mai napig is a család, így a szerző tulajdonában van. Az évszázadokon át örökölt könyv mellett a természetszeretet is az örökség része volt. A szerző a könyv írásakor már több mint harminc éve a fákat kutatta. "Az erdő hatással van ránk. A fák lombkoronájának zúgása megszólít bennünket, évmilliók óta, a karbon időszak óta duruzsol az  erdőben. Mert az erdők nagy időszakot fognak át." Finom humorral és az erdő iránti tisztelettel van átszőve a kötet minden sora. Így amellett, hogy rengeteget tanulhatunk belőle, még élvezni is fogjuk az olvasást. 

 

A tíz fejezetre osztott könyv fejezeteinek vezérfonala egy-egy fa lesz. Indulunk a nyírfától, ami az erdő lényegi meghatározására törekszik, s behozza azt a kedves és képszerű bemutatást, ami szerint az erdő egy gólyalábakon álló virágos rét. Természetesen fontos megállapodni abban, hogy mit is nevezünk erdőnek, mert ez nem is olyan egyszerű, mint azt gondolnánk. Leginkább Norvégia és Svédország erdeinek fáit ismerhetjük meg, ami elválaszthatatlan a növény és állatfaunától. Rendkívül sok érdekesség mellett Anna Sverdrup-Thygeson is kiemeli az erdők működésének alapvető tulajdonságait. Írásának stílusát egy természetes szabadság jellemzi, nincs benne merevség, olyan, mintha itt mesélne nekünk a szobánkban, és a gondolatok csak úgy jönnének, mennének. 

 

Vannak azonban mondandójában olyan sarkalatos tények, melyeket érdemes kihangsúlyozni, mert szerintem eddig ezek nem kaptak kellő figyelmet. Anélkül, hogy az zavaróan idegesítő lenne, a norvég szerző is elmondja, hogy nagyon sokáig pimaszul és gátlástalanul kihasználtuk az erdőket. Úgy döntögettük fáit, mintha másnapra újra ott lenne helyette egy másik. Azt gondoltuk, hogy Isten, vagy a nagy alkotó majd leemel a polcról egy ugyanolyan fajt, amit mi emberek kiirtottunk. Sokáig elképzelhetetlen volt az, hogy ennek következménye lehet. A hajózás fénykorában erdők tucatjai estek áldozatul a hatalmas flották megalkotásánál. S gyakran a tengeri csatákban hajók százai a víz alatt végezték be sorsukat. Mára létezik egy vörös lista, amin a veszélyeztetett fajokat sorolják fel, veszélyeztetettségük foka szerint. A 2021-es vörös lista több mint 20 ezer norvég faj állapotát értékelte. Arra a következtetésre jutott, hogy ha nem változnak a jelenlegi viszonyok, akkor a fajok 21 százalékát – több mint egyötödét – a kihalás fenyegeti. De vajon mi lehet ennek az oka? Hiszen azt már rendszeresen tapasztaljuk, hogy a kidöntött fák helyére újakat telepítenek. Mára már nem a fa a legtöbb használati termék, közlekedési eszköz alapanyaga. Ennek vizsgálatakor szembekerülünk azzal a ténnyel, hogy erdő és erdő között is különbség van annak korából adódóan például. A kiirtott  őserdők magoncai sokára válnak elődeikhez hasonlóvá. De azt is fontos hangsúlyozni, hogy az erdő akkor működik jól, ha nem akarunk benne "rendet" rakni. Nem kell a kidőlt, holt fákat onnan elvinni, hiszen az őserdőkben is  a faállomány egyharmadát a holt fák teszik ki. Ezek az akár  évtizedekig bomló fák otthon adnak azoknak az állat és növényfajoknak, melyeknek ez a lételeme.   

Egy másik ugyancsak fontos tényt is boncolgat a szerző; a biodiverzitás fontosságát. Azok az egyedek, melyek nem tömegével vannak jelen, hanem ritkaságnak számítanak, különösen nagy hatással lennének a környezetre, ha kihalnának. A ritka fajok egyedi funkcióval bírnak, olyan "szakképesítéssel"  rendelkeznek, melyeket a leggyakoribb fajok nem  képesek ellátni.  Persze a gyakori fajok is nélkülözhetetlenek az ökoszisztémában, de a ritka fajokat sem írhatjuk le, nem mondhatjuk, hogy  feleslegesek! 

 

Mondanom sem kell, hogy a könyvben bőven olvashatunk az erdők élettani hatásáról, a környezeti egyensúlyban betöltött szerepükről, szénmegkötő képességükről, a hőmérsékletre gyakorolt hatásukról és még rengeteg olyan hasznukról, amire elsőként nem is gondolunk. Anna Sverdrup-Thygeson megmutatja nekünk kedvenc fáját is, azt  az erdeifenyőt, ami már jóval ükapja születése előtt megkapaszkodott egy szakadék peremén. Érdekes kérdés ilyen tekintetben az idő, hiszen  a fák a legidősebb és legnagyobb általunk látható élőlények.  Generációkra kitartanak, s talán tanulhatunk tőluk valamit a változásról, amire reagálnunk kellett volna. Mára az európai erdők kiterjedése a felére csökkent, s csupán 3 százaléka érintetlen, eredeti erdő. Amellett, hogy ez a fejlődés velejárója, muszáj jól reagálnunk erre a változásra, lépéseket kell tennünk a környezetünk megőrzésére. 

Bő másfél éve költöztem a jelenlegi lakhelyemre, egy Budapest széli, élhetőnek mondható lakótelepre. Az egyik ablakom egy kutyafuttatóra és egy két éve telepített Miyawaki mini erdőre néz. Éppen a költözésemkor hallottam először a Miyawaki erdőről, egy Szécsi Noémi által tartott Tabánt bemutató sétán. Ebben a mesterségesen létrehozott mini erdőben rendkívül sűrűn ültetnek egymás mellé tájhonos fákat, hogy a fényért való küzdelem miatt sokkal gyorsabban növekedjenek, és váljanak egyfajta zöld oázissá. Hálás vagyok, hogy ennek cseperedését láthatom magam is. Régen attól rettegtünk, hogy minden talpalatnyi helyre felhúznak egy házat, most már ilyet is tapasztalunk, hogy erdő születik a nappalink tövében. 2020-ban Magyarországon 50 millió fát ültettek el az Országfásítási program keretén belül és a program azóta is tart. (Norvégiában 2021-ben 37 millió fát ültettek a könyv adatai szerint) A sok szomorú adat mellett jó ezekre a kezdeményezésekre is gondolni. 

 

Ez egy rendkívül jó stílusban megírt, olvasmányos ismeretterjesztő könyv az erdők élettől hemzsegő varázslatos világáról. Tartalmában sok átfedés van Wohlleben könyveivel, de ez még inkább emlékeztet és megerősíti tudásunkat. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

 

Nunez, Sigrid - Egy életen át

Sigrid Nunez könyve számomra arról szól, hogyan tud mindvégig kitartani egy barátság, mi mindent megígérünk és elvállalunk azért, akit szeretünk. Két középkorú nő - az elbeszélő és a végstádiumban lévő barátnő - története azt a veszteséget eleveníti fel, amely puhán vackolódik bele mindennapjainkba. Gyászainkat körülöleli a mindennapok folyamatos zakatolása, még akkor is, ha legszívesebben megállítanánk az egész világot.

Az életétől elszakadó nő arra kéri barátnőjét, hogy legyen mellette eutanáziájában. Óvja végső akaratát, utazzon el vele, falazzon tettéhez. Megígérni olyan könnyű dolgokat, de rálépni az ösvényre már jóval nagyobb bátorságot igényel. S ahogy az életben az lenni szokott, semmi sem úgy történik, ahogy eltervezzük. Akkor sincs ez másként, ha épp az élet fonalát vágnánk el. Bár a regény valóban erről a súlyos témáról szól, mégsem merevedünk bele a tragédiába, mivel Sigrid Nunez egy hártyavékony humorba bugyolálja az eseményeket. A két barátnő hangulata úgy hullámzik, mint maga a gyász. Egyszer fent, egyszer lent. Ebben a könyvben pont az a mesteri, hogy egy keskeny határvonalon billeg a szöveg, szinte minden mondat egy tudatosan felépített terv része, egy lassú adagolású infúzió. Cseppenként kerülünk közelebb az elmúláshoz, amit persze tudunk, hogyne tudnánk, de felfogni képtelenség. A finom érzékenységgel megírt regény egyik erőssége, hogy valami természetes egyszerűséggel építi a főszál mellé a többi szereplő saját fontos történetét. Így válik hangsúlyossá egy anya-lánya kapcsolat, egy elmagányosodott szomszédasszony vagy éppen az elbeszélő volt férjének klímakatasztrófával foglalkozó kutatása. Elgondolkodtatja az olvasót, hogy Sigrid Nunez, aki a legnagyobb óvatossággal nyúl a halál témájához, miért pont ezekből építi fel az élet elmúlásának fészkét. 

Ahogy haladunk az időben, egyre inkább foszlanak le ezek a mellékszálak és kerül fókuszpontba maga a halál. A két barátnő beszélgetései fontos témákat érintenek; kendőzetlenül beszélnek az idő múlásáról, az életünkről való önrendelkezés jogáról, megbocsátásról, túlvilágról. A két nő olyan szempontból kiváltságos helyzetben van, hogy el tudnak egymástól búcsúzni, le tudnak zárni dolgokat, nem a végelgyengülés és demencia ködtengerében távolodnak el egymástól. A könyv azt a kérdést feszegeti, hogy fel lehet-e készülni a halálra? 

Szerintem Sigrid Nunez alkotása alkalmas arra, hogy közelebb engedjük magunkhoz az elmúlás témáját. Nem hatásvadász, nem akar lehúzni, csak egy barátság tükrében bemutatja, hogyan tud egy kapcsolat egyszerre tartani és engedni, miközben a távozó is egyszerre tartja és engedi életének fonalát. 

Hozott pontszám: 5

                                                           Sigrid Nunez

Puchla Nikolett - Ha újranő a sorsfonal

Puchla Nikolett elsőkönyves szerző verseskötete nem régiben jelent meg a Dr. Kotász Könyvkiadó gondozásában. A fiatal költőnő a Kotász Károly 150 irodalmi pályázaton tűnt fel.  A Vétek-cseppek, Harmatos dal és a Hajdanvolt hajadon című díjnyertes versei ebben a válogatásban is megtalálhatóak, de most ennél több kinccsel is találkozhatunk.

A közel ötven verset magába foglaló kiadvány három téma köré csoportosul, ami behoz egy időbeli fejlődést. Az első rész címe az Álomfogó. Ez a szó jól összefoglalja az ide került tizenöt verset. Bevallom zavarban is voltam olvasás közben, mert az egész annyira megfoghatatlan, mint egy buborék. Az alaktalan, homályos, ködös szófüzérek sokkal inkább egy életérzést tükröznek, mintsem bármi konkrétumot. Jól látszik, hogy Puchla Nikolett számára fontos a kezdet, ez több helyen is feltűnik.  

"Vassal szeretnék kezdeni..." írja rögtön az első versében. De hiába jelennek meg emellett a kövek és a bronz is, már itt is érezhető egyfajta súlytalanság. Teljesen szabad gondolatkapcsolások jellemzik a verseket, melyeket beleng a titok, az ismeretlenség, a láthatatlan árnyak. Olvasás közben "alany vesztettséget" éltem át, nem lehetett tudni, mi hova tart. Ezek a versek valóban az álmok mezején születtek, s csak azok a képek váltak láthatóvá, melyeket az álomfogó magához ragadott. Olyan szorongató képekkel találkozhatunk, melyek leginkább az ifjú kor félelmeinek jellemzői. Már ebben a részben is feltűnnek a haikuk, melyekre nem igazán a zárósor csattanója jellemző, hanem inkább az egész képben van egy meglepő, s a harmadik sor épp csak beteljesíti ezt. Az Álomfogó verseire az időtlenség és parttalanság jellemzőek, egy különös science fiction hangulat. Két kedvencem lett közülük, a Fikció és a Kimondatlan című versek, de be kell vallanom, hogy több verssor önmagában is megragadott. 

Sokkal közelebb álltak hozzám a Vétek-cseppekben szereplő írások. Valahogy alakot kezdenek ölteni a dolgok, legalábbis megpróbálják, vagy ahogy Puchla Nikolett írja:

 

"kisujjunkon az aranyfonál, mi jó eséllyel

sosem ölt materializált fogódzkodót." 

 

Valóban nehéz realitásában nézni a versekben megjelenő képeket, mégis sokkal megfoghatóbbak ezek, mint az álom mezsgyéjén születettek. Hisz már a vétek is arra utal, hogy valami megtörtént, aminek nyomán megrezdül a lég. Nagyon érzékeny szókapcsolásokkal találkozunk az alkotásokban, és sokszor bennünk marad az értetlenség zavarodottsága. Légiesek, finomak, éteriek a szerző képei, semmi konkrétum, csak a megtörtént események nyomait nagyítják fel a szavak.Olyanokkal találkozunk, mint "felajzott vásznak, karmazsin rózsa-pamacs, borzongató jégpercek, langyos glória, medúza-lágy golyóbis..." Különösen tetszettek a Súlyos pelyhek, Mérhető görbe, Hajdanvolt hajadon, Anyagtalan fegyver, Csillámporos, Mint a filmekben, Semmi sem sikerül, előrelÉpés, Illékony művészet.  Az ismétlésekkel kezdődő versek nem szokták elnyerni a tetszésemet, mégis  a Csillámporos című versre nem jellemző a helyben topogás, hanem sokkal hangsúlyosabbak benne azok az érdekes képtársítások, melyeket említettem. Nem is vers didaktikus zárósora okoz eufóriát, hanem  az olyan sorok, mint a "cérnakerítést vonni az erdő köré", vagy a "Megpróbáltam kétszemélyes naplóval bizalmat nyerni" 

A harmadik rész címe maga a címadó vers, Ha újranő a sorsfonal  Van ebben valami jövőbe tekintés. Ez már nem a meg sem született dolgok álomtalaja, vagy a megtörtént események miatti belső osztottság érzése, hanem a befejezetté válás óhaja. A sorok közt már a halál is ott lopakodik és megjelennek a visszafordíthatatlanság lökései is. Több versben átérezzük a sors nem várt és nem kért ajándékait. Itt már egész konkrét szituációk köré is felépített a szerző egy képet, például a Hangtalan vita című versben. 

Több vers utolsó sora úgy hat az olvasóra, mintha követ dobtak volna a vízbe. Csattan, loccsan és karistol egyet az emberen. Én csak úgy jegyeztem fel, mintha  meg nem született haikuk végszavai lennének. Ezt éreztem a Révész, a Ki itt belépsz vagy a Ha újranő a sorsfonal című versnél is. A Portré, a Hangtalan vita, a Harmatos dal és a Ha újranő a sorsfonal versek lettek a legkedvesebbek számomra ebből a blokkból. 

Puchla Nikolett verseskötetének egyedisége képszerű látásmódjában, fátyolszerű szövegalkotásában jelenik meg. A témái is még képlékenyek, a jelenségnél és nem annak gyökerénél kezdenek nőni. Óvatosnak és kicsit tapogatózónak érzem őket, olyanok, mint a ki nem mondható fájdalmak, ahol még a jelenség álomszerű szerkezete jelenik meg és nem maga a kín. Érzékenysége mégis jelen van, és ez épp a szokatlan képalkotásaiban érhetőek tetten. Viszont egy kicsit nagyobb vezetettséget szívesen vettem volna. Úgy érzem, hogy épp ez az óriási szabadság - amit kaptam-, távolított el a versektől. Az űrben lebegés szabadságát és érthetetlen úttalanságát képzelem ilyennek. 

 

Remélem, hogy  a jövőben is olvashatunk még Puchla Nikolett verseket! 

Hozott pontszám: 4/5

Portré

Búg a csönd tartományán túlról
Egy megeredt, távoli csap,
Langyos és hűvös közti
Zaj-cseppeket adagol,
Míg a csosszanó papucsok
el nem halkulnak.
Elnémultak, mind egy szálig elnémultak.
A sápatag csönd rátelepszik a bal orcára,
Míg a jobbot éles fény-szilánkok
Szabdalják széjjel.
Nem tudom, mit keresek itt.
Gyomrom háborog, bár lelkem
Síri nyugalomra lelt.
Talán csak egy simogatás
Hiányzik, mint egy festménynek
Az utolsó, gyöngéd vonás.
Befejezetté akarok válni,
De pont e szűnni nem akaró
Vágytól maradok
Mindig tökéletlen.

Uri, Helene - Szavak a múltból

Úgy tűnik, még mindig a számi nép és annak története foglalkoztatja a gondolataimat. Egyik film dobja fel a másikat, akárcsak a könyvek is sorban vezetik egymást. Van bennük egyfajta séma, ami azon alapul, hogy a 21. század leszármazottja felfedezi  gyökereiben az ősi  számi vért. Másrészről pedig a kihaló félben lévő nyelv és kultúrkincs újrafelfedezése is nagy szerepet játszik ezekben a történetekben. Helene Uri szépen ötvözi mindkét vonalat, amikor könyvében egy két szálon futó cselekmény eseményeit gyúrja össze. 

A szerző naplószerű történetében bemutatja, hogyan kel életre benne új regénye. Főhőse, a nyelvész Ellinor Smidt váratlan megbízást kap, hogy utazzon  egy észak-norvégiai megyébe, hogy a kihaló félben lévő számi nyelv vizsgálata közben adatokat gyűjtsön a nyelvek kihalásának mozzanatairól. S közben maga a szerző, Helene Uri is kap egy váratlant telefont, ami szerint a dédapja pontosan olyan tengeri számi volt, mint akik között Ellinor épp kutat. A regénybeli események váltakozva jelennek meg a jelen történéseivel. Néha olyan gyors a váltás, hogy időbe telik, vagy egy apró elhullatott nyomnak kell megjelenni, hogy tudjuk, kinek a történetében járunk. Közben Helene is északra utazik, hogy minél többet megtudjon múltjáról, mely kirakós módjára épül lassan egy világos képpé. Arányaiban talán ez teszi ki a regény nagyobb részét, mégis a másik történet az, amiben több izgalom és spiritusz van. Hiába, a fikció azért mégis jobban beindítja az embert. 

Szerencsés erről a könyvről írni abból a szempontból, hogy a bemutatásban nem kell, hogy lelőjem a poénokat, nincs igazi spoilerezés, mert valójában nem is a két történet cselekménye jelenti a lényeget, hanem az, hogyan tudunk a múltunkhoz kapcsolódni. Mind Helene, mind Ellinor életében döntő szerepe van a tárgyaknak, melyek olyanok, mint a múlthoz vezető bóják. Ezek a kapaszkodók rengeteget jelentenek még akkor is, amikor egy anya-lánya kapcsolatról van szó. Egy pulóver, egy cserépmalac, egy üveg levélnehezék, egy játékhajó; mind-mind kiemelkedővé válhat egy szempillantás alatt. A tárgyak  a könyv olvasóiban is beindítanak egy nagyon ismerős érzést. Lehet, hogy ezek lesznek az elindulásjelzők, de nyomukban megjelennek a családi hagyományok, a legendák vagy épp azok a hiányzó láncszemek a család legendáriumából, amik tovább hizlalják vaskos történelmünk elmúlt részleteit. 

Amíg olvastam a kötetet, nagyon élveztem. Különösen Ellinor és a kutatás kötötte le a figyelmemet, illetve az a fejlődés, amin keresztülment. Bevallom, Helene kicsit visszahúzta számomra az egész lendületét, bár statikailag pont megteremtette az egyensúlyt. Amit most összességében hiánynak érzek, hogy ha valaki nem tudott semmit a számikról, akkor nem kap tiszta képet a történetükről. Másrészről a könyv borítója is eléggé félrevezető lehet. 

Ez a könyv szép kis darabja  a számik történeti csomagjának, de önállóan mégsem tartom kiemelkedőnek. Kétségtelen, hogy Helene Uri sikeresen összesodorta a regény két  szálát, de számomra voltak egyenlőtlenségek. Az egyik részen az elaprózott felmenők és oldalági leszármazottak néha követhetetlen, de semmiképp sem olvasmányos tekeredése, a másik szálon pedig egy elmagányosodott nő, kihívásokkal nehezített életének kibontakozását, szerelmét, barátságát és sikerét követhetjük nyomon. Szinte nem is kívántam kilépni Ellinor történetéből, amit a szerző nyitva is hagyott lelkes olvasói számára. Egyáltalán nem hagyott rossz érzést bennem a kötet, szerintem, aki elkezdi olvasni, azt szépen behúzza majd. Többen is megtalálhatják benne azt a pontot, melynek révén magukénak érezhetik Helene vagy Ellinor sorsát. Az identitáskeresés mellett a  gyász mindkét nő életének aktuális pontja, a család, a gyermekáldás kérdése, a karrier, vagy siker is központi helyen áll, de megjelenik a pártalálás nehézsége, az elhagyatottság vagy az idős szülőhöz való kapcsolódás is.

Hozott pontszám: 4

 

Schäffer Erzsébet - Indián nyár

 Belső utak könyve

 

Kifelé nézek, befelé figyelek.

Első lendülettel elolvastam az egész könyvet  egy szuszra. Aztán újra kezdtem az alig két-három oldalas novellákat és a hozzáfűzött verseket, idézetek apránként olvasni. Valahogy így lehet foglalkozni ezzel a kötettel, mely annak a folyamatnak a tükre, amikor egy külső, akár bagatellnek tűnő esemény elindít egy fonalat, mely a sokat megélt ember legmélyére vezet. "Egyik gondolat fonódik a másikba, nincs határ és nincs idő, és tér sincs. Bennem zajlik minden." -írja a szerző rögtön az első novellában. Ezek az írások annak a tanúi, ahogyan az emberben minden elkezd lelassulni,  mindent egyre hosszabban végzünk el és egyre inkább csak az egyszerű dolgok kezdenek el érdekelni. Ez egyben az öregedés szabadsága és boldogsága. Vagyis az élet indián nyaras kiteljesedett, zamatos szépsége. 

Schäffer Erzsébet most leginkább magára figyel, saját belső hangjára. A korábbi könyveiben megszokott intenzív mások felé történő odafordulásának kibontakozása magában a hallgatóban történik meg. Egyszerre figyel kifelé és befelé, hogy mindezt egységbe hozza végül. A könyv teljessége pedig akkor történik meg, amikor az olvasó is továbbfűzi majd a maga meséjével az olvasottakat. Vagyis mit beszélek, hiszen ez sem a vége, mert volt olyan oldal, amit felolvastam valakinek, s ő futtatta tovább a sorokat. Így lehet végtelen folyam a lábosban odasült fasírtból, a présház kitakarításából, az ablakra futó borostyán megregulázásából. 

A belső monológok útja kacskaringós, gyakran hirtelen ugrunk át más időbe és térbe. Az izgalmas járatok zene és filmélmények behívásával vastagodnak, miközben a gondolatait egy oda illő vers, idézet zárja mindig. 

A szerző az élet adta szépségekre, a kapcsolatok ajándékára mutat rá, amelyek igazi, időtálló értékek. Mindig szerettem a munkáiban, hogy megtapasztalhattam,  az észlelésekhez nem kellenek különleges szituációk, a mindennapi élet színpadán hangzanak el azok a nyitómondatok, amik magunkban hordozzák a bőséget. Ebben a könyvben több a csend, a magány, miközben minden csendből és magánymorzsából egy egész lakoma terül ki. Az öregedéssel együtt járó érték megélésére hív minket Schäffer Erzsébet, s valahogy arra, hogy írjuk meg a magunk felfedező útját, ha nem is papíron, tollal, de az utódainknak tovább adott szavakba zárt legendák zárványába. 

Hozott pontszám: 5 

" Akik sejtenek valamit a hétköznapok ünnepéről, Ég és Föld ajándékáról, azokat a lugasban találod. Melléjük ülsz. Dió és mandula van a tányéron, a kosárban hamvas szilva, pirosló jonatán és sárga batul, gyöngyszínű muskotályszőlő és banánszínű vajkörte. Ha beléharapsz, édes lé csordul a szájad szélén, s ekkor a hófehér virágra gondolsz, ami nem is olyan régen a körtét álmodta… Megtörlöd a szád, darabka sajtot törsz, tavalyi borral koccintasz. És hálát érzel, végtelen hálát mindezekért…"

 

 

Cusk, Rachel - A vendégház

Rachel Cusk könyvét több olvasó saját életével és kérdéseivel kapcsolatban is találónak érezte. Mivel élethelyzetből és életkorból adódóan én is így érezhetek, természetesen nekem is voltak összecsengéseim a főszereplővel. De mégis valami más fogott meg.

Az őszinteség egyik legjobb formáját használta fel a szerző, amikor a középkorú nő, M. egy bizonyos Jeffershez íródott végtelen levélfolyamában írja le, hogy mi játszódik le környezetében és még inkább azt, hogy mi játszódik le önmagában. Egy reggeli séta képei jelennek meg szemeink előtt Párizsban, ahol a történetet mesélő M. készen áll arra, hogy beengedje önmagába mindazt az élményt, amit dob elé az élet. Jó az ilyen nyitottság, amikor képesen vagyok minden kis foszlányra rezdülni. Csak épp a sérülés esélye is megnő. De miféle sérülésről beszélek, hiszen ezen a reggelen napfényben nyüzsgő emberek, fényárban úszó kirakatok fogadják főhősünket. "Az utcák, mintha tökéletes fény-árnyék szurdokká változtak volna". Ebben a cél nélküli sétában jelenik meg egy galéria hirdető plakátja, mely L. festményét ábrázolja. Miután M. besétált a kiállításra a képek láttán elindul benne  valami olyan, ami után az ember nem lehet ugyanaz, mint előtte. L. alkotásai a férfi elementáris szabadságát tükrözi minden ecsetvonásában. Ennek kapcsán megjelenik a nőben az egyedülvalóság érzése, melyet majd több, összetett érzés is követ. A következő lépés meghatározóvá válik; M. kifordítja a dolgok menetét, amikor felveszi a művésszel a kapcsolatot és meghívja magukhoz a lápra, ahol felajánl a festőnek egy vendégházat, és annak lehetőségét, hogy lefesthesse az ottani világot. 

Hosszas várakozás után hirtelen meg is jelenik  L., de mondanom sem kell, hogy minden másként történik, mint azt mesélőnk elgondolta. M. férjével, Tonyval és lányával, Justinnal, illetve annak párjával, Kurttal lakik épp a lápon, amikor berobban életükbe a festő egy fiatal hölgy társaságában. A szabadság és zabolátlan művészi erő, ami megérintette M-et korábban, most teljhatalmat követel benne és folyamatos önreflexióra készteti a nőt. Az önboncolgatás előterébe anyasága és lányával való kapcsolata kerül, de természetesen idősödő női mivolta éppúgy hangsúlyos lesz, mint hivatása. L. viselkedése mindannyiukra hatással van, de leginkább a levélíró M. érzi magát találva. Szinte nem történik semmi, akár három mondatban össze lehetne foglalni a regény cselekményét, de az igazi változások, melyek nem vesznek el három mondatban, azok belül zajlanak. 

Ebben az idilli környezetben, ahol látszólag minden készen áll a visszavonulásra és egy szelíd életre, számomra a Vendégház szimbóluma volt hangsúlyos. Adott egy szabad, befogadásra képes terület az életünkben, talán el is van szeparálva a többitől, és ebbe a semleges zónába beleejtőernyőzik valaki, akitől azt várjuk, hogy megtölti majd tartalommal az üres és szabad kapacitásainkat, aki felpezsdíti majd unalmas, lecsitult mindennapjainkat. De a dolgok valahogy nem úgy jönnek el soha, ahogy várjuk. Tanúi lehetünk M. befogadásának, változásának, annak a belső útnak, ami mégis előreviszi őt.

Rachel Cusk könyve azokról a bennünk játszódó jelenségekről, gondolatokról szólnak, melyek hangjai soha nem szűnnek meg létezni. Érzékenység és finom figyelem jellemzi a kötetet, ahol a történet a felszín alatt játszódik. 

Hozott pontszám: 4,5

"Végül beláttam, hogy Tonynak igaza volt, le kell pihennem, úgyhogy csak hevertem ott, a könnyűség csodás érzését ízlelgetve, mintha hatalmas, rosszindulatú daganatot távolítottak volna el belőlem. Végül is senki másra nem tartozott, hogy a daganat ott volt, és az sem, hogy eltűnt - éppen az volt a lényeg, hogy megtanuljak inkább magamban élni. Mindenki más, úgy tűnik, tökéletesen boldogan él magában. Csak én sodródom ide-oda, mint egy kóbor lélek, akit kidobtak önmagam otthonából, hogy a többi ember minden szava és hangulata és szeszélye csapkodjon! Az érzékenység egyszerre a legszörnyűbb átoknak tűnt a szememben..."

Tóth Kinga - Annamaria énekel - AnnaMaria ​sings/singt/énekel

Tóth Kinga könyve túlmutat az irodalmon, az írott szövegi léten. Talán sok művész álmát valósította meg ezzel a kiadvánnyal, mely leginkább az elragadtatás állapotát mutatja be olvasóinak. 

A lehető legtöbb érzékszervre próbál hatni az alkotó. Mivel mégis egy könyvről van szó, legyen szó elsőként a versekről. Három nyelven íródtak: angolul, németül és magyarul. Ebben a sorrendben, mindig ebben a sorrendben. Szeretném tudni, hogy ez azt jelenti, hogy Tóth Kingának is angolul jelentek meg, fordított vagy kereste azt az utat, mely a többnyelvűségben rejlő pluszokra épít? Talán ez utóbbi lehet igaz, mert mind a szövegrétegek, mind a vizuális és akusztikus élmények is ennek a fiktív szerzetesnői létnek egy multifokális megközelítései. A hét fejezet, hét verset takar, és leginkább úgy érdemes ezeket olvasni, ha nem verses kötetként értelmezzük a könyvet, hanem hét élményként. A hetedik fejezetben nincs is vers, csak képek és egy performansz linkje, ami a hetedik napon való megpihenést és az elégedett körbetekintés érzését hozza be. A katolikus hit és vallásgyakorlat, valamint a liturgia szimbólumait, kegytárgyait használja a szerző, főleg a kötet első részében. Mária ábrázolások, imakönyvek, gyertya, rózsafüzér, ostya, kereszt szimbólum, angyalok különböző megjelenéseivel találkozunk, amiket a 108. oldalon betesz egy organza zsákba, és attól kezdve nem is találkozunk ezekkel.

Maguk a versek egyfajta imaként is felfoghatóak, nem is szókészletükben, sokkal inkább azzal az életérzéssel, amit behoznak. Mondanom sem kell, hogy formailag sem imákra hasonlítanak. Egy posztmodern apácalét megélései lehetnek, ami - mivel ezzel kapcsolatban nincs tapasztalatunk- sokkal inkább fikció, mint valóság. Tóth Kinga szakít a hagyományos vallásgyakorlattal, bár eszközként felhasználja a tárgyakat, mégis inkább arra a lényegre fókuszál, ami számára központi. Teljesen személyesek a megélései, számomra képtelenség volt bármivel is azonosulni és legfőképpen azért, mert hiányzott belőle az Istenélmény. A tárgyak mindig csak szimbólumok maradnak, amik az Istennel való találkozást jelenítik meg, de ezekben a kontextusokban idegenül hatnak számomra. 

Ha az ember engedi, hogy hasson rá Tóth Kinga, nem csak átpörgeti a kötetet, akkor érzi majd, hogy minden idegenség ellenére jelen van egy tisztelet a könyvben a kultikus tárgyak és a szerzetesnői  életformával  kapcsolatban. A képek kifejezőek és érdekes alapok lehetnek.  QR kóddal beolvasható linkek pedig zenei kiegészítői ennek az egésznek. A hangeffektusok, performanszok, audio poetry-k, videók a médiumok egyidejűségében alkotnak egy egészet, magának Tóth Kingának a művészetét. 

Nagyon érdekes a könyv oldaláról megközelíteni valakinek a művészi megéléseit, hiszen jóval gyakoribb, hogy a versek a kísérői a többi előadásmódnak. Számomra ez a kiadvány ennek az újfajta útkeresésnek egy izgalmas példája.

AnnaMaria cím miatt kaptam ajándékba a könyvet, ami kicsit elgondolkodtatott a címmel kapcsolatban is. Tudva vagy véletlenül, de az AnnaMaria megszemélyesítéssel tulajdonképpen Jézus édesanyját (Mária) és öreganyját  (Anna) hívta be a szerző, amikor a szerzetesnői alteregónak ezt a nevet adta. Robert  Bresson 1943-as filmjének, a Bűn angyalainak apáca főszereplője épp egy Anne-Marie. Ez a film egy olyan dominikánus zárdában játszódik, ahol a bűnbe esett lelkeknek lehetősége nyílik visszatalálni az Istenhez vezető útra. Mind a filmben szereplő kolostori keret, mind a Tóth Kinga által megfogható világ anyagi minőségében próbálja megragadni a materiális módon nem elérhető és felfogható isteni minőséget, vagy legalábbis ezen az úton akar elindulni. Ez a könyv leginkább az egyedi művészetnek, a kortárs alkotói feszültség magának utat törő erejének tiszta példája. Éppen egyedi látásmódja miatt nem kap mindenre választ az ember, a szerzői szimbólumok használata olykor nyitott mondatként ott marad. 

Az alábbi kollázst én készítettem a könyvből befényképezett képekből:

Tompa Andrea - Sokszor nem halunk meg

"De hát azt se tudom, hogy én ki vagyok. Hát azt senki nem tudja. Mindenki legfennebb csak tanulja saját magát." 

 

Tompa Andrea ismét egy nagyregénnyel rukkolt elő, ami minden tekintetben nagy lett. Éppen ezért nehéz is róla írni, mert  ez egy masszív, egyenes vonalú regény, nem szabadna kiragadni belőle semmit. Van egy kisbaba, egy kolozsvári doktornő csecsemője, akit az akkor kezdődő gettósítás miatt édesanyja rábíz a dajkára, hogy mentse meg gyermekét. Senki nem tudja még akkor, hogy mi lesz az elhurcoltak sorsa; mikor jönnek vissza, ha visszajönnek egyáltalán? Ezért Erzsi és férje rejtegetik a kicsit, úgy rendezik, hogy senki meg se hallja a hangját, hiszen köztudott, hogy gyermektelenek. De örökké nem lehet egy gyereket titkolni, így lassan megmutatkoznak és "hivatalosan" is örökbe fogadják Matyit. Tompa Andrea hosszan és részletesen mutatja be azt a törődő szeretetet, amit ez a szegény székely pár a kisleány felé kimutat. Mert  az is kiderül, hogy Matyika nem más, mint Nagy Matild Erzsébet.  De erre az úri névre nem áll rá a szájuk, így lesz a leány Matyi. Gazdagon részletezett a kisgyermekkort bemutató első, bevezető fejezet. De kellett ez a beágyazás ahhoz, hogy később jól ki tudjon emelkedni Matild sorsából a lényeg. Az iskolás és kamaszkor egy igazi rémálom lesz mindenki számára. Bár Erzsiék elmondták Tildának, hogy örökbe fogadták, a kamaszlány mégis folyamatos vizsgáztatásnak veti alá szüleit. Nem tanul, felesel, csak baj van vele. Egyetlen dologban jeleskedik, a versmondásban. Ez lesz az a kincs, amit megmarkolva, kikeveredhet Matild minden bajból. Színésznő lesz, sikeres, de nagyon sokáig ugyanaz a kérdés zakatol benne, hogy "ki ő valójában?" 

Számomra a regény egy identitáskeresés, ami klasszikusan kamaszkorban robban be, de Tildánál nagyon sokáig nem jut nyugvópontra. Már felnőtt, sikeres előadó, de még mindig kamaszos pimaszsággal Erzsinek és Ferinek szólítja szüleit. Küszködik, őrlődik, válaszokat keres az előadott színdarabokban, de az egészen addig nem jön el, amíg meg nem találja, és elő nem adja azt a bizonyos monodrámát, ami életének csúcspontja lesz. Mintha minden efelé tartott volna, és ezután minden csak távolodna. Magánélete sem a tervek szerint alakul. Párja, a román, zsidó származású tehetséges rendező szintén keresi magát, erre utalnak az ő névváltozásai is. Katz Bernát, Gersomból  Titi Constantinescu, majd Bernat Katz lesz, hogy végül Bernát lehessen. Gersom azt jelenti, jövevény, s élete is valami  nyugalmat nem lelő vándorlás. Mindketten a színdarabokban tudják megélni magukat. Tildának kell a szerep, Titinek kell, hogy beleadhassa valamibe a szívét, lenyúzhassa a bőrét magáról. 

Míg Tompa Andrea végigvezeti Nagy Matildot élete színpadán, az olvasó nem csak egy lány történetét ismerheti meg, hanem felidézheti az 1944-től a 2020-as évek elejéig az erdélyi magyarság sorsának alakulását, közben pedig egyszerre látja a holokauszt túlélők zavarodott gyökértelenségét és egy színészi hivatás kibontakozását. 

Szeretem, ahogyan Tompa Andrea ír. Annyira jól el tudok helyezkedni történeteiben, szavai teremtő erővel bírnak. Szemeim előtt van a szobácska, ahol a kicsi Matyi cseperedik, ahogyan esténként Erzsi irkál a füzeteibe, vagy Feri maradék fából kiságyat tákol. Ráadásul a legnagyobb természetességgel használt tájnyelv még hitelesebbé teszi ezeket az egyszerű embereket. A későbbiekben a színházi élet mélysége nyűgözött le, hogy milyen sok rétegét látják az előadók egy-egy darabnak. Tilda és Titi beszélgetései a színdarabokról arra ösztönöztek, hogy többet lássak majd én is a darabokból, ne csak a cselekménnyel foglalkozzak. Több dolog tetszett még ezen kívül is, például, ahogyan Tilda végül elfogadja sorsát, ahogyan Titi mer még nagyot álmodni. 

Az eddig olvasott könyveim Tompa Andreától mind másról, de mégis ugyanarról szólnak. Szépen illeszkedik a kötet ebbe a sorba. 

Hozott pontszám: 5

Tompa Andrea

Fotó: Stefan Klüter

Dusapin, Elisa Shua - Tél Szokcsóban

Néha elkap az érzés, hogy mindenfélét olvassak, tágítsam a horizontom, és ez a kötet bizonyos szempontból ilyen volt. 

Azt mindannyian tapasztaljuk, hogy globalizáció ide vagy oda, a kultúrák valahogy mégis képesek egyedi irányba fejlődni. Vannak ugyan homogén részei a világszemléletnek, de szerencsére bőven akadnak sajátos vonásai is. Ilyen különleges vonásokkal rendelkező modern kori kultúrát jelent Dél-Korea. Az utóbbi körülbelül 5-10 évben egyre erősebben érezhető a távol keleti ország kulturális behatása hazánkban is. Én ezt leginkább a disztópikus sorozatok elterjedésében, a K-pop sztárok és a dél-koreai gasztronómia ismertté válásánál tapasztaltam meg eddig. A "hallyu" néven ismert koreai hullám már az 1990-es években elkezdte térhódítását. Úgy tűnt, hogy körülbelül 2010-ben hanyatlásnak indult, mégis 2022-re a koreai kultúra rajongóinak száma világszerte elérte a 178 milliót. Mivel gyerekek között dolgozom, velük élem  mindennapjaimat, én azt tapasztalom, hogy a mai napig hihetetlen népszerűségnek örvend a dél-koreai világ és életérzés. 

Az irodalom területét sem hagyja érintetlenül ez a jelenség, megjelentek a kortárs dél-koreai könyvek is a magyar polcokon. El tudom képzelni, hogy számuk ugrásszerűen megnő majd a közeljövőben. 

Elisa Shua Dusapin könyve eredetileg francia nyelven íródott, de egy dél-koreai tengerparti kisvárosban, Szokcsóban játszódik. A szerző kiteszi történetét a téli kietlenség és sivárság tengerpartjára, ahol ebben az időben senki nem jár, csak az, aki el akar rejtőzni. A lepukkant panzióban dolgozó fiatal lány szemszögéből látjuk az eseményeket, melyek nem is igazi események, hiszen szinte semmi sem történik, csak lassan láthatóvá vállnak azok a sebek, melyek mindannyiuk életében jelen vannak. Talán a magány, az útkeresés, a képlékeny vagy nem is létező jövőkép ismerősek számunkra is, de megjelennek azok a tipikusan huszonegyedik századi nehézségek is, melyek ezzel a generációval léptek be. Ezek bennem is megteremtették a szomorúságnak egyfajta döbbenetét. Az érvényesülés gátlástalansága, de még inkább a plasztikai sebészeti beavatkozások természetessége és elvárása egyaránt rámutat arra, mennyire távol áll már ez a világ a harmóniától. A magányos, tépelődő figurák; a rajzolásba belefeledkező Kerrand nevű fiatal férfi vendég, aki narrátorunkkal kerül közeli kapcsolatba; vagy a fővárosban modellként szerencsét próbáló Dzsun-o a mai Dél-Korea társadalmának korhű lenyomata. 

A kötet meglepően vékony és ezen felül is lazán szerkesztett, ennek ellenére olyan kérdéseket is felvillant, mint Észak és Dél Korea helyzete vagy a generációs problémák. Szerintem a kötet érdeme pont ez, s talán éppen ezért népszerű is ez az irányzat, mert nagyon kevés szóval, ugyanakkor erős természeti képekkel, gyakran naturális ábrázolással egy komplett világot képes megteremteni a szemünk előtt. Apróságokkal behozza a keleti misztikát, és az ételek szimbolikáján át pedig egy új rétegét is a történetnek. 

Elismerem az elsőkönyves szerző tehetségét, a műnek rengeteg érdeme van, de ennek ellenére kívülálló maradtam, nekem kevés volt ez a bevonódáshoz. Amíg olvastam tetszett, de ahogy becsuktam a könyvet eltávolodtam tőle. A zárásnak hozott idézet talán sokaknak meghozza a kedvét, hogy tegyen egy próbát Szokcsóval: 

"A hős találkozott egy madárral. Egy gémmel. Tengerparton álltak, nézték a vizet, tél volt. Hátuk mögött hóba burkolódzó hegy őrködött. Vaskos, egyenetlen képregénykockák. Szavak sehol. A madár öregnek tűnt, egy lábon állt, a tolla ezüstös; szép volt. Csőréből víz fakadt, folyó, és ez a folyó táplálta a tengert."

Hozott pontszám: 4 

 

 

Elisa Shua Dusapin

 

Boldizsár Ildikó - "Hogyan segítsek én terajtad?"

Segítő kapcsolatok a mesékben

Magam is segítőként dolgozom jó ideje, így elsőre a könyv címe ragadott meg. Azt hittem, hogy a könyv arról fog szólni, hogyan tud segíteni a mese, mint eszköz egy kapcsolatban. Természetesen a szerző korábbi könyveiben sokszor van erről szó, tehát nem ért csalódás, amikor realizáltam, hogy nem egészen ez lesz a téma. 

Boldizsár Ildikó a kötetet az idén (2023) elhunyt Morcsányi Gézának ajánlotta, aki elsőként hitt mindabban, amit Ildikó elkezdett megalkotni, s így hozzájárult ahhoz, hogy a meseterápia szakmai fejlődése hazánkban is elkezdődjön, avagy folytatódjon, immár más oldalról is megtámogatva. 

A kötet első hatvan oldala bevezet a Metamorphoses Meseterápia módszertanába, kiemeli a kialakulás lényeges mozzanatait és gyönyörűen hozza csokorba azt a mára  sűrűn szerteágazó segítőrendszert, ahol tudatosan alkalmazzák a gyógyításban, rekreációban a meséket. Csodálatos érzés volt látni így egyben ezt  gazdagságot. Ezen kívül ennek a bevezetőnek volt egy lényeges eleme, amit mindenképp ki kell emelnem, mégpedig a mítoszok szerepe. Ez a rövidke fejezet épp csak bevezet a nagy kérdésbe, hogy mi a mítosz funkciója, és bár archaikus időkből származik, miért nem képes mégsem úgy gyógyítani, mint a mese. 

A következőkben pedig bele is vágunk a segítés témájába, a szerző végigveszi, hogy ki szorul segítségre a mesékben és kik állnak a mesehősök mellé. Ezek a mesebeli segítők meglehetősen sokan vannak, nem is mindig emberek vagy állatok, gyakran tárgyak, növények, transzcendens valóságok. Az emberi segítők is meglehetősen eltérőek tudnak lenni, módszereikre, szerepeikre, céljaikra is  a sokszínűség jellemző. A kötet részletesen vizsgálja meg őket, közismert mesékből hozva a példákat. Ha különlegesebb mesét választott a szerző, akkor röviden elmondta azt részletet, ami a téma szempontjából fontos, így nem kell az összes mesét végigbogarásznunk. 

A Metamorphoses Módszer három alappillére a morfológia, a hermeneutika és a beavatási szertartások rítusrendje. A szerző leginkább Vlagyimir Jakovlevics Propp orosz mesekutató (1895-1970) munkásságára hivatkozik. Fő művében, A mese morfológiájában kiemeli, hogy a hős és a segítő közötti kapcsolat kulcsfontosságú, ezt a gondolatot bontotta ki Boldizsár Ildikó. Többször hangsúlyozza, hogy nem a mese gyógyít, hanem a mesével való kapcsolat, az a szemléletmód és gondolat, amit a mese felajánl, hogy megértsük belső világunkat. "A meseterapeuta abban segíthet, hogy a mesét létrehozó, formáló és megtartó világképelemek (mesemotívumok) gyakorlati, tapasztalati úttá - lehetőségmezővé- alakuljanak." 

A mese létrejöttekor jellemző világkép a függőleges dimenzió volt, mely titkos és profán tanításokat is tartalmazott, a helyreállítási út (a rend) ismeretét és az élet, valamint a természeti erők tiszteletét. A népmesék tehát azt a tudást őrizték meg, melyben keletkeztek. Ez a tudás, hogy létezik  "a világ megtapasztalásának és megélésének egy olyan módja, amelyben Rend van: nincsenek ellentmondások a tapasztalás, a tudás és a gyakorlati megvalósítás között."

A szerző a kötet végére el kellett hogy hagyja nagyra becsült tanítóját, Propp-ot, amikor is megelevenedik a hatvanadik segítő, a táltos paripán mellett egy másik  univerzális segítő. Nem árul el, hogy kicsoda, micsoda ő, aki kíváncsi, járjon utána!

Egy jól olvasható, tanításban bővelkedő kötetet olvashattam, ami számomra inkább tankönyv jellegű volt. Boldizsár Ildikó a bevezetőjében el is mondja, hogy könyvei tankönyv szerepet is betöltenek a Metamorphoses Meseterápia Módszertanában. Ezt eddig nem éreztem ennyire erősen, mint ebben a könyvben. Sokszor strukturál, összefoglal és tematizál, ami természetesen nem baj, sőt egy tankönyv esetében igen hasznos, de ha csak egyszerű olvasóként olvassuk a könyvet, akkor nem hoz olyan erős élményeket. Ezeket az oldalakat át is lehet lapozni, ha nem kell vagy nem akarjuk megtanulni. A könyv igazi fontosságát a szakértők tudják majd értékelni. Kiemelném a kötet szép megjelenését, mely a Magvető gondozásában jelent meg, egységes képet alkotva a sorozat korábbi részeivel.

Hozott pontszám: 4

 

 

Boldizsár Ildikó 

fotó: Kecskés Kala